• Tartalom
Oldalmenü

1997. évi CXL. törvény indokolása

a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről

1998.01.01.
ÁLTALÁNOS INDOKOLÁS
I. részhez
A törvény kezelhetősége érdekében meghatározza a törvényben használt fogalmakat és alapelveket. A tervezet által kijelölt célok, valamint a törvény hatálya bemutatja azt a szerteágazó kulturális területet, amelyre vonatkozóan szabályoz a törvénytervezet.
II. részhez
Hazánkban 1881-ben fogadták el a műemlékek fenntartásáról szóló törvényt, amely az ingatlan műemlékeket a törvény védelme és a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelete alá helyezte. E törvény hiányossága volt, hogy hatálya nem terjedt ki a történeti, művészeti vagy tudományos értékű ingó javakra. Ez utóbbiak védelmére vonatkozó első átfogó rendelkezést az 1929. évi XI. tc. tartalmazza. Az 1922. évi, a nemzeti nagy közgyűjteményekkel foglalkozó törvény útján létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsára bízta az 1929. évi XI. tc. hatálya alá tartozó múzeumok, könyvtárak és levéltárak felügyeletét is. Az 1929. évi törvény a Tanácsot további központi hatáskörökkel ruházta fel: az ásatások engedélyezése és ellenőrzése, a kincsleletek közgyűjteménybe való elhelyezése, az ingó műemlékek védetté nyilvánítása, az ingó kulturális javak külföldre vitelének engedélyezése, az elővásárlási jog gyakorlása.
Ennek a törvényalkotási folyamatnak eredményeként Magyarországon az ingó és ingatlan kulturális örökség védelme – az általános európai gyakorlattól eltérően – különálló törvények hatálya alá került, és ezzel együtt az ingó kulturális javak általános védelme törvényileg és közigazgatásilag is szorosan kapcsolódott a múzeumügyhöz. A kulturális örökség különböző részeire vonatkozó törvényeket a múzeumokról és a műemlékekről szóló 1949. évi 13. tvr. helyezte hatályon kívül. Az ezt követő jogszabályok különböző törvények védelme és két különböző tárca felügyelete alá helyezte a műemlékeket és az ingó kulturális javakat.
A magyar jogrendszerben már 1881 óta folyamatosan léteznek a kulturális javak (és az ennek megőrzésével, védelmével foglalkozó intézményeknek) hol tágabb, hol szűkebb körét átfogó, a maguk idejében korszerűnek mondható jogszabályok. A terület utolsó átfogó szabályozását a múzeumokkal, a muzeális emlékek védelmével, valamint a kulturális örökség védelme feladatkörének jelentős részével a jelenleg hatályos, többször módosított 1963. évi 9. tvr., (a továbbiakban: Mtvr.), valamint az annak végrehajtására kiadott, ugyancsak többször módosított 2/1965. (I. 8.) MM sz. rendelet, és a hozzájuk csatlakozó ügyrendi és nyilvántartási szabályzat jelentette. E jogszabályok lényegében egységes elvek szerint, egységes keretbe foglalva kezelik a magyar múzeumügyet. Ugyanakkor nagyot léptek előre a szervezeti és finanszírozási decentralizálás útján: a szakigazgatás és az államigazgatás egymáshoz rendelésével önálló megyei múzeumi szervezeteket hoztak létre. A főbb szakmai kérdésekben továbbra is megőrizték a művelődési miniszter döntési jogát: pl. a közgyűjtemények alapításában, elnevezésében, átszervezésében, a gyűjtőkörök és gyűjtőterületek kijelölésében, a muzeális gyűjtemények egységes kezelésének, nyilvántartásának szabályozásában, a műtárgyak és a régészeti területek védetté nyilvánításának kérdésében, a műtárgyak külföldre vitelének engedélyezésében.
Az 1980-as évek végétől kezdődő magyarországi nagyjelentőségű társadalmi, politikai és gazdasági változások a muzeális emlékek védelmének, a múzeumok működésének újragondolását, továbbá a kulturális örökség védelmének jogi újraszabályozását követelték meg.
Az Mtvr. lényegében nem tért ki a kulturális tárgyi örökség tulajdoni kérdéseire, hiszen e javakat állami, ill. társadalmi tulajdonként értelmezte, bár elismerte a magántulajdon létét.
Az Mtvr. rendelkezései nincsenek összhangban „A helyi önkormányzatokról” szóló 1990. évi LXV., „Az egyes állami tulajdon önkormányzati tulajdonba adásáról” szóló 1991. évi XXXIII., „A helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint az egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköréről” szóló 1991. évi XX. törvények rendelkezéseivel, az Alkotmány és a Ptk. módosításaival.
Az Mtvr. nem határozta meg a védettség egységes kritériumrendszerét, a műtárgyak védetté nyilvánítása a kijelölt országos múzeumokban szakáganként, egymástól függetlenül folyt.
A kulturális örökség egészén belül jelentősen megnőtt a régészeti lelőhelyek és leletek veszélyeztetettsége a jelentős környezet átalakítással járó építkezések, az illegális ásatások és leletgyűjtések, valamint a leletekkel való illegális kereskedelem ugrásszerű növekedése következtében.
A korábban többnyire állami tulajdonban lévő földterületek magánkézbe kerültek, így a régészeti lelőhelyekkel és leletekkel sokkal többen kerülnek közvetlen kapcsolatba. A magántulajdon szerepének és jelentőségének növekedése, valamint az önkormányzati rendszer kialakulása is a régészeti tevékenység újraszabályozását kívánja. A nagyszabású építkezések következtében a régészeti szakhatósági tevékenység jelentősége megnőtt, és az építkezésekhez kapcsolódó leletmentések végzésének és finanszírozásának módja is új jogi rendezést kíván.
Az Mtvr. nem rendelkezik a jogellenesen behozott javakkal kapcsolatos teendőkről, a nemzetközi egyezményeknek és jogszabályoknak megfelelő visszaszolgáltatási kötelezettségekről.
Az utóbbi években az egyes országok közötti határok könnyebb átjárhatóságával, a pénzügyi szemlélet előretörésével, az infláció növekedésével, a műtárgyakkal összefüggő bűnözés minőségi és mennyiségi változásával fokozódott a kulturális tárgyi és régészeti örökség veszélyeztetettsége is. E fokozottabb veszélyt elsősorban az illegális műkincs-kereskedelem megélénkülése és az ezzel összefüggő bűncselekmények nagyarányú növekedése jelenti a kulturális tárgyi és régészeti örökség számára.
Az új törvény megfogalmazása során egyrészt meg kell őrizni a magyar múzeumügy sok évtizedes története során kikristályosodott értékeket:
ú a múzeumokban és az intézményeken kívül bármely tulajdonformában lévő, a védendő értékeket egységesen kezelő átfogó szemléletet,
ú a különböző tulajdonformák közérdekből történő korlátozhatóságának elismerését,
ú a terület egységes szakmai felügyeletét a művelődési és közoktatási miniszter irányítása alatt,
ú azon elvet, hogy a szabályozás kiemelten foglalkozzék a védelem intézményrendszerével: a múzeumi hálózattal.
Másrészt az eddigieknél jóval nagyobb mértékben kell figyelembe venni a különböző nemzetközi egyezmények rendelkezései következtében Magyarországra háruló jogi kötelezettségeket. Ezen elvek és normák rendelkezései és szelleme be kell, hogy épüljön a nemzeti törvényhozásba, valamint segítse a kulturális javak védelmében – sokszor ellenérdekelt – államok együttműködését.
A kulturális javak védelmére vonatkozó jogszabályokat több UNESCO és Európa Tanácsi okmány tartalmazza: az 1954. évi Hágai, az 1970. és 1972. évi Párizsi Egyezmények (mindhármat kihirdették tvr. formájában Magyarországon), valamint az 1995. évi UNIDROIT Egyezmény, továbbá tíz Ajánlás. Fontos dokumentum az Európa Tanács 1992-ben Magyarország által is aláírt un. Máltai Konvenciója (A régészeti örökség védelméről).
Mindezeken túlmenően, mivel hazánk az Európai Unió teljes jogú tagságára törekszik, jogrendszerünket az Európai Unió jogszabályaival harmonizálni kell. Az 1994. évi I. törvény az Európai Megállapodás kihirdetéséről, Magyarországnak mint társult országnak az EU jogszabályaihoz való közelítést előírja. Az Európai Megállapodás 35. cikke kimondja, hogy az áruk szabad mozgását illetően „A Megállapodás nem zárja ki az importra, exportra és tranzit árukra olyan tilalmak és korlátozások alkalmazását, amelyek indokoltak... ” „...a művészeti, történelmi és régészeti jellegű nemzeti értékek védelme...” alapján. Ezt a fajta tilalmat és korlátozásokat, ill. ennek szabályozását három EU jogszabály tartalmazza: a Tanács 3911/92/EGK. rendelete a kulturális javak exportjáról, a Tanács 93/7/EGK. irányelve a tagállamok területéről jogellenesen elszállított kulturális javak visszaszolgáltatásáról, valamint a kulturális javak exportjáról szóló rendelet végrehajtásáról intézkedik a Bizottság 752/93/EGK. rendelete.
III. részhez
Az információs társadalom és a demokratikus jogállam működésének egyik alapfeltétele, hogy az információk szabadon áramoljanak, és azok illetve a könyvtári dokumentumok bárki számára hozzáférhetőek legyenek.
Mindig is a könyvtár volt az az intézménytípus, amelyben dokumentumokat és információkat gyűjtöttek, feltártak, rendszereztek és szolgáltattak. Felbecsülhetetlen nemzeti értékeket, az egyetemes kultúrához kapcsolódó dokumentumokat, gyűjteményeket őriznek könyvtáraink. Mind a múlt, mind a jelen és a jövő társadalmának működését meghatározza a korszerű könyvtári ellátás biztosítása. A könyvtári ellátásnak segítenie kell az oktatásügy egészét, a kutatásfejlesztést, a közművelődést, a kikapcsolódást, a művészeti életet, a gazdaságot. A könyvtári ellátás fenntartása és fejlesztése tehát az állampolgár és a társadalom egésze szempontjából is szükséges, ezért a könyvtári és információs szolgáltatások kiemelt állami fenntartása stratégiai jelentőségű.
A könyvtári és könyvtári információs rendszer a nemzeti információs rendszer része, fejlődését meghatározza az elektronizáció, a számítás és kommunikáció-technika fejlődése, a globális, elektronikus vagy digitális és virtuális könyvtár kialakulása. A könyvtári hálózatra alapozva lehet kiépíteni az ország minden települését magába foglaló egységes informatikai rendszert, amely az oktatási-kulturális célokon túl a gazdasági és társadalmi felzárkóztatás elengedhetetlen eszköze.
Az új törvény történeti előzménye hazánkban a XIX. századra nyúlik vissza. Az 1897. évi XLI. törvény „A nyomdatermékek tudományos célokra szolgáló köteles példányainak beszolgáltatásáról” szólt. 1929-ben lépett hatályba a XI. törvény „A múzeum, könyvtár, és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéséről”. Az 1956. évi szabályozás után 1976-ban lépett hatályba a 15. sz., még ma is érvényben lévő törvényerejű rendelet és ennek végrehajtási rendelete (17/1976. (IV. 7.) sz. Minisztertanácsi rendelet), valamint 1978-ban a kulturális miniszter 5. sz. rendelete. Ezek határozták meg a könyvtárak feladatait, a könyvtári szolgáltatásokat, tevékenységeket, a könyvtári együttműködést, a könyvtári állomány védelmét; rendelkeztek a nemzeti könyvtár, a felsőoktatási könyvtárak, a közművelődési, a szak és az iskolai könyvtárak feladatairól, a könyvtárak fenntartásáról és felügyeletéről, a könyvtári rendszer szervezetéről és működéséről.
A hatályos szabályozást erőteljesen meghaladták mind a társadalmi, mind a szakmai változások.
Az újraszabályozásnak egyrészt azt kell rögzítenie, hogy az állampolgár milyen módon juthat hozzá információhoz és könyvtári dokumentumokhoz, másrészt azt, hogy az állami, az önkormányzati szervek, a gazdasági és az egyéb szervezetek által fenntartott könyvtárak milyen feltételek és szabályok szerint végezzék nyilvános könyvtári tevékenységüket.
Az új törvény megalkotását az is indokolja, hogy az elmúlt években több olyan törvény született, amely érinti a könyvtárügyet. Ilyen a közoktatási, a felsőoktatási, az adatvédelmi, az önkormányzati, a hatásköri, az államháztartási, a közalkalmazotti, valamint a nemzetiségi és etnikai törvények hatálybalépése.
A törvény megalkotásának szükségességéről a 1062/1996. (VI. 4.) kormányhatározat rendelkezik. A kormányprogramnak megfelelően a kormány 1996. évi munkaterve előírta a könyvtári törvény tervezetének elkészítését.
Mivel hazánk az Európai Unió teljes jogú tagságára törekszik, jogrendszerünkbe be kell építeni más nemzetközi egyezmények előírásait is, és velük harmonizációra kell törekednünk, nemcsak jogi, hanem könyvtár szakmai kérdésekben is.
Fontosabb nemzetközi egyezmények: Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (ENSZ Közgyűlés, 1948. 22. cikkely), a Gazdasági, Szociális, Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (ENSZ Közgyűlés, 1966. 2200. határozat), az UNESCO manifesztuma a közművelődési könyvtárakról (1994.). Az EU dokumentumok közül az Európai Közösségek (később: Európai Unió) Bizottsága (Commission), Tanácsa (Council) és az Európa Parlament könyvtárakat érintő, illetve a könyvtárüggyel érintkező javaslatait, tanulmányait kell számba vennünk. Ezek: Az európai szakinformációs piac fejlesztéséről kidolgozott program (Európa Parlament, 1984.), A könyv: Európa kulturális életének vitathatatlan része (EU Bizottság, 1989.), A könyvtárközi kölcsönzés és a szerzői jogok (EU Bizottság, 1992.), A copyright és más kapcsolódó jogok (EU Bizottság, 1993.), A könyvtári törvénykezés reformja Közép-Európában (EU Tanács, 1996).
Az Alkotmány felsorolja az alapvető jogokat, amelyek közül leginkább a következők érintik az állampolgárok jogait a könyvtári ellátás keretében: a közérdekű adatok megismerésének joga; a nemzeti és etnikai kisebbségek joga saját kultúrájuk ápolására, anyanyelvük használatára, az anyanyelvű oktatásra; a művelődéshez való jog; a tudományos és művészeti élet szabadságának joga.
Tehát törvényi szintű szabályozásra van szükség és e törvénynek rendelkeznie kell :
ú az állampolgárok információhoz, művelődéshez, kikapcsolódáshoz való jogának érvényesítése érdekében szükséges nyilvános könyvtári feladatokról,
ú a nyilvános könyvtárak megfelelő működési feltételeit biztosító fenntartói feladat- és hatáskörökről,
ú a nyilvános könyvtárak és fenntartóik feladatellátási kötelezettségeinek teljesítését lehetővé tevő pénzügyi feltételekről,
ú a könyvtárak információs-technológiai fejlesztésének pénzügyi lehetőségeiről,
ú azoknak a könyvtári és információs szolgáltatásoknak a finanszírozásáról, amelyek üzleti alapon nem működhetnek,
ú a könyvtárak rendszerként való működését szolgáló szakmai feladatokról,
ú a könyvtári ellátáshoz szükséges kötelespéldány-szolgáltatásról,
Az új törvény megfogalmazása során meg kívánjuk őrizni mindazon értékeket, amelyek a magyar könyvtárügy sok évtizedes története során kialakultak.
Ugyanakkor a törvény lehetőségeivel nem csupán megtartani, de fejleszteni is kívánjuk a hazai könyvtári ellátást.
IV. részhez
A közművelődés XIX. századi eszméjét a felvilágosodás és reformkor ember- és társadalom-jobbító törekvéseit formálták a századvég- és századfordulóra általánosan elfogadott elvvé. Erre az időszakra kiépült a társadalmi haladást elősegíteni szándékozó művelődési folyamatok szervezeti-intézményi háttere is: jelentős nemzeti összefogás eredményeként Széchenyi, Kölcsey és a negyvenes évek szellemi programját Eötvös József teljesítette ki. A század utolsó harmadában kezdődött meg s ment végbe a köz- és felsőoktatás, valamint az iskolán kívüli művelődési folyamatok elkülönülése, a természet- és társadalomtudományi szervezetek, valamint a kultúra ma is létező típusú közintézményeinek megalapítása.
A XX. században a közösségi művelődést mindvégig egyidejűleg jellemezték a múlt hagyományainak megőrzését képviselő s az új, társadalmat formálni és megváltoztatni kívánó szocio-kulturális irányzatok, az eszméket kisajátító és e szellemi kisajátítás ellen fellépő mozgalmak, valamint a minden mozgalomtól független értékalkotó és átörökítő művészeti és tudományos-ismeretterjesztő tevékenységek. A művelődés intézményrendszere kialakult majd átalakult, s összességében mindezen heterogenitás és ellentmondásosság az ország kulturális életének gazdagító eleme, sőt, külső szemlélők számára egy különleges közösségi kultúra elismert jellegzetességévé vált, melynek nemzeti sajátosságú elemei más-más európai országokban külön-külön lelhetők fel.
A közművelődés törvényi szabályozása a piaci viszonyokhoz kettős módon viszonyul: figyelembe veszi a piaci viszonyok létét és esetleges hasznát annak érdekében, hogy a fentiekben felsorolt, súlyos szocio-kulturális aspektusokat felölelő terület – mint alapvetően nem-piaci tevékenységkör – a lakosság minél nagyobb része számára elérhető maradjon. A jogszabály irányultsága közvetlenül természetesen bizonyos kulturális értékek, jogok és kötelezettségek körének szabályozása, áttételes hatása azonban ennél szélesebb körű.
A szakterület szabályozására már a klebersbergi időszakban kísérletet tettek, tényleges kodifikálása azonban csak az 1970-es években történt meg, melynek eredménye a közművelődésről szóló 1976. évi V. törvény. A korábbi hagyományokra építő jogszabálynak azonban nemcsak súlyos ideológiai ballasztja, de a társadalom megváltozott közigazgatási és gazdasági szerkezete miatt is, de facto részben már jóval 1990 előtt, s a rendszerváltást követően de jure is túlhaladottá vált.
A közművelődésre vonatkozó szaktörvényi rész megalkotása az Országgyűlés és a Kormány tartó jog-szabálymegújító, deregulációs munkájának egyik fontos eleme. A szakterület alacsonyabb szintű jogszabályainak döntő részét az időközben megváltozott politikai-társadalmi környezet változásával összhangban lehetett módosítani, vagy hatályon kívül helyezni. A közművelődésről szóló 1976. évi V. törvény hatályon kívül helyezése e terület újraszabályozásával oldható meg tekintettel arra, hogy a ténylegesen önszerveződő szervezetek által képviselt társadalmi igény, a több-ezres intézményrendszer működőképessége továbbra is biztosított legyen.
A közművelődés területén tényleges feladatmeghatározó jogszabályok a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 8. §-ában a települési önkormányzat feladatának jelöli meg – mint közszolgálati feladat – a közösségi tér biztosítását, valamint a közművelődési tevékenység támogatását, s e célból a 9. §-ban lehetővé teszi önkormányzati intézmény, vagy más szervezet alapítását. Ez utóbbiak közül az intézmény alapítását ugyanezen jogszabály 10. § g) pontja a képviselőtestület hatáskörébe utalja.
A helyi önkormányzatok és szerveik feladat– és hatásköréről szóló 1991. évi XX. törvény 107. §-ában – az önkormányzat művelődési és igazgatási feladatai között a település önkormányzatának kötelező erővel rendeli el a közművelődési tevékenység és szolgáltatások közösségi színteréül szolgáló hely biztosítását. E tevékenység helyi irányítási és ellenőrzési feladatait valamint az e célokat szolgáló, önkormányzati intézmények és egyéb szervezetek tekintetében ugyanezen törvény 111. §-a a képviselőtestület illetőleg a közgyűlés feladat- és hatáskörébe utalja.
A törvény 122. §-a a közművelődés központi ágazati irányítását szabályozza, melyet ennek megfelelően a művelődési és közoktatási miniszter lát el, akinek erre vonatkozó hatásköre kiterjed a törvény alá tartozó közművelődési tevékenységre, függetlenül attól, hogy a tevékenységet folytató közművelődést szolgáló intézmény milyen szervezetben, illetőleg szervezeti alárendeltségben működik.
Európa nyugati részén a nem-iskolarendszerű művelődési tevékenységek a XIX. századtól döntő részben szociális indíttatású, esélynövelő és esélyegyenlőség-javító célzatú felnőttoktatási kezdeményezések voltak, pl. a dán és a skandináv népfőiskolai mozgalom, valamint az angliai, francia munkás-felnőttképzés. A magyar kultúra ápolása s ezen belül a műveltség emelése a nemzet felemelkedésének volt egyik meghatározó eszköze, mely utóbbit a „közművelődés” fogalmába foglalta össze nyelvünk. Később, az iparosodás és a mezőgazdaság fejlődése nálunk is indukált felnőttoktatási tevékenységeket, melyek a mind-végig – a dolgozók iskolarendszerű oktatása kivételével – a közművelődés fogalomkörében maradtak.
Más országokban a felnőttoktatási intézmények tevékenységi köre bővült szabadidős művelődési tevékenységekkel, melyek életkortól függetlenül érintették a lakosságot. A német népfőiskolák gyermektanfolyamokat is szerveznek – ám önmeghatározásuk szerint – mégis „felnőttoktatással” foglalkoznak. A felnőttoktatási aspektus dominanciájának megfelelően ezen országokban a művészet-befogadói, illetve a nemhivatásos művészeti tevékenységek aránya a tanfolyamokhoz képest elenyésző.
Az 1980-as évektől kezdve a súlyosbodó gazdasági körülmények következtében erőteljesen megváltozott Magyarországon a lakosság napi tevékenységszerkezete. Az időmérleg-felmérések napi 10Á13 órás munkaidő-ráfordítást mutattak ki. Nagymértékben egzisztenciális céloknak rendelődött alá a munkaképes korú népesség szabadidő-felhasználása is. A művelődésre fordított idő csökkent és az egyéni kulturális szokások is megváltoztak: a kedvezőtlen körülmények között is modernizálódott a kultúra technikai eszközrendszere és az ország még nyitottabbá vált a világ művészeti és tömegkulturális folyamatai iránt. S noha a közművelődési tevékenységek között – az említett egzisztenciális okokból eredően – növekedett a nyelvtanfolyamokon, a képesítést vagy oklevelet nyújtó video- és számítógépes, gépírói képzéseken illetve más, a megtérülés reményével végezhető tanfolyamokon való részvétel aránya, tovább erősödtek a közösséget igénylő, hagyományos kulturális értékeket őrző és megújító tevékenységek, mozgalmak is.
Megmaradt, sőt a gyermek- és ifjúsági korosztály valamint az időskorúak illetve a vidéki Magyarország esetében erősödött az igény a közösségi művelődés különböző formái iránt.
Annak érdekében, hogy az igazgatás központi, területi vagy helyi szintje közművelődési ráfordítás mellett dönthessen – akár intézményfinanszírozó, akár tevékenységtámogató céllal – elsőrendűen annak meghatározása szükséges, hogy melyek azok a tevékenységek illetve szolgáltatások, amelyek a közművelődést alkotják. Ez a meghatározás ugyanakkor lehetővé teszi az intézmények és társadalmi szervezetek, sőt a lakosság öntevékeny (alkalmi) csoportjai esetében is a tevékenység közművelődési jellegének meghatározását.
A közművelődési folyamatok, tendenciák megítéléséhez szükséges megbízható, értékelhető információkkal, összevethető konkrét adatokkal a művelődési otthon típusú intézményekről rendelkezünk. 1995-ben Magyarországon a 3.125 településen 2.645 művelődési intézmény működött, melyeknek 85–90%-a önkormányzati fenntartású intézmény volt.
A helyi társadalomban a közösségi művelődés legfontosabb színtere a közművelődési intézmény. Ehhez az intézményi körhöz kötődnek elsősorban a helyi civilszervezetek, ezek az intézmények szolgáltatják a legtöbb esetben a helyi társadalom közéleti hátterét is.
A művelődési otthon típusú intézmények és a hozzájuk kapcsolódó civilszerveződések működési és tevékenységi adatait elemezve a következő jellemző és meghatározó tendenciák állapíthatók meg:
– az intézményekben megvalósuló művelődési tevékenységek és az intézményi közművelődési szolgáltatások különböző típusai iránt az igények az elmúlt években módosultak, mennyiségi és minőségi tekintetben változtak, de a lakossági igény és aktív részvétel sajátos motivációi nem gyengültek. Ennek csak egyik oka az, hogy ezek a művelődési lehetőségek állnak elsősorban rendelkezésre és leginkább elérhetők a községi, de a városi lakosságnak is;
– az intézmények száma stabilizálódni látszik, a fenntartó-működtető tekintetében lassú átrendeződés figyelhető meg, növekedik a társadalmi szervezetek által működtetett intézmények száma;
– az intézményekhez kapcsolódó művelődési tevékenységek adataiból megállapítható, hogy legfontosabb tendencia az, hogy egyidejűleg és az intézményi tevékenység struktúrába egyaránt szervesen illeszkedően érvényesül az értékes hagyományokat ápoló standard tevékenység formák gondozása és a sokféle, változó társadalmi, lakossági igényekhez igazodó – azt befolyásolni akaró – modernizációs törekvés. Stabil az alkotóközösségek, klubok és tagjaik, valamint az ismeretterjesztő programok és résztvevőik száma. Ugyanakkor célirányosabbak és a változó igényekhez jobban igazodnak az intézményekben szervezett képzési programok, tanfolyamok;
– az intézmények működtetésére fordított önkormányzati támogatások egyenletes növekedése részben ellensúlyozta a tevékenység szinten tartásához szükséges kiadások rohamos növekedését. A lakosságtól származó működési bevétel egyenletesen, de csak kismértékben növekszik, ami az ugyancsak enyhén csökkenő lakossági látogatottság figyelembevételével jelzi azt, hogy a drágább szolgáltatások növelik a bevételt, de kiszorítják már a közművelődési intézményekből is a kevésbé fizetőképes rétegeket. A lakosságtól származó be-vételek igen mérsékelt emelkedése ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy egyelőre nem várható, hogy a helyi lakosság meghatározó szerepet tud vállalni a gyorsan emelkedő működési költségek kompenzálásában. Az állami hozzájárulás mértéke csökkent. Az 1995. évi 250,- Ft/fő központi költségvetési hozzájárulás összege 1997-ben 157,- Ft/fő. Az önkormányzati források és a lakossági „vásárlóerő” korlátozottsága, valamint az központi költségvetési hozzájárulás elégtelen aránya együttesen felerősítik azt a folyamatot, melynek során a közművelődés színterei és maguk a tevékenységek egyre kiszolgáltatottabbá, másodrendűbbé válnak és az önfenntartás kényszere tendenciaszerűen végül is a tevékenységek rovására domináns megoldásként az infrastruktúra bérbeadásához vezet. Ezáltal maga az alapfeladat, azaz a közösségi tér funkció szorul háttérbe és kerül veszélybe. A színterek pedig elsősorban ott szűnnek meg – főként az amúgyis hátrányos helyzetű kistelepüléseken vagy egykori ipari körzetekben –, ahol nincs lehetőség az infrastruktúra piaci bérhasznosítására. Így e települések lakosainak ellátása halmozottan romlik.
A szabályozás célja, hogy a hatályos jogszabályi környezetet kiegészítve, illetőleg ahhoz illeszkedve meghatározza az állam és az önkormányzatok közművelődési feladatait az önkormányzati autonómia és a társadalmi szektorsemlegesség csorbítása nélkül. Ugyanakkor a nemzetközi kötelezettségvállalások jogszabályi megvalósulásaként biztosítja „a kulturális értékekhez való hozzáférést”, illetve „a kultúra megőrzését, fejlesztését és terjesztését” (1976. évi 9. tvr. 15. cikk 2. bek.). A megújuló társadalmi viszonyok és feltételek, a modernizációs folyamatok figyelembe vételét a törvény az állandó kulturális jogok és értékek biztosításának nyitott, többtényezős feladatellátási lehetőségével garantálja.
Ezen kötelezettségek teljesíthetősége, illetve e jogok érvényesíthetősége érdekében a törvény meghatározza a közművelődés finanszírozásában az állami hozzájárulás mértékét és módját.
VI. részhez
A kulturális terület legmeghatározóbb intézményeiben foglalkoztatottak alkalmazásához szükséges egy egységes szempontrendszer kialakítása, amely garantálja e területen dolgozók számára a foglalkoztatás biztonságát, s ugyanakkor azt is hogy a kulturális alapellátást igénybe vevők magasabb és egységes színvonalú szolgáltatáshoz jussanak.
VII. részhez
A hatályba léptető és vegyes rendelkezések mellett e rész tartalmazza a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Ltv.) módosítását. Az Ltv. módosítására elsősorban a Kormány és a szakszervezetek közötti hároméves megállapodás alapján, a levéltári tevékenység finanszírozását illetően kerül sor. E szabályokat az Ltv. új 34/A–D. §-ai rögzítik.
A közlevéltárak anyagában folytatható kutatás szabályainak módosítására, illetve kiegészítésére az adatvédelmi biztos 1996. december 31-én, a náci korszak zsidóüldözéseivel kapcsolatos, személyes adatot tartalmazó iratok mikrofilmre vétele és a jeruzsálemi Yad Vashem Archívumba továbbítása tárgyában kiadott ajánlása alapján teszünk javaslatot.
Az Ltv. hatályosulásának eddigi tapasztalatai alapján vált szükségessé a köziratok kezelésére vonatkozó szabályok kiegészítése, illetve módosítása (9/A. §, 10. §). Az egyéb módosításokat a kulturális javak védelmére vonatkozó szabályokkal való összhang megteremtése érdekében kezdeményezzük.
RÉSZLETES INDOKOLÁS
Az 1–6. §-hoz
A törvény első része meghatározza a célokat és alapelveket, továbbá a tárgyi, szervezeti és személyi hatályt. A fogalmak magyarázatát az 1. számú melléklet tartalmazza.
A 7. §-hoz
A törvény – a muzeológia és a régészettudomány elméleti eredményeit felhasználva – korszerű, átfogó, ugyanakkor pontos, a jogalkalmazók által egységesen értelmezhető meghatározást ad a védelem elsődleges alanyairól: a kulturális javakról mint múltunk és jelenünk megismerésének pótolhatatlan forrásairól, nemzeti és egyetemes kulturális örökségünk elválaszthatatlan összetevőiről.
Különös veszélyeztetettségükre való tekintettel a törvény kiemelten foglalkozik a régészeti örökség védelmével.
Megfogalmazza az államnak, az önkormányzatoknak, az egyházaknak, gazdasági és társadalmi szervezeteknek – a fenti javakkal kapcsolatba kerülő minden állampolgárnak – ezen értékekkel szembeni kötelezettségét, de ezekkel összefüggő jogait is (elsősorban a tulajdonformától független, széleskörű és nyilvános hozzáférhetőség jogát, ill. a tudományos kutatás szabadságának e területen is megjelenő követelményét).
Annak érdekében, hogy a szóban forgó, a nemzet egészének közös szellemi örökségét képező értékek egyenlő hozzáférhetőségét és tudományos, ill. közművelődési célú hasznosítását a jövőben is folyamatosan biztosítani lehessen, a törvény kimondja a felhasználás (az adatfelhasználásra is kiterjesztett) kisajátításának, monopolizálásának tilalmát; e javak tulajdonosai és kezelői tehát ilyen jogi elkötelezettséget három évet meghaladóan semmilyen formában nem vállalhatnak.
Kulturális javaink történelmi okokból különböző országok területén is találhatóak. Védelmük érdekében a törvény kimondja az állam együttműködési kötelezettségét más államokkal, nemzetközi szervezetekkel. A magyar állam figyelembe veszi más államok e téren jelentkező érdekeit, ugyanakkor arra törekszik, hogy a területéről törvénytelen módon elszármazott javak visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz.
A törvény utal a kulturális javaknak (különösen legkiemelkedőbb nemzeti ereklyéinek és műkincseinek, valamint az őket magukba fogadó épületeknek, területeknek) rendkívüli, ill. szükségállapot, természeti katasztrófa, vagy fegyveres összeütközés idején történő megkülönböztetett védelmére. Erre az e tárgyban 1954. május 14. napján Hágában kelt (Magyarországon az 1957. évi 14. tvr-rel kihirdetett) nemzetközi egyezmény, a polgári védelemről szóló 1996. évi XXVII. tv., ill. a végrehajtásról kiadott 196/1996. (XI. 22.) Korm. rendelet előírásainak megfelelően kerül sor.
A 8–16. §-hoz
Abból a célból, hogy az ország területén utódaink számára épségben megőriztessenek és a köz számára hozzáférhetők legyenek, a kulturális örökség pótolhatatlan és kiemelkedő jelentőségű elemeit különleges védelemben kell részesíteni. Ennek nemzetközileg is általános, hazánkban is hagyományos módja a tárgyak védetté nyilvánítása. Mivel a muzeális gyűjtemények a fenti céllal jöttek létre, az ott őrzött kulturális javak védelmét a múzeumokra vonatkozó előírások biztosítják, a védetté nyilvánítás olyan kulturális javakra vonatkozó, amelyeket nem őriznek szakmai szabályok betartására kötelezett intézményekben.
Az 1963. évi 9. tvr. értelmében a kulturális javakat az arra kijelölt országos közgyűjtemények nyilvánították védetté. Az egyes védetté nyilvánítási szempontokat nélkülöző, nem nyilvános és széttagolt nyilvántartások következtében senkinek nem volt átfogó ismerete a magyarországi védetté nyilvánított műtárgyállományról. Így a védetté nyilvánítás nem a hazánkban található értékek összességéhez viszonyítva történt, hanem esetenként az illetékes múzeum gyűjtőköre, a muzeológus látóköre alapján. Tág teret kaptak az egyéni kutatási, intézményi, kiállítási, szerzeményezési, tehát a cél szempontjából kevésbé fontos, szubjektív kiválasztási módszerek. E törvény alapján a védetté nyilvánítás kimondása egy központi hatóság által történik, amelynek nyilvántartási rendszere és az általa felkért szakmai testületek összetétele biztosítja az egységes elvek alapján történő tárgyilagos kiválasztást.
Az alkotójuk tulajdonában lévő kulturális javak a szerzői jogi törvény szabályozására tekintettel nem nyilváníthatóak védetté. Úgyszintén nem nyilváníthatók védetté azok a javak sem, amiket visszaviteli kötelezettséggel hoztak be az országba.
Az 1963. évi 9. sz. tvr. előírta a kulturális javak (muzeális emlékek) bejelentési kötelezettségét. Ezt a jelen törvény nem kívánja fenntartani. Tekintve, hogy pótolhatatlan vagy kiemelkedő jelentőségű kulturális javak nem mindig ismertek, vagy ismeretlen helyen találhatók, ezért védetté nyilvánításukra bárki tehet javaslatot. A bejelentett tárgyak kulturális jelentőségét szakértői munka alapján lehet helyesen megítélni. Az eljárás azért indul hivatalból, hogy csak valóban indokolt esetben folytassák le.
A védetté nyilvánítás jogerőre emelkedése hosszabb időt vehet igénybe, ezért kívánatos, hogy az eljárásba bevont tárgyat addig is az országban tartsuk és épségét megóvjuk.
Az 1963. évi 9. sz. tvr. alapján kialakult gyakorlattal ellentétben kívánatos, hogy a védetté nyilvánítás kimondására csak valóban indokolt esetben kerüljön sor. Korábban előfordult, hogy a tárgyat csupán feltételezés és nem alapos szakértői kutatómunka alapján nyilvánították védetté. Ezért ez a törvény a védetté nyilvánítási eljárás időtartamát hosszabban – az államigazgatási eljárástól eltérően – 90 napban határozta meg.
Az 1969. évi 9. sz. tvr. nem írta elő a védetté nyilvánított kulturális javak közhiteles nyilvántartását és annak hozzáférhetőségét. Mindazoknak, akiknek a kulturális javak védelmével kapcsolatban kötelezettségeik vannak, tudni kell arról, hogy az a műtárgy, amellyel kapcsolatba kerülte védetté nyilvánított-e vagy sem. A nyilvántartás kezelésére természetesen vonatkoznak a személyes adatok védelméről szóló 1992. évi LXIII. törvény rendelkezései.
Az Igazgatóság védetté nyilváníthat gyűjteményt, mint egységes egészet. a védettség a gyűjtemény minden egyes darabjára kiterjed. A védett gyűjteményhez tartozó tárgy bármilyen módon történő elidegenítése csak az Igazgatóság előzetes hozzájárulásával lehetséges.
Az Igazgatóság szakértői vélemény alapján dönt az elidegeníthetőségről. Joga van az ezirányú kérelmet elutasítani, ha az elidegenítés a védett gyűjteményt jelentősen csorbítaná, ill. a védelem indoka jelentősen csökkenne vagy megszűnne.
Az Igazgatóság védetté nyilváníthat kulturális tárgyegyüttest, mint egységes egészet. A védettség a tárgyegyüttes minden egyes darabjára, illetve elemére kiterjed. A védett tárgyegyüttes bármelyik darabja csak az Igazgatóság előzetes hozzájárulásával idegeníthető el. A fizikailag egybeépített vagy egymáshoz kapcsolódó darabokból, ill. elemekből álló tárgyegyüttes nem bontható meg, annak darabjai nem idegeníthetőek el.
A más jellegű tárgyegyüttesből történő elidegenítést az Igazgatóság megtilthatja, ha az elidegenítéssel a védettség indoka jelentősen csökkenne vagy megszűnne. Az Igazgatóság dönt arról is, ha az elidegeníthető tárgy védettsége megszűnik (vö. 10. §. b.) vagy a tárgy egyedileg védett marad.
A védett tárgy tulajdonosának kötelezettségeit a törvényben kell rögzíteni, mivel ez egyben a tulajdonjog gyakorlásának korlátozását is jelenti. A hatósági ellenőrzés módját, a védett tárgyak kiállításának, ill. tudományos kutatásának feltételeit – a tulajdonos érdekeinek figyelembevételével – a miniszter rendeletben szabályozza.
A tulajdonjog érintetlenül hagyása mellett – mivel a kulturális javak fennmaradása közérdek – az államnak gondoskodnia kell biztonságukról. Ezért helyezheti el – indokolt esetben – az Igazgatóság a veszélyeztetett kulturális javakat közgyűjteményekben, ez azonban nem jelenet semmiféle „államosítást”.
A kedvezmények lehetnek természetbeni vagy pénzbeli juttatások (pl. restaurálás támogatása), ill. adó- és illeték kedvezmény. Ez utóbbit az EU adókedvezmény rendszeréhez hasonlóan kívánjuk kialakítani.
A 17–18. §-hoz
A kulturális javak megőrzéséhez szükséges források hiánya és a háborús pusztítások mellett „előkelő” helyet foglal el a kulturális örökséget veszélyeztető tényezők között a műtárgyak „illegális forgalmazása”. a műtárgyak, régiségek, bármennyire is bőségesen fellelhetők, korlátozott számban léteznek, s a források bizonyos idő múltán kimeríthetőek. Ez növeli értéküket és kelendőségüket. Minthogy a műkincsek vándorlása a kereslet-kínálat törvényszerűségének meg-felelően történik, a törvényesen felállított akadályokat az illegális forgalom határokat nem ismerve lépi át. Ez az a terület, ahol az egyes államok nemzetközi összefogás nélkül keveset tehetnek. Ebben az esetben is a gazdag örökséggel ámde kevés gazdasági erőforrással rendelkező országok a legkiszolgáltatottabbak.
A tiltott kereskedelem a hatvanas-hetvenes években kezdett komoly méreteket ölteni. Ekkor alkotta meg az UNESCO a kulturális örökség védelmét szolgáló második nemzetközi egyezményt, az 1970. évi Párizsi egyezményt, amely a kulturális javak illegális kereskedelmét kívánja visszaszorítani. Ez az Egyezmény előírja a tagállamoknak, hogy szabályozzák a kulturális javak exportját.
A lopott vagy jogtalanul külföldre vitt kulturális javak nemzetközi visszaadásáról szóló UNIDROIT egyezményt hazánk is aláírta 1995. június 24-én. Az UNIDROIT Egyezmény szigorúbb előírásokat tartalmaz a jóhiszeműség bizonyítására, valamint különleges védelmet nyújt a kulturális javak legveszélyeztetettebb fajtáinak.
Az Európai Unió, amely a tagországok között teljes szabadkereskedelem létrehozása céljából jött létre, megengedi, hogy a tagállamok továbbra is korlátozzák a nemzeti kulturális örökségük részét képező kulturális javak kivitelét országuk területéről saját nemzeti törvényeik szerint (Római Szerződés 36. cikke). Ezeket a nemzeti törvényeket a többi tagállamnak is figyelembe kell venni. Ezen kívül az Európai Unió az európai kulturális örökség védelmében maga is meghatározta azokat a kulturális javakat, amelyek nem hagyhatják el az Unió külső határát.
A 19. §-hoz
A törvény a nemzetközi egyezményekkel és az EU jogszabályokkal összhangban felszámolja a kiviteli engedélyezéssel kapcsolatos intézményi széttagoltságot, egységes elveket vezet be, egységes központi adatlapot vezet be, és a kiviteli engedélyezés egységes áttekintését és nyilvántartását a közgyűjtemények szakértői munkáját összefogó országos központi szervre, az Igazgatóságra bízza. Ez a központi hatóság lesz az, amely a nemzetközi feladatokat, az EU jogszabályok által előírt kötelezettségeket végzi, végrehajtja.
A 20–23. §-hoz
Az 1969. évi 9. sz. tvr. alapján a kiviteli engedélyezés a kijelölt országos közgyűjteményekben történt központilag nem összehangolt módon. A jelen törvény a kiviteli engedélyezési eljárásban is különválasztja a szakértői és a hatósági munkát.
Az engedély megadása továbbra is a múzeumok szakértői munkája alapján fog történni. Az egységesített eljárás részletes szabályait, beleértve az egységes engedélyezési űrlap bevezetését is, a miniszter rendeletben szabályozza.
A törvény a kiviteli engedélyezési eljárást a nemzeti kulturális örökség általános és konkrét védelmének eszközeként kezeli. Ennek megfelelően a kiviteli engedély kiadását megelőző szakértői vizsgálat javaslatot tehet a kulturális tárgy védetté nyilvánítására.
A 24. §-hoz
A miniszter ugyancsak rendeletben szabályozza az engedélyezés részletes szakmai feltételeit részletesen felsorolva a kulturális javak különböző fajtáira vonatkozó tilalmi vagy engedélyezési megkötéseket. Ezt a szakmai szabályozási jegyzéket a körülményeknek megfelelően időről–időre a miniszter módosíthatja.
A 25. §-hoz
Ez a rendelkezés összhangban van a Magyarország által aláírt e témában hozott nemzetközi egyezményekkel.
Az EU kulturális javak exportjáról szóló rendelete, ill. a kulturális javak visszaadásáról szóló direktívája az európai örökség, ill. az EU tagállamainak nemzeti kulturális öröksége védelmének érdekében minden tagállamban egy központi hatóság kijelölését vagy létrehozását írja elő, amely minden ilyen kérdésben jogosult eljárni.
A 26–28. §-hoz
Összhangban az 1959. évi IV. tv. 132. §-ával, az 1992. évi XXXVIII. tv. IX. fejezetével, valamint a múzeumügy és a régészet kérdéseiről rendelkező korábbi törvényekkel (az 1929. évi XI. törvénycikk; az 1949. évi 13. tv. és az 1963. évi 9. tvr.) a földben lévő régészeti leletek az állam tulajdonát képezik.
Az 1991. évi XXXIII. tv. értelmében az önkormányzati múzeumok leltárába vett muzeális értékek bizonyos kivételekkel a fenntartó önkormányzatok tulajdonába kerültek.
A rendelkezés a gyűjtemények egységes tulajdonban tartását szolgálja, figyelemmel arra is, hogy célszerű és ösztönző hatású, ha a régészeti örökség védelmével kapcsolatos önkormányzati kötelezettségek együtt járnak a tulajdonszerzés lehetőségével is.
A régészeti örökség elemeit minél nagyobb számban az eredeti helyükön és összefüggésekkel kell megőrizni a jövő nemzedékek számára is tanulmányozható elsődleges tárgyi bizonyítékok céljából.
Ha a földterületek felhasználása során erre nincsen mód, a régészeti örökség által hordozott információk minél teljesebb összegyűjtése és hasznosítása céljából a régészeti örökség elemeit csak szakszerű régészeti feltárás keretében szabad elmozdítani, különben ezek az információk pótolhatatlanul elvesznek a történettudomány és az emberi kultúra számára.
A bejelentési kötelezettség és a lelőhelyek kötelező, egységes nyilvántartása a régészeti örökség védelmének egyik legfontosabb eszköze.
A 29–32. §-hoz
A régészeti örökség megőrzésének további fontos eszköze a védetté nyilvánítás. A korábbi rendelkezésektől eltérően indokolt a régészeti lelőhelyeket rejtő ingatlanok, földterületek védetté nyilvánításával kapcsolatos eljárást egységesíteni a műemléki és természetvédelmi védettségi eljárással.
A védettség kimondása önmagában nem jelent korlátozást a tulajdon rendeltetésszerű használatában, adás-vételében, hanem jelentős nemzeti értékek és érdekek védelmét szolgáló olyan jogi előírásokat tartalmaz, amelyek a tulajdon-jog gyakorlásának módjára vonatkozó magatartási szabályokat tartalmaznak.
Ha a védettség kimondása a határozatban megfogalmazott építési tilalommal is együtt jár, a tulajdonost a Ptk. szabályai szerinti kártalanítás illeti meg.
Amennyiben a régészeti lelőhely megőrzése vagy a régészeti kutatás elvégzése a magántulajdon használatának aránytalanul nagymértékű korlátozásával járna, ill. feltárás és hatékonyabb megőrzés céljából a régészeti lelőhelyet és környezetét tartalmazó földterületet ki lehet sajátítani.
A nemzeti és az egyetemes kulturális örökség jelentős károsodásával vagy pusztulásával fenyegető károk megelőzése érdekében hozott korlátozó vagy tilalmi intézkedések jogszerűek, kártalanítási igényt nem keletkeztetnek.
Amennyiben az ideiglenes védetté nyilvánítást – annak indokolatlansága miatt – nem követi régészeti feltárás vagy végleges védetté nyilvánítás a tulajdonos részére az ideiglenes védetté nyilvánításból eredő kárt meg kell téríteni.
A 33–34. §-hoz
A régészeti örökség védelmével összhangban, a megfogalmazott alapelveknek megfelelően régészeti tevékenységet csak a tudományosság biztosításával, engedély alapján lehet végezni.
Az Ásatási Bizottság a korábbi törvény alapján is működött, az ásatási engedélyt mint I. fokú államigazgatási határozatot adta ki. E törvény alapján a Igazgatóság veszi át ezt a hatósági engedélyezi feladatot. Az Ásatási Bizottság a szakmai hátteret biztosítja.
Az ország területe a 19 megye és a főváros által le van fedve, miután ásatási jogosultsága a megye (főváros) területén elsősorban a megyei (fővárosi) múzeumnak van. Az állam meghatározott eljárás keretében és esetekben lemondhat tulajdonjogáról az ásató intézmény tulajdonosa javára.
Szükséges volt szabályozni az országos gyűjtőkörű (az állami tulajdonú régészeti leleteket őrző) régészeti múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum elsőbbségi jogát az ásatásokra, véletlenül előkerült régészeti leletekre vonatkozóan. Ez tudományos terveken, gyűjteményezési elképzeléseken alapuló lelőhely kiválasztást jelent komplex feltárási kötelezettséggel és az Igazgatóság mérlegelése alapján, nem „leletkiválasztást”. A véletlenül előkerült régészeti leleteket az általános állami tulajdonlás folytán elsősorban a Magyar Nemzeti Múzeumban kell elhelyezni, amennyiben az a fenti szempontok alapján igényt tart rá. Ilyen esetekben a leletek mentésére fordított költségeket meg kell téríteni a leletmentést végző múzeumnak. Ha a Nemzeti Múzeum nem tart igényt a leletekre, a mentést végző megyei önkormányzat kapja meg azokat.
Legcélszerűbb eljárás az, ha az ásató intézmény és a földterület tulajdonosa közti megállapodásban rendezik az ingatlan használatát és a feltárással okozott tényleges kár (pl. zöldkár) megtérítését.
A 35. §-hoz
A lelőhelyek védelmének leghatékonyabb módja, ha azokat eredeti állapotukban és összefüggéseikkel őrizzük meg. Ha mégis meg kell bolygatni a lelőhelyet, ha a leletet el kell mozdítani eredeti helyéről és összefüggéseiből, az ezzel járó költségeket – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően is – annak kell fizetni akinek az érdeke ezt megkívánja. A régészeti célú környezeti hatásvizsgálatok, a feltárások módszereinek, eszközeinek (terepbejárás, műszeres vizsgálatok, az ásatási szelvények nagysága és mélysége, a feltáráshoz szükséges időtartam, stb.) megválasztása régészeti tudományos kérdés, melyet elsősorban a múzeumnak, vitás esetekben az Igazgatóságnak kell meghatározni.
A 36–37. §-hoz
A törvény az előkerült leletekkel kapcsolatos felelősségi szabályokat a szerint állapítja meg, hogy mikor ki tud a leghatékonyabban intézkedni azok védelmében.
A nagyberuházásnak, üzleti célúnak nem minősülő építkezések miatt szükségessé váló megelőző feltárás és leletmentés költségeihez állami támogatás adható, amennyiben az a tulajdonos számára aránytalanul nagy anyagi terhet jelent.
Amennyiben a megyei múzeum a megyei önkormányzatok kulturális javak védelmével kapcsolatos kötelező feladatából adódóan elvégezte a leletmentést és a leletre az általános állami tulajdonlás folytán az állam igényt tartott, a leletmentésre fordított összeget a megyei múzeum részére meg kell téríteni.
A megtalálót, felfedezőt a lelet értékével arányos jutalom illeti meg, amit annak kell megfizetnie, akinek a tulajdonába kerül a lelet.
A 38–41. §-hoz
A kulturális javak védelmével összefüggő, e törvényben meghatározott feladatok végrehajtása valamennyi állampolgár kötelessége. A teendők legfontosabb szervezeti letéteményesei azonban az erre a célra alapított közgyűjtemények, muzeális intézmények. Szakmai önállóságuk biztosítékait és az általuk őrzött javak kiemelt védelmét, korlátozottan forgalomképes voltát – a tulajdonviszonyokat is érintő vonatkozások miatt – indokolt a törvényben kimondani.
Kulturális örökségünkhöz tartozó javakat – régészeti leletek kivételével – bárki birtokolhat és gyűjthet; muzeális intézmény alapítója, ill. tulajdonosa is lehet az állam, az önkormányzat, köztestület, /köz/alapítvány, egyesület, párt, egyház, gazdasági szervezet vagy intézmény, vagy akár más jogi, ill. természetes személy. Ez alól csak az országos múzeumok képeznek kivételt, amelyeket törvény, tehát az országgyűlés alapít, ill. nyilvánít azzá.
Muzeális intézmény alapítására (vagy azzá nyilvánítására), és ezzel a kulturális örökség kiemelt értékű javainak törvényes módon való (gyűjtésen túlmutató) felhasználására, bemutatására stb. azonban – éppen a fokozott védelem céljait szem előtt tartva – csak akkor kerülhet sor, ha a szakmai (anyagi-, technikai és személyi) feltételek, és ezzel a kiemelt értékek hosszú távú, folyamatos megőrzése és hozzáférhetősége biztosított. Ezt szolgálja az alapításhoz, ill. a muzeális intézménnyé nyilvánításhoz kötelezően előírt működési engedély, amelyet a művelődési és közoktatási miniszter ad ki, és amelynek betartását a miniszter irányítása alatt működő igazgatóság és szakfelügyelet folyamatosan ellenőriz.
A működési engedély – azzal, hogy az intézmény legfontosabb meghatározó adatai között a gyűjtőkörök és gyűjtőterületek megnevezését is tartalmazza – egyben a szakmai tevékenység intézmények közötti elhatárolását, ill. össze-hangolását is szolgálja.
A törvény fellép a működési engedélyben meghatározottak be nem tartása ellen, amit végső soron az engedélyokmány visszavonását is jelentheti. Ilyen esetekben azonban gondoskodni kell a megszűnő intézményben őrzött értékek biztonságos elhelyezéséről, további sorsáról. Hasonló az eljárás akkor is, ha a megszüntetést a tulajdonos vagy a fenntartó kezdeményei. Ezért írja elő a törvény, hogy a muzeális intézmény megszüntetésére csak a művelődési és közoktatási miniszter egyetértésével, hozzájárulásával kerülhet sor; amennyiben szükséges, felhasználva ehhez az alapításkor letett biztosítékot is.
A 42. §-hoz
A törvény – az ellátott feladatok gyakorlásának szintje s teljes körűsége alapján – szakmai rangsort állít fel a muzeális intézmények között. Mindenekelőtt meghatározza a múzeum fogalmát, melynek legfontosabb kritériuma a gyűjteményi (gyűjtés, nyilvántartás, megőrzés, restaurálás), a tudományos (feldolgozó és publikációs), valamint a bemutató-közművelődési tevékenység alapfeladatainak együttes ellátása, ill. az ezekhez szükséges anyagi (tárgyi-pénzügyi, épület-), személyi (szakirányú felsőfokú végzettségű szakember) és jogi (működési engedély) feltételek együttes megléte.
A múzeumok szakmai besorolásuk szerint öt kategóriába kerülhetnek, melyek megállapításánál a tudományos és gyűjteményi bázis a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kap.
A 43. §-hoz
Országos múzeumok: kiemelkedő gyűjteményeik általában átfogó, „alaptudományi” jellegű bázisra épülnek (pl. magyar vagy egyetemes képzőművészet, iparművészet, néprajz, történelem, műszaki tudományok, természettudományok stb.) Alapítójuk az Országgyűlés, mivel felsorolásukat e törvény 2. számú melléklete tartalmazza, ill. módosíthatja. Szakfelügyeleti, kiviteli, védetté nyilvánítási ügyekben tevékenységük képezi az Igazgatóság szakmai hátterét.
A 44. §-hoz
Országos gyűjtőkörű múzeumok: egy-egy szűkebb szaktudomány/ág/ területén törekszenek tudományos teljességű gyűjtemény kialakítására (pl. bányászattörténet, kereskedelem és vendéglátás története, kortárs képzőművészet, egyházi művészet stb.)
A 45. §-hoz
Megyei múzeumok: egy-egy megye (és az adott megyei jogú város) területének múzeumi feladatait látják el. A területi korlátokon belül viszont komplex gyűjteményt kezelnek, mellyel valamennyi fontos szakágat (és így tudományágat) felölelik (történeti muzeológia, régészet, képző- és iparművészet, néprajz, természettudományok stb.). Fontos szerepet vállalnak a területen tevékenykedő más múzeumok és muzeális intézmények, azaz a megyei múzeumi hálózat (szervezet) munkájának irányításában, összehangolásában. A kulturális javak védelmében szakhatósági feladataik is vannak, régészeti leletmentési kötelezettség terheli őket.
Míg az országos gyűjtőkörű, ill. egyéb múzeumok bármely (állami, önkormányzati, egyházi, alapítványi, magán, stb.) tulajdonformában működhetnek, a megyei múzeumok fenntartója az adott önkormányzat. (A feladat ellátását számukra az önkormányzatokról szóló 1991. évi XX. tv. írja elő.)
E törvény ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy a megyei önkormányzat – önálló döntése alapján – ne egy megyei múzeum irányításával, hanem a feladatot területileg megosztva, több egyenrangú, szakmai besorolását tekintve alacsonyabb fokozatú múzeummal lássa el ezt a feladatot.
A 46. §-hoz
Regionális múzeumok: gyűjteményeik egy-egy település vagy tájegység történetének, néprajzának, képzőművészetének stb. kulturális javait ölelik fel. A fenti bekezdés értelmében – korlátozott gyűjtőterületükön – megyei múzeumi feladatokat is kaphatnak.
A 47. §-hoz
Tematikus múzeumok: még mindhárom múzeumi alapfeladatot egyaránt ellátó intézmények; működhetnek önálló jogi személyként, agy egy-egy megyei múzeumi szervezet keretében, esetleg más jogi személyiségű szervezet részeként.
A 48. §-hoz
A szakmai besorolás múzeumokat követő szintjén a közérdekű muzeális gyűjtemények és a közérdekű muzeális kiállítóhelyek állnak. Ezen intézmények személyi vagy anyagi-tárgyi feltételek hiányában nem képesek a 3 múzeumi alapfunkció egységes és együttes ellátására; vagy a tudományos feldolgozó-publikációs, vagy a bemutató-közművelődési funkció marad el; esetleg a gyűjteményi tevékenység nem teljes (pl. restaurálás hiánya).
Kulturális örökségünk javaiból álló anyaguk ugyanakkor olyan tudományos vagy művészi /forrás/értéket képvisel, hogy a „köz”, a társadalom érdeklődésére tarthat számot; ezért a művelődési és közoktatási miniszter – megfelelő rendezettség, nyilvántartási állapot, biztonsági feltételek és anyagi források megléte esetén – működési engedélyt adott számukra.
Ez a (többi „magánérdekű” gyűjteménytől, kereskedelmi célú galériától stb. megkülönböztető) jogi kategória teszi lehetővé a szóban forgó intézményeknek, hogy – pályázatok útján vagy más formában elnyerhető – állami, központi költségvetési támogatásban részesüljenek.
A 49. §-hoz
A letét polgári jogban ismert fogalma a múzeumi letét esetében úgy a felhasználás (tudományos feldolgozás, publikálás, kiállítás), mint a felmondás körülményeit tekintve bizonyos sajátosságokkal rendelkezik, melyeket indokolt a törvényben rögzíteni. Újdonságként jelenik meg a múzeumi letét korábbi (1963. évi 9. tvr. és a végrehajtásáról intézkedő 2/1965. (I. 8.) MM rendelet) jogszabályi rendezéséhez képest a díjfizetés hangsúlyos szerepe, melyet a letéttel a múzeumra háruló őrzési, nyilvántartási, állagmegóvási, esetleg restaurálási költségek magyaráznak.
Az 50–51. §-hoz
A kulturális javak gondozásának hatósági feladatait a Művelődési és Közoktatási Minisztérium gyakorolja. E szerep teljes értékű ellátásához az MKM már régóta nem rendelkezik elegendő személyzettel. Ezért egyes feladatokat a miniszter már 1965-ben, a 2/1965. (I. 8.) MM sz., többször módosított rendelettel átruházott az országos múzeumokra. más központi szakmai feladatokat pedig a később létrehozott, majd 1990-ben megszüntetett Központi Múzeumi Igazgatóságra.
Az évek során a kulturális javakkal kapcsolatban számos új feladat jelentkezett (a kulturális javak védetté nyilvánításának, kiviteli engedélyezésének egységes szempontok szerinti szabályozása, központi nyilvántartás létrehozása a védetté nyilvánított kulturális javakról, régészeti jelentőségű védett földterületekről, a Magyarországról háborús események során, ill. más módon jogtalanul kivitt kulturális javak visszakövetelése stb.). Ezen túlmenően a különböző nemzetközi egyezmények, hazánknak az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékával összefüggő jogközelítés, ill. jogharmonizáció is kötelezi Magyarországot egy ilyen szervezet létrehozására.
A kulturális javak védetté nyilvánítása jelenleg a kijelölt országos múzeumokban szakáganként, egymástól függetlenül folyik. A védettség társadalmi súlyát nagymértékben csökkentette, hogy az Mtvr. az első fokú hatósági jogkört és feladatokat is a múzeumokra ruházta át. A védettségi eljárás két összetevője a szakmai-tudományos munka és az államigazgatási teendők ellátása. E törvény szétválasztja a hatósági és szakmai feladatokat – összhangban a közigazgatás korszerűsítésével – s a hatósági jogkört az újonnan létrehozandó államigazgatási szervre, azaz az Igazgatóságra, a szakmai munkát pedig az arra kijelölt múzeumokra ruházza át.
A kulturális javak védelmének fontos feltétele a közhitelű nyilvántartás. Ennek az a célja, hogy az államigazgatási szervek, más hivatalok, hatóságok és a tudományos kutatás számára az adatok hozzáférhetőek legyenek. A védett tárgyak nyilvántartásának azonban szigorúan el kell különülniük a tulajdonosok személyi adatainak regisztrálásától, tekintettel a személyes adatok védelméről szóló 1992. évi LXIII. tv. rendelkezéseire. Ez azt jelenti, hogy a nyilvántartásba vett javak tekintetében e törvény biztosítja információk adását, viszont a tulajdonosok adatai titkosak. a védett kulturális javak nyilvánossága nemcsak a védelem egyik fontos eszköze, hanem egyúttal tudományos forrásanyag is. Ezeken túlmenően az Igazgatóság nyilvántartása képezi az alapját a lopás vagy más bűncselekmények útján az országból jogtalanul kikerült kulturális javak visszakövetelésének is.
A kulturális örökség védelmének ugyancsak fontos eszköze a nyilvántartás. A régészetileg védett területek regisztrálása megtörtént (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum). Az Igazgatóság ezeket központilag tartja nyilván az ismertté vált, de védetté nem nyilvánított régészeti lelőhelyekkel együtt.
Az Európai Unió kiemelten kezeli az illegális műkincsforgalom megakadályozását, ill. a jogellenesen külföldre került kulturális javak visszaszolgáltatását a tagországok számára. erről rendelkezik a már korábban felsorolt három EU jogszabály, melyek előírják a tagállamok részére egy központi hatóság létrehozását. Magyarországon ezt a feladatot az Igazgatóságnak kell ellátnia, szorosan együttműködve a hazai és külföldi intézményekkel és szervekkel (múzeumok, vám- és rendőri szervek). Fentiekből természetszerűleg következik, hogy a jogellenesen behozott javakkal kapcsolatos teendők ellátása is az Igazgatóság feladatai közé tartozik.
Az 52. §-hoz
E szakasz rögzíti a kulturális javak védelméhez, muzeális intézmények fenntartásához és működéséhez szükséges központi költségvetési hozzájárulás formáit. A kormány a kulturális örökség védelmének támogatására közalapítványt hoz létre.
III. részhez
Az 53. §-hoz
A könyvtárhasználati jog mindenkit megillet, azokat is, akik nem a nyilvános könyvtárakat veszik igénybe: az iskolásokat például az iskolai könyvtár használata, jóllehet az iskolai könyvtár nem nyilvános könyvtár. A könyvtári ellátás rendszere ugyanis bővebb mint a nyilvános könyvtári ellátás rendszere.
A nyilvános könyvtári ellátási rendszernek a fenntartása, amelyet minden állampolgár, illetve hazánkban tartózkodó külföldi személy igénybe vehet, az állam és a helyi önkormányzatok feladata.
A közpénzekből fenntartott nyilvános könyvtárak gyűjteményei nem szolgálhatnak részérdekeket.
Az 54. §-hoz
A nyilvános könyvtári alapkövetelmények meghatározásával garantálja az állam a könyvtári dokumentumokhoz és információkhoz való hozzáférést. E követelmények teljesítése által a könyvtár, illetve fenntartója jogosulttá válik központi állami támogatások megpályázására.
A művelődési és közoktatási miniszter jegyzéket vezet a nyilvános könyvtárakról.
Kivételt tesz e bekezdés szabálya az előző általános szabály alól a 71. § (1) bekezdése c), d), e), f), pontjaiban felsorolt feladatok ellátása esetén, ez esetekben a nyilvános könyvtárak jegyzékében nem szereplő könyvtár is kaphat az MKM fejezeti kezelésű címből költségvetési támogatást. Ezt a kivételt részben a kulturális örökség részét képező dokumentumok védelméhez, részben pedig a könyvtárak közötti szolgáltatási kapcsolatok működéséhez fűződő országos érdekek indokolják.
A törvény szerint a nyilvános könyvtári alapkövetelmények teljesítésére vonatkozó fenntartói nyilatkozat és kérelem nélkül bekerülnek a nyilvános könyvtárak jegyzékébe azok a könyvtárak, amelyek nyilvánossága ma is megkérdőjelezhetetlen és később is szükséges: a nemzeti könyvtár, a helyi önkormányzatok által fenntartott települési könyvtárak, a megyei könyvtárak, a törvény 63. § (2) bekezdése szerinti országos szakkönyvtárak és az állami egyetemek könyvtárai.
Ha a nyilvánosság bármely alapkövetelményét nem teljesíti valamelyik könyvtár, akkor a miniszternek az (5) bekezdés alapján joga van eljárni a könyvtárral, illetve a könyvtár fenntartójával szemben.
Az egyházak és más könyvtárfenntartók is kérhetik a könyvtáruk felvételét a nyilvános könyvtárak jegyzékébe.
E törvény végrehajtási rendelete tartalmazza a jegyzék vezetésével kapcsolatos részletes szabályokat, a jegyzékbe való felvétel kérelmezésének módját, határidejét stb. is.
A (6) bekezdésben szabályozott véleményezési jog gyakorlására elsősorban a gyűjtemény védelme érdekében van szükség. Ha az önkormányzat úgy dönt, hogy könyvtárat tart fenn, vagyis gyűjteményt épít, akkor ennek csak úgy van értelme, ha biztosítja a gyűjtemény építésének a folyamatosságát. (Az elmúlt évek során drasztikusan megnőtt az un. szünetelő, vagy éppen nyitva tartó, de egy év alatt egy dokumentumot sem vásárló könyvtárak száma a 2700 önkormányzati könyvtárból 1985-ben 40, 1995-ben 407!). A véleményezési jog gyakorlása során a miniszter nem gátolja a képviselőtestületet döntési jogkörében, de felhívja figyelmüket a szakmai érvekre, s ezzel elősegíti, hogy a könyvtár és a fenntartó szempontjából is megfelelő megoldást találjanak.
Az 55. §-hoz
Az alapfeladatok teljesítésével válik a könyvtár nyilvános könyvtárrá. Ezáltal a könyvtárhasználat, illetőleg a hasonló feladatokat ellátó könyvtárak egységes ellátási rendszerbe illeszthetők.
Az 56–57. §-hoz
A törvény az EU irányelvekkel összhangban rendelkezik arról, hogy a könyvtárhasználónak milyen jogai és kötelezettségei vannak.
Az ingyenes alapszolgáltatások azt jelentik, hogy a könyvtárhasználónak ingyenesen joga van arra, hogy a könyvtárt megtekintse, bármilyen szabadpolcon elhelyezett könyvtári dokumentumot használhasson, megnézhesse a könyvtár állományát feltáró katalógusokat, tájékoztatást kapjon minden olyan könyvtári szolgáltatásról, amelyet a könyvtár végez, illetve, amelyet a nyilvános könyvtári rendszer biztosít számára.
A könyvtárba történő beiratkozás teszi lehetővé, hogy a használó dokumentumot is kölcsönözzön.
Az 58. §-hoz
Szabályozni kell a könyvtárnak a könyvtárhasználóval szembeni kötelezettségét és jogát is. A mindenki számára egységes könyvtárhasználati szabályok mellett egy-egy könyvtár további, az előbbiekkel nem ellentétes, kiegészítő szabályokat is megállapíthat, amelyet minden könyvtárhasználóval ismertetnie kell.
Az 59. §-hoz
Az utóbbi évtizedben akadozott, sok esetben egyáltalán nem működött a könyvtárak közötti dokumentum-ellátás, jóllehet ez az egyik alapja a könyvtári rendszer működésének. Az országosan megszervezett könyvtárközi kölcsönzés teszi lehetővé, hogy a kistelepülések könyvtárhasználói ugyanazokhoz a dokumentumokhoz juthassanak hozzá mint a főváros lakói.
A kötelespéldány-szolgáltatás a nemzeti dokumentumtermés regisztrálásának alapja, e nélkül nem lehet nyomon követni a nemzeti kulturális örökség részét képező hungarikumot.
Jelenleg a nemzeti bibliográfiai számba vétel esetlegesen tartalmazza csak az audiovizuális dokumentumokat, jóllehet ezek a dokumentumok a nemzeti dokumentum-vagyon fontos alkotóelemei. Meg kell oldani tehát, hogy legyen egy olyan nyilvántartási rendszer, amelyből a kutató vagy az érdeklődő ezekről a dokumentumokról is tudomást szerez. Emellett a műsorszolgáltató szervezetek archívumaiban őrzött dokumentumok adatai is részét kell hogy képezzék az említett nyilvántartási rendszernek, hiszen azok a dokumentumok is részei a kulturális örökségnek.
Jelenleg a könyvtári gyűjteményekben még nem igazán jelentős az elektronikus dokumentumok száma, de az a szám hónapról hónapra növekszik, és a XXI. században meghatározó információhordozók lesznek. Ugyanakkor egyáltalán nem megoldott a dokumentumok szolgáltatása. A létrehozandó Neumann János Multimédia Központ és Digitális Könyvtár ezeknek a dokumentumoknak lesz országos szolgáltató központja. Olyan szerepe lesz a könyvtárnak, amit jelenleg egyetlen könyvtár – beleértve az Országos Széchényi Könyvtárat is – sem tud teljesíteni.
A 60. §-hoz
A nyilvános könyvtári rendszer működése érdekében központi szolgáltatásokat is fenn kell tartani. A nyilvános könyvtári ellátás olyan rendszert jelent, amelyben az erre alkalmas könyvtárak központi szolgáltatásokat végeznek, és a kisebb könyvtárak fogadják és olvasóik számára közvetítik ezeket a szolgáltatásokat.
A kisebb könyvtáraknak nyújtandó szolgáltatások fontos részét képezik azok a szakmai tevékenységek, amelyek hiányában a könyvtári információs hálózat nem tud működni, mert hiányoznak az egységes szakmai alapelvek. Ennek érdekében a Széchenyi Könyvtár mellett létre kell hozni a Könyvtári Intézetet, az EU országok mintájára. Ez nem új intézmény alapítását és új státusok létrehozását, csupán a régi feladatok megújult körülmények közötti végzését jelenti.
A 61. §-hoz
A nemzeti könyvtár, az Országos Széchenyi Könyvtár könyvtárak közötti szerepe primus inter pares szerep. Ezért feladatainak meghatározása a rendszer működése szempontjából alapvető.
E szerint a könyvtár átruházhatatlan feladata a kulturális örökség részét képező hungarikum gyűjtése, megőrzése, szolgáltatása, archiválása, a nemzeti bibliográfia készítése.
A 62. §-hoz
A fejlett könyvtárüggyel rendelkező országokban a nemzeti könyvtár és a Könyvtári Intézet irányításában részt vesz a társadalom különböző szervezetei által delegált képviselőkből álló testület.
A 63. §-hoz
A tudományos és szakkönyvtári ellátásról történő rendelkezés teszi lehetővé, hogy a szakkönyvtárak és az egyetemi könyvtárak gyűjteményeiben őrzött dokumentumok is bekerüljenek a könyvtári rendszerbe, a könyvtárak bekapcsolódhassanak a központi szolgáltatásokat végző könyvtárak sorába, és ebben az esetben központi támogatásba részesülhessenek.
A 64. §-hoz
A törvény készítése során figyelembe vettük az UNESCO manifesztumát, amely a közművelődési könyvtárakról a könyvtári ellátás három szintjét határozza meg: településenként, régiónként és országos szinten. Ennek megfelelően rendelkezik a törvény a községi, városi, megyei jogú városi, fővárosi és megyei önkormányzatok feladatairól. Az általános nyilvános könyvtári szolgáltatás biztosítása a helyi önkormányzatok kötelező feladata, összhangban az önkormányzati és a hatásköri törvénnyel. E feladat könyvtár fenntartásával, önkormányzati társulásban való részvétellel, illetve nyilvános könyvtár szolgáltatásának megrendelésével teljesíthető. Kivétel ez alól a megyei és a fővárosi önkormányzat, amelyek kötelesek könyvtárat fenntartani, hogy a törvény célkitűzésében megfogalmazottakat teljesíteni lehessen.
A 65. §-hoz
A községi, városi és fővárosi könyvtár egyrészt ellátja a nyilvános könyvtár általános alapfeladait, másrészt gondoskodik arról, hogy gyűjteményét és szolgáltatásait a helyi igényeknek megfelelően alakítsa ki. Az eddigi gyakorlattól eltérően ez jelentős átalakulást eredményezhet például a különböző nemzetiségek által lakott települések könyvtárainak állományában, illetve az úgynevezett közhasznú információs szolgáltatást biztosító állományrészekben, mellyel tulajdonképpen az állampolgári jogok és kötelességek gyakorlását segítő információkat kell a könyvtáraknak szolgáltatniuk. Fontos változás a helyismereti, helytörténeti kutatást segítő információk és dokumentumok gyűjtésének és szolgáltatásának kötelező feladatkénti megfogalmazása.
A fővárosi könyvtár speciális helyzetéből adódóan nemcsak a települési könyvtárak feladatait látja el, hanem ennek központja köteles a megyei könyvtár feladatait is ellátni, természetesen a fővárosra vonatkoztatva.
A 66. §-hoz
A megyei könyvtár az országos könyvtári rendszer alközpontjaként biztosítja minden olyan település lakója számára az általános nyilvános könyvtári ellátást, ahol az önkormányzat nem képes önállóan, vagy társulásban könyvtárt fenntartani. A szolgáltatás megrendelése esetén természetesen csak a legminimálisabb jogokat lehet biztosítani a lakosok számára. Szükséges ezért, hogy mindenki számára elérhető távolságban működjön nyilvános könyvtár. Ezt a szerepet kell egyrészt betöltenie a megyei könyvtárnak. Másrészt alközponti szerepéből adódóan a megye területén működő nyilvános könyvtárak működését kell segítenie, illetve biztosítania kell a települési könyvtárak csatlakozását az országos könyvtári rendszerhez.
A 67. §-hoz
A települési önkormányzatok eldönthetik, hogy a nyilvános könyvtári ellátás feladatát könyvtár fenntartásával, vagy nyilvános könyvtár szolgáltatásának megrendelésével teljesítik. Ha úgy döntenek, hogy önállóan, vagy társulásban könyvtárt tartanak fenn, akkor – a gyűjtemény védelme érdekében – bizonyos garanciákra van szükség, amelyek biztosíthatják a települési könyvtárak alapfeladatainak hosszú távon való megvalósítását, hiszen a gyűjtemény megfelelő kialakításához több évtizedre van szükség. A végrehajtási rendelet részletezi majd a gyűjtemény nagysága szerint, hogy mi minősülhet a feladatellátás veszélyeztetésének.
A 68. §-hoz
A fenntartó határozza meg a könyvtár feladatait és használati szabályzatát. A feladatmeghatározást teljesíti egyrészt az alapító okirat kiadásával, másrészt az alap- és kiegészítő feladatok folyamatos figyelemmel kísérésével. A könyvtár használati szabályzatának meghatározása a korábbi jóváhagyási gyakorlattól eltérően került most a fenntartó hatáskörébe, ugyanis a könyvtár használatának szabályai több olyan döntést igényelnek, amelyek a könyvtár költségvetését közvetlenül érintik, így ezeket a döntéseket a fenntartónak kell meghozni.
A fenntartó jóváhagyja a könyvtár fejlesztésére vonatkozó tervet, terveket. A jogalkotó szerint nem a korábbi gyakorlat szerinti munkaterv jóváhagyása a döntő, hanem a fejlesztési tervek meghatározása, mert ezek szorosan kötődnek a fenntartó által meghatározott feladatok végrehajtásához, a jóváhagyott célok megvalósításához. A végrehajtás módja ezt követően már a könyvtár vezetőjének dolga és felelőssége.
A könyvtár fenntartója az előzőkben felsorolt fenntartói feladatok után jogosult és köteles értékelni is a könyvtár szakmai tevékenységét. Minthogy a fenntartó az ehhez szükséges szakmai ismeretekkel általában nem rendelkezik, ezért szükséges, hogy az Országos Könyvtári Szakértői Névjegyzékben szereplő szakértők közreműködésével tegye meg.
A 69. §-hoz
E §-ban a törvény végrehajtásához szükséges miniszteri felhatalmazások szerepelnek a különböző kérdésekben való jogszabály kiadására.
Az ágazati irányítás keretében lényeges új szabály a fejlesztési terv kidolgozása az országos könyvtári informatikai hálózat és a nyilvános könyvtári ellátás rendszerének fejlesztésére. Ezt a tevékenységet hiányolta eddig legjobban a könyvtárak köre, az összehangolt fejlesztés ma már nélkülözhetetlen a gazdasági és a szakmai elvárások ismeretében egyaránt.
A fejlesztési terv kidolgozásával összefügg a miniszter lehetősége arra, hogy biztosítsa a könyvtári szolgáltatások összehangolását.
A szakfelügyeletre vonatkozó miniszteri feladat nem új szabály, de továbbra is szükséges a nyilvános könyvtári ellátás rendszeréhez megfelelő működése érdekében.
A 70. §-hoz
A könyvtár fenntartását alapvetően a központi és önkormányzati költségvetésből kell biztosítani. A könyvtár bevételei a működési kiadásoknak csak kis részét képezhetik, hiszen a könyvtár a könyvhasználók jogait a dokumentumokhoz és információkhoz való szabad hozzáférés terén nem korlátozhatja. Térítést csupán kiegészítő szolgáltatásaiért kérhet.
Az elmúlt évek során a könyvtárak állománygyarapítási kereteinek reálértéke jelentősen csökkent. Ezért szükséges a többi európai ország mintájára a fenntartók ösztönzése. Ezt oldja meg a törvény az állománygyarapítási keretek érdekeltségnövelő támogatásával.
A 71. §-hoz
Azok a könyvtárak, amelyek az itt felsorolt feladatok, tevékenységek valamelyikét végzik, vagy abban részt vesznek, ennek a paragrafusnak a rendelkezései alapján kérhetik és kaphatják meg az igényelt támogatást. Ez a támogatási mód teszi lehetővé a nyilvános könyvtári ellátás rendszerének működését és fenntartását.
A 72. §-hoz
Az 59. §-ban meghatározott dokumentum-ellátási rendszer működéséhez szükséges finanszírozási feltételekről rendelkezik.
IV. részhez
A 73. §-hoz
E § meghatározza a közművelődés közérdekű jellegét, s az ennek megfelelő állami és helyi önkormányzati feladatvállalás elvét.
A 74. §-hoz
Az 1. számú melléklet o) pontjában alkalmazott fogalom értelmezése a szakma által elfogadott terminológia szerint történt. A közművelődési feladatok ellátását 1995-ben 3125 településen 2645 művelődési ház jellegű intézmény biztosította.
A 75. §-hoz
A közművelődési intézmény, illetve a közösségi színtér működtetői körének teljes körű meghatározása. A törvényszöveg kerüli a priorizálást vagy bárminemű megkülönböztetést.
A 76. §-hoz
A települési önkormányzatok közművelődési feladatait határozza meg. Első ízben történt meg a közművelődési tevékenységek tömörített meghatározása, amely lehetővé teszi közművelődési tevékenységek önkormányzati szempontú, rendeleti úton szabályozható kezelését. Jogszabályi alapot nyújt ugyanakkor a közművelődési tevékenységeket folytató polgároknak arra, hogy egyéni, vagy egyesülési jogaik érvényesítése során, és ezen bekezdések együttes alkalmazása alapján közművelődési célú tevékenységeiket, programjaikat az önkormányzat döntése elé bocsássák.
A bekezdés kerüli a konkrét tevékenységi forma megnevezését, annak érdekében, hogy azok az a)–h) pontok valamelyikébe illeszthetőek legyenek, s így a törvényszöveg időtállósága is biztosított.
A 77. §-hoz
E § rendelkezik arról, hogy a 77. §-ban felsoroltak szerint a települési önkormányzatok rendeletben határozzák meg vállalt közművelődési feladataikat, melyek ezáltal válnak kötelező érvényűvé. A két bekezdés együttesen egyidejűleg biztosítja a kötelező feladat ellátást és az önkormányzatiság teljes autonómiáját, minthogy az önkormányzat maga határozza meg a helyi sajátosságok és szükségletek figyelembevételével, hogy milyen formában, módon és mértékben tudja vállalni a helyi igények és saját lehetőségeinek arányait tükröző feladatellátást.
A 78. §-hoz
Az 1991. évi XX. törvény 107. §-a rendelkezik arról, hogy a település önkormányzata a lakosság művelődése érdekében köteles biztosítani a közművelődési tevékenység és szolgáltatások közösségi színteréül szolgáló helyet. A jelenleg működő színterek közül 2287 a közművelődési intézmény, ugyanakkor esetenként, de statisztikailag alig kimutatható nagyságrendben kötöttek megállapodást a helyi önkormányzatok egyesületi vagy vállalkozás által üzemeltetett színterek biztosítására.
E törvény erejénél fogva a megyei jogú városban, és fővárosi kerületben az önkormányzat köteles közművelődési intézményt, míg a községi önkormányzat közösségi színteret, illetve közművelődési intézményt biztosítani. E biztosítás vagy úgy történhet, hogy az önkormányzat a fenntartó, vagy úgy, hogy közművelődési megállapodást köt a fenntartóval. Az önkormányzat által fenntartott intézmény évente legfeljebb két hónapig szünetelhet. Amennyiben más a fenntartó, akkor a két hónapon túli szünetelés esetén új közművelődési megállapodással kell biztosítania a szolgáltatásokat.
A 79. §-hoz
Vállalt feladatait vagy azok egy részét a települési önkormányzat közművelődési megállapodás keretében szerződő partnerrel is megvalósíttathatja. A § (2)–(3) bekezdései rendelkeznek a közművelődési megállapodás feltételeiről.
A 80. §-hoz
E § értelmében – kellő források birtokában – a települési önkormányzat rendeletének hatálya alá eső, vagy azon túli közművelődési tevékenységeket is támogathat, e támogatás azonban nem veszélyeztetheti a rendeletében rögzítettek végrehajtását. E rendelkezés ugyanakkor lehetővé teszi az előre nem látható, nem tervezhető programok támogatását.
A 81. §-hoz
A közművelődési intézmények létesítésére, átszervezésére és megszüntetésére az önkormányzatok teljes autonómiával rendelkeznek, a miniszter ágazati felelősségének érvényesítése azonban megköveteli, hogy az ezekre vonatkozó helyi döntések szakmai véleményezés után szülessenek meg. Minthogy megyei szintű vagy más decentralizált szervek e szakterületen nem működnek, a szakmai vélemény kiadására e tárgyban a törvény a minisztériumhoz helyezi a hatáskört, illetve a hatályos hatásköri jogszabályokra építve konkretizálja.
A 82–83. §-hoz
A közművelődés helyi lakossági képviselete érdekében rendelkezik a helyi Közművelődési Tanács megalakíthatóságáról, annak feltételeiről. A helyi működési körű, helyi székhellyel bejegyzett művelődési szervezetek által megalakítható tanácsok véleményt nyilváníthatnak a településen folyó közművelődési tevékenységekkel kapcsolatos kérdésekről, véleményezhetik az önkormányzat által e célokra fordított támogatások és vagyoni eszközök célszerű használatát.
A helyi Közművelődési Tanács működése bővítheti a települések és településrészek kulturális közéletének nyilvánosságát, biztosíthatja a település kulturális életének olyan állandó és folyamatos fórumát, amely lehetővé teszi szakmai-szakértői nézetek kialakulását, s a helyi lakosság művelődési érdekeit az adott település vagy településrész nyilvánossága elé tárva demokratikus eszközökkel befolyásolhatja a képviselőtestület döntéseit.
A 84–85. §-hoz
E §-ok határozzák meg az önkormányzatokról szóló 1991. évi LXV. törvény 75. § (1) a) pontja szerinti megyei (fővárosi) közművelődési szakmai tanács-adási és szolgáltatási kötelezettségeket, a tanácsadó-szolgáltató feladatokat.
A 86. §-hoz
Az önkormányzati autonómia elve megköveteli, hogy a megyei (fővárosi) önkormányzat saját maga határozza meg feladatainak ellátási módját. Ennek megfelelően az önkormányzatok rendeletben határozzák meg a 86. § alapján vállalt közművelődési szakmai tanácsadó és szolgáltató feladataikat, azok intézményi szervezeti kereteit, formáit és költségvetési támogatását, valamint a vonatkozó díjköteles és díjmentességi köröket.
A 87. §-hoz
A közművelődési területnek nyújtandó országos szakmai tanácsadást és szolgáltatást – információs, szakképzési, módszertani, elemző feladatok tekintetében – az MKM a Magyar Művelődési Intézet fenntartásával és működtetésével biztosítja. Az Intézet a szakmai egyesületekkel és intézményekkel egyaránt együttműködik, szolgáltató-tanácsadó szakmai feladatai keretében a szakemberek számára szakmai kézikönyveket és audiovizuális segédanyagokat ad ki, hagyományőrző tevékenységek támogatása céljából a gyűjtőmunkák eredményeit archiválja és elérhetővé teszi, továbbá zsűrizi a népi iparművészeti termékeket.
A 88. §-hoz
A § részletezi a miniszter ágazati irányító feldat- és hatáskörét. Így különösen a szakmai irányítás eszközeit rögzíti (irányelvek, állásfogalalások, képzési-, képesítési feltételek véleményezési jog, központi intézmények fenntartása).
A 89. §-hoz
E § értelmében a közművelődés finanszírozása három fő összetevőből áll: a résztvevők saját ráfordításai (az intézmények működési bevételei) a helyi önkormányzati támogatás és a központi költségvetési hozzájárulás. A 74. § (1) és (2) bekezdésének megfelelően e § rögzíti az állam hozzájárulási és az önkormányzatok támogatási kötelezettségeit.
A 90. §-hoz
A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 1. § (5) bekezdése értelmében az önkormányzati feladatok ellátásához a központi költségvetés finanszírozási hozzájárulást rendel, melynek mértékéről az Országgyűlés dönt. Minthogy a közművelődési tevékenységek folytatása e törvény 4. § c)–d) pontjai értelmében rögzített jog, mely minden állampolgárra vonatkozik, ezért a központi költségvetési hozzájárulás elosztási elve a település lakosainak száma szerint normatív.
A 91. §-hoz
A központi költségvetési hozzájáruláson kívül a közművelődési szakterület sajátosságaiból fakadó nemzetközi és országos rendezvények tervezhetősége és hosszú távú biztonságos lebonyolíthatósága érdekében, valamint a korszerű telematikai információs feladatok központi támogatására e § (1) bekezdésének a)–b) pontjaiban rendelkezik az MKM fejezetében az e célra fordítható költségvetési forrásról.
E § (1) bekezdésének c)–d) pontjai rendelkeznek a szakterületen működő egyes országos szakmai szervezetek és társadalmi szervezetek támogatásáról, amelyről az MKM költségvetési fejezetében gondoskodik. Intézményfenntartó szerepköre miatt nevesítetten szerepel a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, valamint a Szakszervezeti és Munkahelyi Művelődési Intézmények Egyesülete.
A (2) bekezdés megteremti a feladatellátási kötelezettséggel rendelkező önkormányzatok érdekeltségi alapú részfinanszírozását, annak érdekében, hogy a hosszú távú, folyamatos korszerűsítési, fejlesztési feladatok pénzügyi hátterét ne kizárólag központi forrásból kelljen előteremteni, hanem abban pályázati úton az érdekeltté tett önkormányzatok is részt vegyenek.
V. részhez
A 92. §-hoz
A helyi önkormányzatokról 1990. évi LXV. törvény 1.§ (5) bekezdése értelmében a kötelezően ellátandó önkormányzati feladat- és hatáskörök meghatározásával egyidejűleg az Országgyűlés biztosítja az ellátásukhoz szükséges anyagi feltételeket, dönt a költségvetési hozzájárulás mértékéről és módjáról.
A (2) bekezdés e kötelezettségnek megfelelően az önkormányzatok adott költségvetési évet két évvel megelőző teljes működési kiadások intézményi működési bevételekkel csökkentett összegének 60 százalékában határozza meg a központi költségvetési hozzájárulás mértékét – amely ugyanakkor nem lehet kevesebb az azt megelőző költségvetési évre előirányzott összegnél – és normatívaként a hozzájárulás módját. Ezt a helyi önkormányzatok lakosság-arányosan kapják meg.
A (3) bekezdés rendelkezik a központi költségvetési hozzájárulás forrásának költségvetési helyéről, amely a Belügyminisztérium költségvetési fejezetén belül a Helyi önkormányzatok támogatásai, hozzájárulásai cím, a Normatív hozzájárulások alcím. Ugyancsak a Belügyminisztérium költségvetési fejezete tartalmazza a (4) bekezdés szerinti – (2) bekezdés alapján levezetett – érdekeltségnövelő támogatási keretet, amelynek célja az önkormányzatok finanszírozási helyzetének és döntéshozatalának pozitív befolyásolása, azaz a törvényben meghatározott feladatok teljesítését segítő önkormányzati finanszírozás kiegészítő támogatása.
Az (5) bekezdés meghatározza azokat a pénzügyi forrásokat, amelyek a Művelődési és Közoktatási Minisztérium fejezetén belül kapnak helyet s céljuk a közvetlen állami feladatok ellátása. A bekezdés ezek mértékét is a (2) bekezdésben megjelölt kiinduló összegből vezeti le.
A (6) bekezdés rendelkezik azon közművelődési és közgyűjteményi intézmények költségvetési előirányzatairól, amelyek az Országgyűlés, a minisztériumok illetve az országos hatáskörű szervek fenntartásában működnek.
VI. részhez
A 93. §-hoz
A kulturális területen dolgozó közalkalmazottak foglalkoztatási garanciáját jelenti, hogy a törvény a létszám meghatározásánál nem a költségvetési szerv fenntartójának gazdasági helyzetét, hanem az alapfeladatok ellátását jelöli meg meghatározó tényezőként.
A 94. §-hoz
E rendelkezés azt kívánja biztosítani, hogy a közpénzekből fenntartott intézményekben alkalmazott munkavállalók morálisan és szakmailag megfelelő színvonalon képviseljék a kultúrát. Vannak azonban olyan feladatok, amelyekhez nem feltétlenül a szakképzettség a legmeghatározóbb, hanem egy bizonyos olyan tevékenység, amely egyedi volta miatt szakképesítéshez nem köthető, vagy nem célszerű kötni, ezért a javaslat szerint a törvény felhatalmazást ad arra, hogy jogszabály alapján a szakképesítés alól felmentés adható.
A 95. §-hoz
A közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénnyel összhangban szabályozza a törvény a költségvetés alapján gazdálkodó intézmények magasabb vezető beosztású dolgozóira az e feladat ellátásához szükséges szakirányú felsőfokú végzettség kívánalmát.
VII. részhez
A 96. §-hoz
A hatályba léptető rendelkezéseknél különbséget kell tenni a II. rész tekintetében, mivel a törvény itt olyan információs hálózat (közhiteles központi nyilvántartás) kiépítését írja elő, amelyhez hosszabb időt kell biztosítani.
A § (3) bekezdése a 92. § (5) bekezdés a) pontjánál a finanszírozás fokozatosan bevezetésre kerülő, eltérő aránya miatt kell ezt a megoldást alkalmazni.
A 97–99. §-hoz
A vegyes, illetve felhatalmazást tartalmazó rendelkezések biztosítják az új szabályozásra való áttérést.
A 100. §-hoz
Az (1) bekezdéshez
A levéltári anyag használható állapotban történő megőrzésének általános érvényű követelményeként határozza meg az Ltv. 4. §-a a szervesen összetartozó irategyüttesek (az irattári anyag) egységének megőrzését. E követelmény érvényesítése a közfeladatot ellátó szervek megszüntetésekor, feladatkörük más szervvel történő megosztásakor körültekintő intézkedést igényel. Ezen intézkedés megtételét az Ltv. a megszüntetésről, illetve a feladatkör megváltoztatásáról rendelkező szerv hatáskörébe utalta, de a hatáskör részletszabályait nem határozta meg. Az Ltv. 9/A. §-sal történő kibővítése ezt a hiányt pótolja. A részletszabályok meghatározása ugyanis – tekintettel azok pénzügyi vonatkozásaira – alsóbb szintű jogszabállyal nem végezhető el.
A (2) bekezdéshez
Az Informatikai Tárcaközi Bizottság által 1995-ben elfogadott, a közigazgatási szervek egymás közötti és belső ügyiratkezelési, ügyintézési folyamatainak korszerűsítésére vonatkozó tervkoncepció szerint a minisztériumok, az országos hatáskörű szervek és az intézmények együttesen – egyetlen program keretében – tértek volna át a számítógéppel támogatott iktatási, ügyiratkezelési és archiválási gyakorlatra. Az Ltv. a koncepció figyelembevételével rendelkezett úgy, hogy a minisztériumok, az országos hatáskörű szervek és az intézmények egységes iratkezelési szabályzat alapján végezzék iratkezelésüket. A koncepció megvalósításához, a számítógéppel támogatott iratkezelési rendszerre egységesen, egy adott időszakban történő áttéréshez szükséges pénzügyi feltételei azonban nem állnak rendelkezésre a kívánt mértékben. Így a korszerűsítés csak szakaszosan valósítható meg. A szakaszos bevezetés viszont nem egységes iratkezelési szabályzat, hanem iratkezelési mintaszabályzat kiadását igényli. A mintaszabályzat ugyanis biztosítja a korszerűsítést szolgáló iratkezelési követelmények érvényesítését, ugyanakkor a még hosszabb ideig hagyományos eszközökkel dolgozó szervek számára is megfelelő eligazítást nyújt. Ez indokolja az Ltv. 10. §-a (1) bekezdésének a kiegészítését, amely szerint a belügyminiszter, illetőleg az ágazati irányítást végző miniszter iratkezelési mintaszabályzatot ad ki.
A (3) bekezdéshez
Az Országos Levéltár vezetőjét a miniszter, míg az egyéb levéltárak vezetőjét a miniszter véleményének kikérésével a fenntartó pályázat útján nevezi ki, illetve menti fel.
A (4)–(5) bekezdéshez
Az Ltv. a művelődési és közoktatási miniszter által meghatározott levéltári szakmai követelmények érvényesülésének ellenőrzését a Magyar Országos Levéltár feladatkörébe utalta. Ez a megoldás azonban nincs összhangban azzal a múzeumi és könyvtári területen érvényesülő szabályozási koncepcióval, miszerint a szakmai követelmények végrehajtását a művelődési és közoktatási miniszter által megbízott szakfelügyelők ellenőrzik. Erre az Ltv. jelenlegi rendelkezéséből adódó ellentmondásra a levéltári szakmai szervezetek is nyomatékosan felhívták a figyelmet. Mindez indokolja, hogy a Magyar Országos Levéltár csak a szakfelügyelet működtetésével kapcsolatos feladatokat lássa el, s a szakfelügyelők megbízása – az Ltv. 8. § b) pontjának a (14) bekezdésben történt módosításával – a művelődési és közoktatási miniszter hatáskörébe tartozzon. Ugyancsak a múzeumi és könyvtári szakterületen érvényesülő szabályozási koncepcióval összhangban javasoljuk a Magyar Országos Levéltár azon feladatainak kiegészítését és pontosítását, amelyek a levéltári szakterület egészét érintik.
Az (6)–(7) bekezdéshez
Az adatvédelmi biztos által 1996. december 31-én, a náci korszak zsidóüldözéseivel kapcsolatos, személyes adatokat tartalmazó iratok mikrofilmre vétele és a jeruzsálemi Yad Vashem Archívumba továbbítása tárgyában kiadott ajánlásában foglaltak megvalósítása több vonatkozásban is szükségessé teszi az Ltv. 24. §-ában foglaltak módosítását, illetve kiegészítését.
Az adatvédelmi biztos vonatkozó észrevételét elfogadva az Ltv. 24. § (2) bekezdésének b) pontjához kapcsolódóan az új szabály (Ltv. 24. § (5) bekezdés) az érintettek információs önrendelkezési jogának gyakorlásával kapcsolatos követelményeket egészíti ki és fogalmazza meg a jelenleginél pontosabban. Külön kiemelve azt a követelményt, hogy a hozzájárulást írásban kell megadni, s annak tartalmaznia kell az érintettnek a feltárt adatok – a kutatás célja szerinti felhasználásával –, valamint az iratok másolhatóságával kapcsolatos álláspontját is.
Az idézett ajánlás kiemeli: az Ltv. nem tartalmaz explicit szabályt arra nézve, hogy a személyes adatot tartalmazó levéltári anyagnak a védelmi idő lejárta előtti kutathatósága csak a betekintést és a jegyzetelést, avagy a másolatok készítését is magába foglalja-e. Az ajánlás egyúttal javaslatot tesz a kutatás során feltárt, különleges adatot tartalmazó iratok anonimizálás nélküli másolásának megtiltására.
Az Ltv. 24. §-ának új (6) bekezdése – az adatvédelmi biztos ajánlásában feltárt értelmezési zavarok megszüntetése érdekében – pontosítja az Ltv. szövegét. A szövegpontosítást azonban nem a szigorítás igényével, hanem az Ltv. 22. §-ának (1) bekezdésében foglalt főszabály figyelembevételével kell elvégezni. A másolatkészítés lehetőségének korlátozása ugyanis egyrészt nehézkessé, körülményessé tenné a kutatómunkát, másrészt megnehezítené annak a jognak a gyakorlását is, amelyet a tudományos kutatók részére az Avtv. 32. §-a (3) bekezdésének b) pontja biztosít. Az idézett rendelkezés szerint ugyanis a tudományos kutatás során feltárt személyes adat az érintett hozzájárulása nélkül is nyilvánosságra hozható, ha az a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatásához szükséges.
Az Európa Tanács Adatvédelmi Egyezménye 12. cikkének 3/a pontjában szereplő alapelv szerint személyes adatok külföldi adatkezelő részére történő továbbítását akkor nem lehet megtagadni, ha a fogadó fél azonos védelmet nyújt az átadott adatokat illetően. Az Ltv. új 24/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltak ezen alapelv érvényesítésének törvényi alapját kívánják megteremteni a tudományos célú adattovábbítás vonatkozásában. A 24/A. § (2) bekezdése pedig azt az elvet érvényesíti, miszerint a hazai és a külföldi kutatót azonos elbírálás illeti meg.
A személyes adatok azonos védelmének biztosítása történhet az adatkezelők közötti adatvédelmi szerződés útján is, amelynek célja adatvédelmi garanciák megteremtése olyan országokba történő adattovábbítás esetén, melyek jogrendszere nem tartalmaz megfelelő szintű szabályokat a személyes adatok védelmére. Az Ltv. 24/A. §-ának (3) és (4) bekezdése ilyen célú adatvédelmi egyezmények megkötésére ad felhatalmazást a Kormánynak, a következő feltételekkel. A személyes adatot tartalmazó levéltári anyag átadása csak külföldi tudományos intézmény részére, és csak a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatása céljából történhet. További feltétel, hogy az adatok továbbítását az érintett – információs önrendelkezési jogából adódóan – megtilthatja.
A (8) bekezdéshez
Az Ltv. hatályosulásával összefüggő tapasztalat, hogy a nyilvános magánlevéltárak fenntartóinak egy része – igaz, eddig csak igen szűk köre levéltárának nyilvános magánlevéltárként történő működtetéséhez szükséges feltételeket, a költségvetési támogatás ellenére sem tudja biztosítani. A nyilvános működést megszüntető magánlevéltár anyagának megfelelő védelme teszi szükségessé az Ltv. 30. §-a (3) bekezdésének javasolt kiegészítését.
A (9) bekezdéshez
Az Ltv. 30. §-ának (4) bekezdése szerint a nyilvános magánlevéltár költségvetési támogatásban részesül. E rendelkezés hatálya azonban jelenleg a pártok által fenntartott nyilvános magánlevéltárakra nem terjeszthető ki. A pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény 4. §-ának (2) bekezdése ugyanis kimondja, hogy a párt részére állami költségvetési szerv hozzájárulást nem adhat és a párt állami költségvetési szervtől vagyoni hozzájárulást nem fogadhat el. Tekintettel a pártok működése során keletkezett levéltári anyag megőrzéséhez és kutathatóságához fűződő tudományos érdekekre, teszünk javaslatot az Ltv. 30. §-a (4) bekezdésének – e korlátozást a nyilvános magánlevéltárral rendelkező pártok esetében feloldó – kiegészítésére.
A (10) bekezdéshez
Az Ltv. 33. §-a (2) bekezdésének újra fogalmazása az eredeti szabályozási koncepciót nem változtatja meg, azt semmilyen vonatkozásban nem módosítja, viszont a jelenleginél pontosabban és egyértelműbben határozza meg a védett levéltári anyaggá nyilvánítás alapvető szabályát. Hasonló célt szolgál az Ltv. 33. §-a (1) és 34. §-a (1) bekezdésének – a (13) bekezdésben javasolt – módosítása is.
A (11) bekezdéshez
Az Ltv. 34. §-ának javasolt új (2) bekezdése a magánlevéltári anyag védetté nyilvánításával, valamint a levéltári anyag külföldre vitelének engedélyezésével kapcsolatos eljárások közötti összhangnak – a jelenleginél egyértelműbb – biztosítását kívánja elősegíteni.
A (12) bekezdéshez
A közlevéltárak 286 ezer folyóméter terjedelmű levéltári anyagának több mint 60%-a (mintegy 180 ezer folyóméter) a XX. században keletkezett. Ezen irat-együttesből 100 ezer folyóméternyit – a papír- és íróanyag gyenge minősége miatt – a szétmállás és az elhalványulás veszélye fenyegeti. További 20 ezer folyóméternyi, korábbi korszakokban keletkezett iratanyag került napjainkra – különböző okokra visszavezethetően – veszélyeztetett állapotba. Az Ltv. 13. §-ának f) pontja e körülményre való tekintettel írja elő, hogy a közlevéltár feladatkörében: „megrongált vagy pusztulásnak indult levéltári anyagnak konzerválásáról és restaurálásáról gondoskodik, ezekről, illetőleg a különösen jelentős levéltári anyagáról biztonsági másolatot készít vagy készíttet, és annak egy példányát – ha jogszabály másként nem rendelkezik – a Magyar Országos Levéltár biztonsági filmtárának átadja.” Jelenleg azonban a feladat végrehajtásához minimálisan szükséges személyi, technikai és pénzügyi feltételek sem állnak rendelkezésre.
Az Ltv. új 34/A. §-ában foglaltak megvalósítása évente 350 mFt biztosítását igényli. A javaslat elfogadása esetén évente közel 6.000 folyóméter iratanyag átselejtezésére, ezt követően átlag 2.000 folyóméter iratanyag biztonsági másolásra – mikrofilmezésre – történő előkészítésére, másolására (átlag 16 millió mikrofilmfelvétel elkészítésére), illetőleg a megőrzést szolgáló egyéb feladatok elvégzésére nyílna lehetőség. A veszélyeztetett állapotú levéltári anyag megmentése, illetve a tömeges méretű pusztulás megelőzése – a fenti ütemezéssel – közel 30 évig tartó folyamatos munkát igényel.
Az Ltv. új 34/B. §-a annak biztosítását szolgálja, hogy a Magyar Országos Levéltárnak az Ltv. 13. §-ában meghatározott – minden közlevéltárra nézve kötelező – alapfeladatainak, valamint az Ltv. 17. §-ának (2) bekezdésében felsorolt, a szakterület egészét érintő feladatainak finanszírozásának tervezése egymástól elkülönítetten történjék meg.
A nyilvános magánlevéltárak folyamatos működését nagyban elősegítené, ha az Ltv. által előírt költségvetési támogatás minimális mértéke a fenntartók előtt ismert lenne. Az Ltv. új 34/C. §-a ennek megvalósítását szolgálja. Az általános levéltárakban őrzött levéltári anyag egy folyóméterére az 1996. évi költségvetési évben jutó működési kiadás – intézményi működési bevételekkel csökkentett – összege 4,4 eFt volt.
Budapest Főváros Levéltára és a megyei levéltárak többsége – a raktári férőhely állandósult hiánya miatt – az Ltv.-ben meghatározott iratátvételi kötelezettségének nem tud eleget tenni, emellett meglévő raktáraik több mint 10%-a nem alkalmas iratok tárolására. A maradandó értékű köziratok mennyiségének folyamatos növekedése, valamint a felszámolással vagy végelszámolással megszűnt gazdálkodó szervezetek levéltári anyagának elhelyezésével kapcsolatos követelmények ezt a problémát tovább súlyosbítják. Mindez szükségessé teszi az Ltv. új 34/D. §-a szerinti program kidolgozását és végrehajtását.
A (13–14) bekezdéshez
A művelődési és közoktatási miniszter rendeletalkotási kötelezettségének kibővítésére van szükség.
A 103. §-hoz
A nemzeti értékek kiemelt jelentősége indokolja a fokozott büntetőjogi védelmet, így a Btk. új tényállásokkal egészül ki, továbbá több bűncselekmény büntetési tételének határai megemelkednek.
A 104. §-hoz
A levéltári anyag általános levéltárban elhelyezését elrendelő határozat közigazgatási perben megtámadható, a bíróság a határozatot megváltoztathatja.
A 105. §-hoz
Tárgyi vámmentesek azok a behozott kulturális javak, amelyeket a Kulturális Örökségek Igazgatósága három hónapon belül védetté nyilvánít.
A 106. §-hoz
Nem tartoznak a közbeszerzési törvény hatálya alá a régészeti feltárások.
A 107. §-hoz
A kisajátítási törvény módosításával a kisajátítás oka lehet a közgyűjteményi, közművelődési intézmények elhelyezése, illetve régészeti lelőhelyek és környezetük megóvása és feltárása is.
A 108. §-hoz
A kulturális javak külföldre vitelének szabályaihoz igazodik a védett ásványok és ősmaradványok külföldre vitelének rendje.
A 109. §-hoz
A törvény hatálybalépésével feleslegessé vált jogszabályok hatályon kívül helyezése is megtörtént.
_