PK BH 1976/109
PK BH 1976/109
1976.03.01.
A gépkocsivezetői munkakörben dolgozó ipari szövetkezeti tag részéve megállapított legmagasabb mértékű túlóra-általány csak a törvényes munkaidő 40%-át meg nem haladó túlmunka ellenértékét fedezi, az ezen felül végzett túlmunka ellenértékére a gépkocsivezető igényt tarthat. – A túlmunka ellenében biztosított szabadnapot a szabadságidőbe nem szabad beszámítani [16/1971. (VII. 7.) MüM-KPM sz. r. 1., 4. §, 6/1967. (X. 8.) MüM sz. r.].
A felperes az alperes szövetkezet tagjaként gépkocsivezetői beosztásban dolgozott. Az alperes 1971. július 1-től a felperes díjazását a 16/1971. (VII. 17.) MüM-KPM sz. együttes rendelet alapján havi 2200 Ft alapmunkadíjban, az alapmunkabér 40%-ának megfelelő 900 Ft túlóraátalányban, a gépjárművezetésen kívüli külön munkák végzéséért 800 Ft átalányban, összesen tehát havi 3900 Ft-ban állapította meg.
A felperes 1972. szeptember 29-től 1973. március 31-ig vírusos agytörzsbetegség következtében betegállományban volt. A felperes állította, hogy a betegsége a munkavégzésből eredt, ezért a táppénze és az elmaradt keresete között mutatkozó különbözet megtérítése iránt igényt jelentett be az alperesnél. A felperes ezen kívül 606,5 órára túlóradíjat, az 1972. évre nyereségprémiumot, szabadságmegváltás címén pedig 11 napra átlagkeresetet követelt az alperestől. Az alperes a felperes egyik igényét sem ismerte el alaposnak.
Az alperes döntőbizottsága kötelezte az alperest 60,5 túlóradíjnak megfelelő 635 Ft megfizetésére, egyebekben a felperes panaszát alaptalannak találta.
A döntőbizottság határozatának megváltoztatása iránt indított perben az első fokú bíróság a felperes keresetét elutasította, az alperes viszontkeresetének azonban helyt adott. Az ítéletét azzal indokolta, hogy a felperes betegségre nem függ össze a szövetkezet működésével. A felperes a szövetkezet működésén kívüli okból betegedett meg, ezért az alperes kártérítési felelősséggel nem tartozik. A felperes túlóraátalányban részesült, ezért további túlóradíjra nem lehet igénye. Ugyanebből az okból nem jár a felperesnek az 1972. évre az általa igényelt 11 napra szabadságmegváltás sem, figyelemmel arra is, hogy a túlórákat „lecsúsztatni” nem lehet. Az alperes kellően igazolta, hogy a gépkocsivezetőnek célprémium-feltételeket tűzött ki, amelyeket azonban a felperes nem teljesített. Az alperes viszontkeresete azért alapos mert a felperes túlóra-átalányban részesült.
A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A döntését azzal indokolta, hogy a Pp. 348. §-a (3) bekezdésének utolsó mondatában foglalt rendelkezésre tekintettel az első fokú bíróság ítéletének a túlmunka díjazására és a prémiumra vonatkozó rendelkezése nem volt felülbírálható (a másodfokú bíróság ítélete a szabadságidő pénzbeni megváltásával kapcsolatos első fokú rendelkezésről nem tesz említést), a kártérítési igény tekintetében hozott döntés pedig – figyelemmel az igazságügyi orvosszakértő véleményére – helyes.
Az első fokú bíróság ítéletének a túlmunkadíj és a szabadságidő pénzbeni megváltása iránt indított keresetet elutasító rendelkezése ellen megalapozatlanság és törvénysértés miatt emelt törvényességi óvás alapos.
1. A gépjármű vezetők munkafeltételeinek és munkabérének, illetőleg munkadíjának (a továbbiakban munkabér) megállapításáról szóló 16 (VII. 7.) MüM-KPM sz. rendelet (a továbbiakban R.) 1. §-ában foglalt rendelkezés értelmében a rendelet hatálya kiterjed a kisipari szövetkezeti tagsági viszonyban álló gépjárművezetőkre is.
Az R. 4. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a gépjárművezető által teljesíthető túlmunka – az Mt. V. 46. §-ának (3) bekezdésében fogalt esetek kivételével – a törvényes munkaidő 40%-át nem haladhatja meg.
Az R. 4. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a gépjárművezetőt a túlmunka időtartamára pótlék nélküli munkabére illeti meg. Ezt a havi személyi alapbér egy órára eső részének alapulvételével kell kiszámítani.
Az R. 4. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint pedig a túlóraátalányt a rendszeresen teljesített, illetőleg a várható túlmunka időtartamának alapulvételével lehet megállapítani. Ennek felső határa az (1) bekezdésben foglalt időtartamnak megfelelő összegű alapbér.
Nem volt vitás, hogy az alperes az említett rendelkezésekre tekintettel a felperes munkaidejét havi 294 órában határozta meg, amelyből 210 óra az Mt. rendelkezéseinek megfelelő alapmunkaidő, 84 óra pedig az ennek 40%-át kitevő túlmunkaidő. Az Mt. V. 46. §-ának (3) bekezdésében meghatározott kivételek a felperes túlmunkavégzésével kapcsolatban nem állottak fenn.
Az R. 4. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre tekintettel – mely rendelkezésnek a közlekedés rendjét és biztonságát védő indokai is vannak – az alperes jogszabályellenesen kötelezte a felperest a szóban levő, 1971. január 30-ig tartó időszakból 16 hónapon át a megengedett 84 órán felül gépkocsivezetői munka végzésére.
Ebben az időszakban – a felperes által csatolt kimutatás szerint – csupán két hónap volt, amelyben a felperes 294 óránál kevesebbet dolgozott: 1972 áprilisában 218 órát, májusban pedig 251 órát (ez utóbbi hónapban a felperes ötnapi fizetéses szabadságon volt). A felperes szabálytalan túlóráztatását az 1972. júliusában végzett vizsgálat alkalmával a városi és járási népi ellenőrzési bizottság is megállapította és felhívta arra az alperes figyelmet. Egyébként az alperes egy alkalommal elismerte a törvényes munkaidő 40%-át meghaladó túlóráztatás szabálytalanságát és a felperesnek a túlmunka díjára való igényét, amikor a felpereshez 1972. január 28-án intézett írásbeli közlésében – az R. 4. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést ismertetve – felhívta a felperest, hogy az 1971. novemberében és decemberében a munkásszállításokkal felmerült 88 többletórát 1972. január 28-tól 1972. február 28-ig „projektázza” le, csak szabadnapokban vegye ki.
A felperesnek havi 294 órán felüli, gépkocsivezetői munkakörben történő foglalkoztatására a túlóraátalánynak a jogszabályban meghatározott legmagasabb mértékben történt megállapítása sem jogosította fel az alperest. A legmagasabb mértékű átalány fizetése csak arra adott jogot az alperesnek, hogy a felperestől havi 294 órai gépkocsivezetői munkavégzést igényeljen.
A per eddigi adatai szerint a felperes által a perbeli időszakban végzett gépkocsivezetői munkaideje jóval a havi 294 óra felett volt (kb. havi 327 óra), ezért eleve alaptalannak kellett volna tekinteni az alperesnek azt a védekezését, hogy a túlóraátalány fedezte a felperesnek a túlmunkájáért járó munkadíjat.
A Népi Ellenőrzési Bizottság által végzett vizsgálatról felvett jegyzőkönyv – havi részletezéssel – tartalmazza a felperes által az 1972. év első felében végzett munkája időmennyiségét. Ezek az adatok azonosak a felperes által adott kimutatásban foglalt adatokkal, tehát megerősítik a felperes előadását.
Mivel a felperes részére fizetett túlóraátalány a felperes által csak havi 294 órában végzett munka díját fedezte, az alperes köteles megfizetni az ezen az időmennyiségen felül végzett munka ellenértékét. Az első fokú bíróságnak téves az ezzel ellentétes álláspontja.
Vizsgálni kell tehát, hogy a perbeli időszakban a felperes valójában hány órai gépkocsivezetői munkát végzett.
2. A felperes azt is sérelmezte, hogy az alperes az 1973. évi rendes szabadságából 11 napot nem ismert el, ebben benne van az 1971. november és december hónapban havi 294 órán felül teljesített túlmunkájáért engedélyezett, kilenc napnak megfelelő, 1972. szeptember l8-a és 28-a között általa igénybe vett szabadidő is, melyet az alperes utólag a szabadságidejébe számított be. A felperes 11 napi szabadságmegváltás fejében napi 177 összesen 1947 Ft-ot igényelt az alperestől.
Az első fokú bíróság nem vizsgálta a felperes ezzel kapcsolatban tett előadásában foglaltakat, mivel arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperes túlóraátalányára tekintettel a szóban levő 88 órai időt (mely kétségtelenül a havi 294 órai munkavégzésen felül merült fel) nem lehet „lecsúsztatni”.
Az első fokú bíróságnak ez az álláspontja ellentétben áll a munkaidő és pihenőidő egyes kérdéseivel kapcsolatban hozott 6/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 5. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezéssel, de az alperes szövetkezet elnökének feljegyzésében foglaltakkal is. Ebben ugyanis az elnök a Népi Ellenőrzési Bizottság által tett vizsgálati megállapításra utalással igazolta, hogy a felperes a szóban levő 88 órai túlmunkavégzést 1972. szeptember 18-tól 28-ig „projektázta le”, mert erre más időszakban nem volt lehetőség.
A fentiekre tekintettel a bíróságnak vizsgálnia kellett volna azt is, hogy az alperes a felperes szabadságidejét valóban csökkentette-e ezekkel a napokkal.
Ha igen, szabálytalanul járt el, ezért e kilenc nap vonatkozásában a felperesnek a szabadsága pénzbeni megváltásra való igénye mindenképpen jogszerű. (Legf. Bír. P. törv. I. 20 095/1975. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás