BK BH 1975/404
BK BH 1975/4041
1975.09.01.
A régészeti leletek is elkövetési tárgyai a rongálásnak. – A régészeti leletek feltárásával kapcsolatosan a társadalmi tulajdonban különösen nagy kárt okozó rongálás megvalósítása [1961. évi V. törvény (Btk.) 302. § (4) bek.].
A megyei főügyészség vádiratában a terhelt ellen az 1961. évi V. törvény (Btk.) 302. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rongálás bűntette miatt emelt vádat az alábbi tényállás alapján.
A V.-i Új Alkotmány mezőgazdasági termelőszövetkezet földjén szőlőtelepítés érdekében végzett munkák során az időszámítás utáni I-III. századból származó, római kori cserép- és kődarabok, majd később mozaiklapok kerültek a felszínre. Ekkor a terhelt, a tsz főmezőgazdásza a talajforgatási munkát leállíttatta, majd utasítására másnap a tsz jogtanácsosa e tényről bejelentést tett a p.-i múzeumnak, ahol éppen ott tartózkodott a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. A főigazgató a helyszínre ment, és olyan üzenetet küldött a tsz elnökének, hogy a munka nem folytatható, mivel a terület védetté nyilvánított, továbbá hogy másnap felkeresi a tsz vezetőit.
A következő napon a terhelt utasította a tsz jogtanácsosát, hogy a telekkönyvi iratok megtekintése útján állapítsa meg, vajon a kérdéses terület valóban védett-e. Majd miután meggyőződött arról, hogy a terület nincs védetté nyilvánítva, és a koradélutáni órákig a főigazgató a tsz-nél nem jelentkezett, a terhelt a kb. 70-90 cm mélységben végzendő földforgatási munka további folytatására adott utasítást. Ennek során kb. 2,8 m szélességben, a 6 m hosszú mozaikpadló megrongálódott, és a római korból származó leletben jelentékeny károsodás következett be. A munka mindaddig folyt, amíg a főigazgató a délutáni órákban azt le nem állíttatta.
A megyei bíróság tanácsülésen hozott végzésével a terhelt ellen rongálás bűntette miatt indított büntetőeljárást a Be. 170. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján bűncselekmény hiányában megszüntette, és az iratokat a szabálysértési eljárás lefolytatása végett a járási tanács vb. igazgatási osztályához rendelte megküldeni.
A végzés indokolása szerint a terhelt megszegte a muzeális emlékek védelméről szóló 1963. évi 9. törvényerejű rendelet 17. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést, amely szerint a földmunka során előkerülő muzeális tárgyak észlelése esetén a munkát a Megyei Múzeum intézkedéséig fel kell függeszteni, és azt csak 8 nap elteltével lehet ismét folytatni. A terhelt a jogszabályban írt bejelentési kötelezettségének eleget tett ugyan, a munka folytatását azonban a nélkül rendelte el, hogy az előírt 8 nap letelt volna, s ezért történt, hogy további 6 méter hosszúságú mozaikpadló rongálódott meg.
A bíróság álláspontja szerint az elkövetési magatartást speciális jogszabály, a 17/1968. (IV. 14.) Korm. rendelet 157. §-a muzeális tárgyak védelmének elmulasztása szabálysértéseként 3000 Ft pénzbírság kiszabásával rendeli büntetni. Végül utalt a bíróság határozatában arra is, hogy a kár összege sem a vádiratból, sem az iratok tartalmából nem tűnt ki, ennek hiányában pedig a rongálás bűntette nem állapítható meg.
Az elsőfokú bíróság határozatát a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta.
A végzés indokolása szerint a terhelt megszegte az 1963. évi 9. törvényerejű rendelet 17. §-ában, továbbá az említett jogszabály végrehajtása tárgyában kiadott 2/1965. (I. 8.) MM. rendelet 46. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést, s ezáltal az elsőfokú bíróság végzésében megjelölt szabálysértést valósította meg.
A határozat indokolása utalt arra, hogy a jelen ügyben pénzben kifejezhető kár nem mutatható ki, mert a muzeális érték a büntetőjogi megítélés szempontjából sem tekinthető kárnak.
E határozatok ellen emelt törvényességi óvás szerint iratellenes az a megállapítás, hogy pénzben kifejezhető kárösszeget nem lehet megállapítani, ugyanis a Magyar Nemzeti Múzeumnak a nyomozati iratok 10. oldalszám alatt fellelhető szakvéleménye szerint a megsemmisült mozaikpadló nagysága 40-60 m2 volt, ennek értéke 600 000 forint, amely kárösszeg megállapításánál a Tunéziából Magyarországra küldött mozaikok biztosítási díját vették alapul.
A törvényességi óvás tévesnek tartja azt az álláspontot, amely szerint a muzeális érték a büntetőjogi megítélés szempontjából kárnak nem tekinthető. Utal arra, hogy a muzeális értékek vagyoni jellegű ügyletek tárgyául szolgálhatnak, téves tehát a Legfelsőbb Bíróság végzésében kifejtett az az álláspont, amely szerint a vádirat kárösszeget nem jelölt meg, következésképpen károkozást az ügyész nem tett vád tárgyává.
Végül a törvényességi óvás hivatkozik arra, hogy a kár az állam tulajdonában a terhelt rongálást megvalósító cselekményének eredményeként keletkezett, ezért a Btk. 302. §-ának (1) bekezdésébe ütköző bűncselekmény megvalósult, amely a kár mértékére tekintettel a (3) bekezdés szerinti különösen nagy kárt okozó rongálás bűntettének minősül.
Az Elnökségi Tanács a törvényességi óvást alaposnak találta.
A büntetőeljárás adataiból megállapítható, hogy azon a földterületen, ahol a V.-i Új Alkotmány Mg. Tsz szőlőtelepítési munkákat végeztetett, 1963-ban a Magyar Nemzeti Múzeum és a p.-i múzeum régészei részleges feltárást végeztek. Ennek során megállapították, hogy ezen a területen az időszámítás utáni I-III. századból származó római kori település nyomai találhatók, ezért a múzeum kezdeményezésére a Művelődésügyi Minisztérium 1968. február 29. napján ezt a területet védetté nyilvánította. Ezt a körülményt azonban a telekkönyvi hatóság nem jegyezte be, és az elsősorban érintett tsz sem kapott erről értesítést, tehát sem a terhelt, sem a tsz többi vezetői nem tudták, hogy a terület – mely addig is mezőgazdasági művelés alatt állt – védett.
A tsz 1974 júniusában a területen szőlőt kívánt telepíteni, mellyel kapcsolatos hatósági engedélyek beszerzését az Ültetvénytervező Vállalat végezte. Tekintettel arra, hogy a szőlőtelepítésre kijelölt parcella olyan földterület mellett feküdt, amelyet régészeti lelőhelynek nyilvánítottak, s amelyre vonatkozóan a védettség a telekkönyvben is be volt jegyezve, az Ültetvénytervező Vállalat az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség p.-i építésvezetőségéhez fordult, amely azonban nem továbbította a kérelmet az illetékes megyei múzeumhoz, hanem a kérelmet válasz nélkül hagyta.
A terhelt irányításával folyó talajelőkészítési munka során 70-90 cm mélységben forgatták meg a földet, ahonnan kövek és cserépdarabok bukkantak elő. A terhelt a birtokában levő térképek alapján abban a feltevésben volt, hogy a múlt században és a századforduló idején épült régi pincék maradványai kerültek elő. Amikor azonban június 19. napján egy hatalmas kőtömb megrongálta az ekét és mozaiktöredékek kerültek elő, intézkedett a munka leállítása felől, utasítására pedig a tsz jogtanácsosa a régészeti leletek felbukkanásáról értesítette a megyei múzeumot. A telefonüzenetre a múzeum főigazgatója gépkocsival a helyszínen megjelent ugyan, de a tsz vezetőit nem kereste fel, a további teendők érdekében konkrét intézkedést sem tett, csupán a véletlenül ott tartózkodó növénytermesztési ágazatvezetővel küldött üzenetet a tsz vezetőinek.
A terhelt ennek az üzenetnek az alapján kérte fel a tsz jogtanácsosát, hogy tájékozódjék arról, vajon a terület valóban védett-e. A munka folytatását csak azt követően rendelte el, amikor telekkönyvi adatok alapján olyan megállapításra jutott, hogy a terület nem védett.
A vádiratban vád tárgyává tett, a Btk. 302. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rongálás tényállási eleme idegen vagyontárgy megsemmisítése vagy megrongálása, eredménye pedig a kár bekövetkezése.
A rongálás bűncselekményének elkövetési tárgya értékkel bíró vagyontárgy, melynél a jogszabály nem tartalmaz további megszorítást. Ebből következik, hogy a rongálás tárgya lehet mind ingó, mind ingatlan vagyontárgy, tehát a régészeti leletek abban az esetben is elkövetési tárgyai a rongálásnak, ha azok épületek, épületrészek, vagyis az ingatlan vagyon fogalma alá tartoznak.
A bűncselekmény elkövetési cselekménye a vagyontárgy teljes vagy részleges megsemmisítése, mely utóbbit a törvény a “megrongálás” kifejezéssel jelöl meg. Az adott ügyben a még fel nem tárt leletek teljességének ismeretében lehet csak állást foglalni abban a kérdésben, hogy a feltételezett mozaikpadló maradványok teljes elpusztulása következett-e be. Abból a tényből azonban, hogy a földmunka során viszonylag nagyobb mozaiklap darabok kerültek a felszínre, arra vonható következtetés, hogy a leletek még restaurálás útján megmenthetők, tehát a földmunkálatok során a muzeális régiségeknek csupán a megrongálódása következett be.
Az idegen vagyontárgy megrongálása, illetőleg megsemmisítése csak akkor bűncselekmény, ha e tevékenységgel okozati összefüggésben a vagyontárgyban kár keletkezik.
Az Elnökségi Tanács tévesnek találta az eljárt bíróságok törvényességi óvással megtámadott határozatában kifejtett azt az álláspontját, hogy ebben az ügyben pénzben is kifejezhető kár nem mutatható ki, a muzeális érték a büntetőjogi megítélés szempontjából nem tekinthető kárnak.
A kár – amely egyes vagyon elleni bűncselekményeknél, ezek között a rongálásnál is, mint a bűncselekmény eredménye jelentkezik – összegszerűen meghatározható és pénzben is kifejezhető, mely magában foglalja a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállt értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt.
A muzeális értékű régészeti leletek általában nem tárgyai az áruforgalomnak, ez azonban nem jelenti azt, hogy vagyoni értékük nincs, s azok megrongálása, megsemmisítése kár bekövetkezését ne eredményezné. A muzeális értékű tárgyak éppen azért, mert ritkaságok, egyedi jellegüknél és pótolhatatlanságuknál fogva a vagyontárgyak körében kiemelt jogvédelmet igényelnek, mivel kifejező részei az egyetemes emberi kultúrának, hazánk történeti múltjának jellegzetes emlékei, kulturális fejlődésének tárgyi bizonyítékai, valamint tudományos, művelődéstörténeti szempontból is jelentősek.
A kifejtettekből következik, hogy az egyedi jellegű, régészeti leletek tárgyai lehetnek a Btk. XVI. fejezetében foglalt bűncselekményeknek.
Az viszont kétségtelenül megállapítható, hogy az adott ügyben megrongálódott mozaikpadló részek értéke jelenleg pontosan nem határozható meg. Ennek oka az, hogy ez a romterület régészetileg mind a mai napig nincs feltárva, ezért nem állapítható meg, hogy a föld felszínére eltöredezetten került mozaiklap darabok egy összefüggő és az 1974. június 19. napját megelőzően ép mozaikpadló részeit alkották-e; mi volt ennek az eredeti pontos mérete; mely időből származott; a restaurálás utólagos lehetősége fennáll-e; milyen érték semmisült meg június 19. napján és mi az a kárösszeg, amely június 21. napján a délutáni földforgatás következtében állt be.
E kérdések ez idő szerinti tisztázottságának a hiányával magyarázható, hogy a nyomozás során a Magyar Nemzeti Múzeum a feltételezett mozaikpadló értékét, illetőleg a bekövetkezett kárt több alkalommal eltérően jelölte meg: a feljelentés kiegészítésében 1 200 000 forintról, majd 3 000 000 forintról tett említést, de újabb válaszában már csak 600 000 forintra becsülte az értéket. A Legfelsőbb Bíróság már több határozatában rámutatott arra, hogy rongálás esetén a kár összegét egyrészt a megrongált dolog helyrehozatalára fordított költség, másrészt pedig a rongálás következtében előálló értékcsökkenés teszi ki, s ez az irányadó mind a bűncselekmény megvalósulása, mind annak minősítése szempontjából.
Az Elnökségi Tanács álláspontja szerint a kárösszeg ez idő szerinti pontos tisztázottságának a hiányában is az eljárás adataiból megállapítható, hogy a mintegy 1600 éves, római korból származó, ritkaságnak tekintendő, öt színből álló mozaik meghaladja azt az értéket, amely a Legfelsőbb Bíróság elvi iránymutatásában foglaltak szerint a “különösen nagy kár (érték)” fogalma alá tartozik. Ez következik egyébként a muzeális értékű régészeti leletek kiemelkedő jelentőségéből is.
Az elkövetéskor hatályban volt Ptk. 132. § (1) bekezdésében, illetőleg az 1975. évi 6. törvényerejű rendelet 1. §-ával módosított 1963. évi 9. törvényerejű rendelet 17. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel a földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő, illetőleg onnan előkerülő muzeális vagy műemlék értékű tárgyak az állam tulajdonát képezik.
Minthogy tehát a terhelt a Btk. 311. §-ának 1. pontja értelmében társadalmi tulajdonban álló vagyontárgy megrongálását eredményező és ezáltal kárt okozó magatartást tanúsított, az eljárt bíróságok tévesen helyezkedtek arra az álláspontra, hogy a terheltnek a vádiratban vád tárgyává tett cselekménye nem bűncselekmény, hanem a 17/1968. (IV. 14.) Korm. rendelet 157. §-ában meghatározott muzeális tárgyak védelmének elmulasztása szabálysértését valósítja meg. Az adott esetben a terhelt nem csupán az igazgatási jogszabály megsértésében jelentkező magatartást tanúsított, hanem cselekménye megvalósította a bűncselekmény törvényi tényállását. Ez okból nem kerülhet szóba az említett jogszabály 136. §-ába ütköző műemlékvédelmi szabálysértés megvalósulása sem.
Ezért az Elnökségi Tanács megállapította, hogy a megyei bíróság végzésének az a rendelkezése, amellyel a terhelttel szemben indított büntetőeljárást a Be. 170. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján bűncselekmény hiányában megszüntette, és a szabálysértés elbírálása végett az iratokat az illetékes szabálysértési hatósághoz áttette, valamint a Legfelsőbb Bíróság határozata, amellyel az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta: törvénysértő. Ezért azokat a Be. 290. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és megállapította, hogy a terhelt a társadalmi tulajdonban különösen nagy kárt okozó rongálást valósított meg.
(Legf. Bír. Eln. Tan. B. törv. 549/1975. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 9. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás