PK BH 1975/19
PK BH 1975/191
1975.01.01.
Ha a szabadalmas a találmány hasznosítását másnak engedélyezi, olyan önálló értékesítésről van szó, amellyel kapcsolatban keletkezett jogvitát az értékesítés, illetőleg az erre vonatkozó szerződéskötés időpontjában érvényes rendelkezések alapján kell elbírálni. Ilyen esetben a feltalálóidíj fizetési kötelezettség továbbra is a szabadalmast terheli [45/1969. (XII. 29.) Korm. rendelet 1-3. §, 10. § (1) bek.].
Az “Eljárás elektromos szigetelési célokat szolgáló gyorsan keményedő műgyanta rendszerek előállítására” című szolgálati találmány szabadalmasa – jogutódlás folytán – az I. r. alperes, annak feltalálói pedig a felperesek.
A feltalálók és az I. r. alperes között még 1964. augusztus 31-én szerződés jött létre a találmány értékesítésére. Ebben a felpereseknek járó feltalálói díj összegét – az akkor hatályos 29/1959. (V. 10.) Korm. rendelet alapján – a találmány megvalósításával gyártott termék önköltségének 1,5%-ától 0,3%-áig csökkenő mértékben határozták meg. A szerződés azt is tartalmazza, hogy az abban foglaltak nem érintik “a 29/1959. (V. 10.) Korm. rendelet 29. §-a (1) bekezdésének b) pontjában a feltalálók részére biztosított azt a jogot, hogy a szabadalmi oltalom fennállásának ideje alatt más vállalat által történő megvalósítás esetén vállalatonként (állami szervenként) további ötévi díjazás illeti meg.”
Az I. r. alperes 1972. január 11-én a szolgálati találmány értékesítésére szerződést kötött a II. r. alperessel. Ebben engedélyt adott arra, hogy a II. r. alperes a perbeli szabadalom felhasználásával 1972. január 1. napjától műgyanta oldatot, illetve egyéb terméket gyártson, és forgalomba hozzon. A díjazás tekintetében abban állapodtak meg, hogy évi 100 tonna termelésig 3%, évi 100-300 tonna termelésig 2%, míg évi 300 tonna feletti termelés után 1% hasznosítási díjat térít a II. r. alperes az eladási ár alapján a szabadalmas részére. Az I. r. alperes kötelezte magát, hogy gondoskodik a feltalálók díjazásáról.
A II. r. alperes a szabadalom hasznosításával 1972. évben 246 877 kg terméket állított elő, összesen 7 612 698 Ft önköltséggel. A szerződés alapján 1972. évre összesen 201 494 Ft licencdíjat fizetett az I. r. alperesnek.
A felperesek az őket illető feltalálói díj fejében a II. r. alperes által fizetett licencdíj 60%-ának megfizetését kérték az I. r. alperestől. Mivel az I. r. alperes csak a hozzá befolyó licencdíj 10%-át ajánlotta fel, a felperesek keresetet nyújtottak be az elsőfokú bírósághoz.
A felperesek a per során előadták, hogy a keresetüket a 45/1969. (XII. 29.) Korm. rendelet 10. §-a értelmében, e jogszabály 3. §-ának (4) bekezdésében foglaltakra alapítják, ezért elsődlegesen az I. r. alperes marasztalását kérik. Ha azonban a bíróság úgy látná, hogy nem a most említett jogszabályt, hanem a 29/1959. (V. 10.) Korm. rendeletben foglaltakat kell alkalmazni, s ehhez képest esetleg nem az I. r. alperest, hanem a szabadalmat újabban hasznosító II. r. alperest terhelné a találmányidíj fizetési kötelezettség, a II. r. alperest – az önköltség figyelembevételével – 73 471 Ft találmányi díj fizetésére kérték kötelezni.
Az I. r. alperes a keresetet a hozzá befolyó licencdíj 10%-a erejéig elismerte, ezt meghaladóan annak elutasítását kérte. A II. r. alperes a vele szemben emelt kereset teljes egészében történő elutasítását kérte. Vitatta, hogy a felperesekkel szemben díjfizetési kötelezettség terhelné. Álláspontja szerint a 45/1969. (XII. 29.) Korm. rendelet az irányadó. Mind e jogszabály rendelkezései, mind az 1972. január 29-én kötött szerződés értelmében a díjfizetési kötelezettség az I. r. alperest terheli.
Az elsőfokú bíróság a keresetnek a II. r. alperessel szemben helyt adott. A II. r. alperest 73 471 Ft feltalálói díj, ennek 1972. augusztus 1-től járó évi 5%-os kamata és 3200 Ft perköltség fizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította.
Az ítélet indokolása szerint: minthogy a perbeli találmány értékesítése az alperesek közötti értékesítési szerződés létrejötte előtt, 1964. január 1. napjával megtörtént, az akkor hatályos 29/1959. (V. 10.) Korm. rendelet rendelkezéseit kell a felek jogvitájában alkalmazni. Ennek következtében pedig a díjfizetési kötelezettség a megvalósító II. r. alperest terheli, az eredeti – 1964. augusztus 31-én létrejött – szerződésben megállapított mérték szerint. Az I. r. alperest tehát, elismerése ellenére, díjfizetési kötelezettség nem terheli. Ezért vele szemben a keresetet az 1952. évi III. törvény (Pp.) 4. §-ában foglaltakra is tekintettel el kellett utasítani.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mind a felperesek, mind a II. r. alperes fellebbezéssel élt.
A felperesek fellebbezése csak részben, a II. r. alperes fellebbezése teljes egészében alapos.
Az elsőfokú bíróság a tényállást a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének figyelembevételével helyesen állapította meg. Ezért azt a Legfelsőbb Bíróság is ítélete alapjául elfogadta. Tévedett azonban akkor, amikor a per eldöntésénél a 29/1959. (V. 10.) Korm. rendeletben foglaltakat találta alkalmazhatónak, és nem az I. r. alperest, hanem a II. r. alperest marasztalta.
A felek közötti jogvita elbírálása során abban a kérdésben kellett dönteni, hogy a felpereseknek járó feltalálói díjat melyik alperes, milyen összegben köteles megfizetni. E kérdés eldöntésénél figyelembe kell venni, hogy a találmány értékesítésére vonatkozó első – 1964. augusztus 31-én kelt – szerződés megkötése óta a szolgálati találmányért járó díjazásra vonatkozó jogszabályok megváltoztak. Az 1964-ben még hatályban volt 29/1959. (V. 10.) Korm. rendeletet két másik jogszabály váltotta fel, s előbb az 58/1967. (XII. 19.) Korm. rendelet, majd újabban a 45/1969. (XII. 29.) Korm. rendelet szabályozza ezt a kérdést. Ennek figyelembevételével várt eldöntésre az a kérdés, hogy az első szerződés kötése idején hatályos 29/1959. (V. 10.) Korm. rendeletet vagy pedig a második – az alperesek között létrejött – szerződés kötésekor és jelenleg is hatályos 45/1969. (XII. 29.) Korm. rendeletet kell-e alkalmazni.
A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekről szóló 45/1969. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: rendelet) a 10. §-ának (1) bekezdése szerint 1970. január 1-én lépett hatályba. Rendelkezéseit a folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kellett. Ha azonban az értékesítés már a hatálybalépés napja előtt megtörtént, vagy a szerződést eddig az időpontig megkötötték, az ügyben az értékesítés, illetőleg a szerződéskötés időpontjában érvényes rendelkezéseket kell alkalmazni.
E jogszabályi rendelkezés értelmezésénél jelentősége van annak, hogy egy találmány értékesítése többször és több féle módon is megtörténhet. Ezeket egymástól független, különálló értékesítéseknek kell tekinteni, s a reájuk vonatkozó esetleges jogvitákat is az értékesítés, illetőleg az erre vonatkozó szerződéskötés időpontjában érvényes rendelkezések szerint külön-külön kell elbírálni.
Az értékesítés fogalmát a rendelet 2. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján kell vizsgálni, úgyszintén az értékesítés formáit is. A b) pont szerint önálló értékesítésnek kell tekinteni a találmány hasznosításának más részére történő engedélyezését is. Ebből következik, hogy mivel az újabb értékesítésre vonatkozó szerződés az alperesek között 1972. január 29-én kelt, – a felek közötti jogvita elbírálásánál a 45/1969. (XII. 29.) Korm. rendeletben foglaltak az irányadóak. E jogszabály 1. §-ának (4) bekezdése szerint pedig a találmányi díj iránti igény a munkáltatóval, az I. r. alperessel szemben érvényesíthető.
Az alperesek a közöttük létrejött szerződésben ennek megfelelően állapodtak meg. Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a találmányi díj fizetésére nem az I. r. alperest, hanem a II. r. alperest kötelezte. Minthogy nem a korábbi, hanem az új jogszabályi rendelkezések az irányadóak, téves a marasztalás összegszerűsége is.
Az irányadó jogszabály 3. §-ának (4) bekezdése szerint szerződés hiányában a feltalálót megillető díjat az értékesítésből származó vállalati hasznos eredmény arányában kell megállapítani. A feltalálói díj fizetésére kötelezhető I. r. alperes szempontjából az értékesítésből származó vállalati hasznos eredményen azt az összeget kell érteni, amelyet részére a szerződés alapján a II. r. alperes fizet. Ennek összege az 1972. január 1. napjától 1972. december 31-ig terjedő időre 201 494 Ft, az 1973. január 1-től 1973. június 30-ig terjedő időre pedig 88 068 Ft, összesen 289 562 Ft volt.
Egyrészt erre az összegre, másrészt arra is figyelemmel, hogy a fenntartási illeték fizetési kötelezettség továbbra is a szabadalmas I. r. alperest terheli, a jogszabály rendelkezésének [R. 3. § (4) bek.] az felel meg, ha az I. r. alperes feltaláló díjként a nála jelentkező hasznos eredmény (a hozzá befolyt licencdíj) 40%-át fizeti meg a felpereseknek. Ez az 1972. évre 80 597 Ft, 1973. év első félévére pedig 35 277 Ft, összesen 115 824 Ft.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján – megváltoztatta. Az I. r. alperest az említett 115 824 Ft feltalálói díj és annak a késedelembe eséstől számított évi 5%-os kamatai, továbbá a marasztalási összeggel arányban álló első és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte [Pp. 81. § (2) bek.]. A perköltség összegének megállapításánál figyelemmel volt arra is, hogy a felperesek csak a másodfokú eljárás során emelték fel a keresetüket, ennélfogva csak az említett 80 597 Ft után tarthatnak igényt elsőfokú eljárási költségre. A felperesek keresetét az I. r. alperessel szemben a marasztalási összeget meghaladóan, a II. r. alperessel szemben pedig teljes egészében elutasította.
(Legf. Bír. Pf. III. 20 752/1973. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 1. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás