BK BH 1975/48
BK BH 1975/481
1975.02.01.
Az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés befejezett kísérletének azokban az eseteiben, amikor a sértett nem kerül ugyan életveszélybe, az elkövető azonban az általa okozott sérülést halálos következménnyel járónak hitte és ebben a tudatban olyan aktív tevékenységet fejtett ki, amelynek a célja a súlyosabb következmény beállásának az elhárítása volt: a Btk. 10. §-a (3) bekezdése II. tételének az alkalmazása nem kizárt [1961. évi V. törvény (Btk.) 10. § (3) bek., 253. §].
A megyei bíróság a terheltet emberölés bűntettének kísérletéért 5 évi – szigorított börtönben végrehajtandó – szabadságvesztésre és a közügyektől 3 évi eltiltásra ítélte. Kötelezte őt, hogy kényszerelvonó-kezelésnek vesse alá magát.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítélete ellen bejelentett fellebbezéseket elutasította.
A megállapított tényállás szerint a terhelt élettársával az állami gazdaság majorjában lakik. Évek óta túlzott mértékben italozik, idült alkoholista.
Az említett majorban lakott a sértett is. A terhelt és a sértett között soha nem volt nézeteltérés vagy összetűzés.
1972. december 24-én a terhelt előzetes italozás és kártyázás, majd veszekedés után a sértettet egy vasfejű gereblyével nagy erővel fejbe ütötte úgy, hogy az ütés a bal oldali járomcsont törését és a koponyacsont repedését idézte elő. A véletlenen múlott, hogy a sérülés nem járt halálos következménnyel. A sértett a bántalmazással összefüggésben azonban maradandó egészségromlást szenvedett, mivel elvesztette bal szemének látóképességét.
A terhelt a tettlegesség után megijedt, a gereblyét eldobta s nyomban közölte az élettársával, hogy a sértettet leütötte, az talán meg is halt. Ezután kerékpárra ült és a kb. 1 km távolságban levő transzformátorházhoz sietett. Megkérte az ott lakó villanyszerelőt, hogy telefonon sürgősen hívja ki a mentőket. Az utóbbi távbeszélőn értesítette a mentőket, a terhelt pedig kiállt az útra, hogy a helyszínre irányítsa őket. A mentők a sértettet a kórházba szállították.
Az elsőfokú bíróság a cselekmény minősítésével kapcsolatban kifejtette, hogy a bántalmazásnál használt gereblye, ha annak vasrészével nagy erővel a megtámadott személy fejére ütnek, az emberélet kioltására alkalmas eszköz. A terhelt magatartása várható következményeivel tisztában volt és e következményekbe belenyugodva hajtotta végre a cselekményt. Magatartásával ezért az 1961. évi V. törvény (Btk.) 253. §-ának (1) bekezdésében meghatározott emberölés bűntettének a kísérletét valósította meg.
A védő a fellebbezésének indoklásában támadta a cselekmény minősítését és maradandó testi fogyatékosságot eredményező testi sértés bűntettének megállapítását kérte. Hivatkozott a Btk. 10. §-ának (3) bekezdésére is s annak alapján önkéntes eredményelhárítás címén, a maradék bűncselekményben kérte megállapítani a terhelt bűnösségét.
A Legfelsőbb Bíróságnak másodfokon eljárt tanácsa a védelmi állásponttal kapcsolatban kifejtette, hogy az emberölés kísérlete esetén önkéntes eredményelhárítás csak akkor jöhet szóba, ha a sérülés egyébként a terhelt pozitív magatartása nélkül a halálos eredmény bekövetkezésére vezetett, illetve vezethetett volna. Az adott esetben azonban életveszély egyáltalán nem állott elő, az orvos szakértői véleményből kitűnően a szóban forgó csonttörés orvosi beavatkozás nélkül is meggyógyult volna.
Az ügyben hozott első és másodfokú határozatok ellen emelt törvényességi óvást a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa alaposnak találta.
Az eljárt bíróságok a megalapozott tényállás alapján helyesen vonták le azt a jogi következtetést, hogy a terhelt cselekményét emberölésre irányuló eshetőleges szándékkal követte el. Az elkövetéshez használt eszköz jellege, annak fejre irányzott használati módja, az ütés igen nagy ereje és a sérülés helye, valamint következménye alapján nyilvánvaló, hogy a terhelt tudatában ténylegesen felmerült a halálos eredmény bekövetkezésének a lehetősége és ebbe belenyugodva cselekedett. Az a körülmény, hogy a sérülés nem járt életveszéllyel, nem zárja ki az emberölésre irányuló eshetőleges szándék megállapítását.
Tévesen határoztak azonban az eljárt bíróságok, amikor a terhelt javára nem állapították meg a Btk. 10. §-a (3) bekezdésének II. fordulatában foglalt büntetlenséget eredményező körülmény fennállását, arra hivatkozással, hogy az önkéntes eredményelhárítás csak akkor valósul meg, ha az elkövető pozitív magatartása nélkül a sérülés a halálos eredmény bekövetkezésére vezethetett volna.
Ennek a büntethetőséget megszüntető oknak a felvételét az a kriminálpolitikai meggondolás tette indokolttá, hogy a bűncselekmény véghezvitelére irányuló szándék megváltoztatása folytán az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyesség foka olyan mértékben csökkent, hogy a kísérleti cselekményért történő felelősségre vonás méltánytalan volna, másfelől pedig a törvényhozó az elkövetőt a büntetlenség kilátásba helyezésével kívánta a súlyosabb eredmény elhárítására indítani, ugyanis a társadalomnak nagyobb érdeke fűződik a jogsértő eredmény elmaradásához, mint az elkövető megbüntetéséhez.
Mind a jogirodalomban, mind a bírói gyakorlatban egységes az a felfogás, hogy önkéntes eredményelhárításra kizárólag a befejezett kísérlet esetén kerülhet sor, amikor az elkövető mindent megtett a bűncselekmény befejezése érdekében, tehát a teljes törvényi tényállásból csakis az eredmény hiányzik.
Az önkéntes eredményelhárításnak az alanyi oldalon jelentkező egyik feltétele, hogy az elkövető céltudatosan, annak érdekében cselekedjék, hogy az eredetileg szándékolt bűncselekmény törvényi tényállásához tartozó eredmény ne következzék be, másik feltétele pedig, hogy ez az akaratelhatározás külső kényszer vagy egyéb behatás nélkül kizárólag belső indítékból fakadjon, közömbös viszont, hogy ezt milyen motívum hozza létre.
Az önkéntes eredményelhárításnak a tárgyi oldalon egyik feltétele, hogy az elkövető az eredmény elhárítása érdekében aktív tevékenységet, pozitív magatartást fejtsen ki, s ezt olyan időben tanúsítsa, amikor a bűncselekményt mások még nem fedezték fel. Nem zárja ki viszont az önkéntes eredményelhárítás megállapítását, ha az elkövető tévesen azt hiszi, hogy cselekményét már felfedezték, s ennek tudatában hárítja el az eredményt.
Végül a tárgyi oldalon jelentkező további feltétel, hogy a cselekmény elkövetésekor az elkövető által szándékolt eredmény ténylegesen elmaradjon. Ha az elkövető utóbb mindent megtett annak érdekében, hogy az eredmény bekövetkezését elhárítsa, az azonban ennek ellenére beáll: az önkéntes eredményelhárítás nem állapítható meg.
A jogirodalomban és az ítélkezési gyakorlatban ismert az a felfogás, mely szerint az önkéntes eredményelhárítás megállapításának a feltétele, hogy az eredmény kizárólag az elkövető tevékenysége folytán maradjon el, míg abban az esetben, ha az eredmény bekövetkezésének a lehetősége objektíve nem állt fenn, a szóban forgó büntethetőséget megszüntető körülmény szóba sem kerülhet.
Ezt a nézetet elfogadva fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvással megtámadott határozatában, hogy az önkéntes eredményelhárítás csak akkor valósul meg, ha az okozott sérülés halálos eredmény bekövetkezésével járt volna.
Az Elnökségi Tanács álláspontja szerint ez a felfogás nem áll összhangban a Legfelsőbb Bíróság 4. számú irányelve alapján kifejlődött azzal az ítélkezési gyakorlattal, amely az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés bűntettének a kísérletét – egyéb feltételek megléte esetén – azokban az esetekben is megállapíthatónak tartja, amikor a véghezvitt cselekmény ténylegesen nem eredményezett életveszélyt. Ezért az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés befejezett kísérletének azokban az eseteiben, amikor a sértett nem kerül ugyan életveszélybe, az elkövető azonban az általa okozott sérülést – a szándékával összhangban állóan – halálos következménnyel járónak hitte és ebben a tudatban olyan aktív tevékenységet fejtett ki, amelynek a célja a súlyosabb következmény beállásának az elhárítása volt: a Btk. 10. §-a (3) bekezdése II. tételének az alkalmazása nem kizárt. Ha ugyanis az elkövető abban a téves feltevésben cselekedett, hogy a sértett életét közvetlenül fenyegető sérülést okozott, ez a tévedés nem róható a terhére olyan vonatkozásban, amely meggátolná a Btk. 30. §-ának d) pontjában foglalt büntethetőséget megszüntető ok érvényesülését.
A fentiektől eltérő annak az álláspontnak az elfogadása, amely szerint az önkéntes eredményelhárítás csak akkor állapítható meg, ha a sérülés az elkövető pozitív magatartása nélkül halálos következményhez vezethetett volna, azt eredményezné, hogy a közvetlen életveszélyt, súlyosabb sérülést okozó elkövető – a Btk. 10. §-a (3) bekezdésének II. fordulata alkalmazása szempontjából – előnyösebb helyzetbe kerülne, mint az, akinek a cselekménye ilyen életveszéllyel járó sérülést nem eredményezett. Az eshetőleges szándékkal megvalósított, de ténylegesen életveszélyt nem eredményező emberölési cselekmény kísérlete esetén a magatartásnak a Btk. 253. §-a szerinti bűntettként minősítése, ugyanakkor azonban erre az esetre az önkéntes eredményelhárításnak azzal az indokkal történő kizárása, hogy az okozott sérülés a terhelt elhárító tevékenysége nélkül sem vezetett volna a halálos eredmény bekövetkezéséhez: az elkövető terhére jelentkező olyan ellentmondás, amely szemben áll nemcsak az általános ítélkezési elvekkel és az önkéntes eredményelhárításhoz fűződő jogpolitikai érdekekkel, hanem a közönséges élettapasztalattal és a józan erkölcsi felfogással is.
Az adott esetben, amikor a terhelt a sértettet fejen ütötte a vasvégű gereblyével, abban a tudatban volt, hogy ütése halált eredményez és ezt közölte is élettársával. A terhelt ekkor önként, pusztán belső lelki indítékokból fakadóan a mentők helyszínre hívása iránt intézkedett, majd kiállt az útra, hogy az érkező mentőket késedelem nélkül a helyszínre irányítsa. A terhelt nem volt képes szakszerűen felmérni az általa okozott sérülés súlyosságát, azt halálos kimenetelűnek hitte, mely körülmény – a fentiekben kifejtettek értelmében – nem zárja ki az önkéntes eredményelhárítás kedvezményének javára történő értékelését.
Mindezekre tekintettel az Elnökségi Tanács az 1973. évi I. törvény (Be.) 290. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította, hogy az eljárt bíróságok határozatai törvénysértőek abban a vonatkozásban, hogy a terhelt esetében a Btk. 10. §-a (3) bekezdése II. fordulatában foglalt rendelkezést nem alkalmazták és a terhelt bűnösségét a Btk. 253. §-a (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntettének a Btk. 9. §-a szerinti kísérletében megállapították.
A terheltet büntetőjogi felelősség terheli amiatt a cselekmény miatt, hogy a sértett a bántalmazás következtében járomcsonttörést és koponyacsont-repedést szenvedett, valamint azért is, mivel ezzel összefüggésben bal szemének látóképességét véglegesen elveszítette. Az Elnökségi Tanács a terhelt bűnösségét ebben a maradékcselekményben megállapítva a Btk. 257. §-a (1) bekezdésének II. tételébe ütköző és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő maradandó testi fogyatékosságot előidéző testi sértés bűntette miatt a terheltre új büntetést szabott ki.
Figyelemmel az eljárt bíróságok határozataiban hiánytalanul és helyesen felsorolt bűnösségi körülményekre, az Elnökségi Tanács úgy találta, hogy 3 évi szabadságvesztés és a közügyektől 2 évre eltiltás az a büntetés, amely összhatásában arányban áll a cselekmény tárgyi súlyával és a terhelt bűnösségének fokával, és amelytől a büntetés céljainak a megvalósulása remélhető.
(Legf. Bír. Eln. Tan. B. törv. 1233/1974. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 2. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás