MK BH 1976/378
MK BH 1976/378
1976.08.01.
I. Az üzemi balesetet szenvedett dolgozó járadékának megállapításánál kártérítést csökkentő tényezőként az évenkénti rendszeres emelést is magában foglaló, tehát a már felemelt összegű, nyugellátást kell figyelembe venni [2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 9. § (1) bek., 11. § (1) bek. a) pont, MKT 3/1975. sz.].
II. Ha a dolgozó összmunkaképesség-csökkenése csak részben üzemi baleseti eredetű, a munkáltató a keresetveszteségnek olyan arányú részét köteles a dolgozónak kártérítésként megfizetni, amilyen arányban van a dolgozó baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése az összmunkaképesség-csökkenésével [1958. évi 40. sz. tvr..5. § (1) bek. c) pont, 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 11. § (1) bek. c) pont].**
A felperes 1957. augusztus 30-tól – rövid megszakítással – 1972. október 23-ig az alperes vállalat alkalmazásában állott. Ez alatt huzamosabb időn át szénkéneg-ártalomnak kitett munkakörben dolgozott.
A felperes 1971. november 30-tól 1972. október 23-ig idegrendszeri tünetekkel, fejfájással került ismét táppénzes állományba, majd. 1972. október 24-től rokkantsági nyugdíjas. Havi nyugdíját akkor 1225 Ft-ban állapították meg.
A felperes ezt követően kártérítési igénnyel lépett fel az alperes vállalattal szemben. Azt állította, hogy a munkaképesség-csökkenése és ennek folyományaként a rokkantsági nyugdíjba helyezése az alperesnél betöltött munkakörének a következménye. Az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj közötti különbözet megtérítését kérte az alperestől. Hivatkozott arra, hogy időközben az átlagkeresete is emelkedett volna. Kérelmét az alperes elutasította.
A munkaügyi döntőbizottság a felperes panaszának részben helyt adott és az 1971. november 30-tól 1973. július 31-ig terjedő időre 1881 Ft lejárt kártérítés, 1973. augusztus 1-től pedig havi 100 Ft járadék fizetésére kötelezte az alperest.
A munkaügyi döntőbizottság a felvett szakértői bizonyítás alapján megállapította, hogy a felperes munkaképességének csökkenése mindössze 10%-ban áll okozati összefüggésben a szénkénegártalommal. Rokkantsága mellett a maradék munkaerejét hasznosíthatta volna. Az alperes ugyanis olyan könnyebb munkát ajánlott fel a felperesnek, amelyet az adott egészségi állapota mellett
A döntőbizottság határozata ellen mindkét fél keresettel fordult a bírósághoz, de azt a munkaügyi bíróság az ítéletével elutasította.
A felperes a jogerős ítélet ellen perújítási kérelemmel élt. Arra hivatkozott, hogy az Országos Munkaegészségügyi Intézet zárójelentése szerint a szénkéneg-ártalom a munkaképesség-csökkenéséhez nem 10 %-os, hanem 50 %-os arányban járult hozzá. Az alperes ennek megfelelően köteles kártérítést fizetni. Kérte az időközben 1971-től történt béremelések figyelembevételét is.
A munkaügyi bíróság az ítéletével a perújítási kérelemnek helyt adott. Az alapeljárás során hozott ítéletet hatályon kívül helyezte, a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta és az alperest az 1971. november 30-tól 1974. június 30-ig terjedő időre lejárt járadék fejében 12 448 Ft, 1974. július 1-től pedig havi 647 Ft járadék fizetésére kötelezte. A perújítási kérelem ezt meghaladó részét elutasította.
Az ítélet indokolása szerint az OMI zárójelentésében foglaltak megalapozottá tették a perújítási kérelmet. Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságától ezt követően beszerzett szakvéleményből megállapítható, hogy „a felperesnek az 1971. november 30-tól bekövetkezett, előbb keresőképtelenséget, majd rokkantságot okozó egészségromlása szénkéneg behatással oki kapcsolatba hozható. A szénkéneg expositió mértéke mindenképpen alkalmas arra, hogy a felperesnél kezdődött magas vérnyomás megbetegedésben állapotromlást okozzon. A Bizottság elfogadja az OMI részéről adott azt a véleményt, hogy a felperes megbetegedésében a 15 éves szénkéneg behatás kóroki szerepe nem zárható ki. Felperes munkaképességének csökkenése a 67 %-ot eléri, ebből a csökkenés fele, tehát ténylegesen a munkaképesség 1/3-ának elvesztése a szénkéneg expositió terhére írható. Gyakorlatilag a felperes természetes megbetegedéséből folyóan valószínűen nem lett volna keresőképtelen 1971. novemberétől kezdve.”
Ennek alapján a munkaügyi bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alperes a felperes kárának – keresetveszteségének – 33 %-át köteles megtéríteni. Az alperes kártérítési felelősségét ugyanis nem a 2/3 arányban elvesztett munkaképességének csökkenése, hanem a 100%-os munkaképtelenség figyelembevételével – annak 1/3-arányában – kell megállapítani. Nem alapos – a munkaügyi bíróság álláspontja szerint – az alperes álláspontja sem az évenkénti 2% nyugdíjemelés beszámítását illetően.” A Legfelsőbb Bíróság az M. törv. I. 10 020/1973. számú határozatában, amelyet 134. szám alatt a Bírósági Határozatok 1974. évi 3. számában tett közzé, kimondta, hogy az egyes nyugdíjak általános 2 %-os emelése járadékcsökkentő tényezőként nem vehető figyelembe.” Ez vonatkozik a felperes nyugdíjára, illetve annak évenkénti 2% emelésére is. Ezért a felperes keresetveszteségének megállapításánál mindvégig csak az 1972. november 1-től megállapított havi 1225 Ft vehető figyelembe, s ezt, valamint az időközben emelt átlagkeresetek közötti különbözetet kell keresetveszteségnek tekinteni. A munkaügyi bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, a megyei bíróság azonban az első fokú bíróság ítéletét helyben hagyta.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A perben eljárt bíróságok tévesen értelmezték a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatokban közzétett eseti döntését. Az ott írt tényállás szerint az első fokú bíróság arra jogosította fel a vállalatot, hogy a várható évenkénti 2%-os nyugdíjemelés összegével csökkenthesse a felperesnek fizetendő járadék összegét. Tény, hogy az ilyen – a jövőre nézve feljogosító – ítéleti döntés hozatalára nincs törvényes lehetőség. Az adott esetben azonban más az irányadó tényállás és az eldöntésre váró kérdés.
A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának Tanácselnöki Értekezlete a 3/1975. sz. állásfoglalásában már rámutatott arra, hogy a nyugdíjaknak a kártérítési járadék megállapítása után történő általános évenkénti emelése járadékcsökkentő tényezőként nem vehető figyelembe. A járadék megállapításakor azonban, ha több naptári évben esedékessé vált járadékról van szó, a járadékösszeg kiszámításánál a teljes, tehát az egyes naptári években történt emelést is magában foglaló nyugdíjösszegeket kell kártérítést csökkentő tényezőként figyelembe venni.
Ugyancsak a teljes, tehát az időközben történt emelést is magában foglaló nyugdíjösszegeket kell a járadéknak a 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. rendelet 9. §-ának (1) bekezdése alapján történő módosítás esetén számításba venni.
A kártérítési járadék megállapításánál az elmaradt jövedelmet, mint kárt kell megtéríteni, a kártérítés összegének kiszámításánál azonban a 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. rendelet 11. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint le kell vonni azt az összeget, amelyet a dolgozó vagy hozzátartozója a bekövetkezett sérelemre tekintettel társadalombiztosítási szolgáltatásként kap. Ezek szerint kártérítést csökkentő tényező a dolgozó részére folyósított teljes – tehát a 2 %- emelést is magában foglaló nyugdíj összege. Ezt a 11. §-ból kitűnően a kártérítés összegének kiszámításánál, tehát a kártérítés megállapításánál kell figyelembe venni.
A kifejtettekből következik hogy ezúttal a felperes keresetveszteségének megállapításánál az évenkénti nyugdíj emelések összegét is figyelembe kell venni az 1971-1974. években. Az ezzel ellentétes állásfoglalás törvénysértő.
Törvénysértő a jogerős ítélet azért is, mert az alperest a felmerült károknak csak a 33%-a erejéig marasztalta.
Az 1958. évi 40. sz. tvr. 5. §-a (l.) bekezdésének c) pontjában foglaltat, szerint III. csoportbeli rokkantnak az minősíthető, aki a rendes kereső foglalkozásában a szokásos munkafeltételekkel rendszeresen munkára képtelen és a munkaképességét legalább kétharmad részben egyébként is elvesztette.
A bírósági gyakorlat az ilyen mérvű munkaképesség-csökkenést következetesen úgy értékeli, mint a teljes keresőképtelenséget. Ezeket a dolgozókat nem terheli a 4/1967_ (VI. 8.) MüM sz. rendelettel módosított és kiegészített 2/1964, (IV. 3). MüM sz. rendelet 11. §-a (1.) bekezdésének c) pontja szerinti, a megmaradt munkaerő hasznosítása tekintetében fennálló kárelhárítási kötelezettség, nem kötelesek munkát vállalni, hiszen nyilvánvaló, hogy csak rendkívüli munkateljesítménnyel érhetnének el számottevő eredményt.
Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának szakvéleményéből egyértelműen megállapítható, hogy a felperes III. csoportbeli rokkant, a munkaképességének több mint 2/3-át elvesztette. Ezen belül baleseti károsodásának mértéke 33%. A felperes összmunkaképesség-csökkenése tehát 67 %, ebből 33 % az üzemi balesetből eredő. Ilyen esetben a munkáltató a rokkantsági nyugdíj és az átlagkereset különbözetének mint keresetveszteségnek olyan százalékát köteles a dolgozónak kártérítésként megfizetni, amilyen arányban áll a dolgozó baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése az összkeresőképesség-csökkenésével.
A felperes baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 33%, ami a 67% összkeresőképesség-csökkenésének mintegy 50%-a. Az alperesre tehát az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj közötti különbözet 50%-a hárítható át. A jogerős ítélet ezzel ellentétes állásfoglalása törvénysértő. (Legf. Bír. M. törv. I. 10 160/1975. sz.)
**
Az 1958. évi 40. sz. tvr. időközben hatályát vesztette. Az 1975. július l-tól hatályos 1975. évi II. tv. 47. §-ának a) pontja a rokkantság fokának megfelelő munkaképesség-csökkenés mértékét a hatályon kívül helyezett korábbi jogszabállyal egyezően határozza meg.is el tudott volna végezni s ezért havi 490 Ft munkabérben részesült volna. A felperes azonban ezt elutasította. Ezért csak havi 100 Ft járadékra jogosult.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás