MK BH 1975/537
MK BH 1975/5371
1975.11.01.
I. A dolgozó másik munkakörbe való végleges áthelyezésére csak közös megegyezéssel kerülhet sor. Ha a felajánlott munkakört a dolgozó nem fogadja el és a munkáltató eredeti munkakörében nem hajlandó őt foglalkoztatni, a munkahelyéről ez okból távolmaradó személy munkaviszonyát nem lehet az Mt. 31. §-ának (2) bekezdése alapján megszűntnek tekinteni. Az így kiesett idő alatt – amíg a munkaviszony fennáll – a dolgozót átlagkeresete illeti meg, és elhelyezkedési kötelezettség nem terheli [1967. évi II. törvény (Mt.) 24. § (1) bek., 33. §, 34. §].
II. A Legfelsőbb Bíróságnak a munkaügyi bíróság határozatát hatályon kívül helyező és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára kötelező határozatában elfoglalt jogi álláspontja – változatlan tényállás mellett – a munkaügyi bíróságot köti, attól eltérő álláspontra e feltétel hiányában nem helyezkedhet [1952. évi III. törvény (Pp.) 274. §].
A felperes az alperes alkalmazásában állott, mint az egyik üzemegység vezetője. 1971. november 16-tól 1972. november 19-ig táppénzes betegállományban volt, majd utána kivette a szabadságát és december 5-én munkára jelentkezett az alperesnél. Jelentkezése alkalmával orvosi igazolást mutatott fel, amely szerint “csak könnyebb munkakörben dolgozhat, fizikai munkára nem alkalmas”. Az alperes a felperest mosogatói munkakörben kívánta foglalkoztatni az egyik cukrászdájában, az e munkakörbe való áthelyezéséhez azonban a felperes nem járult hozzá és kérte az egészségi állapotának megfelelő munkakör kijelölését. Minthogy ezek után a felperes nem jelent meg a munkahelyén, az alperes a felperes munkaviszonyát megszűntnek tekintette, és a munkakönyvét megküldte 1972. november 10-i “kilépett” bejegyzéssel.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest kötelezte, hogy a felperest – az orvosi szakvélemény figyelembevételével – könnyű munkakörben foglalkoztassa. Az ítéletének indokai szerint a felperes az egyoldalú munkaszerződés módosításához nem járult hozzá, egészségi állapota folytán is alkalmatlan mosogatói munkakör ellátására. A munkahelyétől való távolmaradása nem jelentette azt, hogy a munkaviszonyát jogellenesen megszüntette. Jogellenesen tekintette tehát az alperes a felperest kilépőnek, s ezért a munkaviszonyát helyre kell állítani.
A munkaügyi bíróság ítéletének meghozatalát követő napon a felperes ismét megjelent az alperesnél munkába állítása végett. Az alperes ez alkalommal takarítói munkakört ajánlott fel a felperesnek és ennek megfelelően módosítani kívánta a munkaszerződést, a felperes azonban ezt a munkakört sem fogadta el, a munkaszerződés módosításához nem járult hozzá, majd a következő napon panasszal fordult a munkaügyi döntőbizottsághoz, kérve, hogy a döntőbizottság intézkedjék az egészségi állapotának megfelelő könnyebb munkakörbe történő áthelyezése felől.
Az alperes 1973. augusztus 23-án írásban felszólította a felperest, hogy jelenjen meg a munkaügyi osztályon, mert ellenkező esetben a munkaviszonyát megszűntnek tekinti. Erre a felhívásra a felperes augusztus 27-én megjelent az alperesnél, s az erről felvett jegyzőkönyv szerint olyan nyilatkozatot tett, hogy kizárólag boltvezetői munkakört hajlandó ellátni. Ez alkalommal szintén takarítói munkakört ajánlottak fel a felperesnek, amit a felperes nem vállalt el és a munkaszerződés módosításához most sem járult hozzá.
Ezek után az alperes az 1973. szeptember 15-én kelt levelében felhívta a felperest, hogy “munkaviszonyának az Mt. 31. §-ának (2) bekezdése alapján történt megszüntetése folytán” vegye át a munkakönyvét. A levélben közölte azt is, hogy a felperes a munkaviszonyát “a jogszabály rendelkezéseinek megszegésével” 1973. augusztus 10. napjával megszüntette, mert a munkaszerződés módosításának aláírását két esetben is megtagadta, a kijelölt munkahelyen nem jelentkezett, felmondás pedig nem történt a részéről.
Ezt követően a vállalat munkaügyi döntőbizottsága határozatot hozott, amelyben a felperes panaszát elutasította. Döntésének indokolása szerint nem tartozik a döntőbizottság hatáskörébe annak elbírálása, hogy a vállalat a könnyű fizikai munkán belül milyen munkakörbe ossza be a felperest.
A munkaügyi döntőbizottság határozata ellen a felperes keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz és az alperest a munkaviszonya helyreállítására és a kiesett időre eső bérének megfizetésére kérte kötelezni.
A munkaügyi bíróság a felperes keresetét elutasította, ítéletének indokai szerint “a munkáltató jogszerűen intézkedett, amikor a felperes munkaviszonyát az Mt. 31. §-ának (2) bekezdése alapján megszüntette, mert a felperes részére nem olyan munkakört ajánlott fel, amelyet egészségi állapota miatt ellátni nem tudna”, büfévezetői munkakört pedig a korábbi leltárhiánya miatt nem biztosíthatott az alperes a felperes részére.
A Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvás folytán hozott határozatával a munkaügyi bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és e bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Határozatának indokai szerint az Mt. 24. §-ának (1) bekezdése értelmében a munkaszerződést csak közös megegyezéssel lehet módosítani, s minthogy a felperes a munkaszerződés módosításához nem járult hozzá, az alperes köteles lett volna az eredeti munkakörében és munkahelyén tovább foglalkoztatni. A munkaszerződés módosítása azonban nem kényszeríthető ki, s ha a módosításhoz a dolgozó a hozzájárulását megtagadta, ezt a magatartását nem lehet úgy értékelni, hogy ezzel a munkaviszonyát jogellenesen megszüntette. Ilyen esetben, ha a dolgozó eredeti munkakörében és munkahelyén való további foglalkoztatására valamely ok miatt nincs lehetőség, és az áthelyezéséhez a hozzájárulását megtagadja, a munkáltató akkor jár el helyesen, ha a dolgozó munkaviszonyát felmondással megszünteti, feltéve, hogy a felmondást kizáró vagy korlátozó ok nem áll fenn. Az adott esetben az alperes helytelenül járt el akkor, amikor a felperest úgy tekintette, hogy a munkaviszonyát maga szüntette meg jogellenesen, mert ez nem történt meg, s a felperes munkaviszonya – minthogy azt felmondással egyik fél sem szüntette meg – ez idő szerint is fennáll.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a felperes igénye összegszerűségének tisztázása végett utasította új eljárásra és új határozat hozatalára a munkaügyi bíróságot.
A munkaügyi bíróság előtti új eljárásban a felperes előadta, hogy 1972. december 5-ét követően megkísérelte ugyan a máshol való elhelyezkedést, de sehol nem alkalmazták. Ezt azonban igazolni nem tudja.
Ezek után a munkaügyi bíróság ítéletet hozott, amelyben az alperest arra kötelezte, hogy a felperes munkaviszonyát állítsa helyre és a munkakönyvébe tett “kilépett” bejegyzést törölje. A felperesnek a kiesett időre járó munkabér megfizetése iránti keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság újabb eljárása során hozott ítéletének indokai szerint az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, ezért rendelte el a munkaviszony helyreállítását. A felperesnek az elmaradt munkabére megtérítése iránti követelését pedig az Mt. 31. §-ának (1) bekezdésében és a 34/1967 (X. 8.) Kormány rendelet (Mt. V.) 33. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésekre tekintettel azért tartotta megalapozatlannak, mert a felperes a “kárenyhítési” kötelezettségének nem tett eleget.
A munkaügyi bíróságnak az ügyben hozott újabb ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben hozott korábbi határozatában kifejtette, hogy a felek a közöttük fennálló munkaviszonyt nem szüntették meg, mert felmondással egyik fél sem élt, a felperes magatartását pedig nem lehet úgy tekinteni, hogy jogellenesen – felmondás nélkül – megszüntette a munkaviszonyát.
A fennálló munkaviszonya folytán az alperest a felperes foglalkoztatásának, a felperest pedig a munkahelyen való megjelenés és munkavégzés kötelezettsége terhelte [Mt. 33. §, 34. § (1) bek.].
Az Mt. 47. §-ának (3) bekezdése szerint nem jár a dolgozónak munkabér, ha a saját hibájából nem végez munkát. Az adott esetben a felperes az Mt. 34. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségének eleget tett, az alperesnél megjelent a munka felvétele végett, s hogy munkát mégsem végzett, azt kizárólag az alperes terhére kell értékelni, mert a felperesnek az eredeti munkakörében való foglalkoztatását nem tette lehetővé, de arra sem volt hajlandó, hogy a felperes munkaviszonyát felmondással megszüntesse, hanem ehelyett ahhoz ragaszkodott, hogy a felperes járuljon hozzá a más munkakörbe való áthelyezéséhez, amit viszont a felperesnek jogában volt megtagadnia. Az alperes tehát a foglalkoztatási kötelezettség jogellenes megszegése miatt nem foglalkoztatta a felperest, s ezért a felperesnek a kiesett időre eső teljes átlagkeresetét köteles megtéríteni.
A munkaügyi bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperest elhelyezkedési kötelezettség terhelte, téves. Elhelyezkedési kötelezettség az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdése értelmében akkor terheli a dolgozót, ha a vállalat a munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, s a körülményekhez képest elvárható tőle, hogy addig is, amíg a jogellenesen megszüntetett munkaviszonyát helyreállítják, máshol vállaljon munkát. A felperes munkaviszonya azonban nem szűnt meg, munkaviszonyának fennállása alatt pedig a dolgozót elhelyezkedési kötelezettség nem terheli.
A munkaügyi bíróságnak a kifejtettekkel ellentétes álláspontja téves és törvénysértő, s e téves álláspontja folytán azt, hogy a kieső időben a felperes milyen összegű keresettől esett el, a munkaügyi bíróság nem vizsgálta annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság kifejezetten a felperes igénye összegszerűségének tisztázása végett utasította új eljárásra a munkaügyi bíróságot.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a munkaügyi bíróság újabb eljárása során hozott ítéletének a munkaviszony helyreállítására vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét e részében elutasította, mert ilyen rendelkezés meghozatalát kizárja az, hogy a felperes munkaviszonya a munkaügyi bíróság ítéletének meghozatala időpontjában fennállott. A kiesett időre járó munkabér megfizetése iránti keresetet elutasító részében ugyancsak hatályon kívül helyezte a munkaügyi bíróság ítéletét, és e kereseti kérelem tárgyában a munkaügyi bíróságot a kifejtetteknek megfelelő új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Ez utóbbival kapcsolatban felhívja a munkaügyi bíróság figyelmét, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak az ügyben hozott határozatában elfoglalt jogi álláspontja – változatlan tényállás mellett – a munkaügyi bíróságot köti, attól eltérő álláspontra tehát az említett feltétel hiányában nem helyezkedhet.
(Legf. Bír. M. törv. I. 10 538/1974. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 11. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás