73/2009. (VII. 10.) AB határozat
73/2009. (VII. 10.) AB határozat1
2009.07.10.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában – dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 134. § (1) bekezdése „– a magánszemély járuléktartozása kivételével –” szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 134. § (1) bekezdése az alábbi szöveggel marad hatályban:
„134. § (1) Az adóhatóság a magánszemély kérelme alapján az őt terhelő adótartozást, valamint a bírság- vagy pótléktartozást mérsékelheti vagy elengedheti, ha azok megfizetése az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.”
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az Alkotmánybírósághoz előterjesztett indítványában az indítványozó az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 134. § (1) bekezdése „a magánszemély járuléktartozása kivételével” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól.
Érvelése szerint a támadott törvényi rendelkezés ellentétes az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében foglalt szociális biztonsághoz való alkotmányos joggal, valamint sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szereplő emberi méltósághoz való jogot, mivel a magánszemély járulék tartozásának az elengedését vagy mérséklését akkor sem teszi lehetővé, ha annak megfizetése az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti. Az indítványozó utalt arra, hogy a megélhetés veszélyeztetettsége szempontjából nincs különbség a magánszemélyt terhelő járulék, illetve adótartozás között, bármelyik ellehetetlenítheti az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozó megélhetését.
Az indítványozó arra is hivatkozott, hogy a társadalombiztosítási rendszer működését nemcsak a járulék befizetések, de más adó jellegű közterhek (pl. az egészségügyi hozzájárulás) is biztosítják, amelyek elengedésére az Art. 134. § (1) bekezdése értelmében lehetőség van, amennyiben az az adózó vagy a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.
Az indítványozó – utalva a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.) 39. §-ára – kifejtette, hogy a „tb járulék közteherként kerül megállapításra, bevallásra, befizetésre és beszedésre” így irányadó rá az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt alkotmányi rendelkezés, a közteher meg kell, hogy feleljen a kötelezettek jövedelmi és vagyoni viszonyainak.
Az indítványozó álláspontja szerint a magánszemélyt terhelő, az Art. 134. § (1) bekezdésében felhívott, a kötelezettek vagyoni és jövedelmi helyzetét teljesen figyelmen kívül hagyó járulékfizetési kötelezettség alapján keletkező járuléktartozás mérséklésére, illetve elengedésére vonatkozó tilalom sérti az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt arányos közteherviselés alkotmányi rendelkezését.
Az indítványozó az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének a sérelmét is állította, mivel véleménye szerint az Art. kifogásolt rendelkezése nem kezeli egyenlő méltóságú személyként azokat, akiknek járuléktartozásuk van azokkal, akiknek más köztartozásuk áll fenn. Véleménye szerint az Art. támadott rendelkezése a szerint tesz megkülönböztetést a kötelezettek között, hogy milyen típusú köztartozásuk áll fenn, ami sérti a hátrányos megkülönböztetés tilalmát előíró alkotmányi rendelkezést.
Nézete szerint az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése biztosítja a minimális megélhetéshez való jogot, amely kapcsolatban áll az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében meghatározott emberi méltósághoz való joggal, mivel „az emberhez méltó élet anyagi alapfeltételeit biztosítja”. Az Art. 134. § (1) bekezdésében foglalt különbségtétel az indítványozó szerint sérti az emberi méltósághoz való alkotmányos jogot is.
Az indítványozó az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének a sérelmét is állította, mivel álláspontja szerint az Art. támadott rendelkezése a szociális biztonsághoz és az emberi méltósághoz való alkotmányos alapjogok lényeges tartalmát korlátozza.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
„70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.”
„70/I. § Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”
2. Az Art. indítvánnyal érintett és vizsgálatba bevont rendelkezései:
„134. § (1) Az adóhatóság a magánszemély kérelme alapján az őt terhelő adótartozást – a magánszemélyt terhelő járuléktartozás kivételével –, valamint a bírság- vagy pótléktartozást mérsékelheti vagy elengedheti, ha azok megfizetése az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.
(2) Az adóhatóság az (1) bekezdésben foglaltakon túl – a (4)–(5) bekezdésben foglaltak kivételével – más személy adóját nem engedheti el, és nem mérsékelheti.
(3) Az adóhatóság a pótlék- és bírságtartozást kivételes méltányosságból mérsékelheti (elengedheti) különösen akkor, ha annak megfizetése a vállalkozási tevékenységet folytató magánszemély, jogi személy vagy egyéb szervezet gazdálkodási tevékenységét ellehetetlenítené. Az adóhatóság a mérséklést az adótartozás egy részének (vagy egészének) megfizetéséhez kötheti.
(4)
(5) Az adópolitikáért felelős miniszter elrendeli az illeték megállapításának mellőzését, ha ezt az állampolgárok szélesebb körét érintő rendkívüli esemény, elemi csapás indokolja.”
III.
Az indítvány megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, sérti-e az Art. támadott szabálya az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított emberi méltósághoz való jogot.
Az Alkotmánybíróság a 314/B/2002. AB határozatában (ABH 2007, 1403.; a továbbiakban: Abh.) utólagos absztrakt normakontroll hatáskörben eljárva az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az élethez való jogra vonatkozó szabálya, a 70/A. § (1) bekezdése, valamint 70/E. § (1) bekezdése alapján már vizsgálta az Art. 134. § (1) bekezdése „a magánszemély járuléktartozása kivételével” szövegrésze alkotmányellenességét, és elutasította az alkotmányellenesség megállapítására és a támadott rendelkezés megsemmisítésére irányuló indítványt.
Az Abh. egy olyan, 2002. április 17-én benyújtott indítványt bírált el, amely eredetileg a régi Art., az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény magánszemély járuléktartozásának elengedését 1998. január 1-jétől tiltó, azonos szabályát támadta. Az indítványozó azt kifogásolta, hogy a régi Art. 82. § (1) bekezdése kizáró szabálya alapján a Tbj. 39. § (2) bekezdésében szabályozott 11 százalékos mértékű egészségbiztosítási járulék elengedését sem kérhetik az arra rászorulók. Ez az indítvány értelemszerűen nem hivatkozhatott az indítvány benyújtását követően a jogi környezetben bekövetkezett változásokra sem, így az Alkotmánybíróság elutasító döntése ezekre a változásokra nem is lehetett figyelemmel.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében a vizsgálat tárgyát képező egyes rendelkezések alkotmányossága általában értékelhetetlen a jogszabály kontextusából kiragadva. Az elszigetelt vizsgálat eredménye más összefüggésbe helyezve érvényét vesztheti. [Így foglalt állást az Alkotmánybíróság a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban, ABH 1991, 58, 60.]
Megállapítható, hogy az indítványozó az Art. 134. § (1) bekezdésének kifogásolt szövegrészét az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére hivatkozással, de más alkotmányos összefüggés alapján támadta, mint ami az Abh.-ban elbírálásra került, továbbá az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és 70/I. §-ának a sérelmét is állította. Mivel az indítvány a fent megjelölt alkotmányi rendelkezések tekintetében nem minősül „ítélt dolognak”, az Alkotmánybíróság tartalmi vizsgálatot folytatott le.
2. A Tbj. 39. § (2) bekezdése – 1998. január 1-jétől – a biztosítottnak, vagy biztosított eltartott hozzátartozójának nem minősülő, egészségügyi szolgáltatásra más szabályok alapján sem jogosult személyek járulékfizetési kötelezettségéről szól. A törvény ezzel fenntartotta az 1997. január 1-jével bevezetett – az egészségügyi hozzájárulás bevezetéséhez kötődő – egészségbiztosítási járulék fizetésének szabályát [lásd: 1975. évi II. törvény a társadalombiztosításról (a továbbiakban: T.) 119. § (2) bekezdés].
Mind a jogintézmény bevezetésekor, mind a Tbj. hatálybalépésekor a biztosított személy eltartott hozzátartozója egészségügyi szolgáltatásra volt jogosult; eltartott hozzátartozónak kellett tekinteni a biztosított kiskorú gyermekét, valamint azt a háztartásában élő közeli hozzátartozóját [Ptk. 685. § b) pont], akinek havi jövedelme nem volt, vagy az egy bizonyos összeghatár (eredetileg a naptári év első napján érvényes minimális bér összege) alatt maradt. Ezen a helyzeten a Tbj. érintett szabályainak többszöri módosítása sem változtatott: 2007. március 30-ig a biztosítottnak minősülő személyek eltartott közeli hozzátartozója egészségügyi szolgáltatásra volt jogosult – vagyis járulékfizetési kötelezettség nem terhelte, ha a jövedelme havonta nem haladta meg a minimálbér 30 százalékát.
2007. április 1-jétől ez a helyzet alapvetően megváltozott: az egészségügyi szolgáltatásra jogosultak köre jelentősen szűkült [lásd: a Magyar Köztársaság 2007. évi költségvetését megalapozó egyes törvények módosításáról szóló 2006. évi CXXI. törvény 14. §-át]. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy az eltartott közeli hozzátartozók is kötelesek egészségügyi szolgáltatási járulékot fizetni a természetbeni ellátásra való jogosultságuk megszerzése érdekében – akkor is, ha semmilyen jövedelmük nincs, feltéve, hogy a Tbj. más szabályai alapján nem jogosultak egészségügyi szolgáltatásra. A fizetési kötelezettség eredetileg a minimálbér 9 százaléka volt; a törvény alapján a járulékfizetést a kötelezett helyett bármely más személy vagy szerv is teljesítheti, pl. az eltartott nagykorú közeli hozzátartozó helyett az eltartó. 2008. január 1-jétől a járulék mértéke havi 4350 forint, napi összege 145 forint, 2009. január 1-jétől 4500, illetve 150 forint.
Az Art. 134. § (1) bekezdését ebben a megváltozott jogi környezetben kell vizsgálni.
3. A Tbj. más szabályai közül az Art. 134. § (1) bekezdése jogi környezetéhez tartozik az is, hogy a Tbj. értelmében egészségügyi szolgáltatásra jogosult az a személy is, aki a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) 54. §-a alapján szociálisan rászorult [Tbj. 16. § (1) bekezdés o) pont]. E szabály értelmében a jegyző az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele céljából annak a személynek állapítja meg szociális rászorultságát, akinek családjában az egy főre jutó havi jövedelem az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 120%-át nem haladja meg, és családjának vagyona nincs, vagy aki egyedül élő és jövedelme az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 150%-át nem haladja meg.
Ehhez hasonló szabályt 1997. január 1-jétől kell alkalmazni az Szt. alapján. Az Szt.-nek az egészségügyi természetbeni ellátások finanszírozásának változásával összefüggő törvénymódosításokról szóló 1996. évi LXXXIX. törvény 1. §-ával megállapított 54. § (1) bekezdése értelmében egészségügyi szolgáltatás igénybevételére jogosító igazolványra volt jogosult az a személy, aki nem volt biztosított, nem minősült a biztosított eltartott hozzátartozójának, továbbá a T. más szabályai alapján sem volt jogosult egészségügyi ellátásra, és „a T. 119. § (2) bekezdésében előírt járulékot megfizetni nem képes”. Az Szt. eredetileg lehetővé, de nem kötelezővé tette, hogy „a rászorultság elbírálásánál az önkormányzat rendelete a vagyoni helyzet figyelembevételét is” előírja [Szt. 54. § (2) bekezdés].
Az Szt. 54. §-a többször módosult, de abban azonos maradt, hogy az érintett személy szociális rászorultsága a családjában egy főre jutó havi jövedelem mértékétől és a családja vagyonától függ.
Az Szt. 54. §-a jelenleg hatályos szabályai a rászorultság elbírálásánál nem adnak lehetőséget arra, hogy a jegyző egyéni szempontokat, jövedelmi és vagyoni viszonyokat mérlegeljen, vagy méltányosságot gyakoroljon: az Szt. szabályai értelmében csak az egy főre jutó havi jövedelem összege számít, továbbá az, hogy az érintett személy „családjának vagyona nincs” [Szt. 54. § (1) bekezdés a), b) pontok]. Az Szt. 54. § (1) bekezdése alapján a bármilyen vagyonnal vagy a törvényben meghatározott jövedelemnél magasabb összegű jövedelemmel rendelkező családban élők szociális rászorultság igazolásáról nem kaphatnak egészségügyi szolgáltatásra jogosító hatósági bizonyítványt. [A jövedelem és a vagyon, valamint a család fogalmát az Szt. 4. § (1) bekezdés a), b) és c) pontja határozza meg.]
4. Az Alkotmánybíróság többször vizsgálta a Tbj. 39. § (2) bekezdése alkotmányellenességét, az indítványokat minden esetben elutasította [először: 1371/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 831.]. A jelen ügyben nem is az a kérdés, hogy a Tbj. 39. § (2) bekezdése ellentétes-e az Alkotmány valamely szabályával. A jelen ügyben, a 2008. január 8-án benyújtott indítványban az indítványozó azt veti fel, hogy a most hatályos jogi környezetben, az Art. kivételt nem engedő szabálya következtében az eltartott közeli hozzátartozók járulékfizetési kötelezettsége, az ennek alapján esetleg keletkező, őt terhelő adótartozás megfizetése nemcsak az adózó, hanem a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését is olyan súlyosan veszélyeztetheti, amely az emberi méltóságot sérti. A jelen ügyben az Alkotmánybíróságnak nem kell állást foglalnia arról, hogy az érinthetetlen emberi méltóságból következik-e az emberhez méltó létezés minimális feltételeihez szükséges jövedelem adómentesen hagyása: a konkrét esetben nem jövedelemadó szabályról van szó, hanem egy olyan hatósági eljárásra vonatkozó rendelkezésről, amely adómérséklésre irányul, az adóhatóság döntése alapján.
Az Art. 134. §-a szerinti fizetési könnyítések kérelmezésénél a fizetési nehézségekre való hivatkozás esetén az adóhatóság méltányossági jogkörben, az adózó jövedelemi, vagyoni viszonyainak mérlegelése után hozza meg az érdemi döntést; akkor mentesítheti az adózót a tartozás megfizetése alól, ha kérelme indokoltságát bizonyítottnak látja, vagyis az adózó bizonyítja, hogy körülményei a méltányosság feltételeinek megfelelnek. A fizetési kötelezettség mérséklésére vagy elengedésére csak ténylegesen fennálló tartozás tekintetében kerülhet sor.
A jelen ügyben ezért elég abból kiindulni, hogy az Art. abban az esetben is tiltja a járuléktartozás elengedését, ha a tartozás „megfizetése az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti”, bizonyíthatóan. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy az Art. kivételt nem engedő, vizsgált szabálya – a Tbj. 39. § (2) bekezdése, a Tbj. egészségügyi szolgáltatásra való jogosultságot meghatározó egyes szabályai és az Szt. 54. §-a együttes hatásaként – a járulékfizetési kötelezettséggel a fentiek szerint érintett személyek (és velük együtt élő közeli hozzátartozóik) megélhetésének súlyos veszélyeztetését is kifejezetten megengedi. Az ismertetett szabályozási környezet lényeges elemei, hogy az egészségügyi szolgáltatási járulék fizetése kötelező, nem választástól függ; az eltartott hozzátartozó járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülésénél nem a kötelezett jövedelmi viszonyait kell figyelembe venni, hanem a családja vagyoni, jövedelmi viszonyait is; az Szt. ebben a körben, az egészségügyi szolgáltatásra való rászorultságnál, nem ad mérlegelési lehetőséget, kizáró ok példának okáért, ha az érintett személy családjának vagyona van.
Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és az Art. 134. § (1) bekezdése összhangjáról kell döntenie. Az emberi méltósághoz való jogot az Alkotmánybíróság számos határozatban értelmezte, többször más alapvető jogokkal kapcsolatban. Egy-egy indítvány elbírálásánál az Alkotmánybíróság értelemszerűen felhasználja mindazokat az érveket és megállapításokat, amelyek a tartalmi összefüggésbe hozható korábbi döntésénél irányadók voltak.
Az Alkotmánybíróság 32/1998. (VI. 25.) AB határozata a rendelkező részben állapította meg: „az Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához.” (ABH 1998, 252.). Habár a jelen esetben nem arról van szó, hogy az államnak milyen tevőleges feladatai, kötelezettségei vannak a szociális biztonsághoz való jogot, a szociális ellátások összességét illetően, az megállapítható, hogy az emberi méltóság védelme megköveteli azt is, hogy az állam tartózkodjon olyan intézkedések törvénybe foglalásától, amelyek alkalmazása – a jogszabályi környezetből felismerhetően – súlyosan veszélyezteti a magánszemély és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését. Az Art. 134. § (1) bekezdése, a vizsgált szabályozási környezetben, ilyen – az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével ellentétes – szabállyá vált.
Az Art. 134. § (1) bekezdése alkotmányellenessége többféleképpen is megszüntethető. Más eredményre vezethet az alkotmánybírósági vizsgálódás, ha akár a Tbj. 39. § (2) bekezdése, akár az Szt. 54. §-a más – megengedőbb – szabályokat tartalmaz. A jelen esetben az Alkotmánybíróságnak az indítvány alapján az Art. 134. § (1) bekezdéséről kellett döntenie.
Az Art. 134. § (1) bekezdésének az a szövegrésze, amely kivételt nem tűrő módon tiltja a magánszemélyt terhelő mindenfajta járuléktartozás – ezek között a Tbj. 39. § (2) bekezdése szerinti, eltartott hozzátartozók által vagy után fizetendő egészségügyi szolgáltatási járuléktartozás – mérséklését vagy elengedését, ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével. A jogalkotó szabadságában áll annak eldöntése, hogy alkot-e új, a járuléktartozások mérséklésére, elengedésére vonatkozó olyan, az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével összhangban álló szabályozást, amely a járulékbevételeket – más jogi környezetben – jobban védi, mint a többi adótartozást.
5. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal támadott jogszabályt vagy annak egy részét az Alkotmány valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és ezért azt megsemmisíti, akkor a további alkotmányi rendelkezések sérelmét – a már megsemmisített jogszabályi rendelkezéssel összefüggésben – érdemben nem vizsgálja [többek között: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 307.; 44/1995. (VI. 30.) AB határozat, 34/2002. (VII. 11.) AB határozat, ABH 2002, 579, 582.; 99/2008. (VII. 3.) AB határozat, ABK 2008. június, 929, 933.]. E gyakorlatának megfelelően az Alkotmánybíróság nem vizsgálta az Art. 134. § (1) bekezdése támadott rendelkezéseinek az Alkotmány 8. § (2) bekezdése, 70/A. §-a, 70/E. §-a és 70/I. §-a szabályaira alapított alkotmányellenességét.
A határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 16/B/2008.
Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részében foglalt döntéssel, az Art. 134. § (1) bekezdésének „– a magánszemélyt terhelő járuléktartozás kivételével –” szövegrésze megsemmisítésével és az ezt alátámasztó indokolással.
A határozat rendelkező része megállapította az Art. 134. § (1) bekezdése „– a magánszemély járuléktartozása kivételével –” szövegrésze alkotmányellenességét, és ex nunc hatállyal megsemmisítette azt. A megsemmisítésre a határozat indokolása szerint azért került sor, mert a támadott törvényi rendelkezés sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való alkotmányos alapjogot.
Az indokolás abból indul ki, hogy a Tbj. 39. § (2) bekezdése, a Tbj. egészségügyi szolgáltatásra való jogosultságot meghatározó egyes szabályai és az Szt. 54. §-a együttes hatásaként az Art. indítvánnyal támadott rendelkezése – kivételt nem tűrő módon – abban az esetben is kötelezővé teszi a magánszemélyt terhelő járuléktartozás megfizetését, ha az az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.
Az indokolás részletesen bemutatja a Tbj. 39. § (2) bekezdésének a szabályozását, ismerteti az egészségügyi szolgáltatásra jogosultak körében és az egészségügyi szolgáltatási járulék alapjában, valamint annak mértékében bekövetkezett jogszabályi változásokat, továbbá az Szt. 54. §-át és ennek tartalmi módosulásait.
A határozat indokolása az Art. támadott törvényi rendelkezésének fent hivatkozott „szabályozási környezetére” (az ezt tartalommal kitöltő alkotmányos vizsgálatba bevont törvényi rendelkezésekre) vonatkozóan azt kifogásolja, hogy:
– az egészségügyi szolgáltatási járulék fizetése kötelező, nem választástól függ;
– az eltartott nagykorú hozzátartozó járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülésénél nem csak a kötelezett jövedelmi viszonyait kell figyelembe venni, hanem a családja vagyoni és jövedelmi viszonyait is;
– az Szt. az egészségügyi szolgáltatásra való rászorultságnál nem ad mérlegelési lehetőséget, kizáró ok pl. az, ha az érintett személy családjának vagyona van.
A határozat indokolása tehát lényegében azért állapítja meg az Art. támadott rendelkezésének az emberi méltósághoz való alapjogot sértő alkotmányellenességét, mert az a vizsgált szabályozási környezetben alkotmányellenessé vált.
Az indokolás rámutat arra, hogy amennyiben a Tbj. 39. § (2) bekezdésének, illetve az Szt. 54. §-ának a szabályozása „megengedőbb” lenne, akkor az Art. támadott rendelkezésének az alkotmányossági vizsgálata is más eredményre vezetett volna.
2. Véleményem szerint az Art. 134. § (1) bekezdése támadott rendelkezésének utólagos absztrakt normakontroll hatáskörben történő elbírálása során az Alkotmánybíróság nem terjeszthette volna ki az alkotmányossági vizsgálatot a Tbj. és az Szt. indokolásban bemutatott szabályozására, és a támadott rendelkezés „szabályozási környezetével” összefüggő alkotmányos kifogásokat nem vehette volna figyelembe a megsemmisítés indokaként.
Egyetértek a határozat indokolásában felhívott 16/1991. (IV. 20.) AB határozat azon megállapításával, hogy egy törvénytervezet szövegéből kiragadott kifejezés alkotmányosságát önmagában nem, hanem csak a törvényszöveg teljes kontextusában lehet megítélni. A jelen esetben azonban álláspontom szerint nem erről van szó. Az Art. 134. § (1) bekezdésének támadott szövegrésze helyett a határozat kiterjesztette az alkotmányossági vizsgálatot annak a „szabályozási környezetére”, azaz olyan más törvényi rendelkezésekre [Tbj. 39. § (2) bekezdés, Szt. 54. §], amelyet az indítványozó nem támadott.
Egyetértek a határozat indokolásának azon megállapításával, hogy a vizsgált ügyben az Alkotmánybíróságnak nem ennek a „szabályozási környezetnek”, hanem az Art. 134. § (1) bekezdése kifogásolt szövegrészének (mint az adóhatóság eljárásában érvényesülő szabálynak) az alkotmányosságáról kellett döntenie.
Ebből azonban véleményem szerint épp az következik, hogy a „szabályozási környezettel” összefüggésben megfogalmazott alkotmányossági kifogások nem eredményezhetik az Art. támadott rendelkezésének az indokolásban kifejtett indokok melletti alkotmányellenességét.
Fontosnak érzem, hogy az Art. 134. § (1) bekezdésének kifogásolt szövegrésze a magánszemélyt terhelő járuléktartozásról rendelkezik, így a már többször említett „szabályozási környezet” nem csak a Tbj. és az Szt. indokolásban bemutatott törvényi rendelkezéseit, hanem minden egyéb olyan, a magánszemély által fizetendő járulékot szabályozó rendelkezést is érint, amelyet a támadott törvényi szabályozással összefüggésben a határozat nem vizsgált.
Ebből következően az Art. kifogásolt szabályozásának a megsemmisítése olyan, a magánszemélyt terhelő járulékok kérelemre történő mérséklését (ennek az adózó általi kezdeményezését) is lehetővé teszi, amelyeket az indítvány nem érintett, és amelyekre nézve nem állnak fenn az indokolásban kifejtett alkotmányossági érvek.
3. A határozat indokolása a vizsgált járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülés törvényi feltételrendszerét nem különíti el a már felhalmozott (a kötelezettek által megfizetni elmulasztott) járuléktartozás méltányosságból való elengedésének az adóeljárásban (hatósági eljárásban) érvényesülő szabályától.
Álláspontom szerint a Tbj. 39. § (2) bekezdésével, továbbá az Szt. 54. §-ával – mint az Art. támadott szabályozásának az alkotmányos vizsgálatba bevont „szabályozási környezetével” – összefüggésben problematizált alkotmányossági kérdések nem az Art. kifogásolt szabályozására, hanem az egészségügyi szolgáltatási járulék hatályos anyagi jogi szabályaira (kötelezetti kör, a járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülés esetkörei, az egészségügyi szolgáltatásra való rászorultság megállapításának törvényi feltételei, etc.) vonatkoznak.
Álláspontom szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltóság védelmét, a vizsgált járulékot szabályozó anyagi jogi szabályoknak kell garantálni, és nem a törvényes járulékfizetési kötelezettség elmulasztásából keletkező járuléktartozás méltányosságból való mérséklésére, illetve elengedésére vonatkozó az adóeljárásban érvényesülő szabályozáson kell „számon kérni”.
Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában felhívott 314/B/2002. AB határozatában már vizsgálta az Art. támadott rendelkezését az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi élethez való jog alapján, és az alkotmányos kapcsolat hiányára alapítottan elutasította az említett rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt.
A határozat indokolásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó által támadott rendelkezés nem a szociális biztonságról, a megélhetéshez szükséges anyagi ellátásra való jogosultságról szól, ebből következően nem áll alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatban az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében foglalt szociális biztonsághoz való joggal.
A határozat indokolása arra is rámutatott, hogy mi az indoka annak, hogy a kifogásolt rendelkezés a magánszemélyt terhelő adótartozás és járuléktartozás között különbséget tesz és ez utóbbi mérséklését, illetve elengedését nem teszi lehetővé. Ezek a különbségek attól függetlenül fennállnak, hogy az Art. 134. § (1) bekezdésében foglalt feltétel (az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozó megélhetésének a súlyos veszélyeztetettsége) azonos.
Véleményem szerint a jelen ügyben a res iudicata megállapíthatóságának hiányában is figyelemmel kellett volna lenni a 314/B/2002. AB határozat indokolásában kifejtettekre, amelyek szerintem a jelen ügyben is irányadók.
Álláspontom szerint a törvényalkotó diszkrecionális jogkörébe tartozik annak a megállapítása, hogy engedélyezi-e, és ha igen, akkor milyen feltételek mellett a törvényi kötelezettség megszegésével megfizetni elmulasztott különféle [nem csak a Tbj. 39. § (2) bekezdésében szabályozott] magánszemélyt terhelő járuléktartozások kérelemre történő mérséklését, illetve elengedését.
Abban az esetben, ha a törvényalkotó engedélyezné a Tbj. 39. § (2) bekezdésében szabályozott és az Alkotmánybíróság által vizsgált járulék megfizetésének elmulasztásából felhalmozott járuléktartozás méltányosságból való mérséklését, illetve elengedését, ezzel más jogosultak ellátásától vonna el forrást, illetve a hátralékosok által igénybe vett szolgáltatásokat helyettük más, a járulékfizetési kötelezettséget ténylegesen teljesítő személyek fizetnék meg.
A törvényalkotónak úgy kell kialakítania az egyes járulékokra vonatkozó szabályozást, hogy a jövedelmi és vagyoni viszonyaik miatt annak megfizetésére nem képes kötelezettek számára biztosítsa a mentesülés lehetőségét. Véleményem szerint nem a már felhalmozott járuléktartozás mérséklése vagy elengedése jelent megoldást az indokolásban bemutatott alkotmányossági problémára, hanem olyan anyagi jogi szabályok megalkotása, amelyek elejét veszik az ilyen tartozások felhalmozódásának.
Véleményem szerint tehát az indokolásban kifejtett alkotmányossági probléma megfelelő indítvány alapján az Art. bemutatott „szabályozási környezetének” a Tbj. 39. § (2) bekezdésének és az Szt. 54. §-ának a törvényi rendelkezésein keresztül lett volna elbírálható, és nem az Art. 134. § (1) bekezdésén át.
4. Nem értek egyet a határozat indokolásában kifejtett azon megállapítással, hogy az Art. támadott rendelkezése az emberi méltósághoz való jog „érinthetetlen tartalmát” korlátozza, s mint ilyen alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában foglaltak szerint (ABH 1991, 308, 312.) az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan. Anyajog mivoltából levezetett egyes részjogai, mint pl. az önrendelkezéshez, az önazonossághoz való jog azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók (879/B/1992. AB végzés, ABH 1996, 397, 401.).
A vizsgált esetben az emberi méltósághoz való jog az élethez való alapjogtól különváltan (azzal nem egységben) jelenik meg, így az esetleges korlátozás alkotmányossága az élet és méltóság alapjogának „érinthetetlen lényege” korlátozásán keresztül a vizsgált esetben szerintem nem állapítható meg.
Nem értek egyet a többségi határozat indokolásában kifejtett azon állásponttal sem, hogy az állam az Art. 134. § (1) bekezdésének megsemmisített szövegrészében olyan szabályt alkotott, amelyen keresztül az emberi méltóság alkotmányos alapjogának oltalma alatt álló létminimum (megélhetési minimum) joga sérül, azaz a magánszemélyt terhelő járuléktartozás mérséklésének, illetve elengedésének a tilalmával az emberi méltóság alapjogából levezethető megélhetési minimumot vont járulékfizetési kötelezettség (közteherviselési kötelezettség) alá a törvényalkotó.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata az említett megélhetési minimum kérdését az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége oldaláról vizsgálta az Alkotmány 70/E. §-a és 54. § (1) bekezdése összefüggésében.
Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a rászorulókról való gondoskodás nem a szociális jogok tekintetében fennálló alanyi jog, hanem állami feladat. Az államnak az Alkotmányból levezethető kötelezettsége az intézményi háttér biztosítása, a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerének megszervezése és működtetése [32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 163.].
A 42/2000. (XI. 8.) AB határozat rendelkező részében az Alkotmánybíróság – a korábbi gyakorlatra alapítva – a következő megállapításokat tette: „Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza. A megélhetési minimum garantálásából konkrétan meghatározott részjogok (...), mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le. E tekintetben az állam kötelezettsége és ebből következően a felelőssége nem állapítható meg.
Az Alkotmány 70/E. § (2) bekezdése alapján az állam a polgárok megélhetéshez szükséges ellátásra való jogának realizálása érdekében társadalombiztosítási és szociális intézményi rendszert köteles létrehozni, fenntartani és működtetni. A megélhetési minimumot biztosító szociális ellátások rendszerének kialakításakor alapvető alkotmányi követelmény az emberi élet és méltóság védelme. Ennek megfelelően az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről (...) gondoskodni.” (ABH 2000, 329.)
A 676/E/2000. AB határozat a következőképpen összegezte az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlatát. „Az Alkotmánybíróság – az Alkotmány rendelkezéseit értelmező hatáskörében eljárva – mondta ki: »[a]z alkotmányossági mérce ezzel – az emberi méltósághoz való jog bevonása folytán – a 70/E. § (1) bekezdésének elvontságából (szociális ellátórendszer fenntartása a megélhetéshez szükséges ellátás biztosítására) a minőség tekintetében is konkréttá vált: a szociális intézményrendszer keretében nyújtandó ellátásnak olyan minimumot kell nyújtania, hogy az biztosítsa az emberi méltósághoz való jog megvalósulását.« [42/2000. (XI. 8.) AB határozat, ABH 2000, 329, 334.] Az Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog tehát – az emberi méltósághoz való jog megvalósulásának alkotmányos követelménye által meghatározottan – jelenti az emberi státus, az emberi létfeltételek mindazon összetevőit (segélyezési, ellátási, gondozási formákat), amelyeket az állam a törvényalkotás útján biztosítani köteles. Ennek megfelelően a jogalkotók számára a törvények szabályozásának elfogadása során az a kötelezettség fakad, hogy a betegségük, rokkantságuk miatt erre rászorulók részére a megélhetéshez szükséges ellátást a szociális intézmények rendszerével biztosítsa. A törvényhozóknak az ellátási formákat gazdasági, intézményi, egészségügyi és más szempontokra figyelemmel, az emberi méltósághoz való jog sérelme nélkül kell kialakítania. Az államnak a polgárok szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségeit, a szociális gondoskodás, az ellátás jogintézményeit és mértékét az Alkotmány nem határozza meg. »Az alkotmányi előírások megvalósítása – számos feltételtől függően – változó és folyamatos törvényhozási, jogalkalmazási, önkormányzati és társadalmi feladat.« (1588/B/1991. AB határozat, ABH 1994, 510, 511.)
E szabadságot azonban korlátozhatja a társadalom mindenkori helyzete, s végső soron határait megszabják az Alkotmány rendelkezései. A jogalkotó tehát a gazdaság helyzetére, az ellátó rendszerek teherbírására tekintettel alakíthatja a szociális ellátások körét, mindaddig, amíg valamely az Alkotmányban rögzített elv (pl. a diszkrimináció tilalmának elve) nem sérül. Az Alkotmánynak tehát a 17. § és a 70/E. §-ai általános jelleggel nevesítik az államnak a polgárok szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségeit (szociális ellátórendszer fenntartása), de nem jelentenek alanyi jogot egy bizonyos meghatározott jövedelem megszerzéséhez, vagy életszínvonal fenntartásához. Az Alkotmány a szociális ellátó rendszerek működésére vonatkozó alapvető elveket és szempontokat nem határozza meg. Az egyes ellátások feltételeit, mértékét, és ennek megfelelően – az esetenként eltérő – rászorultság és megélhetéshez szükséges ellátás tartalmát a külön törvények határozzák meg (pl. a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény). A szociális biztonság megvalósulása érdekében alkotott jogszabályok és egyéb jogi eszközök határozzák meg tehát, hogy a szociális gondoskodást megvalósító szolgáltatásokból, juttatásokból stb., mely feltételek megléte esetén, mely személyi kör részesülhet. Ezen keresztül konkretizálódik az Alkotmány 17. § és a 70/E. §-aiban általánosan előírt állami kötelezettség. Az Alkotmánybíróság a fentiekre figyelemmel hangsúlyozza, hogy a jogszabály, illetve a jogalkotó szabadon határozhatja meg a rászorultaknak járó ellátás feltételeit és mértékét is, mindaddig amíg ezek a feltételek más alkotmányos rendelkezéseket nem sértenek.” (ABH 2005, 926, 929.).
Az Alkotmánybíróság idézett határozataiból is megállapítható, hogy sem az Alkotmány 70/E. §-ából, sem az 54. § (1) bekezdéséből nem vezethető le olyan alkotmányos alapjog, amely egy konkrét ellátási forma igénylését tenné lehetővé, és a törvényalkotó – az Alkotmány keretein belül – szabadon mérlegelhet abban a kérdésben, hogy az egyes ellátások igénybevételét milyen törvényi feltételekhez köti. Az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége arra terjed ki, hogy a társadalombiztosítás területén egy működő és fenntartható intézményrendszert alakítson ki és tartson fenn/működtessen, ebből az alkotmányos kötelezettségből azonban álláspontom szerint nem vezethető le az állam oldalán olyan kötelezettség, hogy a magánszemélyek által felhalmozott járuléktartozások kérelemre történő mérséklését, illetve elengedését lehetővé tegye.
A magánszemély által felhalmozott járuléktartozás méltányossági alapon történő mérséklésének, illetve elengedésének az adóeljárásban az adózó által történő kezdeményezése (az ehhez való jog) az emberi méltósághoz való alapjogból megítélésem szerint nem vezethető le, erre senkinek sincs az Alkotmány említett rendelkezéséből eredő alapjoga. Az emberi méltósághoz való alapjog ilyen irányú kiterjesztését nem látom alkotmányos érvekkel alátámaszthatónak.
Az Art. alkotmányos vizsgálatba bevont „szabályozási környezetén” túlmenően álláspontom szerint azt is figyelembe kellett volna venni, hogy a szociálisan rászoruló személyeket megillető, az állam által más jogszabályokban biztosított ellátásokra és juttatásokra tekintettel a vizsgált járulék esetében valóban kényszerítően következik-e az emberi méltóság alapjogából olyan „alanyi jog”, amely egy konkrét, az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségéből fakadó ellátás fedezetét képező köztehertartozás (járuléktartozás) méltányossági alapon való mérséklésének, illetve elengedésének a kezdeményezését teszi lehetővé. Különösen indokoltnak láttam volna a fenti szempont figyelembevételét arra is tekintettel, hogy az Art. alkotmányos vizsgálatba bevont „szabályozási környezete” széles körű mentességet biztosít a szociálisan erre rászorulók számára a vizsgált járulék megfizetése alól.
Összegezve: Megítélésem szerint az Art. támadott rendelkezésének a „szabályozási környezetét” az ehhez kapcsolódó alkotmányossági problémákat nem lehetett volna együtt kezelni és együttesen elbírálni az Art. indítványban kifogásolt rendelkezésével, és olyan alkotmányos érvekre alapítani annak megsemmisítését, amelyek az említett „szabályozási környezetre” vonatkoznak. Az Art. támadott rendelkezésének a „szabályozási környezetét” alkotó Tbj. és Szt. rendelkezések – erre irányuló megfelelő indítvány alapján – az indokolásban foglalt alkotmányossági szempontok szerint természetesen vizsgálhatók. Álláspontom szerint azonban az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jog és az Art. magánszemélyt terhelő járuléktartozás mérséklését, illetve elengedését tiltó szabálya között nincs alkotmányjogilag értékelhető kapcsolat, ebből következően az Art. támadott rendelkezése nem is sérti ezt az alkotmányi rendelkezést. Erre tekintettel véleményem szerint az indítványt el kellett volna utasítani.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás