2001. évi XVII. törvény

Mohács óta csak kivételesen adatott meg a nemzetnek az idegen hatalomtól való függetlenség, az ország szabadsága. A pragmatica sanctio kötelékeinek megszűntével 1918-ban korlátlanná vált állami szuverenitásunk sem bizonyult hosszú életűnek. 1944. március 19-én az ország német megszállás alá került, s ennek következményeként hazánk átélte a háború és a nemzetiszocialista-nyilas uralom okozta borzalmakat és szenvedéseket.
A szövetséges hatalmak katonai győzelme véget vetett ugyan a német megszállásnak és az ennek árnyékában létrejött diktatúrának, az ország azonban szabadságát nem nyerte vissza. A korábbi német megszállást szovjet váltotta fel, és a szovjet szuronyok árnyékában az idegen uralom lehetővé tette az ugyancsak felmérhetetlen szenvedéseket és károkat okozó kommunista diktatúra létrejöttét és négy évtizedes korszakát.
Népünk az Európától való leszakadással, a gazdasági és társadalmi zsákutcába kerüléssel és a morális értékek megrendülésével sínylette meg szuverenitása legutóbbi, közel fél évszázados hiányát.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatásától is érintve történelmünk legújabb fordulata ismét megajándékozta a nemzetet a szabadság kincsével: az ország szuverenitása visszanyerésével.
1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét, így az ország népe minden idegen erőtől függetlenül és minden korlátozástól mentesen maga tartja kezében saját sorsát.
Szabadságunk visszaszerzésével valóra vált a Zrínyiek és Thököly, a Rákócziak és Kossuth, forradalmaink és szabadságharcaink hőseinek és velük a magyar nép egészének álma.
Az Országgyűlés attól a meggyőződéstől indíttatva, hogy szuverenitásunk visszaszerzésével és a magyar nép százados szabadságvágya valósággá válásával a nemzet a legnagyobb értéknek: a szabadságnak jutott ismét a birtokába, az alábbi törvényt alkotja:²