PK BH 1975/269
PK BH 1975/2691
1975.06.01.
Jogcím nélküli lakáshasználók közül egyiket sem lehet a másik javára kárpótlás fizetésére kötelezni. Ha a lakást valamelyik jogcím nélküli lakáshasználónak kiutalják, akkor az – a jogszabályi feltételek fennállása esetén – a tanács részére köteles a lakás-használatbavételi díjat fizetni [1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 99-100. §; 2/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 8. §].
A peres felek házastársak voltak, a bíróság házasságukat 1971. március 10-én felbontotta. Az életközösség a felek között azért romlott meg, mert a felperes első házasságából származó kiskorú gyermekét az alperes teherbe ejtette. A büntetőbíróság az alperest 1 rendbeli folytatólagosan és nevelése alatt álló személy terhére elkövetett erőszakos nemi közösülés bűntette miatt négyévi és hat hónapi szabadságvesztés büntetésre ítélte. Az alperes 1970. június 27-én szabadult és a volt közös lakásba visszatért.
A peres felek kétszobás honvédségi szolgálati lakásban laktak. A lakásban a házasság felbontása után akként különültek el, hogy az alperes a külső, átjáró szobát használta, a felperes pedig ezen a szobán átjárva közelítette meg az általa használt belső szobát. A felperes időközben újabb házasságot kötött, és férje, továbbá kiskorú gyermeke is vele lakik a belső szobában. Az alperes élettársi kapcsolatot létesített Gy. E.-vel, aki albérleti szobában lakik, de a nevezett az alperessel a perbeli lakás külső szobáját is használja.
A felperes keresetében előadta, hogy a honvédség a lakás szolgálati jellegét megszüntette. Kérte annak megállapítását, hogy a perbeli lakás az ő bérleménye, és ehhez képest kereseti kérelme arra irányult, hogy a bíróság az alperest kötelezze a lakás kiürítésére.
Az alperes a tárgyaláson felmutatta az államigazgatási hatóságnak azt a határozatát, amely szerint a lakás tanácsi bérlakássá vált, és abban a peres felek jogcím nélkül laknak. A felek bejelentették, hogy kölcsönösen megállapodtak abban, hogy a pert megszüntetik és eljárnak a lakásügyi hatóságnál a lakás kiutalása iránt. Az eljárás szünetelését a bíróság megállapította.
Az államigazgatási szerv a per folytatását kérte, mert a lakásügyi hatóság a bíróság döntésétől tette függővé, hogy melyik félnek utalja ki a lakást.
A bíróság a megkeresés alapján az ügyben tárgyalást tűzött ki és ítéletet hozott. Ebben arra kötelezte az alperest, hogy a lakást 30 napon belül ürítse ki. Egyben úgy rendelkezett, hogy az alperes elhelyezéséről maga köteles gondoskodni, és a kiköltözéssel egyidejűleg a felperes 10 000 Ft kárpótlást köteles az alperesnek megfizetni.
Az ítélet indokolása szerint a bíróság az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet (R.) 99-100. §-ai alapján rendezte a “házasfelek volt közös lakásának” a használatát. Mivel a lakást elkülönített használatra nem találta alkalmasnak, az alperes bérlőtársi jogviszonyát megszüntette, és az alperest a lakás kiürítésére kötelezte. Az alperest azért nyilvánította rosszhiszemű személynek, mert a házassági életközösség megszakadását az ő magatartása idézte elő. Megállapította, hogy a perbeli lakást a felek a házasság ideje alatt átalakították. A költségekből 6000 Ft – bérbeszámítás útján – megtérült, a leválasztás költsége azonban ennél magasabb volt, ezért a bíróság a kárpótlás összegét 10 000 Ft-ban állapította meg. Figyelembe vette, hogy a lakást eredetileg az alperes kapta és jelenlegi kereseti viszonyai mellett nem tud lakást szerezni magának.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, fellebbezésében a kereset elutasítását kérte.
A felperes csatlakozó fellebbezésében a kárpótlás összegének leszállítását kérte arra hivatkozással, hogy a lakásért 17 000 forint lakás-használatbavételi díjat kell fizetnie.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a lakás használatára vonatkozó rendelkezését helybenhagyta, a kárpótlás összegét pedig 20 000 Ft-ra felemelte.
Az ítélet indokolása szerint a lakás elkülönített használata nem lehetséges. A lakás szolgálati jellege 1971. november 11-én megszűnt, de ezzel az alperes nem vesztette el korábbi bérlői jogcímét. Éppen ellenkezőleg, a lakás a peres felek közös lakásává vált, és így ők bérlőtársak lettek. Mivel a felperes bérleti jogviszonyát ezek szerint nem az ítélet hozza létre, lakás-használatbavételi díjat sem köteles a lakásért fizetni. A kárpótlás összegét pedig azért emelte fel, mert – álláspontja szerint – a természetbeni megosztásra irányuló fellebbezési kérelemben – mint többen – a kárpótlási összeg felemelésére irányuló kérelmet is bentfoglaltnak kell tekinteni.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Az alperes szolgálati viszonya a büntetőbíróság határozata alapján szűnt meg, ezért a szolgálati lakásra létesített bérleti jogviszonya is egyidejűleg megszűnt [35/1956. (IX. 30.) MT rendelet 48. §-ának (1) bekezdése]. Így az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet hatálybalépésekor (1971. július 1-én) a peres felek a lakásban már jogcím nélkül tartózkodtak. A perbeli lakás szolgálati jellege 1971. november 11-én szűnt meg, s az tanácsi bérlakás lett. Ez a körülmény azonban a peres felek lakáshasználatának korábbi jellegén nem változtatott, tehát változatlanul jogcím nélkül tartották birtokukban a perbeli lakást. A tanácsi bérlakás bérlőjét egyébként nem a bíróság, hanem a lakásügyi hatóság jogosult kijelölni, ugyancsak a lakásügyi hatóság feladata a jogcím nélküli személyek elhelyezése, feltéve, ha elhelyezésre igényt támaszthatnak.
A felperes kereseti kérelme, amely annak megállapítására irányult, hogy a perbeli lakás a felperes “bérleményét képezi” – megalapozatlan, azt tehát a bíróságnak el kellett volna utasítani. A bíróság az R. 99-100. §-aiban foglaltak alapján csak a házastársak (volt házastársak) lakásbérleti jogviszonyát rendezheti, a peres felek azonban a per megindításakor nem voltak bérlőtársak, hanem mindketten jogcím nélküli lakáshasználók.
Az előadottakból az is következik, hogy az R. 100. §-a alapján kárpótlás megítélésének sem volt helye. Az egyik jogcím nélküli lakáshasználót nem lehet ugyanis a másik jogcím nélküli lakáshasználó javára kárpótlás fizetésére kötelezni, mert azok mindketten kötelesek a lakást kiüríteni. A lakásügyi hatóság ugyan kiutalhatja valamelyik peres félnek a lakást, ez esetben a kiutalásban részesülő személy nem a másik jogcím nélküli lakáshasználónak köteles kárpótlást fizetni, hanem – ha annak jogszabályi feltételei fennállanak – a tanács részére lakás-használatbavételi díjat kell fizetnie.
A másodfokú bíróság ítélete egyébként azért is törvénysértő, mert az elsőfokú bíróság által megítélt kárpótlás összegét csak az erre irányuló fellebbezési kérelem alapján lehetett volna felemelni. Az alperes azonban ilyen igényt fellebbezésében nem érvényesített.
Az előadottak alapján a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a másodfokú bíróság ítéletét, az elsőfokú bíróság ítéletét pedig megváltoztatta, a keresetet elutasította. Egyben a pervesztes felperest kötelezte az alperes javára a perben felmerült költségek megfizetésére [Pp. 78. § (1) bek.], valamint az alperes illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt másodfokú eljárási illeték megtérítésére [1/1973. (I. 24.) IM. r. 15. §].
Észlelte végül a Legfelsőbb Bíróság azt, hogy a másodfokú bíróság a lakás-használatbavételi díj fizetése kérdésében is állást foglalt. A 2/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 8. §-a értelmében a lakás-használatbavételi díj megállapítása viszont a lakásügyi hatóság (államigazgatási hatóság) hatáskörébe tartozik. A másodfokú bíróság tehát túlterjeszkedett hatáskörén, amikor azt állapította meg, hogy a felperes lakás-használatbavételi díjat nem köteles fizetni.
(Legf. Bír. P. törv. V. 20 364/1974. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 6. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás