BK BH 1975/501
BK BH 1975/5011
1975.11.01.
Parancs iránti engedetlenség miatt nem lehet felelősségre vonni azt a katonát, aki súlyos fokú ittassága miatt képtelen a hozzá intézett parancsot helyesen felfogni és így az ennek megfelelő magatartást tanúsítani [1961. évi V. törvény (Btk.) 317. §].
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a katonai bíróság első fokon jogerőre emelkedett ítélete, amellyel a honvéd terheltet parancs iránti engedetlenség vétsége miatt 2 hónapi, katonai fogdában végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte, törvénysértő, ezért azt hatályon kívül helyezte és a terheltet az ellene emelt vád alól – bűncselekmény hiányában – felmentette.
Az ítéletben megállapított tényállás szerint az 1973. október 26. óta sorkatonai szolgálatot teljesítő terhelt 1974 novemberében népgazdasági munkán vett részt. November 17-én, vasárnap kimaradást kért, amit a parancsnoka nem engedélyezett, mert korábban több alkalommal leittasodott. Ennek ellenére a századügyeletessel kiment a községbe és sört fogyasztott. A délutáni órákban ismét elhagyta a körletet, elment az italboltba és ott olyan mennyiségben fogyasztott szeszes italt, hogy súlyos fokban leittasodott. Távollétét parancsnoka 19 óra tájban észlelte és ekkor önvédelmi fegyverét magához véve, a keresésére indult. A helyi italbolt előtt találta meg, ahol polgári személyekkel beszélgetett, s utasította, hogy vonuljon be szolgálati helyére. A terhelt vonakodott a parancsot teljesíteni, később pedig annak végrehajtását kifejezetten megtagadta. Ezek után elöljárója ijesztésül többször a levegőbe lőtt, majd a terheltet maga előtt erőteljesen lökdöste. A terhelt a továbbiakban vonakodás nélkül bevonult az elhelyezési körletbe. A cselekmény elkövetésekor súlyos, de nem öntudatlan ittas állapotban volt.
A határozat ellen emelt törvényességi óvást a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az alábbi indokokból nem találta alaposnak.
A katonai rend és fegyelem legfontosabb biztosítéka a feltétlen engedelmesség az alárendelt részéről az elöljárója iránt. A fegyveres erők és a fegyveres testületek a rájuk háruló feladatoknak csak akkor tudnak megfelelni, ha az alárendeltek a parancsot a szabályzatban előírtak szerint teljesítik. A szolgálati parancs olyan magatartás kifejtésére irányul, amelynek teljesítése az alárendeltnek jogszabályban, szabályzatban lefektetett kötelessége, amely nem kizárólagosan a szoros értelemben vett katonai jellegű tevékenységet öleli fel, hanem minden olyan tevékenységet az alárendelt részéről, amely a szolgálat érdekében szükségesnek mutatkozik. Lényeges tehát, hogy a parancs mint az elöljáró akaratnyilvánítása az alárendelt által világosan felismerhető legyen.
Éppen ezért a Legfelsőbb Bíróság által már hosszabb idő óta folytatott gyakorlat azt juttatta kifejezésre, hogy a beszámíthatatlanságig ittas személy részére adott utasítás szolgálati parancsnak nem tekinthető, s így az azzal szembehelyezkedő személy terhére a parancs iránti engedetlenség nem állapítható meg (BH 7189. sz.). Az ezzel kapcsolatban kifejtettek szerint: a Magyar Népköztársaság Fegyveres Erői Belszolgálati Szabályzatának 13. pontja szabályozza a parancs adásának és végrehajtásának rendjét. Ennek keretében az elöljáró kötelességévé teszi: győződjék meg arról, hogy “az alárendelt a kapott parancsot helyesen értette meg”. Az olyan személy ugyanis, aki a parancsot nem tudja megérteni, annak tartalmát nem tudja felfogni, az abban számára előírt magatartást sem képes tanúsítani. Márpedig az olyan utasítás végrehajtásának elmulasztásáért, amelyről éppen állapota folytán nem szerezhetett tudomást, a katona nyilvánvalóan nem vonható felelősségre. A beszámíthatatlanságig ittas személy részére az elöljáró vagy a szolgálati közeg által adott utasítások így szolgálati parancsnak nem tekinthetők. A szolgálati rend és fegyelem fenntartása érdekében ezért azokkal szemben nem utasítások adásával, hanem a megfelelő eszközök – szükség esetén testi erőszak – alkalmazásával kell a vonatkozó előírásoknak érvényt szerezni.
A Belszolgálati Szabályzat idézett rendelkezéséből értelemszerűen következik ugyanis, hogy az alárendeltnek csakis olyan szolgálati parancsot lehet adni, amelyet az teljesíteni képes, és ezt nem a katona beszámítási képessége, hanem az elöljáró oldaláról kell vizsgálni, mert a Szabályzat számára tilalmazza olyan utasítás kiadását, amelyet alárendeltje nem képes végrehajtani. Az ittasság mértékét ugyanakkor a katona szolgálati feladatainak figyelembevételével kell megállapítani, és az nem feltétlenül esik egybe az alkoholos befolyásoltság fokának “orvosi” meghatározásával. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan szolgálatok, amelyek ellátására parancsot adni alkoholtól a legkisebb mértékben befolyásolt katonának sem lehet [BH 153/1974].
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlatát kifejező fenti határozatokban kifejtetteket még inkább alátámasztja a Magyar Népköztársaság Fegyveres Erőinek 1975. március 1-jén hatályba lépett új Szolgálati Szabályzata, amelynek 27. pontja az elöljáró kötelességévé teszi, hogy a “parancsadáskor támaszkodjék a rendelkezésére álló adatokra, vegye figyelembe a végrehajtás feltételeit, az alárendelt személyi tulajdonságait, felkészültségét”. E mellett követeli meg, hogy a parancsot adó elöljáró szükség esetén győződjön meg “szóbeli parancsának helyes megértéséről, ismételtesse meg, illetve kérdezze vissza annak fontosabb részeit”. E szabályzati rendelkezésből még világosabban kitűnik, hogy annak a katonának, aki állapota folytán a kiadandó utasításban foglaltakat végrehajtani nem képes, parancsot adni nem lehet, következésképp a részére adott utasítás szolgálati parancsnak nem tekinthető. Természetszerűen továbbra is fennáll viszont az elöljárónak a Szabályzat 18. pontjában is írt az a kötelezettsége, hogy a szolgálati rend és fegyelem megtartása érdekében a szükséges eszközöket ilyen személlyel szemben igénybe vegye, s őt akár testi erőszakkal is kényszerítse a számára előírt követelmények megtartására.
Tévesen fejti ki ezzel kapcsolatban a törvényességi óvás, hogy a Legfelsőbb Bíróság megtámadott határozata eltér az ismertetett gyakorlattól, mert az oly személy részére kiadott utasítást sem tekinti szolgálati parancsnak, aki nincs az orvos szakértő által megállapítottan “öntudatlan ittas állapotban”. Kétségtelenül a határozat további irányítást ad, amikor kifejti, hogy téves a Szolgálati Szabályzat vonatkozó rendelkezéseinek olyan értelmezése, mely szerint csak az orvosszakértő által “öntudatlan” ittas állapotban levőnek minősített katona esetében nincs helye a parancs iránti engedetlenség megállapításának. Elképzelhető, hogy a katona nem fogyasztott oly mennyiségű szeszes italt, amely őt teljesen magatehetetlenné tenné, még sincs abban az állapotban, hogy a szolgálati parancs értelmét helyesen fogja fel, és képes legyen annak megfelelő magatartás tanúsítására is, mert a szervezetének sajátosságai miatt az adott italmennyiség ilyen hatást vált ki nála. Ehhez képest, aki olyan állapotban van, hogy a körülötte történő események részleteire nem is emlékszik és mindenki által első látásra felismerhetően súlyos fokban leittasodott – függetlenül az elfogyasztott italmennyiségtől, amely az orvos szakértői vélemény alapja –, nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy a szolgálati parancs tartalmát felfogja, illetve az abban foglaltaknak megfelelő magatartást tanúsítson. Az ilyen személynek adott utasítás tehát nem tekinthető szolgálati parancsnak akkor sem, ha a katona a vele történtek egyes részleteire esetleg visszaemlékszik, tehát nem volt teljes mértékben öntudatlan. A szabályzat előírásaiból is megállapíthatóan a felelősség vizsgálatánál nem az ittasság mértékére kell ugyanis tekintettel lenni, hanem arra, hogy a katona képes volt-e adott állapotában a részére adott utasítást felfogni, és annak megfelelő magatartást tanúsítani.
A határozat tehát nem áll ellentétben az eddig követett gyakorlattal, hanem azt éppen tovább értelmezi.
A jelen ügyben ugyanis a rendelkezésre álló adatok alapján az állapítható meg, hogy a terhelt nagy mennyiségű szeszes italt fogyasztott, amely képtelenné tette helyzetének megfelelő felismerésére. Erre utal vallomásának és az azzal egybeeső bizonyítékoknak az a része, amely szerint arra sem tudott egyértelműen nyilatkozni, hogy őt elöljárója milyen módon kényszeríttette az elhelyezési körletbe való visszatérésre. A megérkezése után pedig társainak kellett őt erőszakkal lefektetni. Ezt követően félig ruhátlanul ismét el akart távozni. A terhelt súlyos fokú ittasságát elöljárója is egyértelműen felismerte, mert az iratok között 5. naplószám alatti vallomása szerint: “F. I. honvéd szemmel láthatóan nagyon ittas volt.” Ezt igazolja, hogy lövéssel ijesztgetve akarta őt az italbolt elhagyására kényszeríteni, majd szükségtelenül durván lökdöste, holott erőteljes kézrátétellel is engedelmességre kényszeríthette volna. Az elöljáró a parancs kiadásánál tehát figyelmen kívül hagyta a terhelt állapotát. Így az általa adott utasítást szolgálati parancsként nem lehet értékelni. Ebből következően a terheltnek az a tevékenysége, hogy azt nyomban nem hajtotta végre, nem minősíthető parancs iránti engedetlenség vétségének.
E következtetés helyességét nem érinti, hogy a terhelt cselekménye elkövetésekor – az orvos szakértői vélemény szerint – nem volt “öntudatlanságig” részeg állapotban, valamint az sem, hogy az elhelyezési körlet elhagyásakor még józan volt és így tisztában volt eltávozásának jogellenességével. A terhelt tudta, hogy a körletet engedély nélkül nem hagyhatja el, mint ahogy egyéb tekintetben is köteles magát alávetni az elöljárói intézkedéseknek és a katonai szolgálattal járó kötelmeknek. Ez a katonai szolgálatból fakadó állandó jellegű kötelezettség. Így az a körülmény, hogy a terhelt figyelmét külön is felhívták: engedély nélkül nem mehet ki a laktanyából, nem indokolja a bűnösség megállapítását, mert az általános, minden katonára állandó jelleggel kötelező rendelkezések megtartására való felszólítás – az ítélkezési gyakorlat szerint – nem alapozza meg az 1961. évi V. törvény (Btk.) 317. §-ában foglalt bűncselekmény megállapítását.
A körlet, illetve a katona részére előírt tartózkodási hely engedély nélküli elhagyását, illetve az abból való jogtalan távolmaradást a törvény csak akkor rendeli büntetni, ha a távollét tartama a 24 órát meghaladja [Btk. 314. § (1) bek.]. Ha a távollét tartama ennél rövidebb, a magatartás csak fegyelmi vétséget valósít meg és nem vonható egyéb címen bírói büntetés alá.
A kifejtettek szerint a törvényességi óvással megtámadott határozat nem törvénysértő, ezért a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a törvényességi óvást elutasította.
(Legf. Bír. Eln. Tan. Kat. törv. 210/1975. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 11. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás