GK BH 1975/88
GK BH 1975/881
1975.02.01.
Mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagoknak és nyugdíjasoknak a munkaerő foglalkoztatására vonatkozó rendelkezések kijátszásával színlelt vállalkozási szerződés alapján iparvállalatok részére munkavégzés céljából való átadása mindkét fél szempontjából gazdasági bíróság alapjául szolgáló magatartás [20/1973. (VII. 25.) MT rendelet 2. §; 5/1969. (VIII. 23.) MüM–MÉM rendelet 2. § (1) bek., 3. §, 4. § (2) bek.; 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 226. § (1) bek.; 44/1967. (XI. 5.) Kormány rendelet 7. §].
Három iparvállalat az 1971., 1972. évekre és részben az 1973. év első felére megállapodásokat létesített egy mezőgazdasági termelőszövetkezettel (a továbbiakban: tsz). A megállapodásokat vállalkozási szerződésnek nevezték, és azokban a tsz arra vállalt kötelezettséget, hogy fafeldolgozó üzemágának keretében működő export csomagoló részlege munkaerőként tsz-tagokat bocsát az iparvállalatok rendelkezésére, akik az iparvállalatok esetenkénti szükségleteinek és kívánságának megfelelően csomagolási, illetve más szolgáltatási jellegű tevékenységeket végeznek.
Az iparvállalatok az előbbieknek megfelelően rendelkezésükre bocsátott tsz-tagokat különféle segédmunkási feladatokkal foglalkoztatták, őket nem vették munkásként létszámukba és részükre munkabért nem fizettek, sem pedig más bérjellegű juttatást nem nyújtottak. A megállapodás értelmében az iparvállalatok a teljesített munkáért a tsz-nek óránként és dolgozóként 37 Ft, illetve 38 Ft ún. regie-órabért térítettek. Ezt ritkábban termelési (közvetlen) költségként, túlnyomórészt pedig üzemi általános költségként könyvelték és számolták el. A tsz az iparvállalatok munkaerő igényeinek azáltal tudott eleget tenni, hogy részben volt ipari munkásokat, részben pedig ipari nyugdíjasokat vett fel tagjai közé. Ezeknek az iparvállalatoknál végzett munkájuk után 8-12 forint órabért fizetett, ezen kívül számukra háztáji földmegváltást és prémiumjellegű részesedést biztosított. Az ipari nyugdíjasok keresete annak következtében, hogy tsz tagokká lettek, nem esett korlátozás alá. Hozzájárult a kereseti lehetőségek növekedéséhez az is, hogy a tsz-nek az ipari vállalatoknál foglalkoztatott tagjai napi 12 órát, sok esetben 15 órát töltöttek munkában, sőt előfordult napi 18 óra foglalkoztatás is.
A gazdasági bírság kiszabására tett indítvány szerint a megállapodások alapján munkára átengedett tsz-tagok bérmunkát végeztek. Ez egyrészt ellentétben áll az 5/1969. (VIII. 23.) MüM–MÉM együttes rendelet 4. §-ának (2) bekezdésével, másrészt a létrejött megállapodások nem egyebek, mint színlelt vállalkozási szerződések, amelynek alapján a tsz az iparvállalatoknak térítés ellenében munkásokat biztosított. Ez nem tekinthető az előbb említett rendelet szerint a tsz-tagok megengedett átadásának, mert annak a rendeletben megszabott feltételei nem voltak meg, a bért nem az iparvállalatok fizették a tsz-tagoknak, és a tsz-nek fizetett ún. regie-órabér mértéke az indítványozó szerint lényegesen meghaladta azt az összeget, amelyet az iparvállalatok ugyanezért a munkáért saját munkavállalóiknak bérként és az ehhez csatlakozó 25% közteherként kifizettek volna. Magatartásukkal az eljárás alá vont iparvállalatok és a tsz a munkaerő-gazdálkodásra és a bérgazdálkodásra vonatkozó előírásokat is megsértették. Mindezek folytán részben maguknak, részben pedig a népgazdaságnak kárt okoztak.
Az eljárás alá vont vállalatok, valamint a tsz védekezése szerint a közöttük létrejött megállapodások vállalkozási szerződések, éspedig nemcsak elnevezésük, hanem tartalmuk alapján is. A tsz ugyanis kötelezettséget vállalt bizonyos meghatározott fajta munkák (csomagolás és más szolgáltatás) végzésére, vagyis olyan feladatok teljesítésére, amelyekre a tsz alapszabálya lehetőséget nyújt. Az igénybe vevő üzemek vállalkozási díjat fizettek, amelyet a munka jellegére való tekintettel a ledolgozott munkaórák és az azokért térítendő regie-órabér szorzatával határoztak meg.
Az elsőfokú bíróság mind a munkavállalókat átadó tsz-t, mind pedig az azokat foglalkoztató iparvállalatokat gazdasági bírság fizetésére kötelezte.
Az ítélet indoklása szerint nem helytálló az eljárás alá vont szervezetek védekezése. Az általuk kötött megállapodások ugyanis nem meghatározott munkaeredmény elérésére irányultak, csak általánosságokban jelölték meg a munkát: a csomagolást és más szolgáltatást. Jogi értelemben minden szerződésnek tárgya a szolgáltatás [Ptk. 226. § (1) bek.], közgazdasági értelemben pedig a szolgáltatás olyan tevékenység, amelynek hasznos hatása nem ölt önálló dologi, tárgyi formát. Olyan konkrét polgári jogi szerződés tehát, amelynek tárgya csak az általános, elvonatkoztatott értelemben vett szolgáltatás, nincs. A csomagolás lehet ugyan szerződés tárgya, ha a kötelezett erre mint munkaeredményre vállalkozik. A 44/1967. (XI. 5.) Korm. rendelet 7. §-a szerint a szerződés lényeges tartalma – a teljesítés idején kívül – a szolgáltatásnak és a vállalkozói díjnak a meghatározása. Az eljárás alá vont felek között létrejött megállapodások a szerződés tárgyát, a szolgáltatást nem konkretizálták meghatározott körre, hanem azt csak az említett összefoglaló, általános kifejezésekkel jelölték.
Ennek folytán megállapítható, hogy a “szerződések” alapján a tsz az iparvállalatok esetenkénti munkaerő-szükségletének megfelelően volt köteles az általánosan megjelölt munkákra igénylés szerinti számú tsz-tagot munkaerőként rendelkezésre bocsátani. Ezt a megállapítást alátámasztják olyan bizonyítékok is, mint az iparvállalatok által a tsz-nek küldött “megrendelések”. Az egyik iparvállalatnak pl. a tsz-hez címzett megrendelése azt tartalmazza, hogy “megrendelünk 2x6 fős brigádot termeléskiegészítő, szolgáltató, anyagmozgató munkára; ...munkavégzés a helyszínen kapott utasítás szerint”. A felek viszonyának ezt a jellegét bizonyítják továbbá a végzett munkáról kiállított igazolások, munkautalványok és számlák, amelyek szerint a vállalkozási díjnak egy összegben előre való meghatározását a felek megállapodásai nem tartalmazták, hanem a tsz-nek fizetendő “vállalkozási díjat” a munkaórák és a regie-órabér alapján utólag számították, számlázták és fizették. A megállapodások tehát valójában nem voltak vállalkozási szerződések, hanem olyan színlelt szerződések, amelyek tartalmilag tsz-tagoknak munkaerőként történő átengedésére vonatkozó kötelezettséget foglaltak magukban.
A 20/1973. (VII. 25.) MT rendelet 2. §-a szerint – többek között – gazdasági bírságot kell kiszabni, ha a gazdálkodó szervezet jogszabályba vagy hatósági rendelkezésbe ütköző, illetve a szocialista gazdálkodás elveivel ellenkező módon jelentős anyagi előnyre tesz szert, illetőleg jelentős kárt okoz, vagy jelentősen sérti vagy veszélyezteti a népgazdaság érdekeit.
A tsz abból a célból, hogy a kifogásolt tevékenységet kifejthesse, részben ipari munkásokat vett fel tagjai közé és végeztette velük az eljárás alá vont iparvállalatok által kívánt munkát. Ezáltal a nagyüzemektől, iparvállalatoktól vont el munkaerőt és így megzavarta a munkaerő-gazdálkodás rendjét, sértette, illetve veszélyeztette a népgazdaság érdekeit. Ezzel a termelő vállalatoknál a munkaerőhiányt és a termelés megszervezésének nehézségeit fokozta. Ennek folytán népgazdasági szinten közvetve is kárt okozott.
A tsz a szóban levő munkához igénybe vett többi tagját nyugdíjasokból toborozta. A tsz-tagokra nem vonatkoznak a nyugdíjon felüli keresetet korlátozó szabályok. Az eljárásban tárgyalt esetben viszont a korlátozás alól olyan tsz-tagok mentesültek, akiket olyan munkakörben foglalkoztattak, amelyben nem tsz-tagok alkalmazása esetén az említett korlátozás érvényesült volna. A tsz magatartása tehát a 45/1971. (XII. 24.) Korm. rendelet céljával és szellemével ellentétes volt és így a népgazdaságnak kárt okozott.
A felek megsértették a Munka Törvénykönyvének a munkaidőre vonatkozó rendelkezéseit, ami egyben a népgazdaság érdekeinek sérelmét, illetve veszélyeztetését is jelenti. Minthogy pedig a rendszeres 12-16, sőt 18 óra munkaidő nem tekinthető reálisnak, jövedelmük nem állhatott arányban az általuk elvégzett munkával, és így a kifogásolt magatartás népgazdasági szinten további kárt idézett elő.
A termelőszövetkezeti munkaerő foglalkoztatásának egyes kérdéseiről szóló 5/1969. (VIII. 23.) MüM–MÉM együttes rendelet 2. §-ának (1) bekezdése lehetővé teszi ugyan a tsz-tagoknak iparvállalatok részére történő átengedését, de csak “a beosztás nélkül maradt, továbbá a közös munkában előreláthatóan huzamos időn át nélkülözhető tagok” vonatkozásában. A rendelet 3. §-a szerint a dolgozót állományba kell venni és reá a bérszínvonal számításánál, a létszámnyilvántartásnál a vállalatra irányadó szabályokat kell alkalmazni. Ezeknek a feltételeknek a hiányában a rendelet a tsz-tagoknak az iparvállalatoknál történő foglalkoztatását általában tiltja. A felek magatartása ezt a jogszabályt is megsértette. A most említett rendelet értelmében ugyanis az iparvállalatoknak a szükséges munkaerőt közvetlenül maguknak kellett volna biztosítaniuk annál is inkább, mert a rendelkezésükre bocsátott tsz-tagokat állományba kellett volna venniük és a rendeletnek megfelelően a kifizetett órabérek 15%-át kellett volna a tsz részére téríteniük.
A kifejtettek szerint az eljárás alá vont vállalatok és a tsz az előbbiekben részletezett magatartásukkal megsértették a bérgazdálkodás rendjét és ezzel egyben a népgazdasági értékeket is sértették, illetve veszélyeztették. A tsz-tagok az eljárás alá vont iparvállalatok részére fejtettek ki tevékenységet, és így órabérüknek az iparvállalatok bérgazdálkodásában kellett volna mutatkoznia. Minthogy azonban az iparvállalatok a tsz-nek térített összegeket nem órabérként fizették és számolták el, azok az iparvállalatoknál bérkiadásként nem jelentkeztek, és ezáltal a kifogásolt magatartás a bérfejlesztési mutatót is torzította.
A tsz-tagokat foglalkoztató iparvállalatok a tsz részére teljesített fizetéseket túlnyomórészt általános üzemi költségként számolták el. Minthogy ezek jellegüknél fogva lényegében bértermészetű költségek, ezáltal az iparvállalatok az elszámolás rendjét is sértették. Az üzemi általános költségek között bérjellegű kiadásoknak az elszámolása folytán a vállalatok termelékenységi mutatója is változott és eltorzult.
A bérjellegű ráfordításoknak általános üzemi költségként történő elszámolása csökkentette az iparvállalatok nyereségét. A kifizetett összegeknek ez az elszámolása a nyereség csökkenése folytán a nyereségadó összegére is kedvezőtlenül hatott, mert a tsz-ek jövedelemadója, amely az állami vállalatok nyereségadójának felel meg, ez utóbbinál jelentősen alacsonyabb. Az eljárás alá vont vállalatok és a tsz tehát a népgazdaságnak ebben a vonatkozásban is kárt okoztak.
Az iparvállalatok által foglalkoztatott tsz-tagok SZTK-járulékát a tsz fizette. A tsz-ek által fizetendő SZTK-járulék 1973. január 1-ig 7,5% volt, azóta pedig 10%. Ezzel szemben az iparvállalatok által fizetendő SZTK-járulék kulcsa 17%. Abban az esetben tehát, ha a dolgozókat az iparvállalatok alkalmazták volna vagy az átengedett tsz-tagokat állományukba vették volna, az SZTK-járulékot magasabb összeggel kellett volna téríteniük. A kettő közötti különbség a költségvetési bevételt csökkentette.
Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy a 20/1973. (VII. 25.) MT rendelet 2. §-ának a) és c) pontjai alapján a gazdasági bírság kiszabásának helye van.
Nem alapos az eljárás alá vont szervezeteknek az a védekezése sem, hogy az indítvány alapjául szolgáló magatartás a gazdasági bírságra vonatkozó rendelet alá nem vonható, mert az utóbb említett rendelet 2. §-ának mind az a), mindpedig a c) pontja arra az esetre rendeli a gazdasági bírság kiszabását, ha a népgazdasági érdeksérelem, illetve az okozott kár jelentős. Az eljárás alá vont iparvállalatok és a tsz előadása szerint olyan jelentékeny mértékű gazdálkodást folytatnak, és ehhez olyan nagyságú anyagi eszközök állnak rendelkezésükre, hogy azokhoz viszonyítva nem jelentősek az indítványban szereplő bírságalapok.
A magatartás népgazdasági érdeket sértő és kárt okozó jellegének az előbbiekben történt megállapításából nyilvánvaló, hogy a sérelmet és a károkozást népgazdasági szempontból jelentősnek kell tekinteni. Ehhez járul az, hogy a kifogásolt magatartással okozott népgazdasági érdeksérelem és népgazdasági szintű károk nemcsak közvetlenül hatottak, illetve jelentkeztek. Azokat nemcsak szoros összefüggésük alapján kell értékelni, mert hatásuk a közvetett összefüggések folytán végeredményben a népgazdaságnak itt nem részletezett területeit is érintik. Ez pedig még növeli a kifogásolt cselekmények és magatartások tárgyi súlyát. Ilyen körülmények között az említett rendelet alkalmazása és a gazdasági bírság kiszabása ebből a szempontból is indokolt.
A bírságalapot az eljárásban tárgyalt esetben azoknak az összegeknek az alapján kell meghatározni, amelyeket az iparvállalatok a tsz-nek térítettek. Ebből indult ki az indítvány is a bírságalapok megjelölésénél.
(Legf. Bír. I. G. 30 181/1974. sz.)
1
Megjelent a Bírósági Határozatok 1975. évi 2. számában.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás