BK BH 1975/497
BK BH 1975/4971
1975.11.01.
I. Nem lehet megállapítani a terhelt bűnösségét csempészet bűntettében, ha a cselekmény elkövetésekor a vámáru értéke meg is haladta a vámszabálysértés és a vámbűntett elhatárolása szempontjából irányadó értéket (5000 Ft), de a cselekmény elbírálásakor a vámszabály időközi módosítása szerinti értéket (10 000 Ft) nem lépte túl [1961. évi V. törvény (Btk.) 249. §, 3. § (2) bek.].
II. Együtt utazó családtagokat csak az ugyanazzal a tartós használati tárggyal kapcsolatban nem illeti meg a személyenként megállapított vámkedvezmény [4/1967. (XII. 23.) PM–KkM rendelet mellékletét alkotó Utasforgalmi vámtarifa V. pontja és a végrehajtási utasítás 12/d pontja.].
A járásbíróság tárgyalás mellőzésével hozott végzésével a terheltet csempészet bűntette miatt 1500 forint pénzbüntetéssel sújtotta.
A terhelt tárgyalás kitűzését kérte. Előadta, hogy fiával együtt vett részt a Szovjetunióban lebonyolított kétnapos társasutazáson, külön valutaösszeget igényeltek, és részben a Szovjetunióban élő rokonaiktól kaptak ajándéktárgyakat, részben pedig a devizahatósági engedéllyel kivitt valutaösszegből vásároltak ingóságokat, melyeket közösen hoztak be az ország területére. Ekként nem 4000 forint, hanem 8000 forint az általuk együttesen vámmentesen behozható áruk értéke.
A járásbíróság tárgyalás alapján hatályon kívül helyezte végzését, a terheltet bűnösnek mondta ki csempészet bűntettében és ezért 1000 forint pénzbüntetésre ítélte. A lefoglalt vámáruból 2043 forint belföldi forgalmi értékű ingóságokat elkobzott, míg a további 6433 forint értékű vámárut – ezek között egy 2980 forint belföldi forgalmi értékű magnetofont – vám megfizetése mellett a terhelt részére méltányosságból kiadni rendelte.
Az ítélet ellen kizárólag a vádlott jelentett be fellebbezést a bűnösség megállapítása miatt, felmentés végett.
A megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a vámáruk közül a magnetofonnak a terhelt részére való kiadását mellőzte, és azt a vámhivatalnak átadta állami vállalat útján történő értékesítés végett.
Az eljárt bíróságok ítéletében megállapított tényállás lényege a következő.
A terhelt csoportos útlevéllel utazott a Szovjetunióba 18 éves fiával együtt. A rendelkezésre álló fizetési eszközöket áruvásárlásra fordította. Arra számítva, hogy azok értéke személyenként a 4000 forintot nem haladja meg, a magával hozott árucikkeket másnap a határállomáson történt vámellenőrzés során tételesen nem sorolta fel a vámáru-nyilatkozatban. Az ország területére behozott ingóságok belföldi forgalmi értéke 8476 forintot tett ki.
A megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítélete ellen a terhelt javára emelt törvényességi óvásban kifejtettek szerint a másodfokú bíróság határozatának meghozatala idején már hatályban volt a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény (Sztv.) módosításáról és kiegészítéséről szóló 1974. évi 23. törvényerejű rendelet, melynek 17. §-a módosította az Sztv. 114. §-ának (1) bekezdését, s e szerint a 10 000 forintot meg nem haladó értékű vámáru tekintetében elkövetett cselekmény szabálysértésnek minősül. A törvényességi óvásban kifejtett álláspont szerint a megyei bíróság mint másodfokú bíróság határozata törvénysértő, mert az 1961. évi V. törvény (Btk.) 3. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés megsértésével elmulasztotta a terheltnek bűntett hiányában való felmentését.
A törvényességi óvás az alábbiak szerint alapos.
Az 1974. évi 23. törvényerejű rendelet 17. §-a akként módosította az Sztv. 114. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést, hogy a vámszabálysértés és vámbűntett elhatárolása szempontjából irányadó összeget az addigi 5000 forint helyett 10 000 forintban jelölte meg. A vámellenőrzés alól elvont vámárura nézve elkövetett szándékos cselekmény tehát csupán akkor valósítja meg a Btk. 249. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző vámbűntettet, ha az áruforgalmi értéke a 10 000 forintot meghaladja.
Az 1974. évi 23. tvr. 20. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint e jogszabály 1975. január 1. napján lépett hatályba.
A Btk. 3. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha az elbíráláskor olyan új büntetőtörvény van hatályban, amely szerint a cselekmény már nem bűncselekmény vagy enyhébb elbírálás alá esik, a hatálybalépés előtt elkövetett cselekményre is az új törvényt kell alkalmazni.
Tekintettel arra, hogy az Sztv., illetőleg az ennek módosításáról szóló 1974. évi 23. törvényerejű rendelet idézett rendelkezései a bűncselekmény és a szabálysértés elhatárolása szempontjából irányadó értéket határozzák meg, megjelölve, hogy valamely társadalomra veszélyes magatartás mely esetben tartozik a Btk. Különös Részében meghatározott törvényi tényállások körébe, illetőleg az mikor minősül szabálysértésnek: ezek a rendelkezések a Btk. 3. §-a (2) bekezdésének alkalmazása szempontjából a “büntető törvény” fogalma alá tartoznak.
A terhelt a vád tárgyává tett cselekményt 1974. június 23. napján követte el, az ügy másodfokú elbírálására pedig 1975. január 8. napján került sor. Törvényt sértett tehát a megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítéletének meghozatalakor, amikor a Btk. 3. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezést nem alkalmazta, és a terheltet bűncselekmény hiányában nem mentette fel az ellene emelt vád alól.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Be. 290. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a törvényességi óvással megtámadott ítélet törvénysértő, ezért azt az idézett törvényszakasz (3) bekezdésére figyelemmel hatályon kívül helyezte és a terheltet az ellene a Btk. 249. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző csempészet bűntette miatt emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján bűncselekmény hiányában felmentette.
A Legfelsőbb Bíróság a Be. 216. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezésre figyelemmel a vámszabálysértési cselekményt érdemben elbírálta.
Az ügyben eljárt bíróságok – a Btk. 249. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt keretrendelkezést kitöltő igazgatási jogszabály téves értelmezésével és alkalmazásával – olyan jogszabályt alkalmaztak, amely az elkövetés időpontjában nem volt hatályban.
Az irányadó tényállás szerint a terhelt, aki az 1956. július 19. napján született – vagyis a 16. életévét már betöltött életkorú – fiával együtt vett részt a társasutazáson, arra számított, hogy az együttesen behozott árucikkek összértéke a 8000 forintot nem haladja meg, ezért a vámáru-nyilatkozatban tételesen nem tüntették fel az árucikkeket.
Az első fokon eljárt járásbíróság ítéletében olyan álláspontra helyezkedett, hogy a vámmentesség szempontjából még együtt utazó családtagok esetében sem szabad az áruk értékét összevontan alkalmazni, ezért a 8000 forintos vámmentességi árukeret a terheltre és fiára nem vonatkozhat.
Ez az álláspont téves, mivel a vonatkozó igazgatási jogszabály téves értelmezésén alapszik.
Az elkövetés idején hatályban volt és a 41/1971. (XII. 29.) PM–KkM együttes rendelettel módosított és kiegészített, a vámjog részletes szabályainak megállapításáról és a vámeljárás szabályozásáról szóló 4/1967. (XII. 23.) PM–KkM együttes rendelet mellékletét alkotó Utasforgalmi Vámtarifa végrehajtási utasítása 12. pontjának d) alpontja a következő rendelkezést tartalmazza: “A személyenként megállapított vámkedvezményt és értékkeretet ugyanazzal az áruval kapcsolatban összevontan alkalmazni még együtt utazó családtagok esetében sem szabad.” A szóban forgó rendelkezés nem hagy kétséget aziránt, hogy ez az Utasforgalmi Vámtarifa V. pontjában írt tartós használati tárgyakra vonatkozik, tehát két együttesen utazó családtag egy 8000 forint értékű használati tárgyat vámmentesen nem hozhat be. Az adott esetben azonban a terhelt és a fia által az ország területére behozott árucikkek között összevonás szempontjából szóba jöhető 4000 forintot meghaladó értékű tartós használati tárgy nem szerepelt, így a személyenkénti 4000 forint vámkedvezmény valamennyi vámáru tekintetében megillette a terheltet, valamint 16. életévét betöltött életkorú fiát.
A megyei bíróság mint másodfokú bíróság tévesen helyezkedett arra az álláspontra, hogy a terhelt és a fia személyenként maximálisan 2000-2000 forint, együttesen tehát összesen 4000 forint értékű árucikket hozhatott be vámmentesen, és ehhez képest változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletének az elkobzásra vonatkozó rendelkezését.
A 39/1973. (XII. 24.) PM–KkM. együttes rendelet 20. §-ával módosított Utasforgalmi Vámtarifa végrehajtási utasítása 12. pontjának a) alpontja értelmében csoportos útlevéllel utazó utasok esetében a vámmentesen behozható vámáruk belföldi forgalmi értéke 4000 forint, amennyiben az utas az ott felsorolt szocialista országokba utazik. Tekintettel arra, hogy a terhelt és a fia a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe utazott s innen tértek vissza, a személyenként vámmentesen behozható vámáruk értéke 4000 forint, vagyis a terhelt és a fia összesen 8000 forint értékű árucikket hozhatott be vámmentesen.
A terhelt a behozott árucikkekről tételes árunyilatkozatot nem adott, holott az meghaladta a két együtt utazó családtag esetére megállapított értékkeretet, ezért a vámszabálysértés a teljes behozott 8476 forint értékű vámárura nézve megvalósult. A terhelt által elkövetett cselekmény a Sztv. 114. §-ának (1) bekezdése szerinti vámszabálysértést valósítja meg.
A vámszabálysértés miatt a Legfelsőbb Bíróság nem látta indokoltnak a terhelttel szembeni joghátrány alkalmazását, figyelemmel arra, hogy az általa behozott árucikkek belföldi forgalmi értéke alig haladja meg a vámmentesen behozható értékkeretet; az árucikkek jellegéből kitűnően azok személyes szükségletre szolgálnak; az egyes árucikkek mennyisége az Utasforgalmi Vámtarifa 4. hasábjában felsorolt egyes cikkekre vonatkozóan megállapított mennyiséget nem haladta meg; a terhelt mind ez ideig becsületes életmódot folytatott és a törvénnyel összeütközésbe még sohasem került.
Az említett tárgyi és személyi körülményekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az Sztv. 14. §-ának a) pontjában írt okból a szabálysértés miatti felelősségrevonást mellőzte és az Sztv. 114. §-ának (1) bekezdésében foglalt vámszabálysértés miatti eljárást az Sztv. 48. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján megszüntette.
Az Sztv. 21. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint elkobzás alá esik az a dolog, amelynek elkobzását a szabálysértést meghatározó külön jogszabály kötelezővé vagy lehetővé teszi. Az elkobzás kimondásának általános feltétele azonban, hogy az nem okozhat súlyos hátrányt, továbbá, hogy más személy jogát nem sértheti [Sztv. 21. § (4) bek.].
Az Sztv. 114. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy azt az árut, amelyre nézve a vámszabálysértést elkövették, el lehet kobozni.
A Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy az adott esetben a terhelttől lefoglalt vámárunak vagy egy részének elkobzása a cselekmény tárgyi súlyával arányban nem álló, méltánytalan helyzetet eredményezne, mind a terhelt, mind pedig az eljárás során felelősségre nem vont gyermeke számára. Ezért a lefoglalt vámáruknak a terhelt részére történő kiadását rendelte el.
Tekintettel azonban arra, hogy a fentebb már említett rendelkezések szerint a teljes vámkedvezménnyel mindössze 8000 forint értékű vámáru volt behozható, a behozott árucikkek pedig mennyiségileg nem haladták meg az Utasforgalmi Vámtarifa 4. hasábjának meghatározott mennyiségét: a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a 8000 forint értéket meghaladó vámáruk 40%-os értékvámmal kezelendők.
(Legf. Bír. B. törv. I. 164/1975. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 11. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás