GK BH 1975/383
GK BH 1975/3831
1975.08.01.
Jogszabálysértéssel kötött alvállalkozói szerződés útján elért nyereség olyan jogosulatlan vagyoni előny, amely gazdasági bírság kiszabásának alapjául szolgál [20/1973. (VII. 25.) MT rendelet 2. § a) pont; 15/1968. (IV. 6.) Kormány rendelet 1. § (1) bek.; 1022/1973. (VI. 27.) MT határozat 7. b) pont; 9/1967. (III. 12.) Kormány rendelet 4. § (3) bek.; 8/1967. (XII. 31.) ÉVM–ÁH rendelet 1. §, 3. §; 44/1967. (ÁT 1968. 1.) ÉVM–ÁH utasítás 29. § (6) bek.; 20/1972. (XII. 5.) ÉVM–ÁH rendelet 33. §].
Az eljárás alá vont szövetkezet egy kohászati vállalat megrendelő acélöntödei csatornázása építésére szabad árformában 2 398 078 Ft végösszegű szerződést kötött. Ugyanennek a munkának az elvégzésére egy kőműves és egy vízvezetékszerelő kisiparossal szerződött 952 063 Ft alvállalkozói díj mellett, amely utóbb 1 083 388 Ft-ra módosult. A szövetkezet a megrendelőtől 2 332 676 Ft vállalkozói díjat vett fel, míg a két kisiparos részére 1 100 028 Ft-ot fizetett ki. Az indítványozó – annak előadásával, hogy a kisiparosok és a megrendelő, illetve a szövetkezet egy-egy dolgozója ellen büntetőeljárás is indult – a szövetkezetnek ezt az eljárását jogszabályba ütközőnek minősítette és javasolta, hogy az elsőfokú bíróság a szövetkezetet 1 232 648 Ft jogtalanul elért anyagi előny alapulvételével gazdasági bírság fizetésére kötelezze.
Az elsőfokú bíróság a szövetkezetet 1 500 000 Ft gazdasági bírság megfizetésére kötelezte.
A szövetkezet fellebbezése alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a jogtalanul elért nyereség összege, valamint a bírságalap tisztázása érdekében újabb eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az elsőfokú bíróság az új eljárás során árszakértőtől és építési szakértőtől szakvéleményt szerzett be, ezen kívül az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium mint árhatóság állásfoglalását is kikérte abban a kérdésben, hogy – tekintettel a vállalati és a kisipari árrendszer különbözőségére – a szövetkezetnek milyen árrendszerben kellett elszámolnia a megrendelővel.
Az elsőfokú bíróság az újabb ítéletben a szövetkezetet 300 000 Ft gazdasági bírság megfizetésére kötelezte.
Az ítélet indokolása szerint nem kifogásolható, hogy az eljárás alá vont szövetkezet a megrendelővel más – a 44/1967. (ÁT 1968. 1.) ÉVM–ÁH. utasítás szerinti – árakon számolt el, mint a kisiparosokkal. Nem volt jogellenes a munka túlnyomó részének alvállalatba adása sem; hibáztatható ugyan a szövetkezet azért, hogy a számlában nem különítette el a saját és az alvállalkozói teljesítményt, önmagában azonban a kisiparosoknak kifizetett és a generálkivitelezői számlában elszámolt összeg közötti különbség nem szolgálhat a gazdasági bírság kiszabásának alapjául.
Az indokolás szerint bár a szövetkezet a kisiparosokat a 15/1968. (IV. 6.) Korm. rendelet 1. §-ának (1) bekezdése alapján adott engedélyben meghatározott negyedévi 180 000 Ft-ot meghaladó munkával foglalkoztatta, e keret túllépése nem tette azonban érvénytelenné a szerződést. A túllépésnek egyéb, államigazgatási szankciói vannak. A bíróság a szakértők véleményét felülbírálta; abban a szövetkezet végszámlájának helyes összegeként kimutatott 1912608 Ft-ot 2059156 Ft-ra módosítva 264168 Ft túlszámlázást állapított meg.
Az elsőfokú bíróság azt az összeget (410 717 Ft), melyet a szövetkezet a szakértők szerint el nem végzett munkáért (földszállítás) számlázott, “célszerűbb műszaki megoldás”-ból eredő megtakarításnak tekintette. Ezt az összeget a szövetkezet “az állandó bírósági gyakorlat értelmében” annak ellenére elszámolhatta, hogy a munkaárokból kitermelt földet a valóságban nem szállította depójába és vissza a feltöltésbe. Utalt az indokolás többek között még arra is, hogy a tervező eredeti költségvetése “átdolgozott formában is az árutasításnak megfelel”-t, a végszámla kifizetésével pedig a megrendelő “el kívánta ismerni, hogy az eltérő technológiával elért megtakarítás a kivitelezőt illeti meg”. Az 1022/1973. (VI. 27.) Mt. h. határozat 7. b) pontja szerint sem tisztességtelen haszon az, amit munkaszervezés útján érnek el. A szocialista gazdálkodás elveivel az eljárás alá vontnak az a magatartása ellentétes, hogy 264 168 Ft-tal többet számított fel, mint amennyi a ténylegesen elvégzett munkára (és a “célszerűbb műszaki megoldás”-ra) figyelemmel őt megillette volna. Ez az összeg jelentősnek tekinthető, s gazdasági bírság kiszabásának alapjául szolgálhat.
Az ítélet ellen az indítványozó, valamint az eljárás alá vont szövetkezet fellebbezést terjesztett elő.
A módosított indítvány szerint a szövetkezet 1 039 404 Ft jogosulatlan előnyt ért el és ennek figyelembevételével szabandó ki a gazdasági bírság. Az indítványozó újból előadta, hogy az elvállalt munkának csaknem teljes összegben alvállalatba adása jogellenes volt, az eljárás alá vont szövetkezetnek a kisiparosokkal kötött szerződése semmis. Elsősorban azért, mert az utóbbiak a szóban levő beruházási munka elvégzésére kivitelezési jogosultsággal nem rendelkeztek, ettől eltekintve is túllépték a számukra engedélyezett negyedévi keretet, és a – versenytárgyalás nélkül megkapott – munkát az árszabályok megsértésével (nem a kisipari egységárgyűjtemény szerint) számolták el. Az indítványozó előadása szerint a ténylegesen felmerült költségek levonása után a szövetkezet által elért árkülönbözetet teljes egészében jogtalan vagyoni előnynek kell tekinteni. Minthogy a szakértők az alvállalkozók elszámolásában 264 821 Ft jogosulatlan elszámolást állapítanak meg (a meg nem történt földszállítás), az alvállalkozók részére csak 835 207 Ft jogos kifizetés vehető költségként figyelembe, továbbá a szövetkezetnek 9668 Ft saját teljesítése, végül az alvállalkozók részére 173 238 Ft összegben adott anyag. Mindezek pótolhatók – a szövetkezet által vállalt eredményfelelősségre és az őt terhelő építésszerelési adóra tekintettel – 24% kikötött haszonnal, továbbá 1,7% felvonulási költséggel. Az így kiszámított 1 283 921 Ft összeget a 2 323 325 Ft árbevételből levonva, 1 039 404 Ft jogtalan előny mutatkozik, amelyhez a szövetkezet semmis alvállalkozási szerződés és az ipargyakorlásra vonatkozó jogszabályok egyéb megsértésével jutott hozzá.
Az eljárás alá vont szövetkezet az indítvány teljes elutasítását kérte. A fellebbezésében felsorolt okokból szerinte a túlszámlázás összege 154 433 Ft-ra csökkentendő, ez pedig olyan jelentéktelen összeg, amely nem szolgálhat gazdasági bírság alapjául.
Az indítványozó fellebbezése megalapozott, az eljárás alá vont szövetkezeté alaptalan.
Az elsőfokú bíróság tévedett akkor, amikor azt állapította meg, hogy a szövetkezet és az alvállalkozók viszonyában az államigazgatási jogszabályoknak több irányú megsértése polgári jogi következményeket nem von maga után. A bíróság figyelmen kívül hagyta a 9/1967. (III. 12.) Korm. rendelet 4. §-ának (3) bekezdését, amely szerint az építőipari kivitelezési jogosultságra vonatkozó jogszabályokba ütköző, valamint az azok megkerülésével kötött szerződés semmis.
A szövetkezet a jogszabályt sértő alvállalkozói szerződésre alapított ügyletből nyereségre egyáltalán nem tehet szert; a szerződések eltérő egységáraiból és egyéb feltételeiből eredő árkülönbözet teljes egészében jogosulatlan, tehát elvonandó vagyoni előny [20/1973. (VII. 25.) Mt. r. 2. § a) pont].
A jogosultsággal nem rendelkező kivitelezővel történt szerződéskötés – megfelelő egyéb feltételek esetén – önmagában is alap a gazdasági bírság kiszabására. A jelen ügyben tapasztalt további jogszabálysértések csupán az eljárás alá vont magatartásának súlyosabb megítélését vonják maguk után. A szövetkezetnek tisztában kellett lennie azzal, hogy a kisiparosok részére – még ha jogosultságuk lett volna is – ilyen összegű munkát nem adhatott volna vállalatba. A 8/1967. (XII. 31.) ÉVM–ÁH rendelet figyelembevételével nem köthetett volna a vállalatokra vonatkozóan megállapított maximált árakon szerződést a kisiparosokkal, végül a számlában a saját és az alvállalkozói teljesítményt el kellett volna különítenie. Mindezeken felül a szövetkezet a kisiparosok munkaerejének lekötésével a lakosság közvetlen ellátását is hátráltatta.
A szóban levő “generálkivitelezési” szerződés megkötésének a célja kizárólag az árkülönbözet révén elérhető nyereség, tehát nyerészkedés volt. Ez a körülmény az elsőfokú büntetőbíróság által megállapított tényállásból is kitűnik. E szerint az építtető a munkát a szövetkezetnél 1971. március 27-én rendelte meg, a kisiparosok viszont már 1971. március 20-án elkészítették a költségvetésüket (a tervező nettó költségvetésének 15%-os növelésével), s a műszaki ellenőr a kisiparosok részére ideiglenes gyári belépési engedélyt már ezen a napon kért, végül a generálkivitelezési és az alvállalkozási szerződések ugyanazon a napon (1971. április 28-án) jöttek létre.
Az eljárás alá vont szövetkezet tévesen hivatkozik arra, hogy az ÉVM állásfoglalása szerint a megrendelővel szabályosan számolt el, s e vonatkozásban téves az elsőfokú bíróság álláspontja is. Az ÉVM szerint a szövetkezet a megrendelővel a 44/1967. (ÁT. 1968. 1.) ÉVM–ÁH utasítás szerint számolhatott el, és így lehetett megállapítani a generál termelési értéket is. Az árhatóság tehát a maximált áron való elszámolást tartotta elfogadhatónak. A szövetkezet azonban nem maximált, hanem “szabad” áron számolt el. A maximált áras költségvetés egységárait ugyanis – árelemzés nélkül – lényegesen felemelte, úgy, hogy a tervező 827 881 Ft nettó összegű költségvetésének végösszege helyett a szövetkezet 1 515 657 Ft nettó összeget jelölt meg, amit – a kért pótlékokkal és haszonnal együtt – a megrendelő el is fogadott. Maximált áron tulajdonképpen a kisiparosok számoltak el anélkül, hogy ehhez joguk lett volna.
A büntető- és a jelen perben lefolytatott újabb eljárás tárta fel azt a körülményt is, hogy a végszámlába a szövetkezet 447 392 Ft összegű olyan teljesítményt állított be, amelyet nem végzett el. Ebből a különbözetből a kisiparosok 264 821 Ft erejéig részesültek. A felek a szerződést tételes elszámolás mellett kötötték, tehát csak a valóságban elvégzett mennyiségeket lett volna szabad számlázniuk.
Téves az elsőfokú bíróságnak a “célszerűbb megoldás”-ra vonatkozó álláspontja. Az ilyen alapon elérhető gazdasági előny a maximált árformába tartozó beruházások esetében illetheti meg – részben vagy egészben – a vállalkozót. A célszerűbb megoldással érintett szerkezetek, munkarészek ellenértékének megállapításánál ugyanis a felek ármaximáló rendelkezéseket figyelmen kívül hagyhatják, s ennek megfelelően határozhatják meg a vállalkozói díjat [44/1967. (ÁT 1968. 1.) ÉVM–ÁH. utasítás 29. § (6) bek, ez idő szerint a 20/1972. (XII. 5.) ÉVM–ÁH r. 33. §]. A jelen esetben azonban – attól eltekintve, hogy nem maximált áras munkáról van szó – a vállalkozói díj meghatározása nem úgy történt, hogy aszerint el nem végzett munkát is el lehetett volna számolni. Az elsőfokú bíróság tévedett annak a ténynek az értékelésében is, hogy a megrendelő a műszaki ellenőr elismerése alapján az el nem végzett munkáért is díjat folyósított. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis – miként arra az indítványozó a fellebbezésében helyesen rámutatott – a végszámla kiegyenlítése nem tekinthető olyan ráutaló magatartásnak, amelyből a szerződésmódosítás tényére lehetne következtetni.
Az el nem végzett munkának a gazdasági bírság alapja szempontjából van jelentősége, nevezetesen hogy az alvállalkozók részére ténylegesen kifizetett számlaösszeget csak 264 821 Ft levonásával lehet a szövetkezet költségének tekinteni. Vagyis a túlszámlázás következményeit ebben a vonatkozásban is a szövetkezet viseli.
A Legfelsőbb Bíróság a fentiekhez képest a bírságalapot 1 033 439 Ft-ban határozta meg, és a sorozatos jogszabálysértésekre és a szocialista gazdálkodás elveinek súlyos megszegésére tekintettel az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján akként változtatta meg, hogy a szövetkezetet 1 300 000 Ft gazdasági bírság megfizetésére kötelezte.
(Legf. Bír. Gf. VII. 32 475/1974. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 8. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás