BK BH 1975/498
BK BH 1975/4981
1975.11.01.
I. Rágalmazás esetében a tényállítás valóságának a megítélése szempontjából nem elengedhetetlenül szükséges az állított és a bizonyított tények teljes egybehangzása. Sikerre vezet a valóság bizonyítása akkor is, ha a tényállítás lényege valónak bizonyult [1961. évi V. törvény (Btk.) 269. §].
II. Az ítélet megalapozatlanságát eredményezheti, ha a bíróság a rágalmazás miatt indult ügyben a valóság bizonyítása iránti indítványt elutasítja [1973. évi I. törvény (Be.) 239. § (2) bek.].
A járásbíróság tárgyalás mellőzésével hozott végzésével a terhelttel szemben nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt végrehajtásában 1 évi próbaidőre felfüggesztett 1500 forint pénzbüntetést szabott ki.
A terhelt kérelmére megtartott tárgyalás alapján a járásbíróság a terhelttel szemben korábban hozott végzését hatályában fenntartotta. A megyei bíróság az elsőfokú bíróság határozatát helybenhagyta.
A jogerős határozatban megállapított tényállás lényege a következő.
A Magyar Rádió “Mit üzen a rádió?” című adásában riport hangzott el, amely R. J. és neje, valamint özv. D. E.-né eltartási szerződésével és e szerződés teljesítésének a körülményeivel foglalkozott. A rádió munkatársa a riport elkészítésekor a terhelthez – özv. D. E.-né barátnőjéhez – is kérdéseket intézett, melyekre adott válaszában a terhelt “embertelennek” nevezte R. J.-ékat, akik idős barátnőjével kegyetlenül elbántak, nem fűtöttek, nem takarítottak rá, és azt is mondotta, hogy R.-ék eltartottjuknak soha egy falatot sem adtak enni.
A járásbíróság, valamint a megyei bíróság végzései ellen megalapozatlanságuk, illetőleg törvénysértő voltuk miatt emelt törvényességi óvást a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta.
A járásbíróság határozatában kifejtette, hogy R. J. és felesége, valamint özv. D. E.-né között létrejött eltartási szerződés értelmében R.-éknak nem volt kötelességük özv. D.-né élelmezése, ezt az eltartott nem is igényelte, hanem R.-ék havi 300 forintot fizettek élelmezés címén özv. D.-nénak. Minthogy pedig a terhelt a rádióriporter előtt tett nyilatkozatában azt adta elő, hogy R. J.-ék egy falatot sem adtak enni özv. D.-nénak: valótlan tényeket állított, illetőleg a való tényeket hamis színben tüntette fel. A terhelt egyébként tényállításait özv. D.-né szóbeli közlésére alapította, más módon sem győződött meg azok valóságáról, R.-éktól sem szerzett be információt, az eltartási szerződést sem látta, ekként felelőtlenül tette meg kijelentéseit, amelyek nem feleltek meg a tárgyi valóságnak és a magánvádló becsületének csorbítására alkalmasak voltak.
A bíróság a valóság bizonyítása iránt a terhelt által előterjesztett indítványt elutasította. Megkísérelte ugyan beszerezni a Fővárosi Bíróság iratait, a sajtó-helyreigazítás iránt indult ügy iratainak a beszerzése azonban nem vezetett sikerre, s ezért a további bizonyítás felvételét mellőzte.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy törvényt sértett a járásbíróság, amikor a valóságbizonyítást nem rendelte el, és ezáltal határozata megalapozatlanná vált.
Az 1961. évi V. törvény (Btk.) 269. §-ában foglalt rendelkezés szerint rágalmazás vétsége miatt nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyult, a valóság bizonyítása elrendelésének pedig helye van, ha a tényállítást, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke tette indokolttá.
A jogszabálynak ez a rendelkezése biztosítja, hogy a bírálat szabadsága az egyéni becsület érdekeivel – a társadalmi igényeknek megfelelően – összeegyeztethető legyen. A bíróságnak mindenkor az eljárás valamennyi adatainak sokoldalú értékelése alapján kell állást foglalnia, hogy a valóságbizonyítás elrendelésének helye van-e. Ebből a szempontból mindenkor vizsgálandó, hogy az inkriminált tényállítást a közérdek vagy a jogos magánérdek indokolttá tette-e, mely kérdésben való döntést a társadalmi érdekek és a sértett becsületét ért támadással okozott jogsérelem jelentőségének az összehasonlítása alapján kell meghozni. Ebből következik, hogy a valóságbizonyítás elrendelése csak olyan tényekre vonatkozhat, amelyek a sértett társadalmi megbecsülése szempontjából jelentősek.
Az adott esetben a valóságbizonyítás elrendelésének az előfeltételei fennállottak. Az eltartási szerződésekkel kapcsolatos visszaélés gyakran előforduló olyan jelenség, amely a közvéleményt élénken érdekli, a rádió riportere is ezzel az aktuális társadalmi problémával kapcsolatban vizsgálta özv. D. E.-né eltartott helyzetét és szerezte be a terhelt nyilatkozatát. A valóságbizonyítás elrendelését tehát mind a közérdek, mind pedig özv. D. E.-né jogos magánérdeke indokolttá tette.
A Fővárosi Bíróság R. J. és felesége által a sajtó-helyreigazítás iránt előterjesztett keresetet elutasította, mely ítéletet a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta. Ennek a pernek az irataiból, továbbá a Sz.-i Járásbíróság előtt folyamatban volt polgári per irataiból is egyértelműen megállapítható, hogy a R. házaspár és özv. D. E.-né között megkötött eltartási szerződés szerint az eltartók akként vállaltak kötelezettséget özv. D.-né élelmezésére, hogy a mindennapi reggelihez, ebédhez és vacsorához szükséges élelmi anyagokat beszerzik, hogy nevezett maga készíthesse el az élelmet. Tartalmazza azonban az eltartási szerződés azt is, hogy ha az eltartandó betegség vagy elöregedés folytán olyan állapotba kerülne, hogy állandó fekvőbeteggé válnék, úgy R.-ék vállalják a teljes ellátást, ápolást és gondozást. A szerződés szerint az özv. D.-nének juttatandó élelem ellenértéke nem haladhatta meg a havi 300 forintot, s az eltartandó jogosult volt esetleg az élelem helyett 300 forint értékben pénzszolgáltatást is igénybe venni.
A szerződés megkötésének időpontjában özv. D.-né igen jó állapotban levő kétszobás, személyzeti-szobás, tanácsi bérlakásban lakott. R.-ék a szerződéskötéstől számított egy év elteltével egy lakóházat vásároltak lakottan, és jelentős vagyoni értékhez jutottak azáltal, hogy az özv. D.-né lakását elcserélték a megvásárolt házban lakó személy lakásával, ezzel szemben az idős életkorú eltartott addigi évtizedek óta megszokott környezetéből kikerült.
Az R. házaspár anyagiasságára utal az is, hogy ezt követően az özv. D.-nét – mint nyugdíjast – megillető lakbér-hozzájárulást visszatartva, teljesen jogtalanul élelmezésére már nem havi 300 Ft-ot, hanem csak 148 Ft-ot fizettek.
Özv. D.-né egészségi állapotában rosszabbodás következett be, amely a szerződés teljesítésének addigi módja helyett a személyes gondozást és ápolást tette volna szükségessé. Ehelyett azonban R.-ék az Sz.-i Járásbíróság előtt pert indítottak a tartási szerződésnek életjáradéki szerződéssé való átváltoztatása iránt. A per megindítását megelőzően és a per alatt is R.-ék özv. D.-nétől megvonták a kapukulcsot, megtiltották, hogy látogatót fogadhasson, végül mindennemű szolgáltatást – amelyre az érvényben levő szerződésben kötelezettséget vállaltak – egyoldalúan beszüntettek. Az Sz.-i Járásbíróság az említett perben hozta meg az R.-ék keresetét elutasító határozatát, majd 3 nappal később özv. D.-né elhalálozott.
A terhelt az említett polgári per folyamatban léte alatt nyilatkozott a rádió riportere előtt, olyan időpontban tehát, amikor R.-ék – a polgári peres iratokból megállapíthatóan – magára hagyták a testileg leromlott és gondozásra jobban rászorulttá vált özv. D.-nét. A terheltnek az a tényállítása, mely szerint “R.-ék eltartottjuknak soha egy falatot sem adtak enni” – összefüggésben egyéb nyilatkozatával – tartalmilag azt fejezte ki, hogy az özv. D.-nét egyébként megillető 152 forint havi lakbérpótléknak R.-ék által történő jogtalan visszatartását, illetőleg az általuk nyújtandó 300 forint élelmezési költségnek önkényes csökkentését a társadalom erkölcsi megítélés szempontjából mélyen elítélendőnek tartja, ugyanis ilyen csekély összeg a havi létfenntartás fedezésére nem volt elegendő.
Tévesen járt el tehát a járásbíróság, amikor a terhelt nyilatkozatának tartalmától elvonatkoztatva vizsgálta a tényállítás valósághoz fűződő viszonyát, s ennek alapján állapította meg a terhelt bűnösségét.
Minthogy a járásbíróság – a terheltnek erre irányuló indítványát elutasítva – a valóságbizonyítást nem rendelte el, a sajtó-helyreigazítási per iratait nem szerezte be, az abban foglalt bizonyítást nem folytatta le, az iratokat nem tette a tárgyalás anyagává, továbbá az ügyben kellő ténybeli ismerettel rendelkező tanácsi dolgozók tanúkénti kihallgatását elmulasztotta, határozata megalapozatlanná vált, és törvénysértő volt a megyei bíróság mint másodfokú bíróság végzése is, mivel az elsőfokú bíróság végzésének fenti hiányosságait nem észlelte, és az ügyben helybenhagyó határozatot hozott.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Be. 290. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alapján megállapította, hogy az eljárt bíróságok határozatai megalapozatlanok, ezért azokat hatályon kívül helyezte, és az ügyet a járásbírósághoz új eljárásra visszaküldte [Be. 209. § (3) bek.].
Az új eljárás során a valóságbizonyítást el kell rendelni, és a már említett bizonyítékok értékelése alapján kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy a terhelt által tett tényállítás való-e.
A tényállítás valóságának a megítélése szempontjából nem elengedhetetlenül szükséges, hogy az állított és a bizonyított tények teljesen egybehangzóak legyenek, hanem sikerre vezet a valóságbizonyítás akkor is, ha a tényállítás lényege valónak bizonyul.
(Legf. Bír. B. törv. I. 347/1975. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 11. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás