• Tartalom
Oldalmenü

1999. évi LXXVI. törvény indokolása

a szerzői jogról

1999.09.01.
ÁLTALÁNOS INDOKOLÁS
I.
1. A szerzői jog a széles értelemben vett polgári joghoz tartozik. A szerzői jogi szabályozás vagyoni és személyi viszonyokat rendez. Sajátosságai, számos különleges funkciója következtében mindazonáltal az idők során önálló, elkülönült jogterületté alakult mind nemzetközileg, mind hazai jogrendünkben. A szerzői jogi védelem abszolút szerkezetű, negatív tartalmú kötelezettséget állító jogviszony, amely jellegében hasonló a tulajdonviszonyhoz. Tárgya azonban szellemi alkotás, ami a szerző személyiségéhez kötődő jogosultságok elismerését és oltalmazását is igényli.
A szerzői vagyoni jogok is részesednek abból az alkotmányos védelemből, amely a 17/1992. (III. 30.) AB határozat értelmében az Alkotmánynak a tulajdonjogot oltalmazó rendelkezéseiből következik. Ezt az 1338/B/1992. AB határozat III. része a szabadalmi jogokra vonatkozóan már megállapította; nincs semmilyen indok arra, hogy a szabadalmi jogokra már elismert alkotmányos védelemből a szerzői vagyoni jogokat kizárjuk. E vagyoni jogok védelmének biztosítása állami feladat.
Másfelől alaposnak látszik az a feltevés, hogy az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése alapján a szerző személyhez fűződő jogainak védelme az általános személyiségi jognak is részét képezi, az emberi méltóság védelmének sajátos vonzataként jelenik meg. Ennek alátámasztására hivatkozni lehet a Polgári Törvénykönyvben alkalmazott szerkezeti megoldásra: a személyhez és a szellemi alkotáshoz fűződő jogok együttes, egy fejezetben történő szabályozására.
A szerzői jogok – vagy legalábbis a szerzői jogi védelem iránti igény – alapjogi minősítésének irányába mutat az is, hogy a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról az ENSZ-ben elfogadott Nemzetközi Egyezségokmány (kihirdette: az 1976. évi 9. törvényerejű rendelet) 15. cikke megköveteli a részes államoktól annak a mindenkit megillető jognak az elismerését, hogy minden olyan tudományos, irodalmi vagy művészeti alkotás tekintetében, melynek szerzője, erkölcsi és anyagi érdekei védelemben részesüljenek.
2. A szerzői jogi szabályozás egyik alapvető célja a szellemi alkotás ösztönzése. Ennek jegyében ismer el személyhez fűződő és vagyoni jogokat a szerző javára. Ezáltal járul hozzá a nemzeti, az európai és az egyetemes kultúra értékeinek megbecsüléséhez, megóvásához. A szerzői jogi szabályozásnak ugyanakkor a magán- és a közérdek kényes egyensúlyát is meg kell teremtenie, illetve fenn kell tartania. Egyensúlyra van szükség a szerzők és más jogosultak, valamint a felhasználók és a széles közönség érdekei között. A szerzői jogi törvényhozásnak ki kell elégítenie az oktatás, a művelődés, a tudományos kutatás és a szabad információhoz jutás jogos igényeit is. A jogi szabályozásnak lépést kell tartania a technikai fejlődéssel és gondoskodnia kell a jogosultságok széles körű, hatékony érvényesítésének intézményi és eljárási feltételeiről is.
3. A törvény az előzőekre figyelemmel a következő vezérlő elvek alapján készült:
a) Fenn kell tartani szerzői jogi szabályozásunknak a már vállalt nemzetközi kötelezettségekkel való összhangját. Az Európai Közösség szerzői jogi irányelveiben előírtakkal célszerű a lehető legnagyobb mértékben összeegyeztetni hazai jogszabályainkat. Meg kell teremteni a Szellemi Tulajdon Világszervezete keretében létrejött Szerzői Jogi Szerződés, valamint az előadásokról és a hangfelvételekről szóló Szerződés Magyarország részéről történő megerősítésének belső jogi feltételeit.
b) Hosszabb távon is megfelelő választ kell adni azokra a kihívásokra, amelyeket a technikai fejlődés támaszt – elsősorban a digitális technika és a távközlés korszerű módszereinek terjedése folytán – a szerzői joggal szemben.
c) A jelentősen megváltozott hazai gazdasági és társadalmi helyzethez kell igazítani a szabályozást annak érdekében, hogy az egyensúlyt teremtsen és tartson fenn a szerzők és más jogosultak, valamint a felhasználók és a széles közönség érdekei között, biztosítva az oktatás, a művelődés, a tudományos kutatás és a szabad információhoz jutás szempontjainak megfelelő érvényesülését is. Meg kell őrizni a szerzői jognak a szellemi alkotás ösztönzésében, illetve a nemzeti és az egyetemes kultúra értékeinek megóvásában betöltött szerepét. Mindezek érdekében az új szabályozást világos elvi és elméleti alapokról indulva, de a gyakorlatiasság, a működőképesség és a hatékonyság szempontjainak elsőbbséget adva célszerű kialakítani, számot vetve a szerzői jognak a gazdaságban, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban betöltött – egyre növekvő – szerepével.
d) Gondoskodni kell a szerzői jog megfelelő és minél szélesebb körű érvényesüléséről, az egyedileg nem gyakorolható szerzői és szomszédos jogok közös kezelésének fenntartásával, illetve megerősítésével, valamint a jogsértésekkel szembeni fellépés hatékonyságának fokozásával.
4. A műszaki fejlődés szerzői jogot megtermékenyítő, azt továbblépésre ösztönző hatása közismert. Az érdekviszonyokat átrendező új műszaki megoldásokat már a könyvnyomtatás XV. századi feltalálása óta a szerzői „privilégiumok” bírói átértelmezése, majd a jogszabállyal adott szerzői jogok kiterjesztése, adaptálása követte. A szerzői alkotások az oktatás és a tudomány mellett jelen vannak az iparban, a kereskedelemben is (gondoljunk csak a számítógépi programokra és az elektronikus adatbázisokr a), de a legnagyobb felhasználási terület mégis a szórakoztató ipar. A magyarországi társadalmi, gazdasági fejlődés következtében a műszaki fejlődés eredményei a fejlett ipari államokkal egy időben érik el a magyar szórakoztató ipart is és legújabban a műsorterjesztést, a vezetékes és vezeték nélküli műsorszétosztást is. A fejlődés ütemére jellemző, hogy a személyi számítógépek generációi ma már félévente váltják egymást és a mikroprocesszorok sebessége tíz év múlva a mainak tízszerese lesz.
Mintegy húsz évvel ezelőtt az elektronikus és fotomechanikus másolási technika (magnetofon, képmagnó, xerox) tette a legnagyobb hatást a szerzői jogra. Most a szórakoztató ipart – de az élet csaknem valamennyi területét – elérte a digitális számítógépes technika, vagyis a hangok, képek, jelek bináris számjegyekkel való elektronikus rögzítése, számítógépes tárolása, és ezeknek a digitális jeleknek a valósággal egyező, vagyis analóg jelekké, hangokká, képekké való visszaalakítása.
Ennek a digitális technikának a megjelenési formái elsősorban a számítógépi programok, amelyek maguk is többnyire egyéni eredeti gondolatkifejezések, tehát szerzői művek. Egyes programokkal további szerzői alkotások – pl. zeneművek, mérnöki tervek – is létrehozhatók. A számítógépi programok elektronikus adattárak kezelésére is alkalmasak. Az elektronikus adattárak a felépítésük, a bennük alkalmazott elrendezési elvek folytán szintén elérhetik a szerzői (gyűjteményes) mű színvonalát, de a bennük összegyűjtött adattömeg ettől függetlenül önmagában is nagy gazdasági értéket képviselhet.
A digitális technika olyan új, összetett műtípus, a multimédia mű létrehozását is lehetővé tette, amely az ilyen módon rögzített, írott, hangi, képi, mozgóképi művek, műrészletek százait kapcsolja egybe. A fő jellemzője az úgynevezett interaktivitás, vagyis az, hogy a mű egyes részeit a műélvező – a számítógépi programokhoz hasonlóan – tetszőleges sorrendben, időtartamban érzékelheti, „hívhatja le”, ezzel a műben kifejezett cselekménybe, eseményekbe való beavatkozás illúzióját is keltve.
Egyre többféle olyan hang- és képhordozó jelenik meg a piacon, amely a képeket és a hangokat – lézersugárral leolvasható – digitális formában hordozza. Ezek a hordozók végtelen számú, azonos minőségű, olcsó másolat készítését teszik lehetővé. A gyors, olcsó és minőségromlás nélküli másolhatóság egyébként ugyanígy jellemző a számítógépi programokra és az elektronikus adattárakra is.
A digitális technika a műsorszolgáltatásban és a műsorelosztásban főleg a műholdas sugárzásra és a vezetékes műközvetítésre van nagy hatással. A digitális kompresszió és az optikai vezetékek egy-egy háztartáshoz 100-150 különféle program eljuttatását is lehetővé teszik. Ez a technika az elektromágneses sugárzással való műsorszolgáltatásban is a párhuzamos műsorok megsokszorozódásához, a tematikus rádióadások számának növekedéséhez, a minőség javításához vezet. Ehhez kapcsolódik a műszakilag teljesen ellenőrizhető „közvetlenül számlázható” vezetékes előfizetéses rendszerek elterjedése.
A digitálisan tárolt, terjesztett művek követésének, kódolásának, elzárásának módjait egyéb – pl. a példányonkénti, vezetékes vagy számítógépi – tárolás, terjesztés tekintetében is kidolgozták, alkalmazzák.
A szerzői jogot – ideértve az előadóművészeknek, a hangfelvétel-előállítóknak és maguknak a műsorszolgáltatóknak a jogait is – érintő műszaki fejlődés leglátványosabb színtere a számítógépes világhálózat, az Internet. A műszaki fejlődés egyik döntő láncszeme itt a megnövekedett tárolókapacitású számítógép, amely ma már teljes szövegű irodalmi, valamint egész zenei és audiovizuális művek ezreinek tárolására képes. Az írott szövegek automatikus bevitele az ún. grafikus scanning módszerrel történhet. A másik elem a koaxiális széles sávú és az üvegszálkábel, amely az új számítógépes adatsűrítő technológia révén hihetetlen mennyiségű adat jó minőségű, gyors továbbítására képes. A harmadik az adattárral és az új típusú vezetékkel összekapcsolódó elem a fejlett személyi számítógép, programjaival együtt. Ezekről egyszerűen elérhető a távoli, központi elektronikus adattár és annak programjaival lehetséges az együttműködés is (interaktív üzemmód). A magánháztartásban lévő személyi számítógép képernyőjére, sőt, memóriájába a központból „lehívható” az adat, illetve a mű, amely még műhordozón is reprodukálható. Már gyakorlatilag létrejött az a nemzetközi számítógépi hálózat, amely az ilyen adattárak és személyi számítógépek millióit kapcsolja egybe, egyes becslések szerint 50-100 millió háztartást kötve így össze.
A szerzői vagyoni jog lényege a szerző vagy a tőle jogot kapó felhasználó azon kizárólagos joga, hogy a mű mindenféle felhasználását ellenőrizze, az egymásra épülő felhasználásokhoz engedélyt adhasson és ennek fejében jogdíjhoz jusson. A szerzői jog célja egyrészt az alkotásra, innovációra való ösztönzés, másrészt a kulturális és bizonyos ipari befektetések védelme. Így érthető, hogy az előzőekben ismertetett műszaki fejlődés – a művek szinte korlátlan, olcsó többszörözése, valamint műpéldányokban vagy nem anyagi formában való gyors terjesztése – hatalmas kihívás a magyar szerzői jog számára is. Ez a kihívás nemzetgazdasági jelentőségű; kulturális (műveket, műsorokat létrehozó) vállalkozásokat, befektetéseket is érint amellett, hogy döntő hatással lehet a magyar tudomány és kultúra fejlődésére.
Bár a korábban hatályos jogunk sok területen már jó válaszokat adott (pl. a számítógépi programok szerzői jogi védelmének alapvető szabályaival), nem csekély a még nyitott kérdések, megoldásra váró problémák száma sem. Ezekről a részletes indokolásban lesz szó az egyes szabályozási újdonságokkal összefüggésben.
5. Korábban hatályos szerzői jogunk viszonylag kedvező gazdaságpolitikai „csillagzat” alatt keletkezett és erős nemzetközi beágyazottságú. Mégis a központi gazdaság- és politikai irányítás rendszere, amely 1970 és 1990 között működésének színtere volt, kétségtelenül nyomot hagyott rajta.
Adottság volt a központi devizagazdálkodás, a művek megrendelőinek, felhasználóinak, terjesztőinek állami monopolhelyzete. Csak egy-egy rádió és televízió, zeneműkiadó, hangfelvétel-előállító, filmforgalmazó, területi kizárólagossággal szervezett moziüzemi vállalat, könyvterjesztő, tucatnyi külön profilú könyvkiadó, gyakorlatilag két-három filmgyártó, koncertszervező működött. Még a zenét széles körben felhasználó állami és szövetkezeti vendéglátóipar is területi hierarchiában szervezett volt. Ilyen körülmények között a szerzőtől megszerzett előadási, kiadói jogok nem váltak a vagyoni forgalom tárgyaivá, hanem a műveket mindig maga a jogszerző használta fel államilag meghatározott feladatait teljesítve.
Egyes területek (pl. a filmgyártás és a könyvkiadás) – rendszeresen és közvetlenül – jelentős állami támogatást kaptak.
Mindez a művek közönséghez juttatásában állami preferenciák, tiltások, cenzúra gyakorlásához is vezetett. A képzőművészeti és iparművészeti műbírálat és a külföldi felhasználókkal való szerződéskötés is központosított volt, a jogdíjak rögzítése a jövedelemszabályozást (jövedelemkorlátozást) is célozta.
A szerzői jogszabályok is tükrözték, hogy a műértékesítés egy csatornás volt, és hogy a művek közönséghez közvetítői, az előadóművészek jórészt munkaviszonyban, munkavállalóként léptek fel. Az állami szervezeteknek sokszor a szerzői jogban is előnyösebb helyzetet biztosítottak pl. a szabad felhasználás körében. Ugyanakkor a korábban hatályos jog fontos ellensúlyokat is tartalmazott az állami monopóliumok túlsúlyával szemben: a szerződéses szabályok szerint a szerző hátrányára nem lehetett (és ma sem lehet) eltérni a törvény olyan szabályától, amely a szerző érdekének védelmét szolgálja. A korábban hatályos törvényben és a túl részletes miniszteri rendeletekben több ilyen kötelező szabály is található. A bírói gyakorlat az elmúlt húsz évben következetesen „szerzőpárti” volt. Azoknál a műveknél, amelyek megjelenhettek, elhangozhattak, mindez végső soron a szerzői jogi szabályok kellő érvényesüléséhez, magas szintű jogkövetéshez vezetett.
Az 1980-as évektől kezdve a kulturális iparban is „fellazult” a központi irányítás, aminek jellegzetes példája az eleinte a tanácsoknál (önkormányzatoknál) kialakuló helyi, vezetékes műsorelosztó hálózatok sokasága volt. 1989-90-től a szerzői jog szempontjából ellentmondásos gazdasági és társadalmi folyamatok indultak meg.
A kulturális piac – a gyártás is, a felhasználás is – sokszereplőssé vált. Gyakorlatilag bármely mű megjelenhetett, és ez látszott is a megjelent művek nagy számán. A gyártó, felhasználó vállalkozások azonban sokszor jogi, művészeti szakismeret nélkül – és ami a jogdíjak megfizetése szempontjából ugyanilyen súlyos – igen rövid ideig működtek, működnek. A verseny a kulturális piacon gyakran tisztességtelen eszközökkel is folyik. A szerzői jogi jogkövetés foka igen alacsony. Okai között említhető pl., hogy a nagy „szocialista gazdálkodó szervezetek” helyébe lépő kis, magántulajdonú műfelhasználó vállalkozások érzékenyebbek a költségekre, és a döntéshozók önérdeke is nagyobb. A szerzői jogi jogtudat társadalmi méretekben is gyengül. Megnövekedtek a kis- és középvállalatokat nyomasztó közterhek is. A bírósági végrehajtás hatékonysága visszaesett. Röviden szólva: a megjelent, felhasznált művek szerzői a korábbiakhoz képest rosszabb helyzetbe kerültek, méghozzá gyakran nemcsak vagyoni, hanem személyhez fűződő jogaik tekintetében is.
A megrendelői-felhasználói-terjesztői állami támogatások helyébe a köz- és magánalapítványi mecenatúra lépett, amely rendszer szintén nem jelentett feltétlenül biztosítékot a személyes és politikai ízlés elfogultságaival szemben.
A magyar gazdasági környezet újabb markáns jelensége a kulturális ipar koncentrálódása, vagyis az, hogy a vertikálisan elszigetelt állami monopóliumok helyébe egy átmenetinek nevezhető időszak után egyre inkább az egyes felhasználási módok tekintetében vertikálisan is összeszerveződő nemzetközi monopóliumok lépnek. Így például a világon a hangfelvétel-kiadás 89,5 %-a hat nagy konszern kezében van, amelyekhez zeneműkiadók, filmstúdiók, televízió-hálózatok is kapcsolódnak. (Magyarországon a részesedésük jelenleg mintegy 70%.) Ezt egészíti ki az általános indokolás e részének 4. pontjában bemutatott számítógépi hálózatokban és a távközlésben is kialakuló részesedés. A médiakonszernek – amelyeknek központja angolszász jogterületen van – az angol-amerikai gyakorlatot kívánják folytatni az európai kontinensen, így a magyar piacon is: a szerzői és az előadóművészi jogok egy összegért minden felhasználási módra, örök időkre való felvásárlását.
A kulturális piac szereplőinek összeolvadása a kívülálló – a szerző és az előadóművész – számára megnehezíti a jogdíjfizetés ellenőrzését. A felhasználónak jogtulajdonossá válása belülről gyengítheti, csökkentheti a szerzői és előadóművészi jogdíjak szintjét. A szerző a felhasználói monopóliumokkal szemben gyengébb, mint valaha.
A nemzetközi felhasználók megjelenésének a nemzeti kultúrák fennmaradása szempontjából is vannak veszélyei. A szerzői jog egyik célja a kultúrák sokféleségének megőrzése, a sajátos nemzeti kultúra és oktatás védelme. A szerző soha nem nemzetközi, hanem nyelve, kultúrája, hagyományai miatt mindig nemzeti. Védelme a belföldi kulturális ipar, vagyis munkahelyek, tőkebefektetések védelmét is jelenti. Az egyes országok szerzői jogára tartozik, hogy az oktatásnak és általában a nagyközönségnek az illető ország sajátosságaira is figyelemmel szabad hozzáférést biztosítson a művekhez. Ezzel szemben a nemzetközi konszernek az egyszer már létrehozott egynemű, egynyelvű kulturális termékek tömeges többszörözésében, ismételt eladásában érdekeltek – lehetőleg az egész világon, egyszerre.
A szerzői jog eddigi rendszerét aláássa, hogy a szerzők és az előadóművészek jelentős része kényszerből „vállalkozóvá” vált. A szerzői jog egész Európában abból indul ki, hogy a mű, az előadóművészi teljesítmény eredeti tulajdonosa általában független alkotó személy, nem pedig az egészen más jellegű, pénzügyi, adózási szabályok alá eső vállalkozó. Ellentmondásos jelenség a szerzői jogi jövedelemnek – az alkotók mai gazdasági helyzetében igencsak szükséges – adójogi preferenciája és a társadalombiztosítási járulékfizetési kötelezettség alóli mentessége is. Emiatt ugyanis természetes törekvések jelentkeznek a szerzői jog határainak kiterjesztésére, ami a védelmi rendszer elveinek devalválódásához vezethet.
Az 1990-es évek elején megszűntek a devizagazdálkodási és a nemzetközi szerződéskötési kényszerpályák, az egyedi felhasználási szerződések jogdíjtarifái az infláció miatt értelmüket vesztett alsó díjhatárokká váltak. A szabályozás kötöttségei, indokolatlan tilalmai viszont egyre érezhetőbben gátolták a hazai felhasználói oldal, a nemzeti kulturális ipar (pl. a könyvkiadá s) megerősödését, ami – a szabályozás eredeti céljával éppen ellentétesen – fokozta a szerzők és az előadóművészek kiszolgáltatottságát, a multinacionális monopóliumok piaci uralmát.
Szerzői jogunk újraszabályozásának hozzá kell járulnia az előzőekben vázolt, gazdasági gyökerű feszültségek feloldásához is. A törvény számos rendelkezése kifejezetten ezt célozza.
II.
1. A magyar szerzői jog évszázados hagyományai, a hazai jogfejlődés tapasztalatai nem hagyhatók figyelmen kívül az új szabályozás kialakításakor. A nemzetközi jogegységesítési és az európai jogharmonizációs követelmények érvényesítése nemhogy nem zárja ki a hazai szerzői jogi hagyomány tiszteletben tartását, hanem éppenséggel szükségessé teszi a nemzetközi egyezményekkel és az európai közösségi irányelvekkel összehangolt szabályozás minél szervesebb illeszkedését a magyar jogrendszerhez és jogfejlődéshez. Szerzői jogunk értékeit ezért harmonizációs kötelezettségeink teljesítése érdekében nem kell és nem is szabadna félretennünk. A magyar szerzői jog tehát csupán reformra szorul, olyan megújulásra, amely fenntartja a hazai szabályozás kontinuitását, amely az eddigi értékeket megőrizve haladja meg a korábbi szabályozást.
2. A magyar szerzői jog történetét sikeres és sikertelen kodifikációs kísérletek egyaránt jellemzik. Az elvetélt tervezetek elfogadása sem a javaslatok színvonalasságán múlott, hanem a történelmi körülmények alakulásán.
Szemere Bertalannak az 1844. évi országgyűléshez beterjesztett törvényjavaslata a királyi szentesítés elmaradása miatt nem emelkedett törvényerőre. A császári pátensek és rendeletek korát követően, a kiegyezés után a Magyar Írók és Művészek Társasága állt elő – ismét csak eredménytelen – szabályozási javaslattal. A Kereskedelmi Törvénykönyv, az 1875. évi XXXVII. törvény azonban már külön fejezetet szentelt a kiadói ügylet szabályozásának.
Az első magyar szerzői jogi törvény – az 1884. évi XVI. törvény – Arany László kezdeményezését követően Apáthy István előterjesztése alapján született meg. A törvény korszerű, a polgári viszonyokhoz igazodó kodifikációt valósított meg, a szellemi tulajdon máig meg nem haladott elméleti alapjáról kiindulva.
A magyar szerzői jog későbbi újrakodifikálását azt tette szükségessé, hogy megteremtődjenek a Berni Uniós Egyezményhez történő csatlakozás belső jogi feltételei. Az 1921. évi LIV. törvény összhangba hozta szerzői jogunkat az egyezmény akkori szövegével, valamint a technikai fejlődés eredményeihez is hozzáigazította szabályozásunkat.
A polgári szerzői jog korszerűsítésére tett utolsó kísérlet Balás P. Elemér nevéhez köthető; 1934-ben készült törvényjavaslatát 1947-ben adták ki, a politikai változások miatt azonban e javaslatból már nem válhatott törvény.
A polgári korszak szerzői jogának fejlődését a szellemi tulajdon koncepciója, a szerzői jog tulajdonhoz hasonló, vagyoni értékű jognak való minősítése uralta, ami megfelelt a piacgazdaság, a kereskedelem körülményeinek és igényeinek. A szerzők személyhez fűződő jogainak fokozatos elismerése is megkezdődött, e jogok védelme azonban sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem vált a szerzői jogi felfogás központi elemévé. Erre – paradox módon, az akkori ideológia különös hatásaként – csak a tervgazdálkodás és az egypártrendszer idején került sor.
3. Korábban hatályos szerzői jogi törvényünk (a szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény, a továbbiakban: Szjt.) – mely harmadik a sorban az 1884. évi XVI. és az 1921. évi LIV. törvénycikket követően – annak ellenére figyelemre méltó kodifikációs teljesítmény volt és maradt, hogy magán viselte annak a kornak a jegyeit, amelyben fogant. Az akkori gazdaságpolitikai iránynak köszönhetően nem kellett szakítani a szerzői jog alapelveivel és hagyományaival, a szabályozás nem távolította el véglegesen a szerzői jogot társadalmi és gazdasági rendeltetésétől. (Szerencsére nem annyira a szabályozást, mint inkább csak az elméletet hatotta át az az ideológiai megfontolásokból is táplálkozó dogmatikus felfogás, amely a szerzői jog személyhez kötődő elemeinek túlhangsúlyozásával éppen a szerzők vagyoni érdekeinek érvényesülése ellen hatott.) Talán ennek is köszönhető, hogy az Szjt. – igaz, számos módosítással – a mai napig lépést tudott tartani a nemzetközi jogfejlődéssel és a technika újabb és újabb eredményeivel éppúgy, mint a gyökeresen megváltozó politikai és gazdasági körülményekkel.
A magyar szerzői jog az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a világ és Európa jogfejlődésének élvonalában haladt: szerzői jogunk elsők között ismerte el a szoftver szerzői jogi védelmét, rendelkezett az üres kazetták után fizetendő jogdíjról, rendezte az ún. kábeltelevíziózással kapcsolatos szerzői jogi kérdéseket. Nagy előrelépésnek számított a követő jog és a fizető közkincs szabályozása is.
Az 1980-as évek második felében bekövetkezett átmeneti megtorpanás után újabb jelentős változásokat az 1993 és 1998 közötti időszak hozott.
a) A jogsértésekkel szembeni fellépés szempontjából nagy jelentőségű volt a Büntető Törvénykönyv 1993. évi módosítása, amely bűncselekménynek minősítette a szerzői és a szomszédos jogok megsértését (l. a Btk.-nak az 1993. évi XVII. törvény 72. §-ával megállapított 329/A. §-át).
b) Az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályok módosításáról szóló 1994. évi VII. törvény a nemzetközi és a jogharmonizációs követelményeknek megfelelően átfogóan újraszabályozta a szerzői joggal szomszédos – vagyis az előadóművészeket, a hangfelvétel-előállítókat, valamint a rádió- és a televízió-szervezeteket megillető – jogok védelmét. Emellett a törvény a szerzői vagyoni jogok védelmi idejét a szerző halálától számított ötven évről hetven évre, a szomszédos jogok védelmi idejét pedig húsz évről ötven évre emelte fel. Ezenkívül a törvény a számítógépi programok, a filmalkotások és a hangfelvételen szereplő művek példányainak haszonkölcsönbe adását kivonta a szabad felhasználás köréből, továbbá a hangfelvétel forgalomba hozott példányainak haszonkölcsönbe adásához és bérbeadásához – a szerző hozzájárulásán kívül – megkövetelte a hangfelvétel-előállító és az előadóművész hozzájárulását. Fontos előrelépés volt az is, hogy az Szjt. 1994. évi módosítása megszüntette a rádiónak és a televíziónak a már nyilvánosságra hozott mű változatlan formában történő sugárzására és a nyilvános előadás közvetítésére adott törvényi engedélyt, és ezzel kapcsolatban korszerűsítette a sugárzási szerződésre vonatkozó szabályokat.
c) Az Szjt. részleges módosítását hajtotta végre az 1994. évi LXXII. törvény. Az Alkotmánybíróság 14/1994. (II. 10.) AB határozata nyomán rendeleti szint helyett törvényben szabályozta a képző- és iparművészeti szempontból fontos „követő jog” (droit de suite) és „fizető közkincs” (domaine public payant) jogintézményeit (Szjt. 46/A. §, 54/A. §).
d) A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény szintén módosította az Szjt.-t, továbbá maga is tartalmaz szerzői jogi szempontból fontos rendelkezéseket.
e) A szerzői és a szomszédos jogok közös kezeléséről szóló – módosított – 146/1996. (IX. 19.) Korm. rendelet átfogóan és korszerűen szabályozta az egyedileg nem gyakorolható szerzői és szomszédos jogok közös kezelését, valamint meghatározta a Szerzői Jogvédő Hivatal mint állami költségvetési szerv megszüntetésével és jogutódlásával kapcsolatos – a jogkezelő tevékenység folyamatosságának fenntartását célzó – átmeneti rendelkezéseket. A kormányrendelet végrehajtására született az 5/1997. (II. 12.) MKM rendelet a szerzői és a szomszédos jogok közös kezelését végző egyesületek nyilvántartásának szabályairól.
f) A 19/1996. (XII. 26.) MKM rendelet nyolc évre emelte fel a kiadói szerződések maximális időtartamát.
g) A védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvénnyel végrehajtott – és 1997. július 1-jén hatályba lépett – módosítások a szerzői jog megsértése miatt alkalmazható jogkövetkezményeket, továbbá az ilyen jogsértések miatt indított perekben alkalmazható intézkedéseket érintették. Az új védjegytörvényben adott felhatalmazás alapján pedig megszületett a szellemi tulajdonjogok megsértésével szemben a vámigazgatási eljárásban alkalmazható intézkedésekről szóló 128/1997. (VII. 24.) Korm. rendelet.
A legutóbbi évek felgyorsult jogfejlődése a szerzői és a szomszédos jogok átfogó újraszabályozásával teljesedhet ki. A törvény erre irányul, miközben épít a közelmúltban elért eredményekre is.
III.
1. A magyar szerzői jog átfogó felülvizsgálatára sokoldalú nemzetközi kötelezettségek hálójában kerül sor. Az új szabályozás kialakítása során egyaránt tekintettel kell lennünk egyetemes nemzetközi szerződésekre, regionális jogharmonizációs eredményekre és kétoldalú nemzetközi kötelezettségvállalásokra. Az indokolás e része rövid áttekintést ad azokról a nemzetközi kötelezettségekről, amelyeket a törvény szempontjából figyelembe kell vennünk. Az indokolásnak ez a része csupán a számbavételre szorítkozik, a nemzetközi egyezmények és az európai közösségi jogszabályok egyes rendelkezéseiről a részletes indokolásban lesz – szükség szerint – szó.
2. A nemzetközi szerzői jogi együttműködés alapdokumentuma az irodalmi és művészeti művek védelméről szóló 1886. szeptember 9-i Berni Egyezmény (Berni Uniós Egyezmény, a továbbiakban: BUE), melynek Magyarország 1922 óta részese. A BUE legutolsó, párizsi szövegét hazánkban az 1975. évi 4. törvényerejű rendelet hirdette ki. Az egyezménynek 1998. szeptemberben 133 ország volt a tagja. A BUE meghatározza a védelemben részesülő és az abból kizárható műveket (2. és 2bis cikk), valamint annak feltételeit, hogy az egyezmény alapján valamely szerző védelmet élvezzen (3-4. cikk), rendelkezik a nemzeti elbánás alapelvéről (5. cikk), a szerző személyhez fűződő jogairól (6bis cikk), a védelmi időről és a védelmi idők összeméréséről (7-7bis cikk), a fordításra, a többszörösítésre vonatkozó kizárólagos jogokról (8-9. cikk), megállapítja a szabad felhasználás egyes lehetséges eseteit (10-10bis cikk), kizárólagos jogot biztosít a színművek, zenés színművek és zeneművek szerzői számára műveik bemutatásának és nyilvános előadásának, illetve nyilvánossághoz közvetítésének engedélyezésére (11. cikk), szabályozza a sugárzással és a sugárzott mű nyilvánossághoz történő átvitelével kapcsolatos jogokat (11bis cikk), szól az irodalmi művek szerzőit műveik előadásának és nyilvánossághoz közvetítésének engedélyezésére megillető kizárólagos jogról (11ter cikk), elismeri az adaptálásra és más átdolgozásra vonatkozó kizárólagos jogot (12. cikk), megszabja a zenemű hangfelvételének engedélyezésére vonatkozó jog korlátozásának feltételeit (13. cikk), megállapítja az irodalmi és művészeti művek filmre vitelével összefüggő jogokat (14. cikk), rendelkezéseket tartalmaz a filmalkotásra vonatkozó szerzői jog jogosultjáról (14bis cikk), valamint az ún. követő jogról műalkotások és kéziratok esetében (14ter cikk), előírásokat állapít meg a jogsértéssel szembeni fellépésre jogosultak személyéről, a jogsértés útján létrejövő mű lefoglalásáról, a tagállamok cenzúrára vonatkozó rendszabályainak fenntarthatóságáról, valamint az egyezmény hatálybalépésekor, illetve új tagország csatlakozásakor meglévő művekről (15-18. cikk). Kimondja továbbá a BUE, hogy az egyezmény nem akadályozza a BUE-ben foglaltaknál kedvezőbb tagállami rendelkezések alkalmazásának igénylését, valamint, hogy a BUE-ben részes országok a BUE-ben biztosítottaknál több jogot nyújtó, illetve az egyezménnyel nem ellentétes külön megállapodásokat kössenek (19-20. cikk). A BUE mindezeken kívül rendelkezik az Unió létrehozásáról, szervezetéről és működtetéséről, magában foglal más adminisztratív előírásokat, záró rendelkezéseket és a fejlődő országoknak kedvezményeket adó szabályokat (1. cikk, 21-38. cikk és a függelék). Korábban hatályos szerzői jogunk minden tekintetben megfelel a BUE követelményeinek, az egyezmény rendelkezéseivel természetesen új szerzői jogi szabályainknak is összhangban kell állniuk. A törvény a BUE-ből adódó valamennyi követelménynek megfelel.
3. Az Egyetemes Szerzői Jogi Egyezményt (a továbbiakban: ESZJE) 1952-ben Genfben fogadták el, hazánk 1971 óta részese. Az ESZJE legutolsó, párizsi szövegét az 1975. évi 3. törvényerejű rendelet hirdette ki Magyarországon. Az ESZJE-nek – melyet, szemben a BUE-vel, nem a Szellemi Tulajdon Világszervezete (a WIPO), hanem az UNESCO adminisztrál – 1997. január 1-jén 95 ország volt a tagja. Az ESZJE XVII. cikke értelmében a BUE feltétlen elsőbbséget élvez a mindkét egyezményhez tartozó országok egymás közötti viszonyában. Az ESZJE szintén a nemzeti elbánás elvén alapul és bizonyos minimum jogokat elismer a szerzők javára. Lehetővé tette azonban, hogy a megjelent művek esetében a védelmet alakszerűségek teljesítésétől tegyék függővé. Az Amerikai Egyesült Államoknak a BUE-hez történő csatlakozását követően az ESZJE elvesztette gyakorlati jelentőségét, háttérbe szorult a nemzetközi együttműködésben.
4. A szerzői joggal szomszédos jogokat illetően az előadóművészek, a hangfelvétel-előállítók és a műsorsugárzó szervezetek védelméről szóló 1961. évi Római Egyezmény (a továbbiakban: RE) számít a nemzetközi együttműködés alapdokumentumának. Hazánk a 4/1994. (II. 11.) OGY határozat alapján fenntartás nélkül csatlakozott az egyezményhez, melyet az 1998. évi XLIV. törvény hirdetett ki. Az RE-nek 1998 szeptemberében 57 állam volt a részese. Az RE egyes felhasználási módokra vonatkozóan kizárólagos jogokkal ruházza fel a hangfelvételek előállítóit és a műsorsugárzó szervezeteket, valamint rendelkezik az előadóművészeket megillető jogi védelemről is. Díjigényt ismer el a kereskedelmi célból kiadott hangfelvételek (és másolatai k) közvetlen sugárzásáért vagy más módon történő nyilvánossághoz közvetítéséért az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók javára. Alapelvként állapítja meg továbbá, hogy a szomszédos jogok védelme nem érintheti a szerzői jogok védelmét. Az egyezményt a WIPO, az UNESCO és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) közösen adminisztrálja. Jogunk az 1994. évi VII. törvény hatályba lépése óta összhangban áll az RE előírásaival. Ezt az összhangot a törvény is fenntartja.
5. Magyarország 1975 óta részese az 1971. évi Genfi Egyezménynek, amely a hangfelvételek előállítóit hangfelvételeik engedély nélküli sokszorosítása ellen megillető védelemről rendelkezik, és amelyet az 1975. évi 18. törvényerejű rendelet hirdetett ki hazánkban. A WIPO által adminisztrált Genfi Egyezménynek 1998. július 1-jén 57 ország volt részese. Korábban hatályos jogunk és a törvény egyaránt megfelel az egyezmény követelményeinek.
6. Az Országgyűlés 42/1995. (IV. 13.) OGY határozatával döntött Magyarországnak az audiovizuális művek nemzetközi nyilvántartásáról szóló 1989. évi Genfi Szerződéshez való csatlakozásáról is. Az egyezménynek, melyet a WIPO adminisztrál, 1998 júliusában 13 állam volt részese. A filmekre és a filmekkel kapcsolatos jogokra vonatkozó – a jogbiztonságot erősítő és a jogsértésekkel szembeni fellépés hatékonyságát növelő – nemzetközi nyilvántartás joghatásainak elismeréséhez nem volt szükség belső jogi változtatásra.
7. A WIPO Szerzői Jogi Szerződését, valamint az előadásokról és a hangfelvételekről szóló Szerződését hazánk az 56/1998. (IX. 29.) OGY határozattal erősítette meg. 1998. szeptember elejéig 51 ország írta alá e szerződéseket, ideértve az Európai Közösséget is. Az aláírók között van az Amerikai Egyesült Államok, valamint az EK összes tagállama is. A törvény tartalmazza azokat az előírásokat, amelyek megalkotása szükséges e nemzetközi szerződések követelményeinek teljesítéséhez.
8. A WIPO által igazgatott sokoldalú nemzetközi szerződések mellett a szerzői jog szempontjából is nagy a jelentősége az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) 1993-ban lezárult Uruguay-i Fordulójában létrejött nemzetközi egyezménynek. A Kereskedelmi Világszervezet létesítéséről szóló „egyezménycsomag” egyik eleme ugyanis az az egyezmény, amely a szellemi tulajdon kereskedelemmel összefüggő kérdéseit szabályozza (Agreement on Trade-Related Aspects of Intellectual Property Rights, rövidítése: TRIPS). A Kereskedelmi Világszervezetnek 1997 szeptembere óta 132 tagországa van. A magyar Országgyűlés az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény keretében kialakított, 1994. április 15-én, Marrakesh-ben aláírt sokoldalú kereskedelmi megállapodások megerősítéséről szóló 72/1994. (XII. 27.) OGY határozatával ezt az egyezményt is ratifikálta. A TRIPS-egyezmény a Kereskedelmi Világszervezet létesítéséről szóló egyezményrendszer részeként időközben – a megfelelő számú ratifikáció összegyűltével – hatályba lépett. Az 1998. évi IX. törvény ezt az egyezményt is kihirdette.
A TRIPS-egyezmény a szellemi tulajdon mindkét területére – a szerzői jogra és az iparjogvédelemre egyaránt – kiterjed. Megállapítja a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó közös, általános alapelveket. Ezek közül újdonságnak számít, hogy a TRIPS-egyezmény a nemzeti elbánáson kívül a legnagyobb kedvezményes elbánás biztosítását is megköveteli a szellemi tulajdon területén. A nemzeti elbánás elve ugyanis csak azt írja elő, hogy a belföldieknek nyújtott előnyöket a külföldiek számára is biztosítani kell, de nem akadályozza meg, hogy a belföldieknek nem biztosított, de valamely külföldi ország állampolgárai számára megadott jogokat megtagadják más külföldi országok állampolgáraitól; a TRIPS-egyezmény 4. cikkében előírt legnagyobb kedvezményes elbánás ennek lehetőségét kizárja.
Szintén valamennyi oltalmi formára közösen állapítja meg a TRIPS-egyezmény a szellemi tulajdonjogok megszerzésével, fenntartásával és érvényesítésével kapcsolatos eljárási követelményeket. E rendelkezések részletessége és nagy száma is tükrözi, hogy a hatékony, gyors eljárások, intézkedések szükségességére a TRIPS-egyezmény nagy súlyt helyez. A jogérvényesítéssel összefüggő eljárási követelmények közül különösen fontosak azok, amelyek a polgári eljárásban elrendelhető ideiglenes intézkedésekre, valamint a szellemi tulajdonjogok megsértésével szemben a vámigazgatási eljárásban alkalmazható intézkedésekre és a büntetőjogi szankciókra vonatkoznak.
A TRIPS-egyezmény az államok közötti, szellemi tulajdonnal összefüggő viták rendezésének új mechanizmusát is megteremti.
Az általános, közös rendelkezéseken túl az egyezmény a szellemi tulajdon különböző formáira speciális szabályokat is megállapít.
A szerzői és a szomszédos jogok szempontjából fontos a TRIPS-egyezmény 2. cikkének (2) bekezdése, amelynek értelmében az egyezmény nem ad felmentést – egyebek között – a BUE-ben és az RE-ben vállalt kötelezettségek alól, illetve, a 9. cikk (1) bekezdése, amely megköveteli a TRIPS-egyezmény szerződő feleitől a BUE 1-21. cikkeinek és függelékének való megfelelést. Ez alól a szabály alól a BUE 6bis cikkével szabályozott és az arra visszavezethető (a BUE 10. cikkének (3) bekezdésén és 11bis cikkének (2) bekezdésén alapuló) személyhez fűződő jogok esetében tesz kivételt a TRIPS-egyezmény. Ez azzal jár, hogy a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vitarendezési eljárásainak tárgya nem lehet a szerző személyhez fűződő jogainak védelme, mindazonáltal a BUE-ben részes államoknak fenn kell tartaniuk a személyhez fűződő jogoknak a BUE-vel összhangban álló védelmét, sőt, azt a nemzeti elbánás és a legnagyobb kedvezményes elbánás elve alapján azoknak az országoknak az állampolgáraira is ki kell terjeszteniük, amelyek a BUE-ben nem részesek, viszont tagjai a TRIPS-egyezménynek. A TRIPS-egyezmény II. részének 1. fejezete, mely a szerzői és a szomszédos jogokkal foglalkozik, emellett szabályozza a számítógépi programokat és az adatgyűjteményeket megillető szerzői jogi védelem természetét (kizárva annak lehetőségét, hogy a számítógépi programok számára a BUE általános szabályaitól eltérő védelmet biztosítsanak pl. a BUE 2. cikkének (7) bekezdése vagy 7. cikkének (4) bekezdése alapján), a számítógépi programok és a filmalkotások műpéldányaira vonatkozóan a szerzők, a hangfelvételek esetében pedig a hangfelvétel-előállítók, valamint a nemzeti jogban meghatározott jogosultak (szerzők, előadóművészek) hozzájárulásától teszi függővé a mű, illetve a hangfelvétel példányainak kereskedelmi célú bérbeadását, továbbá az RE-ben megköveteltnél hosszabb védelmi időt biztosít az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók jogai számára.
A TRIPS-egyezmény előírásaival korábban hatályos jogunk lényegében összhangban áll (noha az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók jogainak védelmi idejét felemelő 1994. évi VII. törvény átmeneti rendelkezéseit a TRIPS-egyezmény 14. cikkének (6) bekezdése alapján több hazai és külföldi érdekelt vitatja). Az egyezménnyel való összhang teljessé tételét célozták a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvénnyel végrehajtott – és 1997. július 1-je óta hatályos – módosítások a szerzői jog megsértése miatt alkalmazható jogkövetkezményekkel, továbbá az ilyen jogsértések miatt indított perekben alkalmazható ideiglenes intézkedésekkel és előzetes bizonyítással kapcsolatban. A TRIPS-egyezménynek történő megfelelés miatt is szükséges volt továbbá az új védjegytörvényben adott felhatalmazás alapján a szellemi tulajdonjogok megsértésével szemben a vámigazgatási eljárásban alkalmazható intézkedésekről szóló kormányrendelet (a 128/1997. (VII. 24.) Korm. rendelet) megalkotása.
9. Szerzői jogunk átfogó felülvizsgálata szempontjából meghatározó jelentőségű az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Európai Megállapodásban vállalt jogharmonizációs kötelezettségünk, amelynek teljesítése az Európai Unióhoz való csatlakozásunk egyik előfeltétele is.
Az Európai Megállapodás 65. cikke értelmében Magyarország tovább javítja a szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdonjogok védelmét, hogy a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végére a Közösségben érvényesülő védelemhez hasonló szintű védelmet biztosítson, ideértve az ilyen jogok érvényesítéséhez szükséges hasonló eszközöket is.
A 65. cikknek ez a rendelkezése összhangban van a megállapodásnak a jogszabályok közelítésére vonatkozó rendelkezéseivel (a 67-69. cikkekkel), voltaképpen az általános jogharmonizációs kötelezettség speciális, különös szintű megfogalmazását jelenti.
A 65. cikk továbbá előírja, hogy Magyarországnak a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végéig csatlakoznia kell azokhoz a szellemi tulajdonról szóló sokoldalú egyezményekhez, amelyeknek a tagállamok szerződő felei, vagy amelyeket a tagállamok ténylegesen alkalmaznak. A megállapodás XIII. melléklete szerint ilyen sokoldalú megállapodás – egyebek között – az előadóművészek, a hangfelvétel-előállítók és a műsorsugárzó szervezetek védelméről szóló 1961. évi Római Egyezmény. Az Európai Megállapodással létrehozott Társulási Tanács dönthet arról, hogy a 65. cikk más sokoldalú egyezményekre is terjedjen ki.
A 65. cikkhez fűzött közös nyilatkozat szerint a felek megállapodtak abban, hogy az Európai Megállapodás szempontjából a „szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdon” az EGK Szerződés 36. cikkében foglaltakhoz hasonló jelentéssel rendelkezik, és az magában foglalja a szerzői jog és az azzal szomszédos jogok védelmét is. E közös nyilatkozat valójában a megállapodás szabadkereskedelmi rendelkezéseihez is kapcsolódik, hiszen a megállapodás 35. cikke az EK Szerződés 36. cikkében található szabályéval szinte megegyező szövegezéssel engedi meg az importra, az exportra és a tranzitárukra vonatkozó olyan tilalmak és korlátozások alkalmazását, amelyek indokoltak – egyebek között – a szellemi, az ipari és a kereskedelmi tulajdon védelme alapján. E tilalmak és korlátozások sem képezhetik azonban az önkényes megkülönböztetés eszközét vagy a Felek közötti kereskedelem rejtett korlátozását. Az Európai Bíróság a harmadik országokkal kötött nemzetközi szerződések – szabadkereskedelmi megállapodások, társulási szerződések – rendelkezéseinek akkor sem tulajdonít feltétlenül az EK Szerződésben vagy más alapszerződésben foglaltakkal azonos értelmezést, ha azok az utóbbiakkal szó szerint, a szövegezés legapróbb részleteiig megegyeznek. Ezért az Európai Bíróságnak az EK Szerződés 36. cikkére épülő, a territoriális szellemi tulajdonjogok és az egységes piaci követelmények összehangolására irányuló joggyakorlata korántsem tekinthető fenntartás nélkül irányadónak az Európai Megállapodással bevezetett szabadkereskedelemben a Közösség és Magyarország között. E kereskedelemben tehát olyan intézkedés, szabályozás is igazoltnak minősülhet, amely az EK Szerződés 36. cikke alapján nem mentesülne a mennyiségi korlátozással egyenértékű hatású intézkedés tilalma alól. Mindennek főként az ún. jogkimerülés szabályozása (a törvény 23. §-ának (6) bekezdésében foglalt rendelkezés) szempontjából lehet jelentősége.
Az Európai Megállapodás rendelkezései közül végül említést érdemel a 74. cikk (1) bekezdése, amely a tudományos és a technológiai együttműködésben megköveteli, hogy a Felek különleges figyelmet fordítsanak a kutatást és az új technológia alkalmazását ösztönző környezet kialakítására, a kutatásban megszerzett szellemi tulajdonjogok megfelelő védelmének biztosítására; valamint a 113. cikk, amelynek értelmében a megállapodás szabályozási körében mindkét Fél biztosítani tartozik, hogy a másik Fél természetes és jogi személyei saját állampolgáraihoz viszonyítva megkülönböztetéstől mentesen igénybe vehessék Magyarország és a Közösség illetékes bíróságait és adminisztratív szerveit, annak érdekében, hogy megvédjék személyi és tulajdoni jogaikat, ideértve a szellemi, az ipari és a kereskedelmi tulajdonra vonatkozó jogokat.
Jogharmonizációs kötelezettségeink teljesítéséhez adott útmutatást az Európai Bizottság által a társult országok egységes belső piaci integrációjáról készített Fehér Könyv, amelynek – részletes jogharmonizációs ajánlásokat tartalmazó – melléklete a szellemi tulajdon területére is kiterjed. Külön fejezet (a 19. fejezet) foglalkozik az iparjogvédelmi és a szerzői jogok védelmével.
A Fehér Könyv meglehetősen általános ismertetését adja a szellemi tulajdonra vonatkozó szabályozásnak. Hangsúlyozza a szellemi alkotások védelmének fontosságát a kutatási és fejlesztési tevékenység ösztönzése, a szellemi termékek terjesztése és az alkotó tevékenység előmozdítása szempontjából. Utal a Fehér Könyv arra is, hogy a közösségi jogi harmonizáción túl számottevő multilaterális jogegységesítés is folyik ezen a területen, különösen a WIPO-ban, valamint az ún. TRIPS-egyezményhez kapcsolódóan.
A Fehér Könyv az egységes piac megvalósítása szempontjából fontosnak ítéli a szellemi tulajdonra vonatkozó nemzeti jogszabályok különbségeinek csökkentését, illetve megszüntetését. Ezzel összefüggésben meg kell azonban jegyezni, hogy – az Európai Bíróságnak a Római Szerződés 30-36. cikkeivel kapcsolatban kialakult joggyakorlatából is kitűnően – az egységes piac szempontjából a fő gondot a szellemi tulajdon territorialitása, azaz nemzeti jellege okozza, ami csak részben hárítható el a tagállami jogszabályok közelítésével.
Az intézményi feltételek között a Fehér Könyv a szerzői jogot illetően az egyedileg nem gyakorolható szerzői és szomszédos jogok közös kezelését megvalósító szervezetek létrehozásának szükségességét hangsúlyozza.
A jogérvényesítés hatékonysága érdekében a Fehér Könyv továbbá szükségesnek tartja a vámhatóságok és a rendőrség bevonását a szellemi tulajdonjogok megsértőivel szembeni küzdelembe. Igényként fogalmazza meg a szellemi tulajdon védelmére szakosodott bíróságok létrehozását is. Hazánkban az iparjogvédelem területén ez lényegében teljes mértékben, a szerzői jogot illetően részben már megvalósult. A Fehér Könyv külön szól a gyors jogérvényesítést szolgáló eljárásjogi megoldásokról. A Polgári Perrendtartás módosítása (az 1995. évi LX. törvény), valamint az új védjegytörvény és az azzal módosított szerzői jogi szabályozás az ideiglenes intézkedés alkalmazási feltételeinek megváltoztatásával e követelményt lényegében kielégíti. A törvény pedig gondoskodik a hatékony bírósági végrehajtás feltételeiről is (l. a 111. §-t).
Az Európai Bizottság véleményében, amelyet Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásra irányuló kérelméről készített, elismeréssel szólt a szellemi tulajdon területén megvalósított jogharmonizációról. Összegző értékelése szerint e területen „a szükséges jogszabályalkotó tevékenység csaknem teljesen megvalósult”. A „jelentős előrehaladás” mellett azonban továbbra is problémának látja „a kalóztermékekkel való kereskedelmet”, valamint további jogközelítést szorgalmaz különösen a rádiós és televíziós műsorszolgáltatással kapcsolatos szerzői jogokat illetően.
A hazánk csatlakozási kérelméről készített bizottsági véleménnyel összhangban a Tanács 98/259/EK határozata a Magyarországgal létesítendő csatlakozási partnerség rövid távon megvalósítandó feladatai közé sorolta a szellemi tulajdonjogok hatékony érvényesülésének és kikényszerítésének biztosítását.
A törvény 108. §-a nemzetközi kötelezettségeinkre figyelemmel kiigazítja azokat az átmeneti rendelkezéseket, amelyeket az 1994. évi VII. törvény fűzött a védelmi idő akkor felemeléséhez. E változtatást az Európai Közösség a társulás intézményrendszerén keresztül (a Társulási Tanácsban, a Társulási Bizottságban és annak érintett albizottságaiban) már hosszabb ideje szorgalmazza. A védelmi idő 1994. évi felemeléséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezések új szabályokkal történő felváltására tehát annak elkerülése érdekében is szükség van, hogy – a szellemi tulajdon területén fennálló jogközelítési kötelezettségünk megszegésére hivatkozva – az Európai Közösség hazánkkal szemben megindítsa az Európai Megállapodás 107. cikkében szabályozott vitarendezési eljárást.
Az 1998. szeptemberben kormányhatározattal jóváhagyott (a 2001. december 31-ig terjedő időszakra vonatkozó) jogharmonizációs program szerint az Európai Közösség szerzői jogi tárgyú irányelveivel teljes összhangot kell teremteni az új szerzői jogi szabályozás 1999. évi bevezetésekor. Ez alól a program csupán két esetben enged kivételt: a szerzői jogi védelem feltételeinek meg nem felelő adatbázisok sui generis oltalmának megteremtését 2001-re halasztja, míg a 93/98/EGK irányelv – a védelmi idő felemelésével összefüggő, csak a Közösség egységes piacán alkalmazható átmeneti rendelkezéseket tartalmazó – 10. cikkének való megfelelést a csatlakozás időpontjára irányozza elő. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásra irányuló tárgyalásokon – az ún. vállalati jog átvizsgálása alkalmával – a magyar delegáció az előzőeknek megfelelő álláspontot képviselt és adott át később írásban is a Közösség számára.
Az európai gazdasági integráció kiépítése során a szellemi tulajdonjogok territoriális védelme, a nemzeti határokhoz kötődő oltalom kezdetben csupán „szükséges rosszként” tűnt fel. A tagállami határokhoz igazodó jogi védelmet csak addig és annyira ismerték el, ameddig és amennyire az nem gátolta sem a közös piac megteremtését és zavartalan működését, sem annak fejlesztését, egyre mélyebb és erősebb integrációvá történő átalakítását. A szerzői jogban (és az iparjogvédelemben) az áruk szabad mozgását akadályozó, az egységes piacon folyó versenyt torzító tényezőt láttak. A szellemi tulajdon és az egységes piac, illetve az azon folyó verseny szempontjainak összeegyeztetésére az Európai Bíróságnak az áruk szabad mozgásáról, a határokon átlépő szolgáltatásnyújtás szabadságáról, valamint az állampolgárság szerinti hátrányos megkülönböztetés, a versenyt korlátozó megállapodás és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmáról szóló rendelkezéseken alapuló ítéletei tettek kísérletet. Másfelől – főleg kezdetben – az is vitatott volt, hogy az EGK Szerződés hatálya, illetve a Közösség hatásköre kiterjed-e a szellemi tulajdon – és azon belül főként a szerzői jog – területére.
Az EK-t eleinte főleg az késztette cselekvésre a szerzői jog területén, hogy enyhítse a territoriális védelemnek az egységes piacra gyakorolt káros – vagy inkább károsnak hitt – hatásait. A nemzeti jogszabályok közötti különbségek csökkentésére, vagyis jogharmonizációra közösségi szinten így is csak az 1990-es évek elejétől kezdődően kerülhetett sor. Az egységes piac szempontjából fő gondot jelentő territorialitás – a jogi védelem nemzeti jellege, tagállami kötődése – azonban csak részben volt elhárítható a tagállami jogszabályok közelítésével.
Az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált, hogy a világpiaci versenyben hátránnyal jár az EK számára a szellemi tulajdon védelmének másodlagos kérdésként történő kezelése. Bővült a Közösség tevékenységi köre; felértékelődött a kutatás és a fejlesztés, a szellemi alkotómunka; a szellemi tulajdonjogok kérdése felkerült a két- és sokoldalú kereskedelmi tárgyalások napirendjére. Ezzel párhuzamosan érett felismeréssé az EK politikájában, hogy a szerzői jog és az iparjogvédelem eszközeivel előmozdítható az alkotótevékenység, az innováció, a műszaki fejlődés, javítható az áruk és szolgáltatások minősége, elősegíthető a gazdasági és társadalmi haladás. Ennek köszönhetően felélénkült a közösségi jogalkotás e területen, számos új jogszabály született az elmúlt néhány évben és sok további javaslatról tárgyalnak jelenleg is a Közösség intézményeiben.
Az Európai Bíróság 1/94. számú véleménye járult hozzá a tagállamok és a Közösség szellemi tulajdonnal kapcsolatos hatásköreinek tisztázásához. A szellemi tulajdonjogok megsértése esetén alkalmazható vámintézkedések tárgyában a Bíróság elismerte a Közösség kizárólagos hatáskörét a Kereskedelmi Világszervezet TRIPS-egyezményének megkötésére; az EK e hatáskörét a Szerződés 113. cikkében szabályozott közös kereskedelempolitikára vezette vissza. Sem a Közösség, sem a tagállamok hatáskörének kizárólagosságát nem ismerte el azonban a TRIPS-egyezményben szabályozott többi ügyben. Mindazonáltal megállapította, hogy a Közösség hatásköre fennáll a tagállami jogszabályok összehangolására (és e körben nemzetközi szerződés kötésére is), amennyiben az szükséges az egységes piac megteremtéséhez és működéséhez. A TRIPS-egyezmény megkötésére való kompetencia tehát a Bíróság szerint megoszlott a Közösség és a tagállamok között. Az Amszterdami Szerződés pedig lehetővé tette, hogy a Tanács egyhangú döntéssel kiterjessze a közös kereskedelempolitikára vonatkozó rendelkezések hatályát a szellemi tulajdonról szóló olyan tárgyalásokra és egyezményekre is, amelyek eredetileg nem tartoznának a közös kereskedelempolitika tárgykörébe.
A közösségi jogalkotás az említett célok jegyében és az előzőekben bemutatott elvi alapokon a következő főbb jogszabályokat és jogszabálytervezeteket eredményezte a szerzői jog területén (amelyeket elsősorban a magyar jognak a velük való összhangja és a belőlük még következő jogharmonizációs feladatok szempontjából mutatunk be):
a) A Tanács 91/250/EGK irányelve a számítógépi programok jogi védelméről: Noha a magyar szerzői jog a világon elsőként ismerte el a számítógépi programok szerzői jogi védelmét, a korábban hatályos szabályozás – főként részletességében – elmarad az irányelvben foglaltaktól. A lényegi kérdésben, tehát a számítógépi program szerző jogi védelmében nincs különbség korábban hatályos jogunk és az európai irányelv között, a szabályozás egyes részletkérdéseiben – különösen az ún. „dekompiláció” és a szabad felhasználás témájában – azonban további harmonizáció szükséges, amelyet a törvény rendelkezései meg is valósítanak.
b) A Tanács 92/100/EGK irányelve a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joghoz kapcsolódó bizonyos jogokról: Az Szjt.-t módosító 1994. évi VII. törvény részleges harmonizációt valósított meg ezzel az irányelvvel. Összhangban az irányelv előírásaival, a módosítás a számítógépi programok, a filmalkotások és a hangfelvételen szereplő művek példányainak haszonkölcsönbe adását kivonta a szabad felhasználás köréből. A filmalkotások és a hangfelvételben foglalt művek példányainak haszonkölcsönbe adását mindazonáltal – az irányelvben adott lehetőséggel élve – a költségvetési szervként működő nyilvános közkönyvtárak számára szabaddá tette. Ezenkívül a törvény a hangfelvétel forgalomba hozott példányainak haszonkölcsönbe adásához és bérbeadásához – a szerző hozzájárulásán kívül – megkövetelte a hangfelvétel-előállító és az előadóművész hozzájárulását. Ez szintén az irányelvnek megfelelően történt. A haszonkölcsönzési jog terjedelme, a filmelőállítók „szomszédos” jogainak elismerése és egyes más részletkérdések tekintetében azonban még nem következett be teljes harmonizáció. E kérdésekben a törvény hangolja össze jogunkat az irányelv előírásaival.
c) A Tanács 93/83/EGK irányelve a műholdas műsorsugárzásra és a vezeték útján történő továbbközvetítésre alkalmazandó szerzői jogra és a szerzői joggal kapcsolatos jogokra vonatkozó egyes szabályok összehangolásáról: Az 1994. évi VII. törvény a műholdas műsorszórásnak a hagyományos műsorsugárzással való jogi azonosításában, az eredeti kábeltelevíziós műsorok védelmében követte az irányelvet, más kérdésekben – így különösen a kollektív jogkezelés szabályozásában – azonban még nem. A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény pedig további jogközelítést valósított meg azzal, hogy megszüntette a vezetékes továbbközvetítéssel kapcsolatban a rádió- és a televízió-szervezeteket közös jogkezelésre kötelező szabályozást. A törvény ezzel az irányelvvel is teljes mértékben összehangolja szerzői jogunkat.
d) A Tanács 93/98/EGK irányelve a szerzői jog és bizonyos kapcsolódó jogok védelmi idejének harmonizálásáról: Az 1994. évi VII. törvény a védelmi idő felemelésével mind a szerzői jog, mind az azzal szomszédos jogok esetében teljes harmonizációt valósított meg. Korábban hatályos jogunk csak abban tér el ettől az irányelvtől, hogy nem tartalmaz rendelkezést a lejárt védelmi idejű, de a védelmi idő alatt nyilvánosságra nem hozott művekre. Ezt a hiányt a törvény pótolja. Meg kell jegyezni, hogy az irányelv 10. cikkében foglalt szabály oly mértékben kötődik az EK egységes piacának működéséhez, hogy avval csak az Európai Unióhoz való csatlakozásunk idején teremthető összhang.
e) A Parlament és a Tanács 96/9/EK irányelve az adatbázisok jogi védelméről: Korábban hatályos jogunk az irányelvhez hasonlóan biztosít szerzői jogi védelmet az adatbázisok (adatgyűjtemények) számára, az adattárak ún. sui generis oltalmát illetően azonban – a külföldi megoldások és a nemzetközi jogfejlődés figyelembevételével – csak középtávon indokolt közelítenünk a magyar jogot az irányelv előírásaihoz. A törvény ezért eltekint a nem eredeti adattárak sui generis oltalmának bevezetésétől.
f) Irányelv-tervezeteket készített az Európai Bizottság az ún. követő jog (droit de suite) szabályozásáról, valamint az információs társadalom körülményeihez igazodó szerzői és szomszédos jogi szabályokról. E közösségi szabályozási javaslatokkal hatályos jogunk részben már ma is összhangban áll és azokat – a lehetséges mértékig – a törvény is figyelembe veszi.
10. Szerzői jogunk újraszabályozása szempontjából fontos az a kétoldalú megállapodás is, amelyet a Magyar Köztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya kötött a szellemi tulajdonról (Magyar Közlöny 1993/173. szám). A megállapodás szerzői jogi tárgyú előírásainak teljesítéséről az 1994. évi VII. törvény gondoskodott, megfelelően módosítva az Szjt.-t. Noha a megállapodással e törvénymódosítás óta szerzői jogunk összhangban áll, európai jogharmonizációs feladataink miatt is említést érdemel a megállapodás X. cikke, amely az egyéb kötelezettségekhez való kapcsolatról rendelkezik.
E cikk egyfelől leszögezi, hogy a megállapodásban semmi sem értelmezhető úgy, hogy az megakadályozná Magyarországot az Európai Megállapodás 65. cikkében és XIII. mellékletében – vagyis a szellemi tulajdonra vonatkozó rendelkezéseiben – foglalt kötelezettségek betartásában. Másfelől azonban a megállapodás e cikke megköveteli, hogy jogharmonizációs kötelezettségeink teljesítésekor az opcionális jogharmonizáció körében az „európai menüből amerikai ízlés szerint” válasszunk: „jelen Megállapodásban semmi nem értelmezhető úgy, hogy az megakadályozná Magyarországot abban, hogy az ... Európai Megállapodásban vállalt kötelezettsége alapján, a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó nemzeti törvényeit és szabályozásait oly módon alakítsa és/vagy módosítsa, aminek révén biztosított megfelelésük az Európai Közösség azon szabályozásainak, döntéseinek, direktíváinak és az Európai Bíróság azon döntéseinek, amelyek átvétele, illetve alkalmazása az EK tagállamok számára kötelező. Amennyiben az Európai Közösségek szabályozásai, döntései, direktívái és az Európai Bíróság döntései választást engednek megvalósításuk módját illetően, tartalmazva egy olyan lehetőséget, amely biztosítja a jelen megállapodásból eredő kötelezettségek betartását, Magyarország olyan módon gyakorolja e bekezdés szerinti jogait, hogy jelen Megállapodás rendelkezései érvényesüljenek”.
11. Az eddigiekben szerzői jogunk legfontosabb nemzetközi igazodási pontjairól volt csupán szó. Nemzetközi kötelezettségvállalásaink közé tartozik azonban az 1931. évi XXXI. törvénnyel megerősített 1889. évi Montevideói Szerződés éppúgy, mint a Magyarország és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (az EFTA) tagállamai között, Genfben, 1993. március 29-én aláírt szabadkereskedelmi megállapodás, amelyet az 1993. évi LXXIII. törvény hirdetett ki. Szintén említésre méltóak az Európa Tanács szerzői jogi tárgyú ajánlásai, noha azok a „soft law”, a számon nem kérhető nemzetközi normák körébe tartoznak. Az állam- és kormányközi szerződések mellett nem közömbösek a közös jogkezelő szervezetek között létrejött nemzetközi együttműködési megállapodások, továbbá az általuk létrehozott nemzetközi szervezetek (mint pl. a CISAC) belső szabályzatai sem. Természetszerűleg példaértékűek lehetnek továbbá az Európai Unió tagállamainak, a közép- és kelet-európai országoknak a nemzeti jogszabályai, melyek közül viszonylag sokat az elmúlt években alkottak újra részben a nemzetközi jogfejlődés, illetve a társadalmi és gazdasági változások hatására, részben a technika új vívmányaira adott válaszként.
IV.
1. A szerzői jogi jogszabályaink átfogó felülvizsgálatáról szóló 1100/1997. (IX. 30.) Korm. határozat 3. s) pontjával összhangban a kodifikáció során elsősorban arra kellett törekedni, hogy a szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény, azaz az Szjt. átfogó módosítása készüljön el. A határozat 4. pontja alapján létrehozott kodifikációs bizottság eleinte azon a többségi állásponton volt, hogy elegendő az Szjt. módosításával bevezetni a szükséges szabályozási változtatásokat, újdonságokat.
Figyelembe kellett azonban venni a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 18. §-ának (2) bekezdésével megszabott előírást is: a jogszabályokat világosan és közérthetően kell megszövegezni. Ismert, hogy a kormányprogram szerint a jogszabályok magas szakmai színvonala és közérthetősége elsőrendű követelmény.
A módosítások számára és horderejére tekintettel a közérthetőség és az áttekinthetőség követelményének úgy felelhet meg a kodifikáció, ha az Szjt. átfogó módosítása helyett új szerzői jogi törvény születik. A törvénytervezet első változata még az Szjt. átfogó módosítására irányult, az észrevételek igen jelentős többsége azonban új törvény megalkotását szorgalmazta. Erre figyelemmel a törvény új, a korábbi Szjt.-t felváltó törvény megalkotását célozza. Meg kell azonban jegyezni, hogy az új törvény az Szjt. szerkezetét veszi alapul és épít annak kialakult terminológiájára, amelynek értelmezéséhez az elmúlt évtizedek joggyakorlata nagyban hozzájárult. Ennyiben az új törvényi szabályozás mellett is megőrizhető a kiszámítható joggyakorlathoz szükséges folyamatosság.
2. Korábban hatályos szerzői jogunk roppant terjedelmes és szövevényes szabályozási „dzsungel”. Az Szjt.-n, a végrehajtására kiadott 9/1969. (XII. 29.) MM rendeleten (a Vhr.-en) és a közös jogkezelésről szóló kormányrendeleten (a 146/1996. (IX. 19.) Korm. rendeleten) kívül tucatnyi miniszteri rendelet van hatályban e területen, melyek a különböző felhasználási szerződések szabályait tartalmazzák. Ráadásul a korábban hatályos szerzői jogi jogszabályok az elmúlt években már többször – gyakran igen nagymértékben – módosultak. A szabályozás a jövőben nem maradhat ilyen áttekinthetetlen és bonyolult, felül kellett továbbá vizsgálni a szabályozás szintjeit is.
3. A szerzői jog törvényi szintű szabályozását indokolja – a magyar jogi hagyomány és a nemzetközileg elterjedt gyakorlat mellett – a Jat. 5. §-ának f) pontja is, amely előírja, hogy a szellemi alkotáshoz fűződő jogokat és kötelességeket törvényben kell szabályozni. Szakítani kell ezért a korábban hatályos szabályozás alkotmányossági szempontból kifogásolható, fölösleges és túlzott többszintűségével. A szerzői joggal és a szomszédos jogokkal összefüggő jogok és kötelezettségek egységes, átfogó, törvényi szintű kodifikációját kell megvalósítani. Ezzel lehet eleget tenni a Jat. 15. §-ának (2) bekezdésében és 18. §-ának (3) bekezdésében támasztott követelményeknek: nem adható a szabályozás tárgykörébe tartozó alapvető jogok és kötelességek megállapítására felhatalmazás, továbbá kerülni kell az indokolatlanul többszintű szabályozást. Emellett a Ptk.-val sem egyeztethető össze a szerződések miniszteri rendelettel való szabályozása.
Figyelembe kell azonban venni, hogy – az Alkotmánybíróságnak a 14/1994. (III. 10.) AB határozatban kifejtett álláspontja szerint is – a Jat. 5. §-ának f) pontja alapján a szellemi alkotáshoz fűződő jogok és kötelességek nem minden részletszabálya igényel törvényi szintet. A törvény záró rendelkezései ezért egyes részletkérdések rendeleti szintű szabályozására felhatalmazást adnak a Kormánynak, illetve a nemzeti kulturális örökség miniszterének. A jelenlegi Vhr.-hez hasonló átfogó, általános végrehajtási rendeletet azonban a jövőben nem indokolt az Szjt.-hez kapcsolni. A törvény a korábban hatályos Vhr.-ből törvényi szintre emeli a megőrzésre érdemes rendelkezéseket.
4. A törvény egyebekben is nagyobb fokú általánosításra törekszik: egyes műtípusokra, illetve felhasználási szerződésfajtákra csak feltétlenül indokolt esetben állapít meg különös szintű szabályokat. A technikai fejlődés eredményei és a piacgazdaság kiépülésével járó változások ugyanakkor az Szjt. „különös részének” korszerűsítését, kiegészítését is igényelték. Mindezek alapján a törvény sajátos felhasználási szerződésként csak a kiadói szerződést szabályozza külön is. Emellett a számítógépi programalkotásra (a szoftverre), az adattárra, a reklámozás céljára megrendelt műre, a filmalkotásra és más audiovizuális műre, valamint a képzőművészeti, fotóművészeti, építészeti, műszaki és iparművészeti alkotásokra állapít meg speciális rendelkezéseket, amelyek között találhatók az említett műtípusok felhasználásának sajátosságaihoz igazodó szerződési szabályok is.
V.
A törvény többévig tartó előkészítő munkán alapul. Az igazságügyminiszter az új szabályozás koncepciójának kidolgozására 1994-ben szakértői bizottságot alakított, amely 1994 és 1995 folyamán számos ülést tartott. A bizottság részére kodifikációs tanulmányok készültek a következő témákban: a szerzői jog természete; a szerző vagyoni jogai; a mű felhasználásának engedélyezése; bírósági gyakorlat a szerzői művek felhasználásával kapcsolatos jogvitákban; a szerzői jog átruházhatóságára és a felhasználási szerződésekre irányadó jog; a felhasználási szerződések általános szabályai; szerzői művek mint a társasági joghoz való nem pénzbeli hozzájárulások; a szerzői és a szomszédos jogok közös kezelése. A szakértői bizottság munkáját kiegészítette az a felmérés, amellyel az Igazságügyi Minisztérium az érintett érdekképviseleti szervezetek álláspontjáról tájékozódott a szerzői jogi szabályozás alapvető kérdéseiben. Ezenkívül az új szerzői jogi törvény előkészítésében való közreműködésre kérte fel az igazságügyminiszter az ENSZ szakosított intézményét, a Szellemi Tulajdon Világszervezetét (vagyis a WIPO-t), és több alkalommal mód nyílott az Európai Bizottság szakértőivel való konzultációra is.
A szakértői bizottság javaslatainak figyelembevételével – a közös jogkezelés rendszerének 1996. évi átalakítását követően – 1997 júniusára elkészült szerzői jogi jogszabályaink átfogó felülvizsgálatának koncepciója, amelyet a Kormány az 1100/1997. (IX. 30.) Korm. határozattal hagyott jóvá. E kormányhatározat 4. pontjának megfelelően az igazságügy-miniszter az új szerzői jogi szabályozás kialakítására kodifikációs bizottságot hozott létre az érintett minisztériumok és országos hatáskörű szervek, a bíróságok, a közös jogkezelő szervezetek, továbbá a jogosultak és a felhasználók érdekképviseleti szervezeteinek képviselőiből, valamint más szerzői jogi szakértőkből. A törvényjavaslat tervezetét a bizottság részleteiben és egészében is számos alkalommal megvitatta; a javaslat tartalma minden lényeges kérdésben türközi a bizottságban kialakult konszenzust.
A törvényjavaslat tervezetét a bizottságon kívül is széles körben megvitatták: az Igazságügyi Minisztérium több, mint ötven érdekképviseleti és egyéb érintett szervezettől kért véleményt az új szabályozásról.
RÉSZLETES INDOKOLÁS
ELSŐ RÉSZ
ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK
I. fejezet
Bevezető rendelkezések
Az 1-9. §-hoz
A bevezető rendelkezések a törvény – tárgyi és területi – hatályáról szólnak, továbbá meghatározzák a jogi védelem alapvető feltételeit és a szerzői jogi törvénynek a Ptk.-hoz fűződő viszonyát.
A törvény a védelem alá tartozó szellemi teljesítményeket pozitívan és negatívan egyaránt meghatározza. Ez a megközelítés korábban hatályos jogunkból is ismert; a szerzői jogi védelem kritériumrendszerén a törvény számottevően nem változtat.
A törvény fő célja az irodalmi, tudományos és művészeti alkotások védelme. E fő célkitűzés és szabályozási tárgy mellett azonban a törvény kiterjed az előadóművészek, a hangfelvétel-előállítók, a rádió- és a televízió-szervezetek, valamint a filmelőállítók teljesítményeinek a védelmére is. E teljesítmények a szerzői művek felhasználásához kapcsolódnak, ezért honosodott meg a védelmükből eredő jogok megnevezéseként a „szomszédos jogok” kifejezés. A törvény – szemben korábban hatályos jogunkkal (l. az Szjt. 51. §-át) – nem biztosítana azonban külön kategóriába tartozó (ún. rokonjogi) védelmet a szerzői alkotómunkával rokon más tevékenység eredményei – azaz az alkotásnak nem minősülő fényképek, ábrák, műszaki rajzok, térképek, szemléltető képek stb. – számára. Ha az eredetiség követelményének megfelelnek, természetszerűleg e kifejezési formákban is születhetnek (és születnek is) szerzői jogi védelemre érdemes alkotások.
A törvény fenntartja a korábban hatályos jognak azt az évtizedes joggyakorlattal is alátámasztott alapelvét, hogy szerzői jogi védelem alá tartozik az irodalom, a tudomány és a művészet minden alkotása, függetlenül attól, hogy a törvény külön megnevezi-e. A törvény alapján a szerzői jogi védelem továbbra sem tesz minőségi különbséget az alkotások között. A törvény a magyar és a nemzetközi szerzői jogi felfogásban egyaránt általánosan elfogadott elvet tükröz annak egyértelművé tételével, hogy a szerzői jogi védelem az alkotást a szerző szellemi tevékenységéből fakadó egyéni, eredeti jellege alapján illeti meg. A védelemnek a mű egyéni, eredeti jellegén kívül más feltétele nincs, nem is lehet. Nem függhet tehát mennyiségi, minőségi, esztétikai jellemzőktől vagy az alkotás színvonalára vonatkozó értékítélettől. Hasonló következtetésre jutott korábban hatályos jogunk alapján a bíróság is: a joggyakorlat szerint szerzői jogi védelemben részesül minden olyan mű, amelynek formáján az alkotó szellemi tevékenységéből fakadó eredetiség jegyei felismerhetők, függetlenül attól, hogy az alkotás milyen esztétikai értékelést vált ki (BH 1980/332). E felfogás tükröződik a BUE-ben is, amelynek 2. cikke szerint az egyezmény szerinti védelem kiterjed az irodalom, a tudomány és a művészet minden alkotására, tekintet nélkül a mű létrehozatalának módjára vagy alakjára.
A törvény – korábban hatályos jogunkhoz hasonlóan – az „alkotás” és a „mű” kifejezéseket szinonimaként használja; mindkettő egyformán a szerzői jogi védelem tárgyát jelöli. A szerzői jogi minősítés független a szellemi eredmények más jogágak szerinti besorolásától, továbbá nem érinti az alkotás felhasználására vonatkozó egyéb jogszabályok érvényesülését. Ezért válhat el pl. az alkotás szerzői jogi minősítésétől az adójogi besorolás, illetve ebből következik, hogy valamely építészeti alkotás szerzői jogi védelemben való részesülése nem érinti az építésügyi igazgatásra vonatkozó szabályok alkalmazhatóságát.
A törvény csupán példálózóan sorolja fel a védelem alá tartozó alkotásokat, a főbb műtípusokat. A felsorolás főként azokat a műfajtákat tartalmazza, amelyek már korábban hatályos jogunk alapján hagyományosnak tekinthetők, illetve, amelyekre a törvény sajátos – különös szintű – szabályokat állapít meg. Alapvetően e műtípusokat említik meg a nemzetközi egyezményekben és a külföldi jogszabályokban a védelem tárgyairól adott példálózó listák is. A törvényjavaslat előkészítése során a műtípusok példálózó felsorolásának kiegészítését többen is szorgalmazták, pl. javasolva a bábjáték, a lapterv, a tanterv, a belsőépítészeti alkotás vagy az elektronikus publicisztika felvételét e listára. E kezdeményezések azonban kevéssé tűntek megalapozottnak, hiszen a törvényben foglalt felsorolás nem kimerítő jellegű, az általános szabály alapján – amely minden irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotást védelem alá helyez – e szellemi teljesítmények is szerzői jogi védelemben részesülhetnek, ha egyéni, eredeti jellegűek. Másrészt e „műtípusokra” a törvény speciális szabályokat amúgy sem állapít meg, illetve közülük egyesek besorolhatók a törvény szerinti kategóriák valamelyikébe.
Noha a TRIPS-egyezmény 10. cikke, a 91/250/EGK irányelv 1. cikke és a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének 4. cikke értelmében a számítógépi programalkotást (a szoftvert) irodalmi műként, írásműként kell védelemben részesíteni, a törvény nem minősíti a szoftvert „irodalmi műnek”. Az irodalmi művekre is vonatkozó általános szabályok irányadóak azonban a szoftverre is, azokkal a különös szintű szabályokkal együtt, amelyeket a törvény VI. fejezete állapít meg a szoftver védelmére. Az említett nemzetközi egyezmények és a közösségi irányelv rendelkezései pedig tartalmilag ezt követelik meg. Így pl. a törvény a nemzetközi és az európai közösségi jogharmonizációs elvárásnak egyaránt eleget tesz azzal, hogy a védelmet a szoftver esetében sem teszi függővé az egyéni, eredeti jellegen kívül más feltételtől. A számítógépi programnál sem lehet más kritériuma az eredetiségnek, mint az, hogy a szerző saját szellemi alkotása-e.
A rokonjogi védelem megszűnése miatt szükséges annak egyértelművé tétele, hogy a fotóművészeti alkotás, valamint a térképmű és más térképészeti alkotás szintén szerzői jogi védelem alá tartozik.
Az ún. párhuzamos védelem megengedhetőségének általános elvéből következik, hogy valamely szerzői mű (pl. iparművészeti alkotás) egyben valamelyik iparjogvédelmi kategóriába is besorolható lehet (pl. ipari mintaoltalomban részesülhet az 1978. évi 28. törvényerejű rendelet alapján). A védelem eltérő tárgyköréből adódik azonban az, hogy a térképészeti alkotás szerzői jogi védelme független a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 1996. évi LXXXVI. törvény 23. §-a alapján fennálló díjigénytől.
A törvény rendelkezései negatív oldalról is körülhatárolják a szerzői jogi védelem tárgyát: értelmező jelleggel megállapítják egyes szellemi teljesítményekről, hogy nem sorolhatók a szerzői művekhez, illetve kizárnak a védelemből olyan szellemi produktumokat, amelyek egyébként megfelelhetnének a szerzői jogi védelem kritériumainak. Az előbbit szolgálja az 1. § (6)–(7) bekezdése, még az utóbbit célozza e § (4)–(5) bekezdése.
Az új szabályozás – összhangban a TRIPS-egyezmény 9. cikkének (2) bekezdésében és a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének 2. cikkében foglaltakkal – kifejezi, hogy a szerzői jogi védelem tárgyai nem lehetnek ötletek, elvek, elgondolások, eljárások, működési módszerek vagy matematikai műveletek. Mivel e rendelkezés a szoftverre is vonatkozik, a törvény – 58. §-ának (1) bekezdését is figyelembe véve – eleget tesz a 91/250/EGK irányelv 1. cikkéből adódó követelményeknek is.
A törvény szakít azzal a felfogással, amely – meglehetősen hamvába holt módon – „névtelen művekként” kísérelte meg szerzői jogi védelem alá vonni a népművészet, a folklór „alkotásait”. A törvény szerinti normaszöveg egyértelművé teszi, hogy a folklór kifejeződései – többek között a szerzői jog alanyának azonosíthatatlansága miatt – nem részesülnek szerzői jogi védelemben. Ez természetesen nem jár együtt azzal, hogy a törvény kizárná a népművészeti ihletésű, ám egyéni, eredeti jellegű mű védelmét. Az ilyen mű szerzőjét továbbra is megilleti a jogi védelem (1. §).
A szerzői alkotások felhasználása napjainkban többnyire nem korlátozódik egyetlen ország területére. Az irodalom, a művészet és a tudomány alkotásai rendre átlépik az országhatárokat; a szerzői jogi jogviszonyokban hagyományosan jelen vannak külföldi elemek is, amelyeknek súlya, jelentősége a nemzetközi gazdasági kapcsolatok bővülésével és elmélyülésével egyre nő.
A szerzői jogra jellemző a területisége, vagyis az, hogy hatálya a védelmet nyújtó állam területére korlátozódik. A szerzőnek nincsenek, nem lehetnek egységes, az egész világra szóló szerzői jogosultságai, művének védelme az egyes nemzeti jogok által adott jogosultságokból adódik össze, azoknak a „kötege”, és e jogosultságok országonként eltérhetnek. E jogokat csak kiegészítik a nemzetközi egyezmények egységesített anyagi jogi szabályaival adott „minimumjogok”, illetve azokat – kivételes jelleggel – korlátozzák a védelmi idők összemérésének szabályai.
A szerzői jogi törvény hatálya – a védelem territorialitásához igazodva – elsősorban a Magyarország területén nyilvánosságra hozott művekre terjed ki. Az egyes nemzeti jogrendszerek szabályainak a külföldiekre való alkalmazhatóságáról gyakorlatilag minden jogrendszerben találhatunk speciális szabályokat, ún. idegenjogi rendelkezéseket („Fremdenrecht”). A törvény 2. §-a – amely szövegszerűen megegyezik a korábban hatályos Szjt. 2. §-ával – e szabályokat a szerzői jogi védelemre állapítja meg. Külföldi szerző művére a törvény védelme akkor terjed ki, ha az először hazánkban jelenik meg, itt jut először nyilvánosságra. Ha a mű először külföldön került nyilvánosságra, külföldi szerzőjét csak nemzetközi egyezmény vagy viszonosság alapján illeti meg a védelem. A magyar állampolgárságú szerzőt azonban akkor is mindenképpen megilleti a törvény szerinti védelem, ha műve először külföldön került nyilvánosságra.
Abban a kérdésben, hogy a külföldi szerzőt vagy a szerzői jog egyéb külföldi jogosultját megillető védelemre melyik nemzeti jog az irányadó, külföldi elemet tartalmazó tényállásról lévén szó, annak az országnak a nemzetközi magánjoga az irányadó, amelyben a védelmet igénylik, vagyis amelynek területén a szerzői jog léte, védelme és érvényesíthetősége kérdésessé válik. A magyar nemzetközi magánjogi kódex (az 1979. évi 13. törvényerejű rendelet) 19. §-a szintén tartalmaz erre az esetre megfelelő, általános kapcsoló szabályt: a szerzői jogokat annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek a területén a védelmet igénylik. A lex loci protectionis alkalmazását elrendelő e kollíziós jogi normával szemben azonban elsőbbséget élveznek (tekintettel a törvényerejű rendelet 2. §-ában foglalt rendelkezésre is) a nemzetközi szerződéseknek azok a szabályai, amelyek a külföldi elemet tartalmazó szerzői jogi jogviszonyok megítéléséről szólnak.
A legfontosabb ezek közül a BUE 5. cikke, amelynek (1) és (2) bekezdése megköveteli a részes államoktól, hogy egymás állampolgárainak nemzeti elbánást, vagyis a belföldiekkel azonos elbírálást nyújtsanak: az Egyezmény által védett műveik tekintetében a szerzők – a mű származási országa kivételével – az Unió valamennyi országában azokat a jogokat élvezik, amelyeket a vonatkozó törvények a belföldieknek jelenleg vagy a jövőben biztosítanak, valamint azokat a jogokat is, amelyeket az Egyezmény külön megad (ez utóbbiak az ún. minimum jogok). E jogok élvezete és gyakorlása nem köthető semmiféle alakszerűséghez és független attól, hogy a mű a származásának országában védelem alatt áll-e. Ennélfogva a védelem terjedelme, valamint a szerző jogainak védelmére biztosított eszközök igénybevétele tekintetében kizárólag annak az országnak a törvényei irányadók, ahol a védelmet igénylik. A nemzeti elbánásnak e nemzetközi egyezményes követelménye tölti ki tartalommal mind a Szjt. 2. §-át, mind pedig a törvény azonos számozású rendelkezését.
A Magyarországot is kötelező nemzetközi szerződések közül nemcsak a BUE tartalmaz a részes országok állampolgárai számára a többi országban nemzeti elbánást megkövetelő előírásokat. A nemzeti elbánás követelményét tartalmazza – többek között – az ESZJE (l. az általános indokolás III. 3. pontját) és az amerikai-magyar kétoldalú szellemi tulajdonvédelmi megállapodás (l. az általános indokolás III. 10. pontját) is. A WIPO Szerzői Jogi Szerződése (melyet az általános indokolás III. 7. pontja mutat be) a BUE-nek a nemzeti elbánásra vonatkozó rendelkezéseire hivatkozik: 3. cikkének értelmében a Szerződéssel megadott védelemre is mutatis mutandis alkalmazni kell a BUE 2-6. cikkeiben foglalt – tehát a nemzeti elbánásra is vonatkozó – rendelkezéseket. A TRIPS-egyezmény (l. az általános indokolás III. 8. pontját) 3. cikke szintén nemzeti elbánást követel meg annyiban, amennyiben a BUE vagy az RE kivételt vagy fenntartást nem enged meg. A TRIPS-egyezmény 4. cikke a nemzeti elbánáson kívül a legnagyobb kedvezményes elbánás biztosítását is megköveteli a szellemi tulajdon területén (2. §).
Amint arra az általános indokolás I. 1. pontja is utalt, a szerzői jog a polgári jog körébe tartozik. A törvény 3. §-a – hasonlatosan a Szjt.-hez – e polgári jogi kötődést fejezi ki azzal, hogy a Ptk. rendelkezéseinek alkalmazását írja elő a szerzői jogi törvényben nem szabályozott kérdésekben. A norma tartalma is e polgári jogi kapcsolódás mentén érthető meg. Természetszerűleg a szerzői jogi törvényben nem szabályozott kérdésekben korántsem csak a Ptk., hanem más törvények – a Btk., az Mt. vagy az adótörvények – rendelkezéseit is alkalmazni kell. Mind a korábban hatályos jog, mind pedig a törvény azonban nem erre utal a Ptk.-ra történő hivatkozással, hanem arra, hogy a szerzői jogi törvény azért nem szabályoz bizonyos kérdéseket – amelyekre tárgyuknál fogva egyébként kiterjedhetne a szerzői jogi szabályozás -, mert azokról a Ptk. már rendelkezik. A törvény 3. §-ának helyes értelmezése tehát az, hogy a Ptk.-t azokban a kérdésekben kell alkalmazni, amelyeket a szerzői jogi törvény nem szabályoz, bár tárgykörükre figyelemmel elvileg szabályozhatna. A Ptk. és a szerzői jogi szabályozás kapcsolatát a magánjogi kódex is megerősíti: a Ptk. 86. §-ának (1) bekezdése szerint a szellemi alkotás a törvény védelme alatt áll. A 86. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a védelmet – a Ptk. rendelkezésein kívül – az alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre egyebek között a szerzői jogi jogszabályok határozzák meg. A Ptk. tehát a szerzői jog „anyajogszabálya” és mind az Szjt., mind a törvény számára az általános szabályozási hátteret teremti meg, „kisegítve” a szerzői jogi szabályozást olyan kérdésekben, amelyekre az nem ad választ, megoldást (többnyire éppen azért, mert a Ptk. rendelkezései kielégítően szabályozzák a kérdést).
Szemben azonban a korábban hatályos joggal, a törvény mellőzi a Munka Törvénykönyvére történő utalást. Ennek oka kettős. Egyrészt a munkajogi szabályozásnak szinte kizárólag a munkaviszonyban vagy más hasonló jogviszonyban létrehozott műveknél (tehát a törvény 30. §-ának alkalmazásában) lehet jelentősége, vagyis az Mt. korántsem áll olyan viszonyban a szerzői jogi törvénnyel, mint a Ptk. Másrészt – a törvény 30. §-ának (7) bekezdéséből is következően – a munkaviszonyban vagy más hasonló jogviszonyban létrehozott műveknél nemcsak az Mt.-nek lehet szerepe, hanem más törvényeknek is, amelyek az egyéb szóba jöhető jogviszonytípusokat szabályozzák (3. §).
A törvény nem változtat azon az alapelven, hogy szerző, vagyis a mű megalkotója csak természetes személy lehet. A törvény azt is főszabályként rögzíti, hogy a szerzői jogok eredeti jogosultja csak a szerző – vagyis a művet alkotó természetes személy – lehet. A korábban hatályos jogból megtartott szabály az is, hogy szerzői jogi védelem alatt áll más szerző művének átdolgozása, feldolgozása vagy fordítása is, ha annak egyéni, eredeti jellege van. Az ilyen mű védelemben részesítése azonban nem jár, nem járhat az eredeti mű szerzőjét megillető jogok sérelmével. E szabályból következik pl., hogy nem részesíthetők szerzői jogi védelemben a nyers szövegfordítások, amelyek – bár szellemi munkával, de az alkotó tevékenység ismérvei nélkül – valamely szöveg egyszerű áttételét jelentik egy másik nyelvre, vagyis nem számítanak műfordításnak (4. §).
A törvény – tekintettel a joggyakorlatban jelentkező gondokra, értelmezési nehézségekre – kiigazítja a többszerzős eredeti művekre vonatkozó szabályozást, meghaladva a szerzőtárs és a társszerző közötti, terminológiailag is nehézkes különbségtételt. A törvény a közös műveket aszerint különbözteti meg, hogy részeik önállóan is felhasználhatók-e. A részek szétválaszthatósága az önálló felhasználhatóság előfeltétele, a törvény ezért nem említi meg külön e kritériumot. Az összekapcsolt műveknél önálló, általában különböző műtípusokhoz tartozó – pl. prózai és zenei – részek közös elhatározással történő, új minőséget eredményező összekapcsolásáról van szó. Az ilyen művek is többfélék lehetnek. Előállhatnak egyrészt úgy, hogy egy már meglévő művet foglalnak bele egy közös döntéssel létrejövő új műbe (ennek jellegzetes példája a versek megzenésítése); megszülethetnek másrészt úgy is, hogy a mű részeit egymásra tekintettel, együttesen hozzák létre (amikor pl. a slágerek szövegét és dallamát egyszerre, egymással együttműködve alkotják meg a szövegírók és a zeneszerzők). Ez utóbbi csoportnál méltánytalan volna, ha a már sikeres közös műből a saját részt a szerző a társa hozzájárulása nélkül más szerző művéhez kapcsolhatná (5. §).
A technikai fejlődés legújabb hullámai nyomán előtérbe kerültek a csoportosan, kollektív munkával – jelentős beruházást igénylő berendezéssel és felszereléssel, szervezett keretek között – létrejövő művek, amelyek szerzői gyakran nem vagy csak aránytalan nehézségek árán nevesíthetők. Ez a jelenség a modern szerzői jogi kodifikációt több országban (pl. Franciaországban, Spanyolországban, Szlovéniában) arra indította, hogy bevezesse és az általánostól eltérően szabályozza a „kollektív”, az együttesen létrehozott mű kategóriáját. A művek e fajtáját az jellemzi, hogy a mű megalkotásában együttműködnek a szerzők, akiknek a hozzájárulásai ennek során olyan módon egyesülnek a létrejövő egységes műben, hogy nem lehetséges az egyes szerzők jogait külön-külön meghatározni. E művek további jellemzője, hogy létrehozásukat külső – tehát a szerzők körén kívüli – személy vagy szervezet kezdeményezi és irányítja. Ilyen műveknél indokolt, hogy a szerzői jog jogosultja az a szervezet vagy személy legyen, amely, illetve aki kezdeményezte és irányította a mű létrehozását, majd ezt követően az elkészült művet saját nevében nyilvánosságra hozta. Ez elérhető volna azzal is, ha a törvény az említett személyt, illetve szervezetet eleve a szerzői jogok eredeti alanyának minősítené, de – tekintettel a szerzőt természetes személynek tekintő elvi kiindulásra – helyesebbnek látszik, hogy a szerzői jog a törvény erejénél fogva szálljon át és a szerzők jogutódjaként illesse meg a szóban forgó személyt vagy szervezetet (6. §).
A törvény szövegszerűen is megerősíti – a TRIPS-egyezmény 10. cikkére, az adatbázisok jogi védelméről kiadott 9/96/EK irányelvre és a Szerzői Jogi Szerződésre figyelemmel – azt a jelenleg is uralkodó (az Szjt. 5. §-a (3) bekezdésének szövegében nem teljesen tükröződő) felfogást, hogy gyűjteményes műként védelemben részesülhet olyan összeállítás is, amelynek részei nem állnak szerzői jogi védelem alatt, sőt, nem is számítanak alkotásnak. Másfelől világossá teszi azt is, hogy a szerzői jogi védelem feltétele az adattár tartalmának egyéni, eredeti összeválogatása vagy elrendezése, szerkesztése, vagyis az, hogy az adattár elemeinek kiválogatása és elrendezése szellemi alkotó tevékenység eredménye legyen. Hasonlóképpen indokolt annak jogszabályi megerősítése, hogy az adattárakra mint gyűjteményes művekre vonatkozó szerzői jogi védelem nem terjed ki a tartalmukat képező adatokra, információkra (7. §).
A törvény nem változtat a korábban hatályos jognak azon a rendelkezésén, hogy a név nélkül vagy felvett néven nyilvánosságra hozott művel kapcsolatban a szerzői jogokat a szerző fellépéséig az gyakorolja, aki a művet először hozta nyilvánosságra (8. §).
A törvényjavaslat előkészítése során parázs vita alakult ki a szerző vagyoni jogainak elidegeníthetőségéről, amelyet mind az eltérő elméleti megközelítések, mind pedig az érintett – jogosulti és felhasználói – csoportok különböző érdekei tápláltak. Elméleti jogászaink egy része, valamint a szerzők érdekvédelmi szervezetei közül több is a monista koncepciót pártolta, vagyis azt a megközelítést, amely a szerzői jogot a személyhez fűződő és a vagyoni jogok szétválaszthatatlan egységeként fogja fel, azaz nemcsak a személyhez fűződő, hanem a vagyoni jogok elidegenítését is kizárja. Több szerzői jogi szakértő, valamint a felhasználók és a szomszédos jogi jogosultak számos érdekképviseleti szervezete – összességében a véleménynyilvánítók enyhe többsége – viszont a dualista felfogás hívének mutatkozott, szorgalmazva a szerzői vagyoni jogok elidegeníthetőségének bevezetését. Az új szabályozás azt a kompromisszumot tükrözi, amely e viták eredményeként alakult ki. E kompromisszum és a törvénybe foglalt szabályozás olyan célszerűségi megfontolásokon alapul, amelyek áttekintése elengedhetetlennek tűnik.
Gyakorlatilag minden lényeges szempont az eddigi merev monista rendszer meghaladása – a monista és a dualista elemek ésszerű ötvözése – mellett szólt. Ezt egyaránt indokolta a hazai gazdasági viszonyok megváltozása, a technikai fejlődés, az európai jogharmonizáció, valamint a nemzetközi egyezményekben és a külföldi szerzői jogi törvényekben kirajzolódó tendencia. A törvény abból indul ki, hogy valamely elméleti konstrukciónak a szabályozás rugalmatlanságát eredményező erőltetésénél fontosabb a hazai kultúra javát szolgáló érdekegyensúly megteremtése.
A dualista és a monista rendszerek közötti különbség ugyanis sokkal kevésbé jelentős, mint a kontinentális és az angolszász iskolát követő rendszerek közötti különbség. Ez így van, mert
– a válasz arra a kérdésre, hogy egy szerzői jogi törvény „szerzőközpontú”-e, és hogy megfelelően szolgálja-e a szerzők jogos érdekeit, nem attól függ, hogy a kontinentális hagyományokat követő valamely szerzői jogi törvény dualista vagy monista irányultságú-e;
– a személyhez fűződő és a vagyoni jogi védelmének a szintje nem attól függ, hogy a kontinentális hagyományokat követő valamely szerzői jogi törvény dualista vagy monista;
– a személyhez fűződő jogok a kontinentális szerzői jog mindkét (dualista, monista) változata szerint elidegeníthetetlenek;
– azok a rendelkezések, amelyek a szerzőt mint a „gyengébb felet” kívánják védeni a szerződéses kapcsolatokban, alkalmazhatók és ténylegesen is érvényesülnek mind a dualista, mind pedig a monista rendszerekben;
– ha a dualizmus vagy a monizmus elveit nem alkalmazzák merev és túlzó módon, nincs nagy különbség a két rendszerben a jogok tényleges átruházhatósága tekintetében: egyrészről a dualista szerzői jogi rendszerek is korlátozhatják – és gyakran ténylegesen korlátozzák is – egyes esetekben (ám nem zárják ki általában) a vagyoni jogok átruházását, másrészről pedig az egyes monista szerzői jogi törvények által lehetővé tett, hosszú időtartamra szóló általános jellegű, kizárólagos felhasználási engedélyek néha a szerző és a műve közötti kapcsolat jóval nagyobb mértékű lazulásához vezetnek, mint egyes vagyoni jogok viszonylag rövid időre szóló átruházása.
Ezért, amennyiben a két szerzői jogi elméletet (a dualista és a monista elméletet) ésszerű és pragmatikus módon alkalmazzák, a két rendszer közötti különbség aligha lényeges és számottevő.
Azok a különbségek, amelyek mégis léteznek a monista és a dualista felfogást követő szerzői jogi törvények között, a következőkben foglalhatók össze:
– a dualista törvények szerint, bár általában a szerzők a vagyoni jogok eredeti jogosultjai, lehetnek – és gyakran ténylegesen vannak is – kivételek ez alól (főleg a több szerző által együttesen és a munkaviszonyban álló szerzők által alkotott művek tekintetében); a monista törvények esetében, amelyek alapvető jellegüknél fogva nem teszik lehetővé a vagyoni jogoknak a szerző személyétől való elválasztását, nem ez a helyzet;
– a vagyoni jogok átruházásának eredményeként – ami a dualista rendszerben törvényszerűen lehetséges – az, akire a jogot átruházzák, nemcsak arra válik jogosulttá, hogy felhasználja a művet abban a körben, amelyre a vagyoni jog kiterjed, hanem megszerzi a jogot arra is, hogy mások részére ilyen felhasználást engedélyezzen (tehát tulajdonjogi jellegű jogot szerez); a monista rendszerekben a szerző csak felhasználási engedélyt adhat, magát a felhasználások engedélyezésére vonatkozó jogot mindig megtartja;
– a monista rendszerekben, mind a szerző, mind pedig a kizárólagos felhasználási engedéllyel rendelkező személy felléphet a jogsértőkkel szemben, míg a dualista szerzői jogi törvények alapján a szerzőnek általában nincs perlési joga azután, hogy vagyoni jogát átruházza (ez a különbség azonban valójában nem jelentős);
– a dualista rendszerekben a vagyoni jogok tulajdonjogi jellege és a jogok átruházhatósága megkönnyíti ezeknek a jogoknak a gazdasági társaságokban történő hasznosítását; a monista felfogás követése esetén nehézségek merülhetnek fel ebben a tekintetben.
Nem érinti valamely szerzői jogi törvény dualista jellegét, illetve a dualista felfogással teljes mértékben összeegyeztethető, ha a törvény úgy rendelkezik, hogy a személyhez fűződő jogok elidegeníthetetlenek, vagy ha tisztázza, hogy a műveket megtestesítő tárgyak – dolgok – tulajdonjogának az átruházása nem vonja magával az érintett műveken fennálló szerzői vagyoni jogok átruházását, illetve, ha korlátozásokat vagy értelmezési szabályokat tartalmaz, hogy védje a szerzőknek – mint a szerződéses viszonyokban szokásosan gyengébb pozícióban lévőknek – az érdekeit.
A magyar szerzői jog hagyományosan dualista szemléletű volt és így a vagyoni jogok elidegeníthetőségének az elvét követte egy egész évszázadon át, a „szocializmus” időszaka előtt. Ezt tükrözték az 1861-es Ideiglenes Törvénykezési Szabályok, az 1884. évi és az 1924. évi szerzői jogi törvény rendelkezései, valamint Balás P. Elemér reformjavaslatai is az 1930-as és 1940-es években. Fordulatot ebben az 1969-ben elfogadott Szjt. hozott; az akkor jellemző szerzői jogi felfogás „ideológiai” megalapozásából sajátos monista rendszer alakult ki. E megközelítést is túlzóan és dogmatikus módon érvényesítették: nemcsak a vagyoni jogok átruházását tiltották meg, hanem a felhasználási engedélyek érvényességi idejét is mereven, ésszerűtlenül korlátozták.
Bár a vagyoni jogok elidegeníthetetlenségének az elve jórészt ideológiai megfontolásokon alapult, ez az elv – sajátos módon – pozitív eleme volt az ún. szocialista országok szerzői jogi rendszerének a klasszikus szocializmus időszakában, a központi tervutasításos gazdasági berendezkedés és a szigorúan ellenőrzött társadalmi élet viszonyai között. A szerzői jogokat számos tekintetben korlátozták és gyakorlásukat sok feltételhez kötötték ugyan, ám ezek a jogok a magántevékenységnek, az „individualizmusnak” és a személyes jogoknak egy távolról sem jelentéktelen szigetét képviselték. Az elidegeníthetetlenség alternatívája annak lehetővé tétele lett volna, hogy a vagyoni jogokat átruházzák az állami tulajdonban lévő kiadókra, lemez- és filmgyárakra, rádió- és tévétársaságokra, ami a szerzői jogok közvetlen kollektivizálását jelentette volna.
A vagyoni jogok elidegeníthetetlensége elvének a merev és dogmatikus alkalmazása főleg a tervgazdálkodás korai időszakára volt jellemző. Magyarországon a szerződéses rendszer merevsége és rendkívülien túlszabályozott jellege fokozatosan enyhült és ez a folyamat az 1980-as években különösen felgyorsult. (Mindazonáltal az elidegeníthetetlenség elve – mint a szerzői jog alapvető strukturális eleme – fennmaradt.)
A törvény e felfogáson alapvetően arra a felismerésre figyelemmel változtat, hogy megfelelően fejlett nemzeti kulturális és informatikai ipar nélkül nemcsak annak esélye csökkenne, hogy az ország helytállhasson a nemzetközi kulturális és gazdasági kapcsolatokban, hanem a hazai szerzők is hátrányos helyzetbe kerülhetnének, mivel arra kényszerülhetnének, hogy szinte kizárólag külföldi vállalkozások közreműködésével tegyék műveiket a közönség számára hozzáférhetővé. A törvény ezért elkerüli annak a veszélyét, hogy a „szerzőpártiság” nevében megjelenő egyes törekvések – eltúlzottságuknál fogva – éppen a szerzők rovására menjenek. Ez bekövetkezhetne, ha a szerzők és a kulturális vállalkozások viszonyában az előbbiek érdekei egyoldalúan érvényesülnének – anélkül, hogy a kulturális vállalkozók jogos érdekeit is kellően figyelembe vennénk – annak a téves feltételezésnek az alapján, hogy a szerzők általában hazaiak, míg a kulturális ipar vállalkozói általában külföldiek. Ennek a felfogásnak az elfogadása aláásná a hazai kulturális vállalkozók maradék esélyeit is, és végső soron az országnak a külföldi kulturális és informatikai termékektől való teljes függőségéhez vezethetne.
Figyelembe kell venni a gyorsuló technikai fejlődésnek a művek alkotására, terjesztésére, felhasználására és védelmére gyakorolt hatását is. Fontos, új műtípusok jelentek meg a szerzői jog védőernyője alatt, mint amilyenek a számítógépi programok, az adatbázisok és legújabban a multimédia alkotások. Ezeket általában nagy alkotócsoportok hozzák létre technikai eszközök kiterjedt alkalmazásával; egyre gyakrabban interaktív, on line felhasználás céljára is hozzáférhetők, és sokuknak a tartalma is állandó változásoknak van kitéve. A vagyoni jogok elidegenítését kizáró monista megközelítés aligha megfelelő az ilyen művek esetében, mivel sokszor az egyetlen működőképes jogi megoldás az, hogy a vagyoni jogokat azokra a természetes vagy jogi személyekre ruházzák, akiknek, illetőleg amelyeknek a kezdeményezésére és felelősségével alkotják a műveket.
A nemzetközi egyezményeket áttekintve megállapítható, hogy a BUE inkább a dualista felfogást tükrözi. Ez nyilvánvaló az egyezmény 6bis cikke alapján, amely azon kívül, hogy meghatározza: milyen személyhez fűződő jogokat kötelesek elismerni az Egyezményhez tartozó országok, tisztázza a személyhez fűződő és a vagyoni jogok viszonyát is. E cikk rendelkezései nem hagynak kétséget afelől, hogy a személyhez fűződő és a vagyoni jogok átruházhatók, hiszen szövegszerűen megerősítik: a vagyoni jogok átruházhatók és a személyhez fűződő jogok függetlenek a szerző vagyoni jogaitól.
(A BUE 2. cikkének (6) bekezdése szintén azt igazolja, hogy a vagyoni jogok átruházhatók, amikor úgy rendelkezik, hogy „a védelem a szerző vagy más jogosult javára áll fenn.” A WIPO által a BUE-hez kiadott hivatalos „útmutató” a következő magyarázatot fűzi ehhez a rendelkezéshez: „A [vagyoni] jogok nem személyhez fűződőek, hiszen szerződés útján rendelkezni lehet róluk. A szerző átruházhatja ezeket a jogokat akár egyszerre, akár külön-külön, és akkor az a személy élvezi az érintett jogokat, akire átruházták azokat.”)
A BUE általában nem korlátozza a szerzőket vagyoni jogaik átruházásában. Az egyetlen kivétel a követő jog (a droit de suite), amelyről az Egyezmény 15ter cikke mint elidegeníthetetlen jogról rendelkezik. A jogértelmezés körében elismert a contrario elvből következik, hogy az Egyezményben előírt többi vagyoni jog elidegeníthető.
Bár a BUE a dualista felfogást követi, az egyezmény általánosan elfogadott értelmezése szerint valamely szerzői jogi törvény nem tekinthető a BUE-vel összeférhetetlennek csak azért, mert a monista elméleten alapszik.
Az Európai Közösségben a szerzői jog területén megalkotott irányelvek dualista elemeket tartalmaznak. Egyes kérdésekben előírják, más területeken pedig megengedik a vagyoni jogok átruházását, illetve átszállását. A számítógépi programok jogi védelméről szóló 91/250/EGK irányelv 2. cikkének (3) bekezdése a munkaviszonyból folyó kötelesség teljesítéseképpen megalkotott szoftver esetében megköveteli a tagállamoktól annak biztosítását, hogy a vagyoni jogokkal a munkáltató rendelkezhessen. A bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joghoz kapcsolódó bizonyos jogokról rendelkező 92/100/EGK irányelv 2. cikkének (4) bekezdése szintén a bérleti és haszonkölcsönzési jogok – mint szerzői vagyoni jogok – átruházhatóságáról szól. Az irányelv 4. cikke pedig részletesen szabályozza, hogy e vagyoni jogok átruházását követően a szerzőnek milyen vagyoni (díjazás iránti) igényei maradnak fenn.
Kontinensünkön a nemzeti törvényhozások is egyre inkább a piacgazdasági viszonyokhoz és a technikai fejlődés eredményeihez jobban, rugalmasabban igazodó felfogás – vagyis a dualista rendszer – felé fordítják a szerzői jog fejlődését. Az Európai Unió valamennyi tagállama – Németország és Ausztria kivételével – a dualista koncepcióra építette szerzői jogi kódexét. Ez jellemző a meglehetősen „szerzőbarátnak” tekintett svájci törvényre is. A rendszerváltozást követően számos volt szocialista ország tért vissza a dualista felfogáshoz, a szerzői vagyoni jogok elidegeníthetőségének elismeréséhez. Példaként a balti államok és Szlovénia említhetők; a lengyel szerzői jog pedig korábban sem követte a monista felfogást.
Az előzőekben ismertetett megfontolásokra figyelemmel a törvény meghaladja a monista felfogásnak a korábban hatályos jogban tükröződő – dogmatikus és idejétmúlt – változatát, és olyan gyakorlatias rendszert hoz létre, amelyben célszerűen ötvöződnek a monista és a dualista felfogás pozitív elemei. Elsősorban a szerzők – mint a szerződéses viszonyokban többnyire a gyengébb fél pozíciójában lévő felek – védelme érdekében megőrzi főszabályként a szerzői vagyoni jogok elidegeníthetetlenségét. Fordulat azonban a hazai szerzői jog fejlődésében, hogy a törvény ezt a korábban merev, rugalmatlanul alkalmazott tételt megtöri minden olyan esetben, amikor azt a művek létrehozásának és felhasználásának körülményei, sajátosságai indokolttá teszik. E gyakorlatias jogalkotási lépések a szerzők érdekeit éppúgy szolgálják, mint ahogy megfelelnek a hazai kulturális ipar szükségleteinek. Az előzőekből is kitűnt, hogy a dualizmus elemeinek befogadását a technika legújabb vívmányai is valósággal kikövetelik. A dualista rendszer egyes elemeinek szerzői jogunkba történő beillesztése továbbá igazodik a Nyugat- és Közép-Európa országainak szerzői jogi törvényeiben egyre élesebben kirajzolódó tendenciához is.
A törvény – a 9. § (1) bekezdésének megszövegezésével – egyértelművé teszi, hogy a szerzőt a művel kapcsolatban különféle, de egymástól nem elválaszthatatlan jogok összessége illeti meg. A korábban hatályos törvény szerkezetét és a nemzetközileg is elfogadott felosztást követve e jogokat két csoportba sorolja: személyhez fűződő és vagyoni jogokat különböztet meg. A szerzőt e jogok összessége illeti meg a törvény szerint. Ez azt jelenti, hogy az új szabályozás már nem tekinti olyan egységes jognak a szerzői jogot, amely – egymástól eleve elválaszthatatlan – személyhez fűződő és vagyoni részjogosultságok ötvözeteként jelenne meg. A törvény ugyan abból az általános szabályból indul ki, hogy a vagyoni jogok nem idegeníthetők el, e szabály (a 9. § (3) bekezdése) azonban immár nem több, mint szerzői érdekvédelmi igényeket szolgáló törvényi tilalom. Ez a szabály olyasmit tilt, ami egyébként fogalmilag és gyakorlatilag egyaránt lehetséges volna. A törvény tehát nem tételezi fel, hogy a szerzőt megillető személyhez fűződő és vagyoni jogok szükségképpen elválaszthatatlanok egymástól, és hogy ezért az utóbbiak átruházhatósága eleve kizárt. Mi sem igazolja ezt meggyőzőbben, mint az, hogy a törvény az általános tiltó szabály alól több – gyakorlati szempontból fontos – kivételt enged: a 9. § (6) bekezdésével összhangban a vagyoni jogok átruházhatók, illetve átszállhatnak vagy átszállnak a munkaviszonyból folyó kötelesség teljesítéseként elkészített mű, a szoftver, az adattár, a reklámozás céljára megrendelt mű esetében, valamint megfilmesítési szerződés alapján. A vagyoni jogokra is kiterjedő jogutódlás következik be továbbá az ún. együttesen létrehozott műveknél.
Meg kell említeni, hogy a törvény 55. §-a szerint a felhasználási szerződésre vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell a szerzői vagyoni jogok átruházására irányuló szerződésekre, továbbá, hogy a szomszédos jogi védelem (tehát a törvény XI. fejezetében szabályozott védelem) körében – törvényi tilalom hiányában – a vagyoni jogok átruházhatók (9. §).
II. fejezet
Személyhez fűződő jogok
A 10-15. §-hoz
A törvény a személyhez fűződő jogokat a korábban hatályos Szjt.-re építve szabályozza. Mindazonáltal számos újdonságot vezet be.
A törvény nem változtat lényegesen a szerző személyhez fűződő jogainak természetén: a szerzői alkotásból – pusztán az alkotás tényénél fogva – személyiségi alanyi jogok keletkeznek, amelyek abszolút szerkezetű és negatív tartalmú jogviszonyt hoznak létre. A Ptk. 75. §-ának (1) bekezdéséből adódóan a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak. A szerző személyhez fűződő jogai esetében e védelem a szerzői jogi törvény speciális és a Ptk. általános szabályaiból adódik össze; mindazonáltal a szerzőt a szellemi alkotással kapcsolatban megillető személyhez fűződő jogokat meg kell különböztetni a bárkit – szellemi alkotás nélkül – megillető személyiségi jogoktól. Noha a törvény erről külön nem szól, magától értetődik és a 3. §-ból is következik, hogy a szerzői jogi törvénynek a szerző személyhez fűződő jogaira vonatkozó rendelkezései nem zárják ki és nem érintik a személyhez fűződő jogokról szóló, Ptk.-beli általános szabályok alkalmazását. Így pl. a szerző személyhez fűződő jogaira is vonatkoznak a Ptk. 75. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezések: a személyhez fűződő jogokat nem sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult hozzájárult, feltéve, hogy a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet. A személyhez fűződő jogokat egyébként korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis. E rendelkezés természetesen csak a jog korlátozását zárja ki, a jog gyakorlásának korlátozását vagy feltételekhez való kötését viszont nem akadályozza. A törvény is él ez utóbbi lehetőséggel (pl. a névfeltüntetés jogával kapcsolatban a 12. § (1) bekezdése).
A szerző személyiségi jogai elválaszthatatlanok a szerző személyétől: másra nem szállhatnak át, nem ruházhatók át, e jogokról nem lehet érvényesen lemondani. Ezt a törvény 9. §-ának (2) bekezdése is megerősíti. Átruházás, átszállás, jogról való lemondás tárgya csak vagyoni jogosultság lehet. A szerzői vagyoni jogosultság átszállása vagy átruházása azonban nem érinti a személyhez fűződő jogokat. A szerző személyhez fűződő és vagyoni jogai tehát elválhatnak egymástól, ezért sem tartja fenn a törvény a korábban hatályos jognak azt a szabályát (l. az Szjt. 10. §-át), amely a mű jogosulatlan felhasználását – tehát a vagyoni jogok megsértését – a szerző személyhez fűződő jogát is sértő magatartásként írja le.
Általános polgári jogi elv, hogy a személyiségi jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni. A Ptk. 85. §-ának (3) bekezdése csupán a meghalt személy emlékének, illetve jóhírnevének a közérdekkel is ellentétes megsértése esetére rendelkezik a személyhez fűződő jog érvényesítéséről. Ezeket az általános polgári jogi elveket áttörve rendelkezik a korábban hatályos Szjt. a személyhez fűződő jogoknak a védelmi idő után történő érvényesítéséről, illetve a személyhez fűződő jogok időbeni korlátlanságáról. A törvény a gyakorlathoz és az általános polgári jogi elvekhez közelebb eső, a BUE 6bis cikkének (2) bekezdésében foglalt rendelkezéssel továbbra is összhangban álló és a nemzetközi jogfejlődés tendenciáját is szorosabban követő megoldást választ: a szerző személyhez fűződő jogai is csak a 31. §-ban szabályozott védelmi időn belül részesednek védelemben. A szerző halála után a szellemi alkotáshoz kapcsolódó – és ezért a szerzői jogi törvényben szabályozott – személyhez fűződő jogokat a védelmi időn belül az gyakorolhatja, akit a szerző irodalmi, tudományos vagy művészi hagyatékának gondozásával megbízott. Ha nincs ilyen személy vagy nem intézkedik kellőképpen, a szerzői vagyoni jogokat öröklési jogcímen megszerző személy gyakorolhatja a személyhez fűződő jogokat is. E szabályok tehát a védelmi időn belül kizárják a szerzőnek a művel kapcsolatos, a törvényben szabályozott személyhez fűződő jogai tekintetében a Ptk. 85. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazását. Ez utóbbi szabályok viszont alkalmazhatóak a meghalt személy emlékét, jóhírnevét nem szerzői minőségben sértő magatartásra, továbbá alkalmazhatóvá válnak minden esetben a szerzői jogok védelmi idejének elteltével. Ha azonban olyan magatartásról van szó, amely a védelmi időn belül sértené a szerző névfeltüntetési jogát, a védelmi idő eltelte után a szerző emlékének megsértése címén – a Ptk. 85. §-ának (3) bekezdésében feljogosítottakon kívül – az érintett közös jogkezelő szervezet vagy szerzői érdekképviseleti szervezet is felléphet. Ez a rendelkezés garantálja, hogy – bármilyen hosszú idő telik is el – a szerző nevét mindig tüntessék fel a művén. Nem fordulhat tehát elő, hogy az Íliász, a Hamlet vagy a Toldi valaha is Homérosz, Shakespeare vagy Arany János szerzőként való feltüntetése nélkül jelenjen meg.
A törvény alapján a szerzőt a következő személyhez fűződő jogok illetik meg: a mű nyilvánosságra hozatalának joga, ideértve a visszavonás jogát (10-11. §); a névjog, vagyis a név feltüntetéséhez való jog, és az ehhez kapcsolódó jog a szerzőség elismerésére (12. §); a mű egységének, integritásának védelméhez fűződő jog (13. §). A törvény különös szintű szabályokat is tartalmaz a személyhez fűződő jogokról, illetve gyakorlásukról. Ilyen rendelkezéseket foglal magában a kiadói szerződés körében az 57. §, a filmalkotással kapcsolatban a 65. §, a képzőművészeti, fotóművészeti, építészeti, iparművészeti és ipari tervezőművészeti alkotásokra, valamint a műszaki létesítmények terveire vonatkozóan a 67. §, illetve a 69. § (3) bekezdése és a 71. § a)- b) pontja. A szomszédos jogi jogosultak személyhez fűződő jogairól pedig a 75. §, a 79. § és a 81. § rendelkezik. (Meg kell végül jegyezni, hogy egyes jogirodalmi vélemények a tudományos és művészeti alkotásnak az Alkotmány 70/G. §-ával biztosított szabadságát is a személyhez fűződő jogokhoz sorolják.)
A törvény a korábban hatályos jog alapulvételével szabályozza a mű nyilvánosságra hozatalához való jogot, törvényi szintre emelve a jelenlegi végrehajtási rendeletben található egyes szabályokat.
A nyilvánosságra hozatalhoz való jog valójában a szerzőnek arra való felhatalmazását jelenti, hogy eldöntse: művét a nyilvánosság elé tárja vagy titokban tartja. Ez utóbbi esetben a szerzői jogi alapon fennálló jogosultságot kiegészítheti a magántitoknak a Ptk. 81. §-ával biztosított védelme is.
A mű felhasználási lehetősége a nyilvánosságra hozatalhoz kapcsolódik. A nyilvánosságra hozatal önmagában – a szabad felhasználás eseteit (33-41. §) kivéve – nem teremt a felhasználásra lehetőséget. Nyilvánosságra nem hozott mű esetében viszont nem lehet szó szabad felhasználásról sem: a 33. § (1) bekezdésének értelmében csak a nyilvánosságra hozott művek használhatók fel szabadon, a törvény egyéb rendelkezéseinek is megfelelően.
A felhasználási szerződés teljesítéséhez a szerzőnek engedélyeznie kell a nyilvánosságra hozatalt is. Ha ezt megtagadja, szerződésszegést követ el, de nyilatkozatát ezen az alapon nem lehet pótolni. A törvény továbbá vélelmet állít fel arra, hogy felhasználási szerződés alapján a szerző hozzájárul a nyilvánosságnak a mű tartalmáról történő – a felhasználás céljához igazodó – tájékoztatásához. E vélelem megdönthető. A 30. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés alapján viszont a törvény erejénél fogva kell megadottnak tekinteni a szerző hozzájárulását: ha a mű elkészítése a szerzőnek munkaviszonyból folyó kötelessége, a mű átadása a nyilvánosságra hozatalhoz való hozzájárulásnak minősül. Végül megdönthető vélelem szól amellett, hogy a szerző halála után fellelt művet a szerző nyilvánosságra hozatalra szánta. Az ellenkező bizonyításának számos módja lehet, a törvény a legjellemzőbb esetet külön kiemeli, nevezetesen, ha a szerző élete során vagy később jogutódja a mű nyilvánosságra hozatalát megtiltó, kizáró nyilatkozatot tett.
A mű első nyilvánosságra hozatala ismeretlen szerző művénél – főszabályként – a védelmi idő kezdetét is meghatározza, az együttesen létrehozott mű védelmi idejét pedig minden esetben a mű nyilvánosságra hozatalától kell számítani (l. a törvény 31. §-ának (3)–(4) bekezdését). A mű nyilvánosságra hozatalának elmaradásához és a még nyilvánosságra nem hozott műnek a nyilvánosságra hozásához is fűződnek – a 31. § (7) bekezdése és a 32. § alapján – joghatások.
A nyilvánosságra hozatal a szerző egyoldalú rendelkezésére történhet meg. A szerző hasonlóképpen jogosult művét egyoldalúan visszavonni. A nyilvánosságra hozatalhoz adott engedélyét a szerző magától értetődően csak addig vonhatja vissza, amíg a művet nyilvánosságra nem hozzák. Ezt követően a szerző csak a további felhasználást tilthatja meg. Ez utóbbi esetben a művet – a visszavonó nyilatkozat időpontjától vagy az abban megjelölt későbbi időponttól kezdődően – úgy kell tekinteni, mintha nem jutott volna nyilvánosságra. Ez a joghatás nemcsak a felhasználási szerződés teljesítését akadályozhatja, hanem a szabad felhasználás körébe tartozó cselekményeket is kizárja a művel kapcsolatban, figyelemmel a 33. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre.
A mű nyilvánosságra hozatalának engedélyezése nem kötődik alaki feltételekhez, a szerzett jogok védelmének igénye a visszavonás jogának gyakorlását azonban alaki feltételek teljesítésétől teszi függővé: a visszavonás csak írásban, az alapos ok megjelölésével számít érvényesnek. Érdemi feltétel, hogy a visszavonásra csak alapos okból kerülhet sor. Az alapos ok pontosabb meghatározása aligha lehetséges. E fogalom tartalommal való kitöltése a gyakorlatra tartozik, amely – a fogalom változatlanságára figyelemmel – a jövőben is meríthet az eddigi jogesetek tapasztalataiból.
A visszavonás, illetve az eltiltás a szerző egyoldalú jogosultsága, e jog gyakorlásával mégsem sértheti mások jogait és jogos érdekeit. Köteles tehát az engedély visszavonásából, illetve a további felhasználás megtiltásából eredő kárt megtéríteni a felhasználó részére. E kötelezettség a nyilatkozat közléséig felmerült károkra terjed ki csupán. Nem feltétele a polgári jogi felelősség megvalósulása, a szerzőnek való felróhatóság, ezért a szerző nem is mentheti ki magát annak bizonyításával, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt. Dogmatikailag valójában nem kártérítéstől, hanem kártalanításról van szó.
A visszavonási (eltiltási) jog gyakorlása a felhasználási szerződésnek a felmondására is felhatalmazza a szerzőt. E felmondási jog gyakorlásának feltételeit és következményeit a törvény 53. §-a szabályozza.
A visszavonási (eltiltási) jog gyakorlása nem korlátozhatja a vagyoni jogoknak a szerzőtől különböző jogosultját e jogok élvezetében és gyakorlásában: a nyilvánosságra hozatalhoz adott engedély visszavonása, illetve a további felhasználás megtiltása ezért nem érintheti a munkáltató jogát a mű felhasználására, továbbá nem akadályozhatja a vagyoni jogok átruházása esetén a jogszerzőt az átruházott vagyoni jogokon alapuló felhasználásban (10-11. §).
A névfeltüntetés szabályozásában újdonság, hogy a törvény e jog érvényesítésével szemben gyakorlatias követelményt támaszt, főként a korszerű felhasználási módozatok viszonyaira figyelemmel: a szerző a neve feltüntetéséhez való jogot a felhasználás jellegétől függően, ahhoz igazodó módon gyakorolhatja. Munkaviszonyban létrehozott művek esetében a névfeltüntetési jog és a munkáltatói jog viszonyát a törvény 30. §-ának (5) bekezdése szabályozza.
A BUE 6bis cikkének (1) bekezdésében foglaltakkal összhangban a szerző követelheti, hogy e minőségét – vagyis azt, hogy ő alkotta meg a művet, ha valóban ő alkotta meg – senki se vonja kétségbe. A szerzőség csak a 4. § (1) bekezdésében meghatározott érdemi követelmény teljesülésétől függ. A szerzőség elismerésének nincsenek alaki feltételei, az nem kötődik nyilvántartásba vételhez vagy bármely hasonló hatósági cselekményhez (12. §).
Korábban hatályos jogunk a mű bármiféle – jogosulatlan – megváltoztatását a szerző személyhez fűződő jogának megsértéseként írta le. Ez a mű integritásának túlzott, életszerűtlen védelmét eredményezte, ami ráadásul még mások alkotói, előadóművészi szabadságának aránytalan és ésszerűtlen korlátozásaként is hatott. A törvény ezért visszatér a BUE 6bis cikkében található, több évtizeden keresztül bevált és a technikai fejlődéshez is rugalmasan alkalmazkodó szabályhoz. Ennek megfelelően csak a mű eltorzítását, illetve megcsonkítását, valamint más olyan megváltoztatását vagy megcsorbítását minősíti jogsértésnek, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes (13. §).
A törvény a személyhez fűződő jogok gyakorlásának általános szabályait az előzőekben már ismertetett megfontolásokra figyelemmel állapítja meg (14-15. §).
III. fejezet
Vagyoni jogok
A 16-32. §-hoz
Régi szerzői jogunk a szerző vagyoni jogait (az engedélyköteles felhasználás fogalmát) műfajonként határozta meg, valamint a bitorlás tényállását oly módon állapította meg, hogy megnevezett egyes – minden műfajra vonatkozó – vagyoni jogokat is. A korábban hatályos Szjt. 13. §-ának (1) bekezdése általánosan – ún. generálklauzula formájában – rendelkezik a szerző vagyoni jogairól: a mű bármilyen felhasználásához a szerző hozzájárulása szükséges, ha a törvény eltérően nem rendelkezik; felhasználáson pedig azt a folyamatot kell érteni, amely a művet vagy annak részletét a nyilvánossághoz közvetíti. Ezt az általános jogot egyes műfajoknál szerzői jogunk konkrétan meghatározott jogosultságokra is „lefordítja”, építve a korábbi joggyakorlat tapasztalataira és fogalmaira.
Korábban hatályos jogunk e vagyoni jogokat részben az anyagi formában történő műfelhasználásokra, részben a nem anyagi módon megvalósuló hasznosítás eseteire állapítja meg. E szabályozási technika egyrészt viszonylagos biztonsággal körülhatárolhatóvá tette a szerzői vagyoni jogokat, másrészt a generálklauzula révén kellően rugalmas maradt ahhoz, hogy a joggyakorlat követhesse a technikai fejlődést, illetve a gazdasági, társadalmi változásokat. A viszonylag jól működő és bevált szabályozási technika megőrzése mellett mind nemzetközi és jogharmonizációs szempontból, mind pedig az új technológiai fejleményekkel való lépéstartás érdekében szükség van változtatásokra.
Meg kell szüntetni a szabályozás indokolatlan széttagoltságát, az alapvető jogok és kötelezettségek rendeleti szintű szabályozását. A vagyoni jogokra vonatkozó rendelkezéseket ezért célszerű egyetlen fejezetbe sűríteni, a törvény egy szerkezeti egységén belül összefoglalni, figyelemmel arra is, hogy a díjigények szintén a vagyoni jogokhoz tartoznak. Elkerülhetetlen azonban, hogy esetenként a műtípusok sajátos szabályai is kitérjenek a vagyoni jogokra és azok korlátaira.
A példálózó felsorolással kiegészített generálklauzulára továbbra is szükség van. E szabályozási módszer jellemző – egyebek között – a német, a spanyol, a svájci és a szlovén szerzői jogra is. Korábban hatályos jogunk generálklauzulája azonban felülvizsgálatra szorul. Az Szjt. végrehajtására kiadott rendelet, a Vhr. 10. §-ának (1) bekezdésében található fordulat, amely a felhasználást folyamatként határozza meg, nem pontos, hiszen a felhasználás lehet egy mozzanatból álló cselekmény is. Bár a felhasználási cselekmények általában lépcsőzetesen egymásra épülnek, ez nem változtat, nem változtathat azon, hogy már az első felhasználás – és többnyire minden egyes felhasználás külön-külön is – engedély- és díjköteles. A folyamatnak továbbá nem kell feltétlenül egészében végbemennie: a szerző vagyoni jogai kiterjednek már a „közvetítés” folyamatának első mozzanataira, sőt, előkészületeire is. Ezenkívül vitatható eleme a korábban hatályos generálklauzulának a nyilvánosságra történő utalás is. Más helyeken maga az Szjt. is mellőzi a nyilvánosságot, mint a felhasználás egyik elemét. Az Szjt. és a Vhr. megalkotása idején még valóban az volt az általános, hogy a mű élvezetét terjesztett műpéldányokkal és nyilvános előadásokkal tették lehetővé; érthető, hogy a szabályozás is azzal szemben adott vagyoni jogokat a szerzőnek, aki a művet a nyilvánossághoz közvetítette. Az előadható, lejátszható, másolható műveknél (például a hangfelvételeken rögzített zeneműveknél, a szoftvernél) a magánszférán belül is megvalósulhat szerzői jogi felhasználás, sőt, napjainkra ez a fajta felhasználás kezd jellemzővé válni. Növekszik a személyes – közvetítő nélküli – műélvezet, felhasználás jelentősége; a „magán” és a „nyilvános” határai elmosódóban vannak. A szerzői jog a jövőben nem összpontosíthat csupán a „nyilvános”, a kulturális piacon történő műfelhasználásra. Ma már a műpéldányokért vagy a belépőjegyekért való fizetés nélkül is hozzá lehet jutni a művekhez, előadásokhoz, sugárzott vagy vezetéken átvitt műsorokhoz, elsősorban a terjedő rögzítési, tárolási, átviteli, távközlési, hálózati technikáknak köszönhetően. A felhasználás új fogalmának e „magáncélú” tömeges műhasználatra is ki kell terjednie. (Másfelől a nyilvánosság fogalmát is felül kell vizsgálni.) Végül meg kell említeni, hogy bár magát a felhasználás kifejezést – mely maga is mintha arra utalna, hogy a művet valamely egyéb célra eszközül használó vagy annak érdekében feldolgozó cselekmények számítanak csak szerzői jogi szempontból – célszerű lett volna mással felváltani (pl. a mű hasznosításáról szólni, követve iparjogvédelmi terminológiánkat), a joggyakorlat folyamatosságának megőrzése érdekében a törvény megőrzi a jelenlegi terminológiát.
Az Szjt. a szerző vagyoni jogait általánosságban a felhasználás engedélyezésére való jogokként határozza meg. Az új szabályozás generálklauzulájának azonban indokolt egy logikai lépést „visszafelé” is megtennie, és a szerzőnek a mű – akár anyagi, akár nem anyagi formában történő – hasznosítására való kizárólagos jogából levezetnie, hogy más csak az ő engedélyével hasznosíthatja a művet.
A vagyoni jogokról szóló általános szabályok jelzik, hogy a felhasználás két alaptípusa: az anyagi formában és a nem anyagi formában történő felhasználás. Noha e kategóriák határai ma már esetenként el-elmosódnak, a fogalmi tisztaság és a dogmatikai rend változatlanul igényli elvi megkülönböztetésüket. A 17. §-ban példálózva felsorolt felhasználási módok is osztályozhatók e felosztásnak megfelelően. Az anyagi formában való felhasználás jellegzetes eseteinek tekintik a többszörözést, a terjesztést és a kiállítást. A nem anyagi formában megvalósuló felhasználás módozatai pedig a nyilvános előadás, a nyilvánossághoz közvetítés és a továbbközvetítés, valamint az átdolgozás.
A bírósági gyakorlatban számos előzménye van annak a szabályozási újdonságnak, hogy a szerzőt a jövőben megilleti a műben szereplő jellegzetes és eredeti alak kereskedelmi hasznosításának és az ilyen hasznosítás engedélyezésének kizárólagos joga is.
A törvény általános érvénnyel, elvi éllel rögzíti a szerző arányos díjazás iránti igényét. A felhasználási engedély fejében járó díjazásnak a felhasználáshoz kapcsolódó bevétellel kell arányban állnia. A felhasználáshoz kapcsolódó bevétel fogalma szélesebb, mint a felhasználásból származó bevételé, kiterjed pl. a felhasználáshoz kapott szponzori vagy egyéb támogatásra is. A díjazásnak a bevétellel való arányba állítása azt is kifejezi, hogy a felhasználás veszteségessége nem emészti el a szerző díjazás iránti igényét.
A törvény a Ptk. 277. §-ának (3) bekezdésében meghatározott általános tájékoztatási kötelezettségnek a szerzői művek felhasználáshoz igazodó sajátos esetét is szabályozza: a felhasználó tájékoztatással tartozik a felhasználás módjáról és mértékéről (16. §).
A felhasználás eseteiről adott felsorolás csak példálózó jellegű. A felsorolt felhasználási módok a gyakorlatban tipikusak. Illeszkednek továbbá a nemzetközi egyezmények, az európai közösségi irányelvek és a korszerű külföldi jogszabályok fogalomrendszeréhez. Az egyes vagyoni jogok hatókörét, terjedelmét a törvény e fejezetének szabályai és a szabad felhasználásra vonatkozó rendelkezések (33-41. §) együttesen jelölik ki. Mivel a kiállítás joga eleve csak meghatározott alkotásfajtákra vonatkozhat, e felhasználási módot és a hozzá kapcsolódó vagyoni jogokat a X. fejezet szabályozza (17. §).
A mű többszörözéséhez, illetve annak engedélyezéséhez való jogot a többszörözés fogalmának bővítésével indokolt kiterjeszteni. A szabályozásnak ki kell fejeznie, hogy többszörözés a mű rögzítése és egyetlen másolat készítése is, történjék az bármilyen célból is. Az eddigi szűkebb – a dologi műpéldányok előállítására összpontosító – fogalmat úgy indokolt megváltoztatni, hogy az fogjon át minden olyan rögzítést, amely a művet közvetve vagy közvetlenül érzékelhetővé teszi. Az építészeti alkotás körében többszörözésnek kell minősülnie az alkotás kivitelezésének, utánépítésének. A többszörözés fogalmának magában kell foglalnia a művek hang- és képfelvételen való rögzítését is. Figyelemmel a számítógépi programok, az adattárak és a számítógépes hálózatokban történő műterjesztés növekvő jelentőségére, az új szabályozással egyértelművé kell tenni, hogy a mű többszörözésének számít az időleges elektronikus tárolás és a számítógépes hálózaton átvitt művek anyagi formában való előállítása is (18. §).
A többszörözést illetően indokolt – korszerűsített formában – fenntartani és törvényi szintre emelni az ún. mechanikai kisjogok közös kezelését előíró szabályt (ld. a Vhr. 20. §-át), amelynek nemzetközi egyezményes alapja a BUE 13. cikke. A szabály hatályának kiterjesztése logikusan következik a törvény 18. §-ának tartalmából. A kötelező közös jogkezelést előíró szabály megfogalmazása követi a német és az osztrák törvény példáját. A kötelező közös jogkezelés alóli kivételt megállapító rendelkezés fenntartja az összhangot a BUE 14. cikkének (3) bekezdésével (19. §).
A tömeges magáncélú másolásra figyelemmel ma is díjazás iránti igényt ismer el az Szjt. 50/J. §-a. Miközben e díjigény (vagyis az üres kazetták jogdíjának) fenntartása feltétlenül indokolt, a magáncélú másolásra figyelemmel további vagyoni jogok bevezetése látszik szükségesnek. Különösen arra tekintettel, hogy a BUE 9. cikkének (2) bekezdése a többszörözés engedélyezésének kizárólagos joga alól személyes, avagy magáncélú másolás esetén is csak akkor enged kivételt, ha az ilyen többszörözés nem árt a mű szokásos módon történő felhasználásának és indokolatlanul nem sérti a szerző jogos érdekeit.
Mára a nyomtatott formában terjesztett művek fénymásolása és más hasonló módon történő többszörözése olyan méreteket öltött és oly mértékben elterjedt, hogy a magáncélú másolás jogcímén fennálló díjigényt ki kell terjeszteni a nyomtatott formában terjesztett művekre is. E reprográfiai jogdíj alapja a reprográfiai készülékek, illetve tartozékaik ára. Külön szabályok vonatkoznak az ellenértékért fénymásolási szolgáltatást nyújtó vállalkozásra. A törvény – szemben számos külföldi példával – nem terjeszti ki a reprográfiai jogdíj megfizetésének kötelezettségét az egyébként nagy mennyiségű fénymásolást végző egyetemekre, könyvtárakra és más hasonló intézményekre (pl. múzeumokra és kutatóintézetekre), elkerülve ezáltal a kedvezőtlen költségvetési és egyéb hatásokat.
A törvény 35. §-a továbbá egyértelművé teszi, hogy egyes művek magáncélú másolása, illetve a másolatkészítés bizonyos esetei változatlanul a szerző engedélyéhez kötöttek.
A magáncélú másolás után járó valamennyi jogdíj megállapítását, beszedését és felosztását közös jogkezelő szervezetre kell bízni a jövőben is (20-22. §).
A korábban hatályos szabályozás csak helyenként rendelkezik kifejezetten a mű, illetve a mű példányainak terjesztéséről és a terjesztés engedélyezésének jogáról (l. az Szjt. 42. §-ának (1) bek.-ét, az 5/1970. (VI. 12.) MM rendelet 8. §-ának (1) bek.-ét, a 6/1972. (VIII. 19.) MM rendelet 30. §-ának a) pontját). Másutt az Szjt. és a hozzá kapcsolódó rendeletek a mű (műpéldányo k) forgalomba hozataláról és az ahhoz kapcsolódó jogokról szólnak (pl. Szjt. 31. § (1) bek., 7/1970. (VI. 24.) MM rendelet). A szomszédos jogok körében is a hangfelvételek forgalomba hozatalára állapít meg az Szjt. kizárólagos jogot (Szjt. 50/B. § (1) bek. b) pont). A korábban hatályos szabályozás e fogalmakat szinonimaként kezeli, a terminológiai egység hiánya azonban értelmezési zavarokat okozhat. A kiadás fogalma ezzel szemben viszonylag világosan elhatárolható a terjesztés, illetve a forgalomba hozatal fogalmától: az uralkodó felfogás szerint kiadáson a műnek bármilyen erre alkalmas eljárással egy időben vagy egymást közvetlenül követően több, meghatározott számú példányban – a nyilvánosságnak való terjesztés céljával – történő előállítását vagy előállíttatását kell érteni. Kevésbé világos, hogy az a tény, hogy a terjesztés (forgalomba hozatal) külön szerzői hozzájárulástól függ, a kiadástól elkülönülő vagy annak részét képező felhasználási cselekménnyé teszi-e a terjesztést (forgalomba hozatalt). A helyes megközelítésnek az látszik, ha a kiadást az új szabályozás a rögzítés, többszörözés és terjesztés (forgalomba hozatal) felhasználási cselekményeit tartalmazó egységes folyamatként fogja fel és a felhasználási szerződések különös szabályai körében rendelkezik a könyv- és kottakiadás sajátos kérdéseiről (l. a törvény 56-57. §-át).
A fogalmak tisztázása mellett az új szabályozásra tartozik a terjesztés felhasználási fajtaként való nevesítése és az annak engedélyezésére való kizárólagos jog általános elismerése. A szerző javára minden műtípusra vonatkozó kizárólagos jogot kell megállapítani a műnek és többszörözött példányainak a terjesztésére. Terjesztésnek minősül a mű eredeti példányának és másolatainak (többszörözött példányainak) a nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tétele. Célszerű, hogy a terjesztési jog vonatkozzon egyes előkészületi cselekményekre (pl. a közönség számára való felkínálásra) is.
Az általános terjesztési jog kifejezett elismerése megfelel a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének 6. cikkében foglaltaknak.
A terjesztési jog részeként, de attól elkülönülő – bár arra visszavezethető – jogosultságként is meghatározható a műpéldányok bérbeadásához és haszonkölcsönbe adásához való jog. Ugyanez áll a követő jogra, a „droit de suite”re, amely azonban csak bizonyos műtípusokhoz kapcsolódik (ld. az Szjt. 46/A. §-át és a törvény 70. §-át). A WIPO Szerzői Jogi Szerződése külön-külön szabályozza a terjesztés és a bérbeadás jogát. A törvény – a nagyobb fokú általánosítás érdekében – a terjesztési jog részjogosítványaként rendelkezik a bérbeadás és a haszonkölcsönbe adás jogáról.
A bérbeadás és a haszonkölcsönbe adás jelenlegi szabályai (Szjt. 18. § (3)–(4) bek., Szjt. 50/D. §) inkább kiegészítésre, kisebb kiigazításra szorulnak, mintsem alapvető változtatásra. Ma csak levezethető az Szjt. szabályaiból, hogy a szerzőt megilleti a bérbeadás és – bizonyos körben – a haszonkölcsönbe adás joga. Célszerű, hogy a jövőben a törvény e jogokról kifejezetten rendelkezzen.
A bérbeadás jogát a törvény általánosan elismeri. Összhangban a 92/100/EGK irányelv 2. cikkének (3) bekezdésében foglalt rendelkezéssel, a bérbeadással történő terjesztés joga nem vonatkozik az épületekre és az alkalmazott művészetek alkotásaira; a tervek bérbeadásának joga azonban így is fennmarad.
Az említett közösségi irányelv is abból indul ki és a törvényből is több esetben az következik, hogy a bérbeadás joga átruházható, illetve átszállhat. Filmek esetében a film előállítására irányuló szerződéshez e jog átruházásának vélelmét kapcsolja az irányelv (a törvény 66. §-ának (1) bekezdése hasonló joghatást fűz a megfilmesítési szerződéshez). Evvel összefüggésben a törvény – az irányelv 4. cikkével összhangban – előírja, hogy a szerző méltányos díjazás iránti igénye fennmarad a bérbeadási jognak a film- vagy hangfelvétel-előállítóra történő átruházását követően is.
A díjazás a film vagy a hangfelvétel előállítójától követelhető, közös jogkezelés útján. A díjról a szerző nem mondhat le; így zárható ki annak jogi lehetősége, hogy a szerzőt az esetleg erőfölényben lévő felhasználó a díjról való lemondásra kényszerítse.
A közösségi irányelv 5. cikke a haszonkölcsönbe adás jogának viszonylag széles körű, illetve nagymértékű korlátozását engedi meg. A kizárólagos jog díjazás iránti igényre redukálható, de legalább a nyilvános haszonkölcsönbe adás után, valamint a hangfelvételekben foglalt művek, a filmalkotások és a számítógépi programok esetében a szerzőknek mindenképpen díjazásban kell részesülniük. Még a díj megfizetése alól is mentesíthetők azonban egyes intézmények.
E szabályozási mozgásteret a törvény a haszonkölcsönbe adás árnyalt jogi minősítése útján tölti ki. A 23. § (3) bekezdésében felsorolt művek esetében kizárólagos jogot ismer el. Minden más mű haszonkölcsönbe adása – a 23. § (7) bekezdése értelmében – csupán díjazás iránti igényt keletkeztet. E díjigény csak közös jogkezelés útján érvényesíthető. Mindkét szabály alól kivételt enged a 39. § a közgyűjteményként működő könyvtárak javára, amelyek a mű egyes példányait szabadon haszonkölcsönbe adhatják. E kivétel azonban nem vonatkozik a szoftverre és a számítástechnikai eszközökkel működtetett adattárra; e műveknél tehát a szabad felhasználási szabály ellenében is fennmarad a haszonkölcsönbe adásra való kizárólagos jog.
Jogharmonizációs szempontból – egyebek között az Európai Bíróság joggyakorlatára is tekintettel – indokolt, hogy az új szabályozás a terjesztés jogával összefüggésben rendelkezzen e jog „kimerüléséről” is. Az Amerikai Egyesült Államokkal kötött kétoldalú megállapodásunkból is következik, hogy szerzői jogunknak el kell vetnie a nemzetközi jogkimerülés elvét. Mindezekre figyelemmel a törvény külön szól a jogkimerülésről: ha a műpéldányt a szerző vagy az ő kifejezett hozzájárulásával más személy adásvétellel vagy a tulajdonjog más módon történő átruházásával belföldön forgalomba hozta, a terjesztés joga – a bérbeadás, a haszonkölcsönbe adás és a behozatal joga kivételével – a továbbiakban nem gyakorolható.
Ha a terjesztési jog csupán az eladással vagy a tulajdonjog más címen történő átruházásával megvalósuló forgalomba hozatalra terjedne ki, nem volna szükség annak deklarálására, hogy a terjesztési jog kimerülése nem érinti a műpéldányok bérbeadására és haszonkölcsönbe adására való jogot. A törvény azonban éppen ellenkezőleg rendelkezik. Ezért szükséges annak kimondása, hogy a bérbeadás és a haszonkölcsönbe adás joga fennmarad a terjesztési jog kimerülését, vagyis a műpéldány eladás vagy más tulajdonjog-átruházás útján történő forgalomba hozatalát követően is.
Az Európai Unióhoz való csatlakozásunkig e szabály csak a belföldön történő forgalomba hozatalnak tulajdoníthat a terjesztési jogot kimerítő, „elhasználó” hatást. A csatlakozást követően e rendelkezésnek az Európai Közösség egész területén való forgalomba hozatalra ki kell terjednie.
Mivel a törvény a belföldi forgalomba hozatalhoz fűz jogkimerítő hatást, nyilvánvalónak tűnik az is, hogy a külföldi forgalomba hozatal nem „használja el”, nem meríti ki a Magyarországon történő terjesztéshez fűződő kizárólagos jogot; ami azzal jár, hogy a szerzőt kizárólagos jog illeti meg a műpéldány belföldre történő behozatalára is. Nemzetközi kötelezettségeinkre – az Amerikai Egyesült Államokkal kötött kétoldalú megállapodásunkra – figyelemmel azonban mégis indokolt annak egyértelművé tétele, hogy a terjesztési jog magában foglalja a behozatalhoz való jogot is.
Meg kell továbbá jegyezni, hogy a követő jog, a droit de suite természetéből adódóan nem „merülhet ki”, e jog érvényesíthető az eredeti képzőművészeti vagy iparművészeti alkotás tulajdonjogának minden egyes átruházása alkalmával.
A jogkimerülés elve a terjesztési jogra korlátozódik, más szerzői jogosultságoknál erről nem lehet szó (23. §).
A mű előadása a felhasználás egyik alaptípusa. A mű úgy válik érzékelhetővé, hogy dologi példányai e célból még időlegesen sem kerülnek a közönséghez. A nyilvános előadás a nem anyagi formában való felhasználás egyik jellegzetes esete, amelyről a BUE 11ter cikke is rendelkezik. A felhasználás a felhasználó (szolgáltató) és a műélvező együttes jelenlétében történik, míg a nem anyagi formában való felhasználás másik alapesetében, a mű nyilvánossághoz való közvetítésénél a kapcsolat közvetett, a mű távollévők számára válik érzékelhetővé.
A bírósági gyakorlat a korábban hatályos jog alapján is nyilvános előadásnak minősítette – egyebek között – a következőket: más kéziratos művének egyetemi előadásban való felhasználása, sétahajón adott élő zenei műsor, vendéglátóhelyen videokészülékkel történő zeneszolgáltatás, a nyilvánosság számára nyitva álló térben, helyiségben rádió-, televíziókészülék vagy magnetofon megszólaltatása. Ezekben az esetekben a nyilvánosság tagjai már nem feltétlenül képeznek a szó hagyományos értelme szerinti „közönséget”. Szó sincs élő közreműködésről, és az alkalmazott technika is túllépett már a „filmszalag vetítésén”.
A törvény sem csak a hagyományos élő előadást tekinti előadásnak, hanem azt az esetet is, amikor a művet valamilyen műszaki eszközzel vagy módszerrel teszik érzékelhetővé. Példa ez utóbbira a filmalkotás vetítése, a közönséghez közvetített vagy műpéldányon terjesztett mű hangszóróval való megszólaltatása, illetve képernyőn való megjelenítése. A képernyőn való megjelenítésre történő utalás a modernizálást célozza: a megjelenítés megvalósulhat számítógép képernyőjén éppúgy, mint a televíziókészülék képernyőjén vendéglőben vagy más hasonló helyen.
Az előadás akkor számít nyilvánosnak, ha az a nyilvánosság számára hozzáférhető helyen, vagy bármely más helyen történik, ahol a családon és annak társasági, ismerősi körén kívüli személyek gyűlnek vagy gyűlhetnek össze. E definíció összhangban áll az amerikai-magyar kétoldalú megállapodás II. cikkének 2. c) (i) pontjában foglalt rendelkezéssel, továbbá támaszkodik az eddigi hazai bírósági gyakorlatra, amely a nyilvános előadásnál azt tekintette döntőnek, hogy a nézők, hallgatók köre meghaladja-e a „családiasság, háziasság körét”.
Történetileg először a nyilvános előadási jogok közös kezelésére hoztak létre a szerzők társaságot. E jogok ma sem gyakorolhatók másként; egyedi érvényesítésük a több tízezer felhasználóval szemben gyakorlatilag kizárt. A törvény is közös jogkezelést ír elő e körben, támaszkodva a korábban hatályos jogra és egyes külföldi megoldásokra.
A képzőművészeti alkotások jelenlévők számára történő érzékelhetővé tételének sajátos módja a kiállítás, amelyet a törvény különös szintű rendelkezésekkel szabályoz (l. a 69. §-t).
A szabad felhasználásnak minősülő előadásokat a törvény 30. §-a határozza meg (24-25. §).
A WIPO Szerzői Jogi Szerződése a nyilvánossághoz való közvetítés (a nyilvánosság számára történő közlés) jogát (right of communication to the public) általánosan, a sugárzásra is kiterjedően határozza meg. A szerződés 8. cikke értelmében az irodalmi és művészeti művek szerzőit kizárólagos jog illeti meg arra, hogy műveiknek a nyilvánosság számára történő közlését (nyilvánossághoz közvetítését) engedélyezzék. E jog fennáll attól függetlenül, hogy a közlés (közvetítés) vezetékkel vagy annak alkalmazása nélkül valósul-e meg. Az új szerződés e rendelkezése tehát egyfelől a műnek a helyszínen jelen nem lévők részére bármilyen módon történő közlését, hozzáférhetővé tételét felöleli, másfelől valamennyi műfajra kiterjed.
A törvény e konstrukciót lényegében követi azzal, hogy a nyilvánossághoz való közvetítés alapeseteként szabályozza a sugárzást. A sugárzásra vonatkozó rendelkezések jórészt megőrzik a korábban hatályos jogot, amelyet e tárgyban az 1994. évi VII. törvény korszerűsített a 93/83/EGK tanácsi irányelvvel összhangban. Az irányelv 1. cikke az ún. emissziós elméletnek megfelelően állapítja meg a több országot is érintő műholdas sugárzásra alkalmazandó jogot. E kollíziós szabály azonban csak az Európai Közösség egységes piacán érvényesülhet, ezért a magyar jogba való beillesztése idő előtti volna. A törvény ennyiben eltér az irányelvtől.
A sugárzás szabályozásában újdonság a kódolt adásokkal kapcsolatos – a gyakorlatban eddig vitatott – kérdések rendezése: sugárzásnak tekintendő és nem számít a 28. § (2) bekezdésében szabályozott vezetékes továbbközvetítésnek, ha a műholdról kódoltan érkező, a vezetékes hálózatba bevitt műsor dekódoló eszköze nem kapható a kereskedelemben, vagyis azt nem szerezheti be bárki, vagy ha a műholdról kódolás nélkül érkező műsort a vezetékes hálózat „fejállomásán” kódolják. E két esetre is a sugárzás, illetve a saját műsor vezetékes terjesztésének szabályait kell alkalmazni. A törvény az idegen „dekóder” kifejezés helyett a „kódoldó” szót használja. Változás továbbá, hogy a törvény nemcsak az ismételt sugárzást lehetővé tevő, hanem már az első sugárzásra szolgáló rögzítést is engedélykötelessé teszi.
A törvény fenntartja az Szjt. 34. §-a nem maradandó (ún. efemer) rögzítésre vonatkozó rendelkezéseit.
A Szerzői Jogi Szerződés 8. cikke tartalmaz egy olyan fordulatot, amelynek alapvetően az a célja, hogy a számítógépes hálózatokon megvalósuló „interaktív”, „lehívásos” (on demand) műterjesztésre nemzetközi jogi választ adjon. A szerződés szerint a nyilvánosság számára történő közlés egyik esete az, ha a művet oly módon teszik hozzáférhetővé a nyilvánosság számára, hogy annak tagjai az általuk egyénileg választott helyről és időben juthatnak hozzá a műhöz. Hozzá kell tenni, hogy a szerződés e rendelkezése – mely az egyik legfontosabb újdonság, és talán az egyetlen, amely közvetlenül összefügg a digitális számítógépes hálózatok (főként az internet) megjelenésével – valójában nem a nyilvánosság fogalmát igazítja az új technikai fejleményekhez, hanem azt teszi egyértelművé, hogy a műnek a nyilvánosság számára történő közlése megvalósul akkor is, ha a nyilvánosság számára oly módon biztosítják a műhöz való hozzáférést, hogy annak tagjai egyedileg dönthetnek az átvitel, „lehívás” idejéről és helyéről.
A törvény mindezeknek megfelelően szabályozza a nyilvánossághoz közvetítést általában és e sajátos esetre is kiterjedően.
A korábban hatályos jog szerinti helyzetet fenntartva a törvény a sugárzás és a nyilvánossághoz való közvetítés többi formájának engedélyezésére közös jogkezelést ír elő (egyes műtípusok kivételével).
A törvény a különböző jogterületek más-más nézőpontjából adódóan a műsorsugárzásra, a vezetékes továbbközvetítésre, illetve az ilyen tevékenységet folytató szervezetekre – a nemzetközi egyezményekkel való összhang fenntartása céljából és a hagyományos, joggyakorlati tartalommal telítődött terminológia megőrzése érdekében is – sajátos szerzői jogi fogalmakat használ, amelyek szükségképpen eltérnek a médiatörvényben és a távközlési jogszabályokban alkalmazott terminológiától. A szerzői jogi, a médiajogi és a távközlési nemzetközi egyezményekben is megfigyelhető az egymástól eltérő fogalomhasználat.
E jogterületek különböző szempontokat tükröző rendelkezései között sem engedhető meg viszont tartalmi ütközés, olyan ellentmondásos szabályozási helyzet, amikor az egyik törvény valamely rendelkezése akadályozza a másik szabályainak érvényesülését. Jelenleg ilyen helyzetet eredményez az, hogy a médiatörvény 75. §-ának (7) bekezdésében foglalt rendelkezés – holott az eredeti jogalkotói szándék szerint csak a közszolgálati televíziók egymással szembeni igényeinek kizárását célozta – gyakorlatilag megvonja a szerzőktől a műveik sugárzásának engedélyezéséhez való jogot. Ez nemzetközi szerzői jogi kötelezettségeinkbe ütközik és megfosztja a szerzőket, illetve a filmelőállítókat a szerzői jogi törvénnyel garantált jogaiktól. A törvény 111. §-ának (3) bekezdése ezért a médiatörvény említett szabályához azt az értelmező kiegészítést fűzi, hogy az csak a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót és a Duna Televíziót megillető szomszédos jogi jogosultságokra vonatkozik, és egyebekben nem érinti a szerzői jogi jogszabályok alkalmazását, azaz nem fosztja meg a szerzőket és más szerzői jogi jogosultakat a sugárzás engedélyezésére való jog gyakorlásának lehetőségétől (26-27. §).
A törvény a továbbközvetítés két esetét is szabályozza. Ha a továbbközvetítés nem egyidejű vagy változtatással valósul meg, a 28. § (1) bekezdése az irányadó. Ha az eredeti sugárzást végző szervezethez képest más szervezet közbeiktatásával a nyilvánossághoz egyidejűleg és változatlanul közvetítik tovább a művet, a (2) bekezdés az irányadó; ilyenkor a szerző hozzájárulását megadottnak kell tekinteni, ha a közös jogkezelő szervezetnek befizetik az előre megállapított díjat. Ez utóbbi felhasználási változatot a törvény lényegében a korábban hatályos jog átvételével, a 93/83/EGK irányelvvel összhangban szabályozza. Újdonság a felosztási arányok – eltérő megállapodást engedő – meghatározása.
A médiatörvény 117. §-ának (1) bekezdése előírja, hogy 1996. július 1-jétől az üzembentartó köteles rendszere révén elosztani a közszolgálati műsorszolgáltató valamennyi műsorát, amennyiben ezek vételkörzete kiterjed az adott fejállomásra. Ezeket a műsorokat alapszolgáltatásként kell elosztani, és ezekért a műsorszolgáltatásokért többletdíjat az előfizetőtől nem lehet kérni. A rendelkezés azért említ „többletdíjat”, mert a médiatörvény 2. §-ának 2. pontjában adott meghatározás szerint alapszolgáltatás: a műsorelosztó rendszerben az előfizetőknek a legalacsonyabb díjtétellel nyújtott műsorelosztási szolgáltatás. A 117. § (1) bekezdése értelmében tehát a műsorelosztó rendszerek üzembentartói a közszolgálati műsorszolgáltatók valamennyi műsorát kötelesek – „must carry” típusú kötelezettségként – elosztani, többletdíj követelésének lehetősége nélkül, pusztán az alapszolgáltatás díjtétele fejében. Ez a kötelezettség – a törvény 2. §-ának 47. pontjában adott definícióval való összevetés alapján – a vételkörzetben terheli az üzembentartókat. E definíció és a 117. § viszonyából viszont az következik, hogy a médiatörvény lényegében azonosítja a közszolgálati műsorszolgáltató „szolgálati övezetét” és „közvetlen vételi övezetét” (vételkörzetét).
A 117. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az elosztás valamennyi közszolgálati műsorszolgáltató számára díjmentes, és a közszolgálati műsorszolgáltató sem követelhet műsorai elosztásáért az üzembentartótól ellenszolgáltatást. Az üzembentartó a 117. § (1) bekezdésében meghatározott műsorszolgáltatások esetében mentesül az Szjt. 50/G. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jogdíj megfizetése alól.
A korábban hatályos Szjt. (és a törvény is) abból indul ki, hogy a vezetékes továbbközvetítéshez a szerző, illetve a rádió- vagy televízió-szervezet hozzájárulására van szükség. A jogdíj megfizetésével azonban e hozzájárulást megadottnak kell tekinteni. A korábban hatályos Szjt. 13. §-ának (1) és (3) bekezdése, valamint 50/F. §-ának (1) és (3) bekezdése ugyan csak „a törvény” eltérő rendelkezése hiányában biztosítja a kizárólagos jogot és a felhasználás ellenében járó díjazást, a megfogalmazás alapján úgy tűnik, hogy „a törvény” alatt az Szjt.-t kell érteni, az Szjt. eltérő (pl. szabad felhasználást engedő) rendelkezéséről van szó. Mindazonáltal – noha nem tetszetős, jogszabály-szerkesztési szempontból nem kívánatos – nem kizárt, hogy a Szjt. egyes rendelkezései alól más törvény tegyen kivételt. Ilyen esetben azonban biztosítani kell a két törvény rendelkezései közötti összhangot. Az összhang megteremtése során természetesen hagyatkozni lehet és kell a jogszabály-értelmezés alapelveire és módszereire.
Az Szjt. idézett rendelkezései és a médiatörvény 117. §-ának (1)–(2) bekezdéseiben foglalt szabályok között formálisan mindenképpen ellentét van. Az Szjt. kizárólagos joggal és ehhez kapcsolódó díjigénnyel ruházza fel a szerzőket, illetve a rádió- és televízió-szervezeteket, ezzel szemben a médiatörvény mentesíti a vezetékes továbbközvetítést végző üzembentartót a közszolgálati műsorszolgáltató műsorainak elosztása után a jogdíj megfizetése alól. Az Szjt. és a médiatörvény konfliktusa nem vezet alkotmányellenes helyzethez. Az Alkotmánybíróság több határozatában (pl. a 35/1991. (VI. 20.) AB vagy a 27/1992. (IV. 30.) AB határozatban) elvi éllel fejtette ki: „a jogállamiság elvéből nem következik, hogy az azonos szintű jogszabályok közötti normakollízió kizárt”.
Így a médiatörvény és az Szjt. konfliktusának feloldására is lehet alkalmazni – „anyagi alkotmányellenesség”, illetve „konkrét alapjogi sérelem” hiányában – a jogalkalmazói jogszabály-értelmezés elveit, módszereit. Akár a lex posterior derogat priori (a későbbi törvény lerontja a régebbit) elvéből, akár abból az elvből indulunk ki, hogy az egyedi, a speciális szabály lerontja az általánost – és ez különösen irányadó akkor, ha egyedi kérdésről van szó – (in toto generi per speciem derogatur et illud potissimum habetur, quod ad speciem derectum est), a jogszabály-összeütközés a médiatörvény javára oldható fel, azaz a médiatörvény rendelkezéseinek kell érvényesülniük – mint későbbieknek és mint e kérdésben speciálisaknak – az Szjt. előírásaival szemben.
Súlyosabb aggályok vetődnek fel azonban azzal kapcsolatban, hogy a médiatörvény 117. §-ának (1)–(2) bekezdésében foglaltak megfelelnek-e a Magyar Köztársaságot a szerzői jog területén kötelező nemzetközi szerződések előírásainak. Az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdéséből következő jogalkotói kötelezettség annak biztosítása, hogy a belső jog szabályai ne álljanak ellentétben valamely nemzetközi jogi kötelezettséggel. Ennek elmulasztása esetén alkotmányellenes helyzet áll elő (l. pl. a 16/1993. (III. 12.) AB határozatot).
A médiatörvény említett szabályai és nemzetközi kötelezettségeink viszonyáról a következők mondhatók el.
A többi nemzetközi szerződés szempontjából is meghatározó jelentőségű, hogy a médiatörvény 117. §-ának (1) és (2) bekezdése ellentétes-e a BUE 11bis cikkében foglaltakkal. Lehetséges a BUE 11bis cikke (1) bekezdésének olyan értelmezést tulajdonítani, amely alapján nem illeti meg a szerzőt az átvitel engedélyezésének kizárólagos joga, ha a vezetékes továbbközvetítés nem ér el az eredeti sugárzáshoz képest új, más közönséget. Egyes országok a kizárólagos jogot kifejezetten nem ismerik el a műsorsugárzó szervezet szolgálati övezetén belül, illetve az ilyen övezeten belül a kábeltelevízió által törvényi kötelezettség teljesítéseképpen végzett továbbközvetítés tekintetében. A 11bis cikknek ezt az értelmezését korántsem osztja a BUE valamennyi tagállama; jelentős arányt képviselnek ugyanis azok, akik a 11bis cikkben szabályozott kizárólagos jogot feltétlenül, a sugárzásra, illetve a vezetékes átvitelre vonatkozó közjogi előírásoktól (vagyis szolgálati övezettől, „must carry”-típusú kötelezettségektől) függetlenül elismerik és biztosítják. Összességében azonban a BUE 11bis cikkének egységes értelmezéséről még nem alakult ki olyan nemzetközi egyetértés, amely alapján egyértelműen megállapítható volna, hogy akár az „új közönség” elmélete, akár a kizárólagos jognak bizonyos körülményekre (szolgálati övezetre, „must carry”-szabályokra) figyelemmel történő el nem ismerése ellentétes a BUE 11bis cikkében foglaltakkal.
A médiatörvény 117. §-ának (2) bekezdése viszont – megfogalmazása szerint – nem a szerző kizárólagos jogának el nem ismeréséről szól, hanem az üzembentartót mentesíti az Szjt. 50/G. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jogdíjfizetési kötelezettség alól. A törvény szó szerinti értelmezése tehát arra az eredményre vezet, hogy az Szjt. alapján változatlanul szükség van a szerző hozzájárulására a sugárzott (vagy vezetéken átvitt) műnek az eredetihez képest más szervezet közbeiktatásával, vezeték útján a nyilvánossághoz történő egyidejű átviteléhez, de ezt a hozzájárulást a médiatörvény szabályánál fogva jogdíj fizetése nélkül is megadottnak kell tekinteni. Ez pedig nem más, mint törvényi engedély a vezetékes továbbközvetítésre, mégpedig jogdíjfizetési kötelezettség nélkül. A BUE 11bis cikkének (2) bekezdése azonban ilyen jogi megoldásra nem ad lehetőséget: a joggyakorlás feltételeit ugyan megszabhatja a nemzeti jogalkotás, de e feltételek nem sérthetik a szerzőnek azt a jogát, hogy méltányos díjazásban részesüljön.
Az Európai Megállapodásból fakadó jogközelítési kötelezettségeink „rugalmas”, „puha” megfogalmazása folytán – a BUE-vel való ütközés lehetőségétől eltekintve – jelenlegi helyzetünkben, a társult viszonyban nem követnénk el nemzetközi jogsértést akkor sem, ha az európai közösségi joggal teljes összhangban nem álló szabályozást alkotnánk vagy tartanánk hatályban. Az idevágó közösségi irányelv (a Tanács 93/83/EGK irányelve) egyrészt eleve csak a több országot érintő, határokon átnyúló tényállásokra vonatkozik (márpedig a médiatörvényt a magyarországi műsorszolgáltatásra és műsorterjesztésre kell alkalmazni a törvény 1. §-ának (1) bekezdése szerint), másrészt nem rendelkezik a szolgálati övezeten belüli továbbközvetítés megítéléséről. Az irányelv tehát nem vonatkozik a médiatörvény 117. §-ának (1) és (2) bekezdésben szabályozott kérdéskörre, ezért a vele való összhang kérdése fel sem vetődik. Végül meg kell említeni azt is, hogy az irányelv főleg azért nem tér ki erre a kérdéskörre, mert arról még az Európai Unió tagállamai között is vita folyik.
Az előzőekből kitűnik: a szerzői jogi alapon nyugvó továbbközvetítési jog és a műsorelosztó rendszerek üzembentartóit a médiatörvény szerint terhelő elosztási kötelezettség viszonyát rendezni szükséges. Kívánatos ez a törvényi szintű rendelkezések ütközésének elhárítása céljából, de még inkább azért, mert a BUE 11bis cikkének többségi értelmezésére figyelemmel a jelenlegi szabályozás kétséget hagy afelől, hogy belső jogunk eleget tesz-e nemzetközi kötelezettségeinknek.
Mivel a Műsorszolgáltatási Alap egyik rendeltetése éppen a közszolgálati televíziózás és rádiózás előmozdítása, nem tűnik méltánytalannak, hogy a műsorelosztó rendszerek üzembentartóit a vezetékes továbbközvetítés miatt terhelő szerzői jogdíjfizetési kötelezettségnek az elosztási kényszer alá eső közszolgálati műsorokkal kapcsolatban az Alap tegyen eleget az üzembentartók helyett. Így látszik összeegyeztethetőnek a szerzők és más jogosultak méltányos díjazás iránti igénye és a közszolgálati műsorhoz való minél szélesebb körű hozzáféréssel kapcsolatos közérdek. Ennek alternatívája csak az lehetne, ha a jogdíjfizetés közvetlenül azokat az üzembentartókat terhelné, amelyeket a törvény kötelez a közszolgálati műsorszolgáltatók műsorainak elosztására. Ez nemcsak az üzembentartókkal szemben volna méltánytalan és – egyes vélemények szerint – alkotmányossági szempontból is aggályos, hanem azzal is járhatna, hogy éppen az előfizetőknek felszámítható legalacsonyabb díjtétel emelkedne, tehát a nézők és a hallgatók drágábban jutnának a közszolgálati adók műsoraihoz.
A törvény 28. §-ának (6) bekezdése, 110. §-ának b) bekezdése és 111. §-ának (4) bekezdése az előzőekre figyelemmel állapítja meg az új szabályokat. Alkalmazásuk folytán – az érintett közös jogkezelő szervezet adatain alapuló számítás szerint – évente összesen mintegy 100-110 millió forint kiadás terhelné a Műsorszolgáltatási Alapot.
A törvény 102-105. §-aiban szabályozott egyeztetési eljárás a szerzők továbbközvetítési jogaival kapcsolatban is igénybe vehető (28. §).
A korábban hatályos jogtól eltérően (ld. az Szjt. 4. §-át) az új szabályozásnak nemcsak magát az átdolgozást, vagyis az átdolgozás útján létrejövő művet kell védenie, hanem vagyoni jogot kell biztosítania a szerzőnek műve átdolgozására, kifejezetten az engedélyéhez kötve azt. A megfilmesítést is indokolt az átdolgozás sajátos esetként kezelni (29. §).
Korábban hatályos jogunkban az Szjt. 14. §-a és a Vhr. 11-12. §-ai szabályozzák a munkaviszonyban készített művekkel kapcsolatos jogi helyzetet. E szabályozás mára számos szempontból elavulttá vált, alapos felülvizsgálata elengedhetetlennek tűnik.
Mindenekelőtt hozzá kell igazítani a szabályozás hatályát a megváltozott jogszabályi környezethez. Ennek megfelelően a munkaviszonyban létrehozott műre vonatkozó rendelkezéseket a törvény szerint alkalmazni kell a közszolgálati és a közalkalmazotti jogviszonyban létrejött művekre is. E rendelkezések hatálya továbbá kiterjed mindazokra a művekre, amelyeket a következő féle szolgálati viszonyok valamelyikében hoztak létre: a bíráknak az 1997. évi LXVII. törvényben szabályozott szolgálati viszonya, az igazságügyi alkalmazottaknak az 1997. évi LXVIII. törvényben szabályozott igazságügyi szolgálati viszonya, az ügyészségi alkalmazottaknak az 1994. évi LXXX. törvényben szabályozott ügyészségi szolgálati viszonya, a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak az 1996. XLIII. törvényben szabályozott szolgálati viszonya.
Az említett jogviszonyok körén kívül a szerzői vagyoni jogokról a felek – a törvény egyéb rendelkezéseinek figyelembevételével – rendelkezhetnek: a kutatási, megbízási, társasági vagy más szerződésre tartozik a szerződés alapján létrehozott művel kapcsolatos vagyoni jogokról való megállapodás (amely persze nem ütközhet a törvény eltérést nem engedő rendelkezéseibe).
A számítógépi programok jogi védelméről kiadott 91/250/EGK irányelv 3. cikkének (3) bekezdése értelmében kizárólag a munkáltatót kell feljogosítani a programmal kapcsolatos vagyoni jogok gyakorlására, ha azt a munkavállaló a kötelességei teljesítése során, illetve a munkáltató utasításai szerint eljárva alkotta meg. A felek közötti szerződés azonban eltérően rendelkezhet. Noha az irányelvnek ez a szabálya csak a szoftverre vonatkozik, e szabályozási logikát célszerű követni a hazai kodifikációban valamennyi műfaj tekintetében, azzal az eltéréssel, hogy a munkavállaló szerző díjigényét csak a szoftver és az adattár esetében indokolt kizárni.
A munkavállaló jogszerzését többféle kodifikációs módszerrel is lehetővé lehet tenni. Ezek közül a törvény a mű átadásának tényéhez kötődő, a törvény erejénél fogva bekövetkező jogátszállást választja. Eltérő megállapodásra azonban mód van. A jogátszállás csak a vagyoni jogokra vonatkozik. Szemben az Szjt. 14. §-ának (2) bekezdésében foglalt jelenlegi szabállyal, a munkáltató a vagyoni jogokat a védelmi idő teljes időtartamára megszerzi. Ha azonban a munkáltató a felhasználásra másnak engedélyt ad vagy a művel kapcsolatos vagyoni jogokat másra átruházza, a szerzőt megfelelő díjazás illeti meg. A vagyoni jogoknak a munkáltatóra történő átszállását követően sem szűnik meg a szerző olyan díjigénye, amely a törvény szerint a felhasználás jogának átruházása után is fennmarad [l. pl. a 23. § (6) bekezdését].
Garanciális szabály a jognyilatkozatok írásba foglalásának alaki követelménye.
A törvény a II. fejezethez adott indokolásban kifejtett megfontolásokra figyelemmel egyezteti össze a szerző személyhez fűződő jogainak gyakorlását a munkáltató jogszerzésével (30. §).
A védelmi időt illetően korábban hatályos jogunk – az Szjt. 15. §-a, 35. §-ának (2) bekezdése a szerzői jogok tekintetében, az Szjt. 50/K. §-a a szomszédos jogok tekintetében – alapvetően megfelel a nemzetközi egyezmények előírásainak és a védelmi idő összehangolásáról kiadott európai közösségi jogszabály, a 93/98/EGK irányelv szabályainak. Mindazonáltal egyes részletkérdésekben olyan változtatásokra van szükség, amelyek gyakorlati jelentősége nagy, és amelyek bevezetése csak körültekintően megállapított átmeneti rendelkezésekkel párosulva képzelhető el.
A II. fejezethez fűzött indokolás már jelezte, hogy a jövőben a személyhez fűződő jogok védelmi ideje a vagyoni jogokéval azonos lesz. A védelmi időre vonatkozó rendelkezések egyformán vonatkoznak a szerzői jogok e két fajtájára.
A szerzőtársak által alkotott mű védelmi idejének szabályozását a törvény 5. §-a tölti ki – megváltozott – tartalommal.
A törvény 6. §-a rendelkezik az együttesen létrehozott műről, amelynek védelmi idejét a 93/98/EGK irányelv 1. cikkének (4) bekezdésével összhangban állapítja meg: az ilyen mű védelmi ideje az első nyilvánosságra hozataltól számít.
A filmalkotások védelmi idejét a törvény szintén az irányelv előírásaihoz igazítja. A kapcsolódó átmeneti rendelkezéseket a 109. § tartalmazza.
Indokolt annak egyértelművé tétele is, hogy annak a műnek a védelme, amelynek védelmi idejét nem a szerző halálának évétől kell számítani, lejár, ha a művet nem hozzák nyilvánosságra a megalkotásától számított hetven éven belül. E szabályhoz kapcsolódva – összhangban az említett közösségi irányelvvel – célszerű rendelkezni arról is, hogy a nyilvánosságra nem hozott, lejárt védelmi idejű műre a szerző vagyoni jogaival azonos tartalmú jogokat biztosító védelmet élvez az, aki az ilyen művet – jogszerűen – először hozza nyilvánosságra, illetve először közvetíti a nyilvánossághoz. E különleges védelem időtartama a nyilvánosságra hozatalt (nyilvánossághoz közvetítést) követő év első napjától számított huszonöt év.
A törvény 108. §-a nemzetközi kötelezettségeinkre figyelemmel kiigazítja azokat az átmeneti rendelkezéseket, amelyeket az 1994. évi VII. törvény fűzött a védelmi idő akkori felemeléséhez. E változtatás részletes magyarázatát a 108. §-hoz kapcsolódó indokolás adja meg (31-32. §).
IV. fejezet
A szabad felhasználás és a szerzői jog más korlátjai
A 33-41. §-hoz
A szerzői jog korlátjai között tartják számon a szabad felhasználást, a kizárólagos jog díjigényre szorítását, a törvényi engedélyt, valamint – a fogalom széles értelmezésével – a jogkimerülést és a kötelező közös jogkezelést is. A nemzetközi egyezmények szóhasználata a szerzői jog alóli kivételekre és e jog korlátozásaira utal. A törvény e fejezete alapvetően a szabad felhasználás eseteinek szabályozását célozza.
A szabad felhasználás eseteinek közös jellemzője, hogy csak a vagyoni jogokat érintik és kizárólag a nyilvánosságra hozott művekre vonatkoznak.
A BUE 9. cikkének (2) bekezdése rendelkezik a többszörösítés kizárólagos jogának korlátozási lehetőségéről, kimondva, hogy a részes országok jogosultak a művek többszörösítésének lehetővé tételére különleges esetekben, feltéve, hogy az ilyen többszörösítés „nem sérelmes a mű rendes felhasználására és indokolatlanul nem károsítja a szerző jogos érdekeit”. A BUE ezenkívül számos esetben e jog és más kizárólagos jogok alól kivételt enged, illetve lehetővé teszi korlátozásukat [10. és 10bis cikk, valamint a 14bis cikk (2) bekezdésének b) pontja], továbbá módot ad törvényi engedély bevezetésére a mű sugárzásának, valamint a zenemű hangfelvételének engedélyezésére vonatkozó kizárólagos jog helyett [11bis cikk (2) bek., 13. cikk (1) bek.].
A TRIPS-egyezmény 13. cikke előírja a tagoknak, hogy a kizárólagos jogok alóli kivételeket és a kizárólagos jogok korlátozásait olyan különleges esetekre korlátozzák, amelyek nem sérelmesek a mű rendes felhasználására és indokolatlanul nem károsítják a jogosultak törvényes érdekeit. E rendelkezés lényegében a BUE 9. cikkének (2) bekezdésében megszabott követelményt terjeszti ki a szabad felhasználás és a szerzői jog többi korlátjának valamennyi esetére. Hozzá kell azonban ehhez fűzni, hogy a BUE-ben megengedett kivételek és korlátozások, ha azokat megfelelően alkalmazzák, semmiképpen nem sérelmesek a mű rendes felhasználására és nem károsítják indokolatlanul a jogosultak törvényes érdekeit. A BUE és a TRIPS-egyezmény között ezért a vagyoni jogok alóli kivételek és a vagyoni jogok korlátjainak kérdéskörében általában és rendes körülmények között nincs összeütközés.
Korábban hatályos szerzői jogunkról az az általános vélemény alakult ki, hogy az a vagyoni jogok korlátjait illetően is megfelel a BUE és a TRIPS-egyezmény előírásainak. A joggyakorlat azonban számos olyan anomáliára terelte a figyelmet, amelyek miatt célszerűnek látszik a szabályozás átfogó felülvizsgálata e területen is. A vizsgálódás mércéje alapvetően a TRIPS-egyezmény 13. cikkében – a BUE nyomán – meghatározott kritériumrendszer. A szerzői és a szomszédos jogoknak csak azok a korlátjai tarthatók fenn, amelyek a különleges esetek körében maradnak, amelyek nem sérelmesek a mű rendes felhasználására, továbbá, amelyek indokolatlanul nem érintik hátrányosan a szerző, illetve a szomszédos jogi jogosultak törvényes érdekeit.
A szabad felhasználás eseteinek körét nem indokolt szélesíteni. Miközben a szabad felhasználásnak az Szjt. 16. §-ában található meghatározása fennmaradhat, az ilyen felhasználás egyes eseteinek részletszabályai módosításra szorulnak.
A törvény a szabad felhasználás valamennyi esetére vonatkozóan olyan közös szabályt vezet be, amely a szabad felhasználás általános kritériumait a BUE 9. cikkének (2) bekezdésében és a TRIPS-egyezmény 13. cikkében foglaltaknak megfelelően állapítja meg. E rendelkezés – a 33. § (2) bekezdése – a Ptk. alapelvi szintű rendelkezéseire építve egyértelművé teszi azt is, hogy csak a tisztességes gyakorlat határain belül és kizárólag a felhasználás szabaddá tételével szolgált célt eléréséhez szükséges mértékben és az ahhoz igazodó módon megvalósuló felhasználás javára engedhető kivétel a szerző vagyoni jogai alól. E kritériumok jogalkalmazási követelményként érvényesülnek, hivatkozni lehet rájuk a szabad felhasználásnak a törvény egyéb rendelkezéseiben szabályozott sajátos, speciális eseteivel kapcsolatban is.
A törvény kizárja a szabad felhasználás szabályainak kiterjesztő értelmezését (33. §).
A törvény számottevően nem változtat az idézés és az átvétel szabályain. A korábban hatályos jogon ugyan esetenként számon kérték, hogy az idézés pontos definícióját és lehetséges terjedelmének meghatározását nem adja meg, a jelenleginél azonban aligha lehetne e kérdést részletesebben szabályozni. Az idézésre is vonatkoznak a 33. §-ban foglalt általános követelmények (34. §).
A többszörözési jog alóli kivételeket a törvény a III. fejezethez adott indokolásban ismertetett szempontok alapján állapítja meg. A szerzői vagyoni jogoknak az írott és az elektronikus sajtó gyakorlati igényeire figyelemmel történő korlátozásáról a törvény alapvetően a korábban hatályos jogból kiindulva rendelkezik. A terminológiai és a kisebb tartalmi módosításokat főként az időközben megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodás indokolja (35-37. §).
A szabad felhasználás körébe tartozó előadások felsorolása sem változik lényegileg, az új szabályozás mindazonáltal igazodik – főként terminológiailag – a megváltozott jogszabályi környezethez. A nemzeti ünnepek listáját az 1991. évi VIII. törvény 1. §-a tartalmazza; az egyházakról az 1990. évi IV. törvény rendelkezik. Új szabályként jelenik meg a fogyatékos személyek igényeihez igazodó felhasználás szabaddá tétele, továbbá annak a kifejezett elismerése, hogy szabad felhasználás a műnek bírósági vagy hatósági eljárásban bizonyítás céljára történő felhasználása is (38-41. §).
V. fejezet
A felhasználási szerződések
A 42-57. §-hoz
A szerzői vagyoni jogok elidegeníthetetlenségének – legalább is főszabályként történő – fenntartása (l. a 9. §-hoz fűzött indokolást) szükségessé teszi a felhasználási szerződések szabályainak nagyfokú liberalizálását. A vagyoni jogok elidegeníthetőségének kérdésétől függetlenül is megérett a helyzet arra, hogy a korábban hatályos szabályozást a piacgazdaság viszonyaihoz és igényeihez igazítsuk e területen is, figyelembe véve a jogrendszerben bekövetkezett jelentős változásokat is.
Jelenleg a felhasználási szerződések általános szabályait az Szjt. 25-30. §-ai és a Vhr. 20-23. §-ai tartalmazzák. Egyes felhasználási szerződésfajtákról az Szjt.-ben elszórva (l. a 31-34. §-okat, a 39. §-t, a 42. §-t és a 47. §-t), valamint mintegy tucatnyi miniszteri rendeletben találhatók rendelkezések.
A felhasználási szerződések szabályait a nemzetközi egyezmények közvetlenül alig érintik, európai jogharmonizációs feladat sem jelentkezik egyelőre e téren. Értékes tanulságokkal szolgál azonban a külföldi jogrendszerek és a hazai joggyakorlat tanulmányozása. A törvény rendelkezései e tanulságokra, tapasztalatokra is építenek.
A felhasználási szerződések valamennyi szabályát a szerzői jogi törvénybe kell illeszteni. Az említett miniszteri rendeleteket a törvény 110. §-a hatályon kívül helyezi. Törvényi szinten viszont bővíteni és gazdagítani kell a felhasználási szerződések általános szabályait és – lehetőség szerint – szűkíteni kell a csupán az egyes szerződésfajtákra vagy műfajokra vonatkozó rendelkezések körét. A kiadói és a megfilmesítési szerződést továbbra is külön szerződésfajtaként indokolt nevesíteni. A törvény továbbá a szoftver felhasználására vonatkozó szerződések sajátos szabályait is megállapítja. A felsoroltakon kívül további szerződésfajtákat nem indokolt bevezetni, illetve fenntartani. Ez azonban nem zárja ki, hogy az egyes műtípusokra vonatkozó rendelkezések – ha az feltétlenül szükséges – szerződési kérdésekre is kiterjedjenek. A felhasználási szerződéseknek a Ptk.-ban önálló szerződéstípusként való nevesítésére jelenleg sem szükség, sem lehetőség nincs. A Ptk. azonban természetszerűleg a felhasználási szerződések háttérszabálya marad: az Szjt.-ben nem szabályozott kérdésekben a Ptk. rendelkezései az irányadók. Ezt a tételt a törvény 2. §-a kifejezetten megerősíti.
A Ptk. 205. §-a értelmében a szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Ha a felhasználási szerződés általános szerződési feltételek alapján jön létre, a Ptk.-nak az ilyen feltételekre vonatkozó rendelkezései is irányadók. A Ptk. e szabályaira figyelemmel nem tűnik indokoltnak, hogy az Szjt. külön rendelkezzen a felhasználási szerződések kötelező tartalmi elemeiről. Nyilvánvaló, hogy a felhasználási szerződések esetében melyek a lényeges kérdések: ezek közé tartozik a mű azonosítása, a felhasználási mód megjelölése, valamint a felhasználási engedély ellenértéke. Semmi esetre sem volna célszerű és polgári jogunktól is idegen volna, ha a törvény olyan kötelező tartalmi elemeket határozna meg, amelyek hiányában a szerződés semmisnek minősülne. A lényeges kérdésekben való megállapodás hiánya a szerződés létrejöttét akadályozhatja csak. A szabályozásnak inkább arra kell irányulnia, hogy segítse a feleket a megcélzott joghatások elérésében. Ebből következően célszerű olyan rendelkezéseket alkotni, amelyek egyes kérdésekben való megállapodás hiányában is lehetővé teszik a szerződés létrejöttét és fennmaradását. Különösen igaz ez a felhasználási módok megjelölésére. A német, a spanyol és a szlovén jog megoldásához hasonlóan célszerű kimondani, hogy a felhasználási engedély a szerződés céljának megvalósításához elengedhetetlen felhasználási módra korlátozódik, ha a szerződésben nem jelölik meg kifejezetten azokat a felhasználási módokat, amelyekre az kiterjed. A szerzőt védő és a felhasználót a szerződés feltételeinek világos meghatározásában érdekeltté tevő értelmezési szabályokra is szükség van. A törvény ezért is rendelkezik úgy, hogy a szerző számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni, ha a felhasználási szerződés tartalma nem állapítható meg egyértelműen.
Megfelelő garanciák mellett lehetővé kell tenni, hogy a szerző jövőben megalkotandó művére vagy műveire is felhasználási engedélyt adjon. A garanciák közé tartozik annak kizárása, hogy a szerző valamennyi jövőben létrejövő művére felhasználási engedélyt adjon, továbbá annak előírása, hogy a szerződés megkötésekor ismeretlen felhasználási módokra vonatkozóan nem lehet érvényesen felhasználási engedélyt adni. E rendelkezést azonban megszorítóan kell értelmezni, hogy ne adjon teret olyan jogosulti igényeknek, amelyek kevéssé férnek össze a rendeltetésszerű joggyakorlással.
A törvény meghatározza a kizárólagos és nem kizárólagos engedély jelentését is. Célszerű továbbá arról is rendelkezni, hogy a kizárólagos felhasználási engedélyt adó szerződés megkötése előtt adott nem kizárólagos felhasználási engedély fennmarad, kivéve, ha a szerző és a felhasználásra nem kizárólagos jogot szerző felhasználó közötti szerződés kifejezetten eltérően rendelkezik.
A felhasználási szerződések időtartamát nem indokolt korlátozni. A szabályozásnak abból kell kiindulnia, hogy felhasználási szerződés köthető határozott és határozatlan időtartamra is.
A szerződés megszüntetésének egyik alapvető esete az, amikor a felhasználási engedély jogosultja nem kezdi meg a mű felhasználását a szerződésben meghatározott időn belül. Erre az esetre felmondási jogot célszerű adni a szerzőnek, de csak akkor, ha a felhasználási engedély kizárólagos. Szintén adható felmondási jog a szerzőnek arra az esetre, ha a felhasználó a kizárólagos felhasználási engedéllyel megadott jogokat a szerződés céljának megvalósítására nyilvánvalóan alkalmatlan módon vagy rendeltetésellenesen gyakorolja. Mivel a felhasználási szerződések szabályozása alapvetően diszpozitív, a szerző az említett esetekre felmondási jogot köthet ki nem kizárólagos felhasználási jogot adó szerződésben is, illetve a kizárólagos felhasználási engedélyt biztosító szerződésekben is lehet a felhasználás elmulasztásához vagy a nem megfelelő felhasználói joggyakorláshoz más jogkövetkezményt fűzni (pl. azt előírni, hogy ilyen esetben a szerző a díj arányos csökkentése mellett megszüntetheti a felhasználási engedély kizárólagosságát).
A törvény 48. §-a a külföldi jogokból is ismert ún. „bestsellerklauzulát” tartalmaz.
A kiadói szerződés a felhasználási szerződések egyik alapvető fajtája. Szabályait a törvény lényegében a korábban hatályos joggal egyezően állapítja meg.
MÁSODIK RÉSZ
EGYES MŰFAJOKRA VONATKOZÓ RENDELKEZÉSEK
VI. fejezet
A számítógépi programalkotás (szoftver)
Az 58-60. §-hoz
A szoftver szabályozásában a jogalkotói mozgásteret nagyban meghatározzák a nemzetközi és az európai jogharmonizációs követelmények. Külön rendelkezik a szoftver védelméről a TRIPS-egyezmény 10. cikke, a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének 4. cikke és az amerikai-magyar megállapodás II. cikke. Az Európai Közösségben az első szerzői jogi irányelv éppen a számítógépi programok jogi védelméről született: ez a Tanács 91/250/EGK irányelve.
A törvény az általános és a különös szabályok együttes eredményeként felel meg a nemzetközi egyezmények és az irányelv előírásainak. Amint arra az 1. §-hoz fűzött indokolás is rámutat, a törvény nem minősíti „irodalmi műnek” a szoftvert. Az irodalmi művekre is vonatkozó általános szabályok irányadók azonban a szoftverre, azokkal a különös szintű rendelkezésekkel együtt, amelyeket a VI. fejezet tartalmaz.
A törvény 1. §-ának (6) bekezdésében foglalt rendelkezést alkalmazni kell a szoftver ún. csatlakozó felülete tekintetében is. A 4. § (2) bekezdésének a szabályai kiterjednek az egyik programnyelvről a másikra történő átírásra is. A 9. § (6) bekezdésére figyelemmel a törvény megengedi a szoftverre vonatkozó vagyoni jogok átruházását. Díjigénye sem marad fenn a szerzőnek a munkaviszonyból folyó kötelessége teljesítéseként létrehozott szoftverrel kapcsolatban (58. §).
A törvény III. és VI. fejezete a szoftverrel kapcsolatos vagyoni jogokat és e jogok korlátjait a közösségi irányelv 4-6. cikkeivel összhangban szabályozza. Különösen fontos az ún. „dekompiláció” lehetővé tétele (59-60. §).
VII. fejezet
Adattár
A 61-62. §-hoz
A törvény az adattárral kapcsolatban is a szoftvernél alkalmazott kodifikációs technikával él: csak az általános szabályokhoz képest jelentkező eltéréseket, illetve sajátosságokat állapítja meg. E területen is számos nemzetközi egyezményes előírás szabja meg a kodifikáció irányát: a TRIPS-egyezmény 10. cikke, a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének 5. cikke, a magyar-amerikai megállapodás II. cikke, a Közösségben pedig külön jogszabály – a 96/9/EK irányelv – rendelkezik az adattárak jogi védelméről.
A törvény csak az adattárak szerzői jogi védelméről rendelkezik, noha az irányelv bevezette a nem eredeti adattárak külön – nem szerzői jogi – védelmét is. Az általános indokolás III. 9. e) pontja már utalt arra, hogy az irányelv e részéhez csak középtávon – legkésőbb az Európai Unióhoz való csatlakozásunkig – indokolt igazodnunk. Így a nemzetközi jogfejlődés eredményeit, az irányelv végrehajtására kiadott tagállami jogszabályokat és a hazai piaci viszonyokat pontosabban fel lehet térképezni és alaposabban lehet mérlegelni.
VIII. fejezet
A reklámozás céljára megrendelt mű
A 63. §-hoz
A reklámozás céljára megrendelt mű kategóriájának és speciális szabályainak bevezetése az üzleti élet fontos gyakorlati igényét elégíti ki. A reklámzenére vonatkozó szerződések már ma is a vagyoni jogok átruházásáról szólnak. E kikötések a korábban hatályos jog szerint érvénytelennek számítanak, ami kevéssé szolgálja a forgalom biztonságát, a felhasználók és a szerzők érdekeit. A törvény ezért – elsősorban a francia szerzői jogi törvény mintáját követve – külön rendelkezik a reklámművekről, a 9. § (6) bekezdésével összhangban átruházhatónak minősítve a reklámozás céljára megrendelt művel kapcsolatos vagyoni jogokat. A reklámozás céljára alkotott műre irányadó szabályok kiterjeszthetők a reklámban felhasznált, előzetesen meglévő műre is. Természetszerűleg erre csak a reklámozási célú felhasználás tekintetében van lehetőség.
IX. fejezet
Filmalkotások és más audiovizuális művek
A 64-66. §-hoz
Mind korábban hatályos jogunk, mind pedig a BUE külön rendelkezik a filmalkotásokról. Hazánk részese az audiovizuális művek nemzetközi nyilvántartásáról szóló 1989. évi Genfi Szerződésnek is (l. az általános indokolás III. 6. pontját). A filmalkotások létrehozásának és felhasználásának sajátosságai, valamint a nemzetközi normák egyaránt szükségessé és lehetővé teszik e művek különös szintű szabályozását.
A filmalkotás fogalmának központi eleme a mozgókép-sorozat, amely a gépi úton lehetővé tett érzékelés során a mozgás érzetét kelti. A rögzítés ma már korántsem csak fotokémiai, hanem inkább elektronikus úton történik. A filmalkotás egyes változatairól, fajtáiról adott felsorolás természetszerűleg csak példálózó. A szerzőség fogalmát a törvény a korábban hatályos jogra építve adja meg; evvel eleget tesz az európai közösségi irányelvekből adódó követelményeknek is [a 92/100/EGK irányelv 2. cikkének (2) bekezdése, a 93/83/EGK irányelv 1. cikkének (5) bekezdése és a 93/98/EGK irányelv 2. cikkének (1) bekezdése tartalmaz e tárgyban szabályokat].
A törvény – főként francia jogi mintákra építve – a film előállítójának fogalmát is meghatározza. E definíciónak jelentősége van a producerek szomszédos jogainak szabályozásában (l. a 82. §-t) is. A film előállítójának hitelt nyújtó, a gyártást szponzoráló személy, illetve a megrendelő nem számít előállítónak (producernek). A filmelőállító szervezési teljesítménnyel járul hozzá a film létrejöttéhez, ennek kapcsán a szerzőkkel a mű megalkotására megfilmesítési és közvetlen filmalkotási szerződéseket köt. Természetesen a gyártáshoz más polgári jogi szerződésekre is szükség van, így különösen megbízási, vállalkozási, hitel- és bérleti szerződésekre (64. §).
A véglegesítés, a „befejező vágás” a szerzők személyhez fűződő jogainak sajátos fajtája. A film egészére mint többszerzős műre a szerzői jogok csak ezután gyakorolhatók. A mű sérthetetlenségéhez fűződő személyiségi jog megerősítése azért szükséges e sajátos többszerzős műtípusnál, mert itt a felhasználó a szokásosnál jóval messzebb menő vagyoni jogokat szerez (65. §).
A megfilmesítési szerződés a felhasználási szerződés sajátos válfaja. A törvény a korábban hatályos Szjt. 41. §-ának (3) bekezdésénél részletesebben és árnyaltabban szabályozza a felhasználási jogok – a vagyoni jogok – átszállását. Ellenkező kikötésre is módot ad. A zeneművekkel kapcsolatban nem áll be a vagyoni jogok átruházásának vélelme. Egyes vagyoni jogosultságokra nem terjedhet ki a felhasználás jogának átruházása. A törvény e rendelkezései közel állnak a francia és az olasz szabályozás jól bevált megoldásaihoz (66. §).
X. fejezet
Képzőművészeti, fotóművészeti, építészeti, iparművészeti és ipari tervezőművészeti alkotások, műszaki létesítmények tervei
A 67-72. §-hoz
A korábban hatályos jogban is külön szabályok vonatkoznak a képzőművészeti, fotóművészeti, építészeti, iparművészeti és ipari tervezőművészeti alkotásokra, valamint a műszaki létesítmények terveire. Ezeknek az alkotásoknak a sajátosságai különleges szabályozást tesznek szükségessé mind a személyhez fűződő jogokkal, mind pedig a vagyoni jogokkal kapcsolatban.
A szerző kizárólagos joga marad a képzőművészeti és más hasonló alkotás kiállításának engedélyezése. E szabály alól csak a közgyűjteményben őrzött mű kiállítása esetén indokolt kivételt engedni: ilyenkor nincs szükség a szerző engedélyére és díjazás sem jár.
A követő jogot, az ún. droit de suite intézményét a törvény a korábban hatályos jog (az Szjt. 46/A. §-ában található rendelkezése k) lényeges megváltoztatása nélkül szabályozza. A képzőművészeti és iparművészeti alkotások jellegzetes felhasználási módja az eredeti alkotás tulajdonjogának átruházása. Az alkotáshoz fűződő szerzői jog és az eredeti műpéldányra vonatkozó dologi tulajdonjog ezáltal konfliktusba kerül, amelyet a szerzői jogi szabályozás úgy old fel, hogy nem kívánja ugyan meg az átruházáshoz a szerző hozzájárulását, de elismeri szerzői díj iránti igényét. E díjigény indokoltságának magyarázatához hozzátartozik az is, hogy bizonyos műalkotások értéke a forgalomban az eredeti vételár többszörösére emelkedhet, jelentős hasznot hajtva a közvetítő vállalkozás, a műkereskedő számára. Nyilvánvaló, hogy a mű ilyen értéknövekedéséből való részesedésre méltán támaszthat igényt a védelmi időn belül az alkotóművész szerző és jogutódja.
Amint arra az általános indokolás II. 3. c) pontja is utal, a 14/1994. (II. 10.) AB határozat nyomán az 1994. évi LXXII. törvény újraszabályozta a követő jogot és a fizető közkincs intézményét.
A követő jogról az Európai Közösségben irányelv-javaslat született, amelynek sorsa azonban jelenleg még bizonytalan.
A törvény egyértelművé teszi, hogy a követő jog csak a szerző részéről történő első átruházást követően nyílik meg. A törvény fenntartja a kötelező közös jogkezelést e körben.
A törvény az ipari tervezőművészeti alkotásokra irányadó szabályozás hatálya alá vonja a belsőépítészeti alkotásokat.
HARMADIK RÉSZ
SZOMSZÉDOS JOGOK
XI. fejezet
A szerzői joggal szomszédos jogok védelme
A 73-84. §-hoz
A korábban hatályos törvény szomszédos jogi fejezetét az 1994. évi VII. törvény állapította meg. Az akkor megalkotott szabályok igazodnak az RE követelményeihez és jórészt igazodnak a 92/100/EGK irányelvhez is. Ennek ellenére a törvény több újdonságot is tartalmaz. A WIPO-ban az előadásokról és a hangfelvételekről létrejött Szerződés (l. az általános indokolás III. 7. pontját) egyes rendelkezéseire figyelemmel ugyanis indokoltnak tűnik korábban hatályos jogunk továbbfejlesztése. Egyes változtatásokat pedig az európai jogharmonizáció továbbvitele követel meg.
A törvény kizárólagos jogot ad az előadóművészeknek előadásuk többszörözésére és terjesztésére. Ez többletet jelent a korábban hatályos joghoz képest. A változtatás révén belső jogunk eleget tesz az említett Szerződés 7-8. cikkében foglaltaknak. A 26. §-hoz fűzött indokolásban kifejtett szempontokra figyelemmel – és a Szerződés 10. cikkével összhangban – a kizárólagos jogok köre a nyilvánossághoz történő közvetítésnek arra a sajátos esetére is kiterjed, amikor az előadást úgy teszik a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg választhassák meg. E jogok nemcsak a kizárólag „hallható” – hangfelvételen rögzített – előadásokra állnak fenn, hanem az audiovizuális előadóművészi teljesítményekre is. Ez utóbbiaknál azonban a törvény diszpozitív szabálya abból indul ki, hogy a vagyoni jogokat – bizonyos kivételekkel – a film előállítója megszerzi, ha az előadóművész hozzájárul teljesítményének a filmalkotásban való rögzítéséhez. A korábban hatályos jognál a törvény azonban rugalmasabb, hiszen ellenkező kikötést is megenged (73-75. §).
A hangfelvétel-előállítókat a többszörözés és a terjesztés joga eddig is megillette, igaz a korábban hatályos szabályozás más terminológiát használt. Akárcsak az előadóművészi jogoknál, itt is újdonság a nyilvánossághoz való közvetítés interaktív, ún. on demand módon megvalósuló változatának szabályozása, a hangfelvétel-előállítók kizárólagos jogának elismerése e felhasználási módra vonatkozóan. Ezt a WIPO-ban elfogadott Szerződés 14. cikke is szükségessé teszi. E nemzetközi szerződés a korábban hatályos Szjt. 50/C. §-ában is szabályozott díjigényt (mely az ún. másodlagos felhasználás ellenében áll fenn) kiterjesztette a „közvetett nyilvános előadás” esetére is. A törvény e nemzetközi fejleményhez úgy igazodik, hogy elhagyja a sugárzás közvetlenségét előíró megszorítást. A díjigény bármilyen sugárzás és nyilvánossághoz való közvetítés esetén fennáll (76-79. §).
A rádió- és televízió-szervezetek védelmének szabályai a korábban hatályos joghoz képest érdemben nem változnak (80-81. §).
A 92/100/EGK irányelv a filmek előállítóinak (az ún. filmproducerekne k) a jogait a szerzői joggal szomszédos jogként szabályozza. A film előállítójának meghatározását a 64. § (3) bekezdése tartalmazza, e definíció a szomszédos jogi rendelkezések alkalmazásában is irányadó. A törvény csak az irányelvnek való megfelelés érdekében szükséges mértékig ismer el vagyoni jogosultságokat a filmproducerek javára. Nemzeti elbánást e jogokra, illetve e jogosulti csoportra nézve a törvény csak nemzetközi szerződés vagy viszonosság esetén biztosít (82. §).
A szerzői jog és a szomszédos jogok viszonyát a törvény a korábban hatályos jogból merítve, az RE és a közösségi irányelv rendelkezéseivel összhangban rendezi. A védelmi idő szabályozásában főként az új jogosulti csoport megjelenése eredményez változást: szabályozni kell a filmelőállítói teljesítmények védelmi idejét is (83-84. §).
NEGYEDIK RÉSZ
KÖZÖS JOGKEZELÉS ÉS A JOGSÉRTÉS KÖVETKEZMÉNYEI
XII. fejezet
A szerzői és a szomszédos jogok közös kezelése
A 85-93. §-hoz
A szerzői művek és a szomszédos jogi teljesítmények fajtáinak minden egyes felhasználását nem lehetséges külön-külön jogosítani egyfelől a szerző, a szomszédos jogi jogosult és másfelől a mű leendő felhasználója által aláírt egyedi szerződésekkel. Ha nagyszámú felhasználó használ egy adott művet, előadást, gyakorlatilag azonos időben, az engedélyezési jogok vagy díjigények érvényesítését számos gyakorlati nehézség akadályozza. Ehhez párosul a szórakozás és művelődés iránti keresletet ösztönző – elsősorban az új digitális technikához kapcsolódó – dinamikus műszaki fejlődés, amely a szellemi termékekhez való hozzájutást minden korábbi időszakhoz képest könnyebbé és olcsóbbá teszi, és megsokszorozza az olyan típusú felhasználások számát, amelyeket nem lehet egyénileg jogosítani. Így a szerzői és a szomszédos jogok világméreteket öltő közös gyakorlása az információs társadalom korszakában mindinkább számottevő tényezővé válik.
A törvény mindezekre tekintettel – a nemzetközi gyakorlattal és a korábban hatályos kormányrendelettel [a 146/1996. (IX. 19.) Korm. rendelettel] összhangban – határozza meg a közös jogkezelés fogalmát. A közös jogkezelés eseteiről nem indokolt kimerítő felsorolást adni, a törvényben előírt eseteken kívül is elképzelhető ugyanis közös jogkezelés (85. §).
A törvény szerint a közös jogkezelést végző szervezetekről a Kormány által kijelölt miniszter vagy országos hatáskörű szerv vezetője nyilvántartást vezet. A törvény abból indul ki, hogy országosan csak egy-egy szervezet képviselheti az irodalmi és zenei művek, egyéb alkotóművészi alkotások, filmalkotások, előadóművészi teljesítmények és a hangfelvételek tekintetében fennálló jogok jogosultjait.
Lehetőség nyílik a gyakorlat által is igazolt csoportosítástól való eltérésre, ha az nem jár a jogkezelés hatékonyságának csökkenésével. Ez elősegíti a jogkezelési szervezet „rugalmasságának” biztosítását, illetve a jogosultak önrendelkezési szabadságának érvényesítését, anélkül, hogy a jogkezelő szervezetek kellő reprezentativitásához fűződő érdek csorbulna.
A törvény így de jure monopolhelyzetet alakít ki a kötelező nyilvántartásba vétel jogi eszközével. A nemzetközi gyakorlatból eredeztethető jogkezelési koncentráció mintegy másfél évszázadra nyúlik vissza. A közös jogkezelésnek a felhasználók tízezreivel szembeni gyakorlatilag működőképes módja a szervezetek de facto vagy de jure monopóliuma. E helyzet jogszerűségét az Európai Közösség versenyjogi gyakorlata is olyan sarkalatos döntésekben ismerte el, mint pl. a 71/224/EGK bizottsági határozat (GEMA No. 1, OJ. L. 134, 1971. 06. 20, 15. oldal; [1971] C.M.L.R. D 35.), Belgische Radio en Televisie (BRT) v. SV. SABAM, (127/73. számú eset, [1974] E.C.R. 313; [1974] 2. C.M.L.R. 199), Ministére Public v. Jean-Louis Tournier (395/87. számú eset, [1989] E.C.R. 2521; [1991] 4 C.M.L.R. 248.). A piacuralmi helyzettel való visszaélésnek gátjai a speciális állami engedélyezési szabályok és az általános versenyjogi kontroll is. Jelentős kivételt képez az Amerikai Egyesült Államok által követett szabályozás. A rendkívül fejlett kartelljog miatt nemcsak, hogy három társaság (ASCAP, BMI, SESAC) kezeli egymással versenyezve a nyilvános előadási (és sugárzás i) jogokat, hanem a felhasználók megkísérlik a jogokat közvetlenül a szerzőtől vagy a kiadótól megszerezni, a társaságok megkerülésével. Ez a gyakorlat azonban csak az amerikaihoz hasonlóan nagy piacon folytatható.
A közös jogkezelő szervezetek a világon a legkülönbözőbb jogi formákban működnek. A különbségtétel azon alapul, hogy ezek a szervezetek magánjogi személyek formájában (pl. egyesületként, szövetkezetként vagy gazdasági társaságként) létesültek, avagy szabályozásukat a közjog határozza meg. Az Európai Bíróság vonatkozó – igen vitatott – joggyakorlata (mint pl. a Belgische Radio en Televisie (BRT) v. SV. SABAM, 127/73. számú eset, [1974] E.C.R. 313; [1974] 2. C.M.L.R. 199, illetve a GVL v. EC Commission, 7/82. számú eset, [1983] E.C.R. 483; [1983] 3. C.M.L.R. D 35) elutasítja a közös jogkezelő szervezeteknek az EK Szerződés 90. cikke (2) bekezdése szerinti minősítését, vagyis ezek nem tartoznak az általános gazdasági érdekű szolgáltatásokkal megbízott vállalkozások közé.
A törvény koncepciója a magánjogi forma irányába mutat, amikor a szerzői és a szomszédos jogok kollektív gyakorlására olyan szervezeti formát ír elő, amelyet az érintett jogosultak önkéntesen hoznak létre, és amely tagsággal és önkormányzattal rendelkezik, továbbá a tevékenységét nonprofit jelleggel folytatja. E kritériumoknak a Ptk. 61-64. §-aiban szabályozott egyesület felel meg. Tekintettel arra, hogy csak azon egyesületek működhetnek közös jogkezelő szervezetként, amelyeket a Kormány által kijelölt miniszter vagy országos hatáskörű szerv vezetője ilyenként nyilvántartásba vesz, ezért kettős nyilvántartásba vétel szükséges: az egyesület bírósági bejegyzése, továbbá a miniszteri szakmai nyilvántartás.
A Magyar Közlöny 1997/50. számában kihirdetett MKM Közlemény tartalmazza az 1997. április 28-án nyilvántartásba vett négy közös jogkezelő egyesületre vonatkozó leglényegesebb adatokat. Ezek szerint az ARTISJUS Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület az irodalmi és zenei szerzőket érintő közös jogkezelést végzi. A HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület az egyéb alkotóművészi alkotásokat (a képző- és iparművészeteket) érintő közös jogkezelést folytatja. A Művészeti Szakszervezetek Szövetségének Előadóművészi Jogvédő Irodáját az előadóművészi jogok közös kezelésére, a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét a hangfelvétel-előállítók jogainak kezelésére vették nyilvántartásba. A filmalkotások és audiovizuális művek közös jogkezelésére létrehozott és 1997. november 12-én nyilvántartásba vett Filmalkotók és Gyártók Szerzői Jogvédő Egyesülete (FILMJUS) adatait a Magyar Közlöny 1997/108. számában közzétett MKM Közlemény tartalmazza (86. §).
A törvény értelmében a nyilvántartásban fel kell tüntetni, hogy az egyesület milyen jogkezelési tevékenységet folytat. Ez nem jelenti az egyesülés szabadságának mint alkotmányos alapjognak a sérelmét, ugyanis jogszabály nem állapít meg címzetten kötelezettséget valamely társadalmi szervezetnek és a közös jogkezelés folytatásának lehetőségétől sem zár el elvileg egyetlen egyesületet sem, vagyis az összes érintett szervezet szabadon dönthet arról, hogy kíván-e közös jogkezelést végezni. A felhasználók irányában viszont csak akkor járhat el valamely egyesület a közös jogkezelés körében, ha a jogszabály előírásainak megfelelően nyilvántartásba vették, és folyamatosan teljesíti a nyilvántartásba vétel feltételeit. Az a felhasználó, aki a nyilvántartásban nem regisztrált szervezetnek teljesíti a szerzői jogi jogszabályokban előírt kötelezettségeit, a kettős teljesítést kockáztatja és a jogsértés jogkövetkezményeit sem kerüli el, hiszen a törvény értelmében a nyilvántartásban nem szereplő szervezetnek történő díjfizetés, illetve az ilyen szervezettel történő megállapodás a nyilvántartásba vett szervezet irányában nem hatályos és nem mentesít a jogsértés következményei alól.
A törvény lehetőséget biztosít a már nyilvántartásba vett egyesületek közötti „munkamegosztás” módosítására is, ha az érintett egyesületek erről megállapodtak, és a nyilvántartásba vétel feltételei mindegyik egyesületnél továbbra is megvannak. Jelenleg a FILMJUS és az ARTISJUS között megkötött együttműködési megállapodás értelmében az ARTISJUS érvényesíti és szedi be a jogdíjakat a filmalkotások és más audiovizuális művek felhasználásával kapcsolatban is (87. §).
A közös jogkezelés megkezdésének feltétele a nyilvántartásba vétel. A közös jogkezelő egyesületek „kifelé” irányuló tevékenységéből és a monopolhelyzetükből adódó sajátosságok indokolják, hogy a törvény a nyilvántartásba vétel szigorú feltételeit a nemzetközi gyakorlatban támasztott szokásos követelményekkel összhangban határozza meg. A tagokkal, az egyébként képviselt szerzőkkel és szomszédos jogi jogosultakkal, valamint a felhasználókkal szemben garanciális jelentőségű az önkéntes és nyitott tagság, továbbá a reprezentativitás elvének megjelenítése, vagyis az, hogy csak az az egyesület vehető nyilvántartásba, amelyhez valamennyi érintett jogosult csatlakozhat az alapszabályban meghatározott feltételek teljesítése esetén, és amely kellően reprezentatív a taglétszámot és a jogdíjforgalmat illetően. Számos európai közös jogkezelő szervezet gyakorlatával ellentétben az egyesület tagja nem ruházhatja át jogait a szervezetre, mivel főszabályként a szerző vagyoni jogai inter vives nem ruházhatók át, másként sem szállhatnak át és azokról lemondani sem lehet.
A közös jogkezelés önmagában nem gazdasági-vállalkozási tevékenység, célja nem az, hogy a közös jogkezelő abból nyereséghez jusson, illetve vagyont szerezzen. Erre utal a törvény azon rendelkezése is, amely szerint a befolyó jogdíjakból a közös jogkezelő szervezet csak a költségei fedezéséhez elegendő összeget vonhatja le. A vállalkozási tevékenység, ha van ilyen, csak kiegészítő lehet, és ennek eredménye csak az egyesület költségeinek csökkentésére használható fel. Így az indokolt kezelési költséggel csökkentett bevételét az egyesület a felosztási szabályzata alapján köteles felosztani az érintett jogosultak között, mégpedig függetlenül attól, hogy azok tagjai-e vagy sem.
A törvény rendelkezik a nyilvántartásba vétel további feltételeként a közös jogkezelő szervezetek szakmai felkészültségének követelményeiről. A nyilvántartásba vételhez az anyagi és szakmai felkészültség igazolása is szükséges. A Magyarországon felhasznált művek, szomszédos jogi teljesítmények jelentős része külföldi, így elengedhetetlen, hogy az egyesületnek az érintett külföldi jogosultak képviseletére megfelelő számú, súlyú kölcsönös képviseleti szerződése legyen a külföldi közös jogkezelő szervezetekkel. A törvény a nyilvántartásba vételhez szükséges alapszabályi feltételeket is megszabja (88. §).
A közös jogkezelésre vonatkozó nyilvántartásba vételi eljárás kérelemre indul és az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint folyik [l. az Áe 3. §-ának (1) bekezdését]. Az alaki követelményeket és a nyilvántartás részletes szabályait miniszteri rendelet állapítja meg. Mivel első fokon a Kormány tagja jár el, államigazgatási úton nincs helye fellebbezésnek (Áe. 64. §), a határozat bírósági felülvizsgálatára azonban mód van. A Magyar Közlönyben közzétett nyilvántartásban fel kell tüntetni, hogy melyik jogkezelő egyesület milyen jogkezelő tevékenységet folytat (89. §).
A közös jogkezelés körében különbséget kell tenni egyrészt a felhasználókhoz fűződő ún. külső kapcsolatrendszer, másrészt a közös jogkezelő szervezet tagságával, a jogosultakkal létrejövő ún. belső kapcsolatrendszer között. A külső kapcsolatrendszer legfontosabb elemei a következők:
A szerzői művek legfontosabb felhasználásaihoz – nyilvános előadás, hangfelvétel-kiadás, sugárzás – tömeges műfelhasználás esetén is előzetes engedélykérés, szerződéskötés szükséges. Bármely előzetes jogosítást kérő felhasználóval szemben a közös jogkezelést végző szervezet köteles szerződést kötni, vagyis felhasználási jogot vagy jogosítást adni mindenkinek méltányos feltételek mellett. E szerződéskötési kötelezettségről (a német terminológiából eredő kifejezéssel Kontrahierungszwang) számos ország jogszabályban is rendelkezik. A közös jogkezelők és a felhasználók viszonyában további lényeges elem, hogy a felhasználókkal előre meghatározott szabályok, nyilvánosságra hozott feltételek szerint kell a viszonyt kialakítani. Még további követelmény az, hogy az adminisztráció semmilyen formában se avatkozzon bele a felhasználó által használni kívánt mű kiválasztásába.
A törvény e követelményeket oly módon fogalmazza meg, hogy a szerzői és a szomszédos jogok közös kezelését végző egyesület abban a körben, amelyben a nyilvántartás szerint jogkezelésre jogosult, rendszeres időközönként megállapítja az egyes felhasználási módok tekintetében a felhasználókra indokolatlan megkülönböztetés nélkül vonatkozó jogdíjakat és a felhasználás egyéb, szintén indokolatlan különbségtétel nélkül érvényesülő feltételeit.
A törvény a jogdíjak és egyéb feltételek megállapítását miniszteri jóváhagyáshoz köti azzal a követelménnyel kiegészítve, hogy a miniszter a jóváhagyás előtt véleményt kér a jelentős felhasználóktól és a felhasználók érdekképviseleti szervezeteitől, ideértve a reprográfiai díj fizetésére kötelezetteket és azok érdekképviseleti szervezeteit is. A jóváhagyott jogdíjakat és a felhasználás egyéb feltételeit a közös jogkezelő egyesület a Magyar Közlönyben hozza nyilvánosságra.
A törvény szerint a díjszabást a felhasználókkal szemben indokolatlan megkülönböztetés nélkül kell alkalmazni. Ez a rendelkezés nem zárja ki, hogy a közös jogkezelő kedvezményeket adjon (pl. hogy kedvezményes átalányszerződést kössön a felhasználóval).
A törvény egyértelművé teszi, hogy a díjszabás jóváhagyása csak a Magyar Közlönyben való közzététel feltétele. Nem zárja ki, illetve nem érinti azonban az egyéb jogszabályok érvényesülését a jogdíjak és az egyéb feltételek tekintetében. Így nem kizárt a közös jogkezelő szervezet díjszabásának általános szerződési feltételként történő megtámadása a Ptk. 209-209/D. §-ai alapján. Hasonlóképpen helye lehet továbbá a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvényben megállapított, a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmát szabályozó rendelkezések alkalmazásának a közös jogkezelő szervezetek esetében is (90. §).
A közös jogkezelő szervezetek képviseleti joga nem terjed ki a teljes világrepertoárra annak ellenére sem, hogy pl. a zeneművek előadásait vagy a „mechanikai jogokat” védő szervezetek kölcsönös képviseleti szerződések világhálózatát hozták létre. A magánjogi rendszerű szervezetekben mindig akadnak szövegírók, zeneszerzők, akik kívül maradnak a szervezeten, vagy nem adják át jogaikat. A közös jogkezelés rendszerét hiúsítaná meg, ha a jogkezelő szervezetek nem adhatnának ún. keretjogosítást, és ha kötelesek lennének művenként és szerzőnként, illetve jogtulajdonosonként igazolni a tényleges repertoárjukat.
A keretlicencek működésének biztosítására a törvény az ún. kiterjesztett közös jogosítás technikáját választja. E szerint, ha egy közös jogkezelést végző egyesület egy bizonyos kategóriában felhasználási módokat jogosít, vagy megfelelő díjazásra vonatkozó igényeket érvényesít, a törvény kiterjeszti ezt a jogosítást, és megadja a jogot a felhasználónak, hogy az azonos kategóriába tartozó többi művet is felhasználja. Ez utóbbiakra is ugyanazok a jogdíjak és feltételek alkalmazandók. A törvény az ilyen megállapodást kötelezővé teszi a nem-képviselt jogosultakra nézve is.
A nem képviselt jogosultak a közös jogkezelő szervezethez intézett írásbeli nyilatkozattal visszavonhatják műveiket vagy szomszédos jogi teljesítményeiket a közös jogkezelésből, amennyiben nem a közös jogkezelés valamelyik kötelező esetéről van szó. A jogkezelő szervezet köteles a nyilatkozat szerint eljárni, ha azt több mint három hónappal a naptári év vége előtt, a következő év első napjánál nem korábbi hatállyal teszik meg (91. §).
A törvény nem változtat a korábban hatályos kormányrendelet által már kialakított igényérvényesítési gyakorlaton, vagyis a közös jogkezelés körébe tartozó igényeket a közös jogkezelést végző egyesület a bíróság előtt a saját nevében, saját igényeként érvényesíti. Az érvényesített díjigényekkel, valamint a megfizetett vagy beszedett díjakkal a jogosultak közötti felosztásukig a közös jogkezelést végző egyesület rendelkezik. Nincs szükség arra, ami gyakorlatilag lehetetlen volna, hogy a jogdíjak jogosultjai, akiknek személye sokszor csak a felosztás után derül ki, maguk is perben álljanak. A közös jogkezelő egyesületek illetékmentességét az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvénynek a teljes személyes illetékmentességre vonatkozó szabálya [5. § (1) bek. d) pont] biztosítja.
A törvény törvényi vélelmet állít fel arra vonatkozóan, hogy a felhasznált művek és szomszédos jogi teljesítmények védelemben részesülnek, amennyiben a közös jogkezelést törvény írja elő. E szabály alól kivételt a mechanikai többszörözés engedélyezése jelent. A közös jogkezelő szervezet – a felhasználás jogosításának feltételeként – adatszolgáltatást írhat elő a felhasználó részére az általa felhasznált művek, illetve szomszédos jogi teljesítmények vonatkozásában. A szerzői jogi védelem fennállásáról vagy annak hiányáról a közös jogkezelő szervezet is szolgáltat adatot, költségtérítés ellenében, amennyiben ezt a felhasználó írásban kérelmezi (92. §).
A közös jogkezelést végző egyesületek működése, de facto vagy de jure monopolhelyzetükből adódóan, esetleg a piacuralmi helyzetükkel való visszaéléshez vezethet (ha például a szervezet túl magas díjat számít fel a felhasználónak vagy diszkriminatív feltételeket szab meg), ami hátrányt okozhat mind a közös jogkezeléssel érintett jogosultaknak, mind a felhasználóknak, de közérdeket is sérthet. A kizárólagos jogok közös képviselete nem befolyásolhatja e jogok kizárólagos jellegét. Ezért szükség van a közös jogkezelő szervezetek állami felügyeletére, mind a szervezet és a felhasználók (külső kapcsolatrendszer), mind pedig a szervezet és a szerzők vagy egyéb jogtulajdonosok viszonylatában (belső kapcsolatrendszer).
A törvény alapján, az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény 17. §-ával összhangban, a miniszter – a hatósági ellenőrzés szabályainak megfelelő alkalmazásával – felügyeletet gyakorol a közös jogkezelési tevékenység felett. Ezt azt jelenti, hogy ellenőrzi: folyamatosan megvannak-e, megvalósulnak-e a nyilvántartásba vételnél megkövetelt feltételek. Ehhez az egyesület köteles megküldeni az alapszabályát, szervezeti, működési, felosztási szabályzatait, éves beszámolóit, a külföldi közös jogkezelő szervezetekkel kötött kölcsönös képviseleti szerződéseit, de azon tagjainak névsorát is, akik nevük e célból való közléséhez hozzájárultak, továbbá az ügyintéző és képviseleti szerve tagjainak névsorát is.
A közös jogkezelésről szóló szabályok vagy általában a szerzői jogi jogszabályok megsértése esetén a miniszter írásbeli figyelmeztetéssel kezdeményezi a jogszerűség helyreállítását, megfelelő határidő kitűzésével. Megkeresheti az ügyészséget is törvényességi felügyeleti intézkedés céljából, és ezek eredménytelensége esetén, végső megoldásként, törölheti az egyesületet a közös jogkezelő szervezetek nyilvántartásából, ennek a Magyar Közlönyben történő közzététele mellett (93. §).
XIII. fejezet
A szerzői jog megsértésének következményei
A 94-99. §-hoz
A korábban hatályos jogban az Szjt. XIII. fejezete tartalmazza a szerzői jog megsértésének következményeit. A jogkövetkezmények rendszere a szellemi tulajdon többi területén hatályban lévő szabályokéval megegyezik. A védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvénnyel végrehajtott – és 1997. július 1-jén hatályba lépett – Szjt.-módosítások a jogérvényesítésre vonatkozó szabályokat érintették. A polgári jogi igények köre kibővült az üzleti kapcsolatokra vonatkozó adatszolgáltatás és a gazdagodás megtérítésének követelhetőségével. Az ideiglenes intézkedésre vonatkozó új szabályok beiktatása szintén a hatékony jogérvényesítést szolgálta. Mindezekre tekintettel korábban hatályos törvényünk e rendelkezéseinek érdemi megváltoztatása nem szükséges.
A felhasználónak felróható jogsértés esetén kiszabható bírság jogintézményét azonban meg kell szüntetni. A szerzői jogi bírság intézménye a tervgazdaság idejéből származik, eredetileg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának jogelődjét, illetve a Központi Statisztikai Hivatalt illette. A polgári jogi jogkövetkezmények mai rendszerében, amikor szerzői jogsértés esetén a kártérítés mellett a jogsértő gazdagodásának elvonása is kérhető a bíróságtól, továbbá lehetőség van a büntetőjogi jogkövetkezmények érvényesítésére is, a jogsértés „megtorlása” szempontjából nem látszik indokoltnak a bírság intézményének fenntartása. Elavult jogintézmény, elvi szempontból is kifogásolható, hiszen az állam javára szóló fizetési kötelezettséggel sújtja magánjogi jogosultságok megsértését. Az elavult jelleget bizonyítja, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a piacgazdaságban már semmiképpen sem tekinthető a szoftverfejlesztés valamiféle központi intézményének, ahol ilyen célra fordítanák az oda esetleg befolyó bírságot.
Az előzőekben már szó volt arról, hogy a szerzői jog megsértésének következményei közé bekerült a jogsértéssel elért gazdagodás visszatérítésének az igénye. Mindazonáltal rendezni kell a jogsértés esetén a szerzőt megillető díjazás és a gazdagodás megtérítésének viszonyát. A törvény a gazdagodás visszatérítése iránti igényt tartja fenn, ami szükségképpen legalább a szerzőt megillető díjazás megfizetését eredményezi.
Az 1996 decemberében a WIPO keretében létrejött Szerzői Jogi Szerződés, valamint az előadásokról és a hangfelvételekről szóló Szerződés – amelyeket Magyarország már megerősített – egyaránt meghatároz technológiai intézkedésekre vonatkozó kötelezettségeket. Mindkét szerződés előírja, hogy megfelelő jogvédelmet és hatékony jogi eszközöket kell biztosítani azoknak a műszaki megoldásoknak a megkerülésével szemben, amelyeket a jogosultak a jogaik gyakorlása során alkalmaznak abból a célból, hogy megakadályozzák az általuk vagy a jogszabályok által nem engedélyezett tevékenységeket. A WIPO e szerződései szerint továbbá védelmet kell biztosítani a művek, az előadások és a hangfelvételek, az érintett jogosultak, valamint a jogosultakat megillető jogok gyakorlójának azonosítására szolgáló elektronikus adatok, továbbá a művel, előadással, hangfelvétellel kapcsolatos jogok gyakorlására vonatkozó elektronikus tájékoztató engedély nélküli eltávolításával, megváltoztatásával szemben, ha az eltávolítást, megváltoztatást végzőnek a körülményekből tudnia kellene, hogy az adatok, illetve a tájékoztató eltávolítása vagy megváltoztatása szerzői jogi jogsértésére ösztönöz, azt lehetővé teszi, elősegíti vagy elleplezi. Ugyanilyen védelem jár az olyan felhasználás ellen, amelynek során a felhasználónak a körülményekből tudnia kellene, hogy az adatokat, illetve a tájékoztatót engedély nélkül eltávolították vagy megváltoztatták. Indokoltnak látszik, hogy e rendelkezéseknek megfelelő új szabályokat vezessünk be, figyelembe véve az Európai Közösségben készült – e tárgykörre is kitérő – irányelvjavaslat tartalmát is.
A szerzői jog megsértésének vámjogi következményei is vannak, amelyeket a 128/1997. (VII. 24.) Korm. rendelet szabályoz részletesen, összhangban a TRIPS-egyezmény 4. fejezetével és a 3295/94/EK tanácsi rendelettel.
A törvény rendelkezik arról is, hogy felhasználási engedély esetén a jogszerző milyen feltételekkel léphet fel a szerző jogainak megsértése esetén.
A szomszédos jogok megsértésének következményei azonosak a szerzői jogi jogsértésekével.
ÖTÖDIK RÉSZ
VEGYES ÉS ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK
XIV. fejezet
Járulékfizetés a védelmi idő eltelte után
A 100. §-hoz
Az ún. fizető közkincs (domaine public payant) szabályozását a 14/1994. (III. 10.) AB határozat nyomán az 1994. évi LXXII. törvény állapította meg; az alkotmányossági követelményeknek megfelelően törvényi szintre emelte a korábbi rendeleti szabályokat (l. az Szjt. 54/A. §-á t). Indokolt e rendelkezések gyakorlatilag változatlan tartalommal történő fenntartása.
XV. fejezet
A szerzői jogi jogviták rendezésében közreműködő szervezetek
A 101-105. §-hoz
A szerzői jogi szakértő testület a korábban hatályos jogban is ismert, jól bevált intézmény. Zavartalan működése érdekében a törvény az adminisztrációs feladatok elvégzését a Magyar Szabadalmi Hivatalra bízza. A testület szervezetének és működésének részletes szabályait kormányrendelet fogja megállapítani ( 101. §).
Egyes – főként a műhold útján sugárzó, külföldi – televízió-szervezetek az egyedi joggyakorlás során olyan szélsőségesen egyoldalú és a hazai piac viszonyaitól oly mértékben elszakadó feltételeket próbáltak és próbálnak a magyarországi kábelhálózatokra kényszeríteni, hogy egyértelművé vált: a további jogharmonizáció jegyében szerzői jogunkba is feltétlenül be kell vezetni a 93/83/EGK irányelv 11. cikkében szabályozott egyeztetési eljárást, amely biztosíthatja, hogy a vezetékes továbbközvetítéshez szükséges engedély megadását a jogosultak ne tagadják meg indokolatlanul és ne tegyék függővé egyoldalú, tisztességtelen feltételek elfogadásától sem. Az irányelv ugyan csak az eredeti műsort sugárzó szervezet és a vezetékes továbbközvetítést végző szervezet közötti jogvita esetén követeli meg az említett egyeztető eljárás lefolytatását, de az új hazai szabályozással az egyeztető eljárás igénybevételének lehetőségét meg kell teremteni a vezetékes továbbközvetítést végző szervezet és a többi jogosult (szerzők, előadóművészek) közötti vita esetére is, függetlenül attól, hogy e jogosultak a „kábeltelevíziós jogdíjat” csak közös jogkezeléssel érvényesíthetik.
A törvény szerinti egyeztetési eljárás lényege, hogy amennyiben a felhasználó és a jogosultak, illetve azok közös jogkezelő szervezete között nem jön létre megállapodás a vezetékes továbbközvetítéssel kapcsolatos felhasználási feltételekről – beleértve a díjazást is -, a felek az egyeztető testülethez fordulhatnak. A testület eljárási jogosultságához nem kell a felek megegyezése, az a törvényből fakad. A testület köteles eljárni akkor is, ha azt csak az egyik fél kezdeményezi ( 102. §).
Az egyeztető testület tagjai a szerzői jogi szakértő testület tagjai közül kerülnek ki. A testület megalakítása a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény II. fejezetében foglalt szabályok szerint történik ( 103. §).
Az egyeztető testület nem döntőbíróság szerepét tölti be, hanem eljárásának az a célja, hogy a felek közötti megegyezést elősegítse. Megállapodás hiányában javaslatot készít. A feleknek három hónap áll rendelkezésére, hogy a megállapodási javaslat ellen kifogással éljenek. A törvény lehetőséget ad a hallgatólagos elfogadásra is. Ha a fél három hónapon belül nem kifogásolja a megállapodási javaslatot, azt elfogadottnak kell tekinteni. A törvény az eljárási szabályok megsértése esetén biztosítja a felek számára a megállapodás bíróság előtti megtámadásának lehetőségét is ( 104. §).
Az egyeztető testület eljárása nem bírósági eljárás, azonban biztosítani kell az egyenlő elbánást és a felek részére azt a jogot, hogy elmondhassák álláspontjukat. Az egyeztető testület maga állapítja meg eljárási szabályait és díjszabását is. A törvény lehetőséget teremt arra, hogy a szerzői jogi szakértő testület eljárási szabályzatot dolgozzon ki, de ehhez az igazságügyminiszter jóváhagyása szükséges (105. §)
XVI. fejezet
Záró rendelkezések
A törvény a szokásos záró rendelkezéseket tartalmazza. Figyelmet érdemel a szerzői jog jogosultjaira vonatkozó szabályozás, amelyet a 106. § tartalmaz.
A törvény 107. § (2) bekezdése értelmében reprográfiai szabályoknak kizárólag 2000. szeptember 1-jével történő alkalmazása indokolt, mert az intézkedés piaci hatásaira tekintettel az érintettek széles köre számára hosszabb alkalmazkodási idő látszik szükségesnek.
A törvény egyik lényeges célja, hogy megoldja azokat a gondokat, amelyeket a szerzői és a szomszédos jogok védelmi idejének felemeléséhez fűzött átmeneti rendelkezések vetettek fel. Mint ismeretes, az 1994. évi VII. törvény 1994. július 1-jei hatállyal felemelte a szerzői és a szomszédos jogok védelmi idejét (ötvenről hetven, illetve húszról ötven évre). Az előadóművészek, valamint a rádió- és televízió-szervezetek esetében ez valójában a védelmi idő – addig hiányzó – tételes jogi meghatározásával ért fel. A törvény hatálybalépésekor még védett művek és szomszédos jogi teljesítmények védelmi ideje természetszerűleg meghosszabbodott. Azok a művek, szomszédos jogi teljesítmények, amelyek védelmi ideje azonban lejárt a törvény hatálybalépését megelőzően, nem kerültek újra védelem alá, még akkor sem, ha a védelmi idő kezdő időpontjától még nem telt el hetven, illetve ötven év (ld. az 1994. évi VII. tv. 29. §-á t). Az e tárgyban elfogadott európai közösségi irányelv (azaz a 93/98/EGK irányelv) 10. cikke azonban másként rendelkezett a védelmi idő felemelésének átmeneti kérdéseiről. A tagállamoknak 1995. július 1-jéig kellett összhangba hozniuk jogukat az irányelvvel. Az irányelvvel felemelt védelmi időt kellett valamennyi tagállamban alkalmazni minden olyan műre, amely 1995. július 1-jén legalább egy tagállamban még védelem alatt állt. Ez azonban nem változtathatta meg az 1995. július 1-je előtt végzett felhasználás jogi megítélését. Emellett a tagállamoknak a szerzett jogok védelmét biztosító szabályokat kellett alkotniuk.
A TRIPS-egyezmény 14. cikkének (6) bekezdése az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók jogainak védelmére is a BUE 18. cikkének megfelelő alkalmazását követeli meg. Az RE 20. cikke alapján az egyezmény rendelkezéseit nem kell a tagországnak alkalmaznia azokra az előadásokra (előadóművészi teljesítményekr e), amelyek az egyezménynek az adott országban történő hatályba lépése előtt valósultak meg, sem pedig az ez előtt az időpont előtt készített hangfelvételekre. A BUE 18. cikke viszont – amelyet a TRIPS-egyezmény említett rendelkezése értelmében a Kereskedelmi Világszervezet (a WTO) tagjainak az RE 20. cikke helyett alkalmazniuk kell – főszabályként előírásainak visszaható hatályú alkalmazását követeli meg: „ezt az Egyezményt mindazokra a művekre alkalmazni kell, amelyek az Egyezmény hatálybalépése idején a védelmi idő lejárta folytán származási országukban még nem váltak szabaddá” [18. cikk (1) bek.]. Kivételt csak egy esetben enged a BUE: ha „valamely mű abban az országban, ahol a védelmet igénylik, az erre a műre nézve addig irányadó védelmi időtartam lejárta miatt már szabaddá vált, ugyanabban az országban már nem részesülhet védelemben”.
Látszólag e szabálynak megfelel az 1994. évi VII. törvény 29. §-ának mindkét bekezdése. A BUE 18. cikke azonban csak olyan művekre (és most már a TRIPS-egyezmény miatt: előadásokra, hangfelvételekre) vonatkozik, amelyek védelemben részesültek, mégpedig a korábban rájuk nézve irányadó védelmi idő teljes tartama alatt. A BUE 18. cikkének (2) bekezdése ezért az előadásokra hazánkban nem is alkalmazható, hiszen jogszabállyal megállapított védelmi idő hiányában azok nem is válhattak a „védelmi időtartam lejárta miatt szabaddá”. Ezért a még hátralévő időre védelemben kellene részesülniük a rögzített előadásoknak, ha a hangfelvételt 1944. január 1-jénél nem régebben hozták forgalomba vagy készítették el (függetlenül attól, hogy az előadóművészi teljesítmények csak az Szjt. hatálybalépése, azaz 1970. január 1-je óta élveznek jogi védelmet Magyarországo n). Ehhez képest az 1994. évi VII. törvény 29. §-ának (2) bekezdése – mintegy visszamenőleg vélelmezve, hogy milyen tartamú lett volna a védelmi idő, ha a korábban hatályos jogszabály nem mulasztotta volna el megállapítani azt – kivonta a védelem alól azokat a rögzített előadásokat, amelyek hangfelvételét 1944. január 1-je és 1974. január 1-je között hozták forgalomba vagy készítették el.
A jelenlegi szabályozás a hangfelvételek esetében is aggályos, igaz valamelyest eltérő okokból. A hangfelvételek védelmi idejét az 1975. évi 19. törvényerejű rendelet 1. §-ának (1) bekezdése a hangfelvétel előállítási évének végétől számított húsz évben határozta meg. A törvényerejű rendelet átmeneti rendelkezéseket nem tartalmazott, így csak feltételezni lehet, hogy szabályait csak a hatálybalépése – vagyis 1975. szeptember 1-je – után előállított hangfelvételekre kellett alkalmazni. A törvényerejű rendelet hatálya alá eső hangfelvételek védelmi időtartama még nem járt, nem járhatott le az 1994. évi VII. törvény hatálybalépése idején, ezért e hangfelvételek védelmi időtartama meghosszabbodott. A törvényerejű rendelet hatálybalépésénél korábban forgalomba hozott hangfelvételek azonban nem részesedtek védelemben, illetve csupán az akkori védelmi idő nem teljes tartama alatt élveztek védelmet. Következésképpen az 1975. szeptember 1-jét megelőzően, de az 1944. január 1-jénél nem régebben forgalomba hozott vagy készített hangfelvételek előállítóinak jogaira a BUE 18. cikkének (2) bekezdése nem alkalmazható.
Az 1994. évi VII. törvény 29. §-ának (2) bekezdése tehát kifogásolható nemzetközi kötelezettségeink – főként a TRIPS-egyezmény 14. cikkének (6) bekezdésében foglaltak – szempontjából. A változtatás mellett szól az is, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követően szerzői jogi szabályozásunk könnyebben igazodhat majd a 93/98/EGK irányelv 10. cikkének (2) bekezdésével megállapított – az előzőekben már említett – követelményekhez (csatlakozásunkig e rendelkezés Magyarországon nem alkalmazható, mivel az az egységes belső piac igényeiből indul ki, és a tagállamok legalább valamelyikében még védelem alatt álló művekre vonatkozik). Nyilván a csatlakozás feltételeinek mielőbbi megteremtését célozza az is, hogy az Európai Bizottság már többször hivatalosan is kifogásolta – a hangfelvételekre vonatkozóan – az 1994. évi VII. törvény átmeneti rendelkezését. A hangfelvétel-kiadók is erőteljesen szorgalmazzák a szóban forgó rendelkezés felülvizsgálatát. Hivatkoznak arra, hogy ma még nagymértékben népszerű és keresett hangfelvételek (mint pl. a Beatles, a Rolling Stones, az Illés, az Omega vagy más népszerű hatvanas évekbeli zenekarok hangfelvételei) esnek ki a védelem alól, ami a még védelem alatt álló szerzői jogok gyakorlását és hatékony érvényesítését is megnehezítheti. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet az érintett hangfelvétel-előállítók számára üzleti szempontból rendkívül hátrányos és sérelmes. Az előadóművészek nemkülönben komoly jövedelemtől esnek el. Másfelől látni kell azt is, hogy a védelmi idő felemelésével kapcsolatos átmeneti rendelkezések módosításának előnyeit elsősorban – igaz, korántsem kizárólag – külföldi előadóművészek és hangfelvétel-kiadók élvezik majd.
A szóban forgó hangfelvételeknek és az azokon rögzített előadóművészi teljesítményeknek az ötven évből még hátra lévő időtartamra történő védelmét azonban csak a törvény hatálybalépése utáni időszakra lehet bevezetni. A korábban végzett felhasználási cselekmények nem minősülhetnek visszamenőleg jogosulatlannak, ha a felhasználás idején jogszerűnek számítottak. Hasonlóképpen gondoskodni kell a szerzett jogok és a törvényes várakozások megfelelő védelméről is; annál is inkább, mivel az 1994. évi VII. törvény átmeneti rendelkezése e várakozások megalapozottságát csak fokozta. Megfelelő felkészülési idő biztosításával elérhető, hogy a korábban szabadon felhasználható, de védelem alá kerülő hangfelvételeknek a jogosulttól különböző gyártói korábban jogszerűnek minősülő tevékenységüket – bizonyos feltételekkel és korlátozásokkal – mindaddig folytathassák, ameddig ez indokolt jogaik és várakozásaik alkotmányossági szempontból aggályos sérelmének elkerülése érdekében.
Indokolatlan megkülönböztetésnek számítana, ha a szerzői jogok védelmére az előzőekben ismertetett átmeneti szabályozás nem terjedne ki.
A törvény 108. §-ában foglalt rendelkezések elfogadására annak elkerülése érdekében is szükség van, hogy – a szellemi tulajdon területén fennálló jogközelítési kötelezettségünk megszegésére hivatkozva – az Európai Közösség hazánkkal szemben megindítsa az Európai Megállapodás 107. cikkében szabályozott vitarendezési eljárást.
A záró rendelkezések közül még figyelemre méltóak azok is, amelyek a bírósági végrehajtás szabályainak „áramvonalasításával” kívánják előmozdítani a jogérvényesítés hatékonyságát. A 111. § (1) és (2) bekezdéséhez a következő magyarázat tartozik.
A szellemi tulajdonjogok hatékony védelme indokolja azon eljárások meggyorsítását, amelyek a Vht. rendszerében meghatározott cselekmény végrehajtására irányulnak. Ezért kerül sor a Vht. meghatározott cselekményeket szabályozó IX. fejezetébe egy újabb, a „szellemi tulajdonjogok megsértése miatt indított perben hozott határozat végrehajtását” szabályozó alcím beiktatására. Ez az eljárás annyiban különbözik a Vht. 172-177. §-aiban foglalt eljárástól, hogy a bíróságot, a végrehajtót, a kötelezettet – az előlegezés tekintetében a végrehajtást kérőt is – haladéktalan, soron kívüli eljárásra kötelezi, és kifejezetten előírja a végrehajtó személyes helyszíni eljárását a teljesítés megtörténtének ellenőrzése tekintetében. Ezzel elkerülhető a végrehajtást kérő és a végrehajtó esetleg hosszabb időt igénybe vevő levelezése.
Ha a meghatározott cselekmény végrehajtása a szellemi tulajdonjogok megsértése miatt indított perben hozott határozat végrehajtására irányul, a kötelezettnek az önkéntes teljesítésre három nap áll rendelkezésére. Ha a meghatározott cselekmény ingóság kiadására irányul, a kötelezettet azonnali teljesítésre hívja fel a bíróság.
A törvény szerint nemteljesítés esetén – kivéve, ha a végrehajtás meghatározott dolog kiadására irányul – továbbra is a bíróság dönt a végrehajtás módjáról, hiszen, ha a végrehajtás nem meghatározott dolog kiadására irányul, továbbra is indokolt a Vht. 174. §-ának b) pontjával lehetőséget biztosítani a végrehajtást kérőnek arra, hogy valamely meghatározott cselekmény végrehajtását szakember közreműködésével végeztesse el.
Amennyiben a végrehajtás meghatározott dolog átadására vagy lefoglalására irányul, az új szabályozás már a végrehajtható okirat kézbesítésekor, tehát a végrehajtó első helyszíni eljárása alkalmával lehetőséget ad a rendőrség közreműködésére.
A végrehajtót megillető előleg kérdésének szabályozása indokolt, tekintettel a végrehajtó számára előírt haladéktalan eljárásra, valamint arra, hogy az eljárás e szakaszában még nem biztos, hogy az ügyben kielégítési végrehajtásra is sor kerül.
A törvény rendelkezést tartalmaz arra az esetre is, amikor a bíróság a lefoglalt ingóságoknak a bírósági végrehajtás szabályai szerint történő értékesítését rendeli el. Ez a Vht. ingó árverésre vonatkozó szabályai szerinti eljárást jelenti. Tekintettel azonban arra, hogy a szellemi tulajdonjogok megsértése vonatkozásában az árverés célja, rendeltetése nem egyezik meg a pénzkövetelés fejében történő értékesítéssel, nem alkalmazható a Vht.-nak az a rendelkezése, amely sikertelen árverés esetén – ha a végrehajtást kérő sem veszi át az ingóságot – lehetővé teszi az ingóságnak az adós részére történő visszaadását.
A szellemi alkotások védelme körében a jövőben feltehetőleg nemcsak az ideiglenes intézkedésnek jut nagy szerep, hanem a Vht. X. fejezetében szabályozott biztosítási intézkedésnek is. Ezért szükséges a költség-előlegezési szabálynak a biztosítási intézkedések körébe történő beépítése is.
_