PK BH 1976/58
PK BH 1976/58
1976.02.01.
58.
I. Annak megállapítása, hogy a kisajátított telek magánerőből történő beépítésre ki volt-e jelölve, az államigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik, e megállapítást a bíróság nem bírálhatja felül.
II. A kisajátítási kártalanítás körében építési engedély alapján beépítettnek csak az a telek tekinthető, amelyen építmény létesítésére az építésügyi hatóság építési engedélyt adott. Ez ténykérdés, amelyet a perben bizonyítani kell.
III. Az, hogy a kisajátított ingatlan tulajdonjogát a termés beéréséig az állam nem szerezte meg és a kisajátítást kérő sem lépett birtokba, egymagában nem zárja ki annak lehelőségét, hogy a tulajdonos a termés beszedését indokoltan mulasztotta el. Vizsgálni kell, hogy a körülmények nem voltak-e alkalmasak arra, hogy a tulajdonost a termés betakarításától visszatartsák [Ptk. 172., 339.§, 1/1965. (VII. 24.) PM-IM sz. r. 17., 18., 21. §].
A megyei városi tanács vb. kerületi hivatalának lakás- és helyiséggazdálkodási osztálya az alperes kérelmére kisajátította a felperesek tulajdonában volt 935 ⬜-öl területű ingatlant.
A felperesek a felajánlott kártalanítást nem fogadták el és többletkártalanítás iránt pert indítottak.
A kisajátított ingatlan a város központjától 4 km távolságra, az A. déli lejtőjén, mezőgazdasági, főként szőlő- és gyümölcsös művelési ágú környezetben helyezkedik el. A felperesek is mezőgazdasági műkelést folytattak rajta. Vékony szalag alakú, szélessége kb. 11 méter, hosszúsága kb. 300 méter. Az ingatlan előtti villanyvezeték és 150 méteren belül közkifolyó található. Az utóbbit 1960-ban létesítették. A felperesek a létesítés költségeihez nem járultak hozzá. A környéken elszórtan borházak, valamint nyaralók és lakóépületek találhatók.
Az ingatlanon egy 11 négyzetméter belső alapterületű, 39 négyzetméter térfogatú, egyetlen helyiségből álló épület volt, amelybe sem a villany, sem a víz nem volt bevezetve. Nincs igazolva, hogy építési engedély alapján épült. A felperesek álláspontja szerint a rendeltetése lakóház, az alperes álláspontja szerint présház volt.
A meghallgatott mezőgazdasági és az ingatlanforgalmi szakértő szakvéleményéből kitűnő adatok szerint a környékbeli hasonló, mezőgazdasági célt szolgáló ingatlanok forgalmi értéke négyszögölenként 60-100 Ft között alakult ki. Jó minőségű szőlők négyszögölenként 140-200 Ft-ért cseréltek gazdát. (Ez az érték növényzettel együtt értendő. A felperesek ingatlanon négyszögölenként kb. 70 Ft értékű növényzet és támberendezés volt, e címen ilyen összegű kártalanítást ítélt meg a részükre a bíróság a földterületért járó kártalanításon felül.) Ennél magasabb áron csak megfelelő nagyságú, beépíthető építési telkek keltek el. A megyei városi tanács vb. építési és közlekedési osztálya kerületi hivatala műszaki osztályának átiratából kitűnően a perbeli ingatlanon többszintes családi házat vagy társasházat nem lehetett építeni, a terület csak állami erőből volt beépíthető.
A megyei bíróság a felperesek részére 334 609 Ft többletkártalanítást ítélt meg.
Az ítélet indoklása szerint az építésügyi hatóság közlése értelmében a perbeli ingatlan magánerőből nem volt beépíthető. Erre figyelemmel az értékelésnél a 13/1970. (1V. 21.) PM-IM sz. rendelettel módosított 1/1965. (VII. 24.) PM-IM sz. rendelet (Kr.) 17. §-ának (1) bekezdésében foglaltak nem lennének alkalmazhatók. Az ingatlanon létesült lakóházat azonban a per adatai szerint 1953-ban tatarozták, amiből értelemszerűen következik, hogy korábban építették és így engedéllyel létesítettnek tekintendő. Ezért a Kr. 18. §-ának (2) bekezdését kell alkalmazni, amely úgy rendelkezik, hogy a nem magánerőből történő beépítésre is kijelölt területen fekvő, de építési engedély alapján beépített telek értékét a 17. §-ban foglaltak szerint kell megállapítani. Minthogy az ingatlantól mintegy 20 méterre közkifolyó van, részlegesen közművesítettnek kell tekinteni. Ezért, valamint az értékét befolyásoló egyéb tényezőkre is tekintettel, az érte járó kártalanítás négyszögölenként 350 Ft-ban határozható meg. Az épület értéke 21 680 Ft, a növényzet és a függőtermés értéke pedig 103 606 Ft. Ez összesen 452 536 Ft, amelyből levonva a felajánlott 117 927 Ft-ot, a felpereseknek még 334 609 Ft jár.
Az ítélet ellen az alperes és a megyei főügyész fellebbezett.
A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a marasztalási összeget 250 748 Ft-ra leszállította.
Az ítélet indoklásában kifejtett álláspontja szerint a perbeli ingatlan a város belterületén van részben beépített utcában. A város 1960. évi rendezési terve ezt a területet a magas beépítési övezetbe sorolta és többszintes célcsoportos állami beruházásból megvalósuló lakásépítésre tartotta fenn. Ez utóbbi körülmény azonban a Kr. 17. §-ának alkalmazását nem zárja ki. Az ilyen területen ugyanis nemcsak tanácsi bérlakásokat, hanem tanácsi értékesítésű szövetkezeti lakásokat, sőt OTP öröklakásokat magukban foglaló épületeket is emelnek, ez utóbbiakat pedig az állampolgárok részére értékesítik, tulajdonosaik állampolgárok lesznek. Bár az építkezés állami (tanácsi) irányítás és lebonyolítás mellett folyik, a kivitelezési költségek viselése magánosok által is történik, így a beépítés végeredményben magánerőre is támaszkodik. Ezért az ingatlant a Kr. 17. §-a szerint kell értékelni. Ilyen jogi álláspont mellett pedig nincs jelentősége annak, hogy az ingatlanon emelt épület lakóház vagy présház volt-e, és így az ingatlan beépítettnek volt-e tekinthető vagy sem. Ami a telek értékét illeti, az első fokú bíróság túlzott mértékben tért el a szakértői véleménytől. Az érték helyesen négyszögölenként 300 Ft-ban határozható meg.
Az épület értékét a másodfokú bíróság az első fokú bírósággal egyező összegben fogadta el, nem ítélte meg azonban a felperesek részére a függő termés 37 110 Ft-os értékét. A marasztalási összeget ennek megfelelően szállította le.
A jogerős ítéletnek a földterületért járó kártalanítást megállapító, valamint a függő termés értékének megtérítése iránti igényt elutasító rendelkezése ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Kr. 17. §-ának (1) bekezdése szerint a város (község) belterületének magánerőből történő beépítésre is kijelölt lakó vagy üdülőterületi részén fekvő telek értékét az ott írt módon kell megállapítani.
Magánerőből az a terület építhető be, ahol állampolgárok építkezhetnek, lakóház vagy üdülő építésére építési engedélyt kaphatnak. E szemponthól az építési jogosultság ténye, nem pedig az épületeknek az építkezés utáni tulajdoni viszonyai a döntőek. Téves tehát a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy egy terület akkor is magánerőből beépíthetőnek minősül, ha ott állami szervek olyan épületeket emelnek, amelyeket elkészülésük után részben vagy egészben állampolgárok részére értékesítenek. Minthogy pedig az adott esetben állami beruházásból megvalósuló, állami szerv által végzett építkezés céljára fenntartott területről van szó, a perbe1i ingatlanokat a másodfokú bíróság által felhozott okból nem lehetett volna a Kr. 17. §-ának (1) bekezdése szerint értékelni. Annál inkább sem, mert a városrendezési tervek megalkotása és ezen belül az építési területek kialakítása, az övezetek meghatározása az államigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik, az e kérdésekben elfoglalt álláspontját tehát a bíróság nem bírálhatja felül. Az építésügyi hatóság pedig a bíróság megkeresésére azt közölte, hogy a perbeli ingatlanon többszintes családi házat vagy társasházat nem lehetett építeni, a terület csak állami erőből volt beépíthető.
Nincs tisztázva azonban, hogy az ingatlan a jelenlegi rendeltetését megelőzően hogyan minősült. Énnek azért van jelentősége, mert a Kr. 21. §-ának (1) bekezdése értelmében, ha a város (község) magánerőből történő beépítésre is kijelölt részét a telek tulajdonjogának megszerzését követően elkészített rendezési terv, illetőleg kiadott államigazgatási határozat más célra jelölte ki, a telek értékét a 17. §-ban foglaltak szerint kell megállapítani. Ha tehát az ingatlan a felperesek vagy egy részük tulajdonszerzésekor már belterületen volt és magánerőből történt beépítésre is ki volt jelölve, a kártalanításnak az érintett felperesek vonatkozásában a Kr. 17. §-ának (1) bekezdése szerint történt megállapítására ebbel az okból kerülhetett volna sor. É kérdést az építésügyi hatóság megkeresésével kellett volna tisztázni, ezt azonban az eljárt bíróságok elmulasztották.
Téves a megyei bíróságnak a Kr. 18. §-ának (2) bekezdésével kapcsolatban elfoglalt és a perbeli ingatlant ennek alapján a Kr. 17. §-a szerint értékelő álláspontja is.
A Kr. 18. §-ának (2) bekezdése értelmében a város (község) belterületének a 17. §-ban meghatározottól eltérő rendeltetésű részén fekvő, építési engedély alapján beépített telek értékét kell a 17. §-ban foglaltak szerint megállapítani.
Építési engedély alapján beépítettnek csak az a telek tekinthető, amelyen építmény létesítésére az építésügyi hatóság építési engedélyt adott. Az építési engedély léte vagy annak hiánya ténykérdés, amelyet a perben bizonyítani kell. Egymagában azonban azon az alapon, hogy a felperesek ingatlanán volt épületet 1953 előtt emelték, nem lehet építési engedéllyel létesítettnek tekinteni. A Kr. 18. §-a (2) bekezdésének alkalmazásáról csak akkor lehet szó, ha bizonyítást nyer az építési engedély ténye, továbbá az a körülmény, hogy az épület – kialakítását, rendeltetését, használatának módját tekintve – nem présház, hanem lakóház volt. E tények azonban az eljárás eddigi adatai alapján nincsenek bizonyítva.
A PK 11. számú állásfoglalás szerint a kisajátítási kártalanítási összeg megállapításánál a forgalmi értéknek is jelentősége van. Az eljárt bíróságok e rendelkezésre sem voltak figyelemmel, amidőn a felperesek részére a hasonló ingatlanoknak a szakértői véleményekből kitűnő forgalmi értékét lényegesen meghaladó kártalanítást ítéltek meg. A perbeli ingatlant ugyanis a szokásos házhelynagyságot többszörösen meghaladó méreténél, valamint alakjánál fogva nem lehet összehasonlítani a megfelelő nagyságú és alakú építési telkekkel. Nem vehető tehát figyelmibe az ilyen telkek forgalmi értéke sem.
Ezen túlmenően az I-II. r. felperes szempontjából az ingatlant akkor sem lehetett volna részlegesen közművesnek minősíteni, ha azt egyébként az eljárt bíróságok álláspontjának megfelelten építési teleknek is lehetne tekinteni. E felperesek ugyanis a tulajdonjogukat a közkifolyó létesítése előtt, 1949-ben szerezték és a létesítés költségeihez nem járultak hozzá. Ebben az esetben pedig a közművesítés foka a Kr. 21. §-ának (4) bekezdése értelmében a javukra nem vehető figyelembe.
A függő terméssel kapcsolatos kártalanítási igényt a másodfokú bíróság azzal az indokolással utasította el, hogy a perbeli ingatlan tulajdonjogát az állam az 1965. évi 15. sz. tvr. 11. §-a értelmében a kisajátítási határozat jogerőre emelkedését követően szerezte meg, semmi akadálya sem volt tehát annak hogy a felperesek a függő termést ezt megelőzően betakarítsák.
Ez az álláspont megalapozatlan.
Az a körülmény ugyanis, hogy a felperesek volt ingatlanának tulajdonjogát a termés beéréséig az állam nem szerezte meg, és a kisajátítást kérő sem lépett birtokba, még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a felperesek a termés leszedését indokoltan mulasztották el. Bár erre a függő termésnek a szakértő bizottság által történt értékelése egymagában nem adott alapot, vizsgálni kellett volna, hogy az értékelés lefolyása, az azt végző vagy az azon részt vett személyek nyilatkozata, az alperes magatartása vagy mulasztása, esetleg egyéb körülmények nem voltak-e alkalmasak arra, hogy a felpereseket a termés betakarításától visszatartsák. Csak az ezzel kapcsolatos tényállás teljes felderítése után, valamint a felperesek és az alperes magatartásának értékelése alapján lehetett volna állást foglalni abban a kérdésben, hogy a függő termés betakarításának elmaradása folytán bekövetkezett kárt a peres felek melyikének és milyen arányban kell viselnie. (Legf. Bír. Eln. Tan. P. törv. 21 181/1975. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás