PK BH 1976/449
PK BH 1976/449
1976.10.01.
I. A házastársak között az életközösség megszűnését nem lehet megállapítani pusztán azon az alapon, hogy az egyik házastárs bármilyen hosszú ideig tartó klinikai kezelés vagy szociális betegotthoni ápolás alá kerül, ha közöttük az együvé-tartozás érzése, az érzelmi és a gazdasági kapcsolat fennmaradt (Csjt. 27. §).
II. Ha az életközösség fennállása alatt az egyik házastárs a másiknak gondnoka, ez a házastársi vagyonközösségen nem változtat, és ez idő alatt a gondnok házastársat nem terheli számadási kötelezettség (Csjt. 27. §).
A felperest a járásbíróság tudathasadásos elmebetegség miatt cselekvő-képességet kizáró gondnokság alá helyezte. A gyámhatóság a felperes részéré gondnokul házastársát, az alperest rendelte ki. A felperes már a gondnokság alá helyezést megelőző időben, közelebbről 1964. február 9-e óta ismételten ideg- és elmeklinikai kezelés alatt állott, majd 1966. szeptemberétől 1973. október 20-ig szociális betegotthonban állott ápolás alatt.
Az alperes 1970. november 12-én keresetet indított házassága felbontása iránt. A bontóper megindítására tekintettel a gyámhatóság az alperest 1970. december 28-án a gondnoki tiszte alól felmentette és a felperes új gondnokául a felek leányát rendelte ki. A bontóperben a bíróság az 1971. májas 14-én hozott ítéletével a felek házasságát felbontotta.
A járásbíróság az 1973. október 27-én jogerőre emelkedett ítéletével a felperes gondnokság alá helyezését – felgyógyulására tekintettel – megszüntette.
A felperes ezt követően az 1974. január 18-án benyújtott keresetében az alperesnek a közös házingatlanban már korábban a részére kialakított lakószoba és mosdófülke átadására, továbbá 18 000 Ft megfizetésére való kötelezését kérte. Ez utóbbi követelését a felperes az alperest mint gondnokot terhelő elszámolási kötelezettség alapján támasztotta; álláspontja szerint az alperesnek az ő havi 1700 Ft körüli nyugdíjából havi 300 Ft-ot meg kellett volna takarítania. Ennek öt évi összege teszi ki a kereseti pénzkövetelést.
Az első fokú bíróság a bizonyítási eljárás lefolytatása után hozott ítéletével a felperes keresetének helyt adott és az alperest az igényelt lakrész birtokba adására, továbbá 18 000 Ft-nak havi 1000 Ft-os részletekben való megfizetésére kötelezte. Ez utóbbi rendelkezéssel kapcsolatban a bíróság megállapította, hogy az alperes a felperes vagyonát nem kezelte megfelelően: az alperesnek a felperes nyugdíja hovafordítására vonatkozóan a gyámhatósághoz évenként intézett bejelentései pusztán állítások és nem elszámolások. A felperes számításának helyességét és követelésének megalapozottságát mutatja az a tény is, hogy a leánya mint második gondnoka, jóval rövidebb idő alatt 10 000 Ft-ot meghaladó összeget takarított meg a felperes részére.
A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletének az ingatlanrész birtokbaadására vonatkozó rendelkezését helyben hagyta, míg a pénzkövetelésre vonatkozó rendelkezését megváltoztatta és a felperesnek a 18 000 Ft megfizetésére irányuló keresetét elutasította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperesnek ez a követelése elévült. A gyám és a gondnok ellen a számadási felelősség alapján támasztható követelések a Ptké. 12. §-ának (1) bekezdése és a Csjt. 110. §-ának (2) bekezdése értelmében egy év alatt évülnek el. Ez az elévülés az alperesnek a gondnoki tiszte alól 1970. december 28-án történt felmentésével kezdődött és egy év elteltével befejeződött. Az elévülésnek a Ptk. 327. §-ának (2) bekezdése szerinti nyugvása nem állapítható meg, mert a gondnoki tisztet a felperes leánya nyomban átvette, és így a felperes törvényes képviselete folyamatosan biztosítva volt.
A jogerős ítéletnek a felperes pénzkövetelését elutasító rendelkezése ellen a Pp. 270. §-ának (1) bekezdése alapján emelt törvényességi óvás az alábbiak szerint alapos.
A bíróságok a peres felek házassági életközössége megszakadásának időpontjául 1964. február 9-ét tekintették, amikor a felperes ideg- és elmegyógyintézeti kezelés alá került. Az életközösség megszűnésének időpontjára vonatkozó ez a megállapítás azonban téves.
A házasfelek között az életközösség megszűnését nem lehet megállapítani pusztán azon az alapon, hogy az egyik házasfél bármilyen hosszú ideig tartó klinikai kezelés vagy szociális betegotthoni ápolás alá kerül, ha közöttük az együvé tartozás érzése, az érzelmi és a gazdasági kapcsolat fennmaradt. Ez pedig a felek között a peradatok szerint a felperes gyógyintézetbe történő első beszállítását követően hosszú ideig nem szűnt meg. Az alperes mint házastárs mindent megtett a férjének meggyógyítása érdekében. Azt, hogy ezen a téren házastársi kötelezettségeit lelkiismeretesen teljesítette, mutatja az a tény is, hogy a gyámhatóság őt rendelte ki a felperes gondnokául. Az alperes a gondozási díjakat a felperes nyugdíjából rendszeresen fizette, a felperest megfelelően ruházta, őt a klinikán és a szociális otthonban látogatta és szorgalmazta, hogy a felperest ideiglenesen több alkalommal is hazaengedjék. Az alperes ilyenkor is megfelelően ellátta a felperest, jóllehet ez utóbbi – a leányuk tanúvallomása szerint – durva, goromba magatartást tanúsított, az alperestől a pénzt is elvette. Nem az alperesen múlott tehát, hogy a felperesnek az otthoni tartózkodásait – betegsége folytán – meg kellett szüntetni és az intézeti, illetőleg betegotthoni ápolását folytatni kellett. Az alperes a bontóperben is azt adta elő, hogy szereti férjét és a keresetet csupán a férje követelésére nyújtotta be.
Az alperes magatartása mindenben megfelelt a vele szemben támasztható társadalmi követelményeknek. Az életközösség a felek között addig nem is szűnt meg, amíg az alperes 1970 végén a bontókereset benyújtására határozta el magát. Ekkor viszont az alperes gondnoki tiszte is megszűnt.
Az életközösséggel a Csjt. 27. §-a értelmében a házastársi vagyonközösség is fennállott tehát a felek között 1970 végéig. Az a tény, hogy az alperes gondnoka volt a felperesnek, a házastársaknak az egymás közötti jogviszonyát nem érintette, a gondnoki tisztségnek az alperes részéről való ellátása a házastársi vagyonközösség fennállásán sem változtatott, e tisztség lényegében a felperesnek másokkal szembeni képviseletére vonatkozott.
Az alperest mint házastársat a szóban levő időben ennélfogva nem terhelte számadási kötelezettség, a felperesnek ilyen címen támasztott követelése ezért alaptalan. Nem sért tehát anyagi jogszabályt a másodfokú bíróságnak az idevonatkozó keresetet elutasító ítéleti rendelkezése, bár annak indokolása téves.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a törvénysértést a másodfokú ítélet indokolásával kapcsolatosan megállapította, a döntést azonban hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. P. törv. II. 21 356/1975. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás