GK BH 1976/33
GK BH 1976/33
1976.01.01.
A kivitelezőnek a tervező által a költségvetés készítésénél elkövetett mulasztása kihasználásával szerzett – ráfordítás nélküli – árbevétele gazdasági bírság alapjául szolgálhat [20/1973. (VII. 25.) MT sz. r. 2. § a), c) pont, 44/1967. (ÁT 1968. 1.) ÉVM–ÁH sz. ut. 7. §, 20/1972. (XII. 5.) ÉVM–ÁH sz. r. 5. § (4) bek., Ptk. 402. § (2) bek.].
Az indítványozó egy nagyberuházás építési számláiban a maximált árat meghaladóan érvényesített vállalkozói díj miatt gazdasági bírság kiszabását kezdeményezte. Az indítvány szerint a feltöltéshez és a talajcseréhez szükséges murvának a tervező által a költségvetésben megállapított 123 Ft /m3 depónia ára nem felelt meg a tényleges helyzetnek. A vállalat a murvát egy mezőgazdasági termelőszövetkezettől 20 Ft/m3 áron szerezte be, a tervező viszont közvetlen anyagárként az NZ 0/5 minőségű zúzott mészkő 63 Ft/m3 cikklista árát vette figyelembe. Az előzetesen meghallgatott árszakértő véleménye szerint – a helytelenül megállapított fuvarozási távolságok miatt is – 75,10 Ft/m3 depónia ár felelt meg az ármaximáló rendelkezéseknek. A vállalat a bányából nyert murva aprításának szükségességét állította, ezt azonban nem tudta bizonyítani. Az elszámolt 253 288 m3 murvát és a 47,97 Ft/m3 ártúllépést figyelembe véve az indítványozó a bírság alapjául szolgáló anyagi előny összegét 3 108 173 Ft-ban jelölte meg, amelyet az eljárás során 1 517 174 Ft-ra módosított.
Az elsőfokú bíróság a vállalatot az időközben a beruházó részére visszafizetett összeg tekintetbe vételével 450 000 Ft gazdasági bírság megfizetésére kötelezte.
Az ítélet indokolása szerint a bíróság az ellenérték tárgyában hozott jogerős ítélet megállapításaiból indult ki. Eszerint a vállalat által érvényesített díj a maximált árat meghaladta, mert a bányából kikerült murva a bedolgozás előtt csak kisebb részben szorult megmunkálásra. Az ármaximáló rendelkezéseknek 90 Ft/m3 depónia áron alapuló egységárak feleltek volna meg.
Nem alapos az eljárás alá vontnak az az előadása, hogy az említett peres eljárások végül is az ő javára 482 451 Ft egyenleggel zárultak. A bíróságok állandó gyakorlata szerint ugyanis a gazdasági bírság kiszabása iránti eljárásban a kifogásolt számlában érvényesített többletösszegből kell kiindulni. Az indítványban a bírságalap megjelölése attól függetlenül helyesen történt, hogy a maximált árat meghaladóan számlázott vállalkozói díj egy része az Állami Fejlesztési Bank kifogása miatt ténylegesen nem folyt be a vállalkozóhoz. A népgazdaság érdekét már a jogosulatlan számlázás is megsértette.
Az eljárás alá vont vállalat felelősségét nem csökkenti, hogy a tervező és a beruházó is gondatlanul jártak el. A valóságos termelői árat a vállalat már az organizációs jegyzőkönyv felvételének időpontjában ismerte. Az az előadása sem alapos, hogy a 2,1 milliárdos vállalkozói díjra tekintettel az ártúllépés összege nem minősül jelentős anyagi előnynek; nem a vállalkozói díjhoz viszonyítva, hanem a benyújtott számla összegéből kimutatható túllépés alapján kell ugyanis elbírálni, hogy a jogosulatlan előny jelentős-e. Az 550 504 Ft-os túllépéssel kapcsolatban a bíróság szintén nem találta alaposnak azt a védekezést, hogy a jogi szabályozás “a kísérletet nem rendeli büntetni”, mert a jogszabály helyes értelmezése folytán a cselekmény a jogosulatlan túlszámlázással tekinthető befejezettnek.
A bíróság a jogosulatlanul elért anyagi előny visszafizettetésére és egyéb méltánylást érdemlő körülményekre tekintettel a bírságalap 30%-ának megfelelő gazdasági bírság kiszabását találta indokoltnak.
A vállalat fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és az indítvány elutasítását kérte. A fellebbezést azzal indokolta, hogy jogszabályba vagy hatósági rendelkezésbe ütköző magatartást nem tanúsított, a szocialista gazdálkodás elveivel ellentétes módon anyagi előnyre egyáltalán nem tett szert, illetőleg a népgazdasági érdeket nem sértette és nem is veszélyeztette.
Az említett murva felhasználásával végzett munka ellenértékét a tervező vállalat által készített, a megrendelő által jóváhagyott, a 44/1967. (ÁT 1968. 1.) ÉVM–ÁH sz. utasítás 29. §-ának (3) bekezdése értelmében maximált áras költségvetésnek tekintendő költségvetés alapján számolta el. A számlaperben a marasztalás kizárólag azért történt, mert a Legfelsőbb Bíróság az Állami Fejlesztési Bank utólagos észrevételét részben megalapozottnak találta. Az elszámolási perben hozott másodfokú ítélet szerint a mulasztást alapvetően a tervező követte el, de a beruházó is gondatlanul járt el. Egyébként sem alakult ki a gazdasági ítélkezési gyakorlatban olyan elvárás, hogy a számos ártényezővel képzett egységárakat a vállalkozónak “lefelé” is észrevételeznie kellene, a rendkívül bonyolult építőipari árképzés terén ugyanis a kivitelező terhére és javára történt tervezői tévedések a gyakorlatban kiegyenlítődnek. Ezt támasztotta alá az árhatóság becsatolt véleménye is.
A vállalat ismételten előadta, hogy a számlaperek összesített eredménye szerint végeredményben ő lett a pernyertes. Szerinte ez a tény is kizárja a bírság alkalmazását. A maximált árat meghaladóan érvényesített, de fel nem vett díjjal kapcsolatban kifejtette, hogy eljárását az indítvány tévesen minősítette “kísérlet”-nek. Kérdéses, hogy veszélyeztetésről lehet-e beszélni a konkrét esetben, ahol a jogszabály a bankellenőrzést írja elő. Téves volt tehát a bírságalapnál az 550 504 Ft figyelembevétele is. Az állami vállalatoknak nem lehet bírságterhesen felróni, ha az árképzési előírások alapján olyan, jogosnak tartott követelést érvényesítenek, amelyről csak szakértők igénybevételével lefolytatott bírósági eljárás során állapítható meg, hogy csak részben volt jogos járandóság.
A fellebbezés nem alapos.
A vállalat az ellenérték kérdésében hozott jogerős ítélet megállapításaira tekintettel sikertelenül hivatkozik arra, hogy nem tanúsított a jogszabályba vagy hatósági rendelkezésbe ütköző magatartást [20/1973. (VII. 25.) MT sz. r. 2. §], s ilyen módon nem jutott anyagi előnyhöz. Az ártúllépés egyúttal jogszabályba ütköző jövedelem (árbevétel-, illetve nyereség-) szerzési módnak is minősül. A vállalat előadásával szemben a Legfelsőbb Bíróság az eljárásban felhívott korábbi ítéletével nem ár- (szerződési) vitát döntött el, hanem behajtási pert, még ha ennek során az alkalmazható egységárak kérdésében is döntenie kellett.
Az árszabálynak az a rendelkezése, hogy a tervező által készített költségvetést maximált áras költségvetésnek kell tekinteni, nem jelenti, hogy abban ne fordulhatna elő kalkulációs tévedés vagy hiba (ezért van ellenőrzési joga a finanszírozó pénzintézetnek a maximált áras költségvetések tekintetében is). Ha megállapítható, hogy a tervezői költségvetés egységárai az árképzési előírásoknak nem felelnek meg, az árszabály említett minősítésére való hivatkozással nem lehet az ártúllépés következményeit kizárni. Polgári jogi szempontból ez a következmény a részleges semmisség [Ptk. 402. § (2) bek.] és az ebből folyó visszafizetési kötelezettség. Az egyéb szankciókat nem említve idetartozik a gazdasági bírság is, ha a tényállás szerint az annak alkalmazásához megkívánt egyéb feltételek is fennállnak. Az elsőfokú bíróság tehát helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a maximált árat meghaladóan beszedett – és az adott esetben a beruházó számlájára visszatérített – vállalkozói díjhoz a vállalat a jogszabályba ütköző módon jutott hozzá, tehát ezzel a gazdasági bírság kiszabására alkalmas tényállás egyik feltételét megvalósította.
A jogszabálysértés mint objektív tényálláselem mellett a cselekmény megítélését befolyásolja az a mód is, ahogyan a jogszabálysértést elkövették. A vállalat magatartása mögött megállapítható a tervezői mulasztás kihasználására és ennek útján a ráfordítás nélküli árbevétel elérésére való törekvés. Ellenkező esetben az organizáció során – amint az elszámolási perben hozott másodfokú ítélet megállapította – közölte volna az “organizált” anyag beszerzési árát és további megmunkálásának szükségességét. Ezt annál is inkább el lehetett volna tőle várni, mert a 44/1967. (ÁT 1968. 1.) ÉVM–AH sz. utasítás 7. §-a – és ezzel azonosan a 20/1972. (XII. 5.) ÉVM–ÁH sz. rendelet 5. §-ának (4) bekezdése – szerint anyagköltségként csak a közvetlen anyag, valamint a fuvarozási és rakodási költség vehető számításba, tehát az anyag további feldolgozásával kapcsolatos bér- és gépköltség nem.
Az ártúllépés ugyan közvetlenül a tervező mulasztása miatt valósulhatott meg, s azt a beruházó kellő gondosság esetén megelőzhette volna, a bírság szankció alkalmazását azonban nem érinti, hogy a jogtalan vagyoni előny elérését mások mulasztásai is elősegítették.
A vagyoni előny jelentős mértékének megítélésénél annak abszolút összegéből kell kiindulni. A milliós nagyságrendet elérő követelés, illetve tartozás a szocialista szervezetek gazdálkodásában is jelentős tétel, független annak a szerződésnek értékétől, amelyen alapul. Az elsőfokú bíróság tehát azt is helyesen állapította meg, hogy a tényállásban megvalósult a gazdasági bírság alkalmazásának másik lényeges feltétele, a jelentős vagyoni előny elérése is [20/1973. (VII. 25.) MT sz. r. 2. § a) pont].
A vállalatnak azzal a további előadásával kapcsolatban, amely szerint a “kísérlet” nem szankcionálható, megállapítható, hogy a számla kiállításával és benyújtásával a vállalkozói díjat esedékessé és lejárttá tette, sőt a megrendelő a folyósításhoz hozzá is járult. A vállalat magatartása tehát többet foglalt magában, mint amit még “kísérlet”-nek lehet tekinteni. A folyósításra ugyan a bankellenőrzés alapján nem került sor, ez azonban nem jelentheti a tényállásnak a kedvezőbb megítélését. Nem lenne következetes az indítvány másként való elbírálása attól függően, hogy a vállalat a jogosulatlan előnyt a bíróság határozata alapján fizette-e vissza, vagy hogy meg sem kapta, mert az ellenőrző szerv a kifizetést megakadályozta.
Az 550 504 Ft, amelynek jogtalan beszedésére a vállalat mindent megtett, önmagában is jelentős összeg. Fennáll tehát a népgazdasági érdek veszélyeztetése is. Következésképpen a 20/1973. (VII. 25.) MT sz. rendelet 2. §-ának c) pontja alapján kiszabható a bírság.
A vállalatnak az árszabály rendelkezésein alapuló védekezésével kapcsolatban megállapítható, hogy bár a beruházások hatósági árának (a vállalkozói díjnak) meghatározása valóban bonyolult folyamat és emiatt az árral kapcsolatban keletkeznek nehezen eldönthető viták is, az árképzéshez mind a tervezők, mind a kivitelezők – különösen az állami szektorban – megfelelő szervezeti egységekkel rendelkeznek. Ezektől el lehet várni, hogy a legmagasabb szakmai szinten, a kormány gazdaságpolitikai céljainak ismeretében, azok megvalósítását segítve töltsék be feladatukat. A beruházások reális költségalakulásához fűződő érdek azt is megköveteli, hogy a tervezői költségvetés felülvizsgálata során a kivitelező – ha felfedezi – minden irányú kalkulációs tévedést a megrendelő tudomására hozzon, és úgy tegye meg a saját árajánlatát. Ha a vállalati dolgozók az organizáció során a valóság ismeretében és a valóságnak megfelelően nyilatkoznak, a tervezett és a tényleges költségek közötti különbözet nem fogja meghaladni azt a mértéket, amely okszerűen következik abból, hogy a költségvetésnek (előkalkuláció) bizonyos mértékig “prognózis” sajátossága van. A kifejtettek értelmében a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. bír. Gf. VII. 32 788/1974. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás