GK BH 1977/119.
GK BH 1977/119.
1977.03.01.
Az a szocialista szervezet, amely a megtérítésre kötelezett dolgozója munkabéréből a levonást elmulasztja, a dolgozó kötelezettségének mértékével azonos kezesi helytállással tartozik. [Ptk. 274. §; 1955. évi 21. sz. tvr. 135. § (2) bek., 152. §; 1967. évi II. tv. (Mt.) 47. § (2) bek., 98. §, 111. §; 34/1967. (X. 8.) Korm. sz. r. (Mt. V.) 69. §, 71. § (1) bek., 98. § (4) bek., 111. § (2) bek., 115. §; 7/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 30. § (1) bek., 31. § (1) és (2) bek.; 9/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 53. §, 54. §-a; Pp. 215. §].
A felperes építőipari vállalattal munkaviszonyban volt igazgatót a felettes szerve értesítette, hogy az 1972. évben kifizetett munkabéréből a 9/1969. (XII. 20.) MüM sz. rendelettel módosított 7/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet (a továbbiakban: R.) 31. §-a alapján 25%-nak megfelelő 14 250 Ft-ot 10 havi egyenlő részletekben vissza kell térítenie, mert a vállalat az 1972. évet a tartalékalapból meg nem térülő veszteséggel zárta. Az igazgató az értesítést megelőző időpontban kilépett a vállalattól és az alperes vállalattal létesített munkaviszonyt ezért a szolgálati felettese 1973. március 7-én megkereste az alperest, hogy az említett munkavállalója munkabéréből a havi levonásokat kezdje meg s az esedékes részleteket a felperesnek utalja át. Az alperes a felhívásnak nem tett eleget, hanem a jogerős határozat megküldését kérte. A visszafizetésre kötelezett panasszal élt, amelyet a szolgálati felettes elutasított. A munkavállaló ezután a munkaügyi bírósághoz fordult, amely a keresetet tárgyalás kitűzése nélkül – hatáskörének hiányát megállapítva – jogerősen elutasította. Időközben a felperes keresetet indított az alperes ellen, amelyben 9038 Ft és jár., majd keresetét felemelve 10 172 Ft és jár. fizetésére kérte kötelezni. Az alperes a védekezésében előadta, hogy a levonásokat csak a munkaügyi bíróság 1973. november 17-i jogerős határozata ismeretében kezdhette meg, és hogy 4583 Ft-ot a felperes részére ezt követően át is utalt. Egyébként készfizetői kezességét vitatta.
Az elsőfokú bíróság a felperes módosított keresetének 3047 Ft és annak évi 15%-os kamata erejéig helyt adott, a kereset ezt meghaladó részét elutasította. Az ítélet indokolása szerint az R. 31. §-ának (1) és (2) bekezdéseiből következik, hogy az alapbércsökkentésre vonatkozó vállalati döntés kártérítés jellegű, amely ellen a munkabér visszafizetésére kötelezett dolgozó az Mt. V. 115. §-a alapján, az Mt. V. 98. §-ának (4) bekezdése szerint halasztó hatályú panasszal élhet. A panaszt a szolgálati felettes 1973. augusztus 15-én bírálta el, ezért az alperes levonási és átutalási kötelezettsége csak 1973. szeptember 1-jétől kezdve áll fenn. Az elsőfokú bíróság szerint az alperes készfizetői kezessége (Ptk. 274. §) a Vht. 152. §-ának analóg alkalmazásával volt megállapítható, ezért a bíróság a már esedékessé vált és az alperes által még ki nem fizetett részletekre marasztaló határozatot hozott.
Az első fokú ítélet ellen a felperes és az alperes is fellebbezett. A felperes a fellebbezésében a kereset részbeni elutasítását sérelmezte. Előadása szerint az R. 31. §-ának (2) bekezdése alapján a személyi alapbércsökkentésről a vállalat nem hoz határozatot, erről a dolgozót csak értesíteni kell, s ez ellen jogorvoslatnak (panasz) nincs helye. Az alperes tehát a jogelőd, illetve a szolgálati felettes értesítése alapján a levonást köteles lett volna megkezdeni, ennek elmulasztása miatt készfizetői kezessége beállt.
Az alperes a fellebbezésében részbeni marasztalását sérelmezte. Előadta, hogy a felperes a jogerős határozatot kérése ellenére nem küldte meg. Az alperes szerint a 9/1967. (X. 8.) MüM sz. rendeletet 53. §-a értelmében – ha a határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye – a határozatot “végrehajtható” záradékkal kell ellátni. Utalt arra, hogy az Mt. 69. §-a alapján levonásra csak végrehajtható okirat alapján kerülhetett volna sor. A felperes végrehajtási lap kiállítását nem kérte, letiltás nem történt, ezért készfizetői kezessége sem következhetett be. Az alperes a kamatkiszabás mértékét is sérelmezte, mert az álláspontja szerint az adott esetben a 9/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 54. §-a alapján csak évi 5% lehetett volna.
A felperes fellebbezése egészben, az alperesé csak részben alapos.
Az Mt. 47. §-a (2) bekezdésének végrehajtása tárgyában kiadott R. 30. §-ának (1) bekezdése szerint* arra az évre, amelyben a vállalat a tartalékalap által nem fedezett veszteséggel zár, a magasabb vezető állású dolgozóknak csak személyi alapbérük 75%-a jár. A különbözetet vissza kell téríteni. Ha tehát a jogszabályban meghatározott feltétel – a tartalékalap által nem fedezett veszteség ténye – bekövetkezik, a magasabb vezető állású dolgozók a személyi alapbérük 25%-át kötelesek visszatéríteni. Ezek szerint a visszatérítési kötelezettség bekövetkezése nem a kárt szenvedett akaratától függ, hanem a jogszabályból folyik, ezért az elsőfokú bíróság az R. 30. §-ában meghatározott visszatérítési kötelezettséget tévesen minősítette kártérítésnek.
Az R. 31. §-ának (2) bekezdése szerint a 30. § alapján fennálló visszatérítési kötelezettségről a dolgozót a levonás megkezdése előtt legalább 8 nappal értesíteni kell.** Ez tehát nem kártérítési vagy megtérítési kötelezettség. A jogszabályból nyilvánvaló, hogy a veszteséggel záró vállalatnak nem kell határozatot hoznia a visszatérítési kötelezettségről, és így jogerős határozattól nem lehet a visszatérítési kötelezettség teljesítését függővé tenni. A veszteséget szenvedett vállalatnak csak arról kell értesítenie a dolgozót (az adott esetben volt dolgozóját), hogy a levonást a munkabéréből megkezdi. Ennek az értesítésnek az R. 31. §-a (2) bekezdésének utolsó fordulatából következőleg a társadalmi tulajdonban okozott károk megtérítésére kötelező jogerős vállalati határozat jellege van, vagyis az értesítés ellen halasztó hatályú jogorvoslatnak nincs helye. Ez következik abból is, hogy az Mt. V. 98. §-ának (4) bekezdése a kártérítést megállapító határozat ellen enged halasztó hatályú panaszt, a szóban levő visszatérítési kötelezettségről szóló értesítés azonban a fentiek szerint nem kártérítési kötelezettséget megállapító határozat. Az R. 31. §-ának (2) bekezdése** olyan rendelkezést is tartalmaz, hogy a levonást a mérleg elkészítését követő hónapban kell megkezdeni. A jogszabály e része a visszatérítési kötelezettség esedékességének időpontját határozza meg, de e rendelkezésből is következik az, hogy az értesítés ellen halasztó hatályú panasznak nincs helye, egyébként csak ily módon biztosítható a jogszabály kogens rendelkezésének végrehajthatósága.
A megállapított tényállás szerint a felperes az 1972. évet a tartalékalapból meg nem térülő 3 100 000-Ft veszteséggel zárta, a vállalat volt igazgatója, az Mt V. 111. §-ának (2) bekezdése alapján magasabb vezető állású dolgozó volt, vagyis a visszatérítési kötelezettség beálltához szükséges feltételek fennálltak, ezért a visszatérítést (a levonást) 1973. március hónapban meg kellett volna kezdeni. A felperes, illetve a szolgálati felettes az Mt. V. 71. §-ának (1) bekezdése alapján megkereste az alperest a levonások megkezdése és a levont összegek átutalása iránt, az alperes az értesítést március hónapban megkapta, ezért 1973. április hónapban a levonásokat köteles lett volna megkezdeni. Tekintettel arra, hogy a fent említett jogszabály alapján a visszatérítési kötelezettségről szóló értesítés ellen halasztó hatályú jogorvoslatnak nincs helye, ez az értesítés “jogerős” intézkedés, így a munkáltató alperes nem volt jogosult a levonásokat mellőzni. Az 1955. évi 21. tvr. 135. §-ának (2) bekezdése szerint a rendeletnek a munkabérből történő levonásra vonatkozó rendelkezései megfelelően irányadók akkor is, ha a tartozásnak a munkabérből való levonása nem bírósági végrehajtás, hanem a munkáltató által közvetlenül – bírósági (hatósági) határozat nélkül – történik. Ebből következik, hogy az értesítés alapján az alperes a munkabérből történő levonást köteles lett volna megkezdeni, és hogy ennek elmulasztása miatt a Vht. 152. §-ának (1) bekezdése szerint készfizetői kezessége beállt.
A dolgozó által visszatérítendő összeg időközben teljes egészében esedékessé vált, ezért az első fokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatva az alperest a felperes módosított keresetében követelt összeg és a késedelmi kamatok fizetésére kellett kötelezni. A felperes megerősítette az alperesnek 4078 Ft átutalására vonatkozó bejelentését, további átutalások tényét viszont az alperes nem bizonyította. A felperes csak az 1973. szeptember 1-jétől esedékes késedelmi kamatokat érvényesítette, ezért a Pp. 215. §-ában foglaltakra tekintettel a késedelmi kamatfizetés kezdő időpontjaként ezt kellett megállapítani, a később esedékessé vált havi részletek után pedig az esedékessé válás időpontjától kezdve kellett az alperest késedelmi kamat fizetésére kötelezni.
Az alperes fellebbezése csak a késedelmi kamat mértéke tekintetében alapos. A 22/1972. (XII. 30.) MüM sz. rendelettel módosított 9/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 54. §-a szerint ugyanis, ha a dolgozó a tartozását az esedékesség napján nem fizeti ki, a késedelem idejére 5%-os kamat terheli. Az alperes mint a munkavállalójának készfizető kezese a munkavállaló helyett köteles a tartozásért helytállni, tehát több kötelezettség nem terhelheti, mint amely a munkavállalóját terhelte volna. Ezért a fizetési késedelem idejére az alperes is csak 5%-os késedelmi kamatot köteles fizetni.
Az alperesnek a fent említett rendelet 53. §-ára való utalása azért nem alapos, mert a veszteséget szenvedett vállalat – a korábban már kifejtettek szerint – az alapbér 25%-ának visszatérítésére vonatkozó határozatot nem hoz, ez a kötelezettség a jogszabályból folyik, tehát nincs olyan okirat amelyet “végrehajtható” záradékkal kellene ellátni. A hivatkozott jogszabály rendelkezése szerint a munkaügyi vitában eljárt szerv lenne köteles a fél (tehát a munkavállaló) kérelmére a záradékot a határozatra rávezetni, de a visszatérítési kötelezettség vonatkozásában munkaügyi vitának nincs helye, tehát nincs is olyan szerv sem, amely a “határozatot” záradékkal láthatná el. Az R. 31. §-ának (2) bekezdésében meghatározott értesítés tekintetében külön végrehajtási záradékolásnak nincs helye.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, s az alperes kamatfizetési kötelezettségét a kifejtettek szerint évi 5%-os mértékben állapította meg. (Legf. Bír. Gf. II. 30 070/1974. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás