PK BH 1977/152.
PK BH 1977/152.
1977.04.01.
Vélelem szól amellett, hogy bármelyik házastárs által a vagyonközösség fennállása alatt nem a különvagyona körében kötött visszterhes ügyletet a másik házastárs hozzájárulásával kötöttnek kell tekinteni. Az ügylet megkötésében részt nem vett házastárs azonban bizonyíthatja, hogy az ügyletkötő harmadik személy tudott vagy a körülményekből tudnia kellett, hogy ő az ügylethez nem járult hozzá [Csjt. 30. § (2) bek.].
Az 1974. július 10-én kelt “kötelezvény” szerint az alperes férje 35 000 Ft kölcsönt vett fel a felperestől azzal, hogy ezt az összeget 1974. szeptember 15-e és 30-a között hiánytalanul visszafizeti.
Az alperes férje 1974. október 15-én meghalt.
A felperes 1974. október 18-án benyújtott fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelme arra irányult, hogy a bíróság kötelezze az alperest 35 000 Ft és 1974. szeptember 30-tól járó kamatainak a megfizetésére. Hivatkozott arra, hogy ezt az összeget az alperes férjének kölcsönadta, aki azonban a kölcsönt nem fizette vissza.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy 35 000 Ft kölcsön visszafizetése iránt az alperes mint örökös ellen kibocsátott fizetési meghagyás – az alperes részére 1974. október 25-én történt másodszori eredménytelen kézbesítési kísérlet után − 1974. november 8-án jogerőre emelkedett.
Az alperes a jogerős fizetési meghagyás ellen perújítási kérelmet nyújtott be. Az elsőfokú bíróság a fizetési meghagyás szabálytalan kézbesítésére utaló indokolással az alperes kérelme alapján indult perújítást megengedte, egyben az alperes ellen megindított végrehajtást felfüggesztette.
A felperes – a tárgyaláson tett nyilatkozatával – az alperes felelősségét a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekre, valamint az alperes örökösi minőségére alapította.
Az elsőfokú bíróság a fizetési meghagyást hatályon kívül helyezte és a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint: a Csjt. 30. §-ának (1) és (2) bekezdéseiben foglalt feltételek hiányában nem állapítható meg az alperes felelőssége.
A másodfokú bíróság “az alperes perújítási kérelmét elutasította, az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az alperest 2500 Ft első és másodfokú eljárási költség fizetésére kötelezte.” A végzés indokolása szerint a másodfokú eljárásban tisztázódott, hogy az állagörökös az alperes gyermeke, míg az alperes férje vagyonának csupán a haszonélvezetét örökölte. A felperes a perújítási eljárásban is hivatkozott az alperes örökösi minőségére és az ezen alapuló felelősségére. Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor az alperes fizetési kötelezettségét a Csjt. alapján vizsgálta. Az elsőfokú bíróság – a határozat indokolása szerint – akkor járt volna el helyesen, ha a perújítási kérelmet mint meg nem engedettet elutasította volna, perújításra alkalmas okot ugyanis nem hozott fel az alperes. A kifejtettekre tekintettel a megyei bíróság a perújítást nem találta megengedhetőnek s ezért a kérelmet elutasította, az elsőfokú bíróság ítéletét pedig “az analógiával alkalmazott Pp. 251. §-a alapján hatályon kívül helyezte”.
A másodfokú bíróság végzése, valamint az elsőfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás megalapozott.
A felperes kereseti igényét az alperes házastársának az életközösség fennállása alatt kötött visszterhes ügyletéért fennálló felelősségére is alapította ezért az elsőfokú bíróság helytállóan vizsgálta azt, hogy a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezések alapján az alperes felelőssége mennyiben állapítható meg.
Érdemben viszont nem megalapozott az elsőfokú bíróságnak az a döntése, amely szerint az alperes azért nem tartozik felelősséggel, mivel a felperes tudott arról, hogy az alperes a férje által felvett kölcsön felvételéhez “nem járult hozzá”.
A per adatai alapján csak az állapítható meg, hogy az alperes “nem tudott” a kölcsönszerződésről, az alperes néhai férje ugyanis azt állította a kölcsönfelvételkor, hogy a pénz ingatlanvásárlásra kell, a feleségének a születésnapjára “meglepetést” akar szerezni.
A Csjt. 30. §-ának (2) bekezdésében írt anyagi jogi szabályok vélelmet állítanak fel a tekintetben, hogy bármelyik házastársnak a vagyonközösség fennállása alatt nem a különvagyona körében kötött vagyonjogi rendelkezésre irányuló visszterhes ügyletét a másik házastárs hozzájárulásával kötött ügyletnek kell tekinteni. Az ügylet megkötésében részt nem vett házastárs azonban a vélelmet megdöntheti annak bizonyításával, hogy az ügyletkötő harmadik személy tudott vagy a körülményekből tudnia kellett arról, hogy a másik házastárs az ügylethez nem járult hozzá.
A bizonyítás a vélelemmel szemben az alperest terheli.
A bíróságok tehát akkor jártak volna el helyesen, ha az alperest e körben részletesen, személyesen meghallgatják és tisztázzák azt, hogy az alperes a vélelem megdöntésére alkalmas körülményt meg tud-e jelölni; illetőleg ilyen jellegű bizonyítékra tud-e hivatkozni. Bizonyítási indítványának előterjesztése esetén pedig azt is vizsgálni kell, alkalmasak lehetnek-e a felajánlott bizonyítékok a vélelem megdöntésére, nevezetesen annak a megállapítására, hogy a felperesnek az ügyletkötéskor tudnia kellett-e arról, hogy az alperes az ügylethez nem járult hozzá. Nem helytálló az első fokú ítéletnek az a megállapítása sem, hogy “a felperes a perújító alperes hagyatéki hasznokkal való felelősségére nem hivatkozott.”
A felperes ugyanis a jegyzőkönyvből megállapíthatóan előadta, hogy: “amennyiben a haszonélvezeti jogot fenntartja a perújító alperes, úgy még a hagyaték hasznaival is felel.” Erre a nyilatkozatra, valamint arra is figyelemmel, hogy a felperes a fizetési meghagyás kibocsátását az alperes mint örökös ellen kérte, az elsőfokú bíróságnak a felperes követelése jogszerűségét a hagyatéki tartozásokért való felelősség szabályai alapján is vizsgálnia kellett volna.
A Ptk. 679. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a hitelezővel szemben az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel.
Az alperes férjétől háromszobás öröklakás fele részilletőségének a haszonélvezetét örökölte.
Ebből viszont az következik, hogy amennyiben az alperes felelőssége a Ptk. 679. §-a alapján megállapítható lenne, a felperes a tartozásért csupán a házastársi haszonélvezettel terhelt vagyonrész hasznaiból kereshet kielégítést.
A Pp. 266. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint, ha a bíróság a perújítást megengedhetőnek találja, az érdemi tárgyalást kitűzi, illetőleg a tárgyalást érdemben folytatja, ellenkező esetben pedig a perújítási kérelmet mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasítja.
A Pp. 268. §-a úgy rendelkezik, hogy a bíróság a per újbóli tárgyalásának eredményéhez képest a perújítási kérelemmel megtámadott ítéletet hatályában fenntartja, illetőleg annak egészben vagy részben történő hatályon kívül helyezése mellett a jogszabálynak megfelelő új határozatot hoz.
A perújításnak a Pp. 260−262. §-aiban meghatározott feltételei – az adott esetben – fennállottak, ezért helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a perújítást végzésével megengedte, majd azt érdemben tárgyalta. A perújítás feltételeinek fennállása és a perújítás érdemi tárgyalása után azonban – a Pp. 266. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekre tekintettel – már nem volt törvényes lehetőség a perújítási kérelemnek “mint érdemi tárgyalásra alkalmatlannak” az elutasítására. Jogszabályt sértett tehát a másodfokú bíróság amikor a Pp. 251. §-ának “analóg” alkalmazásával hozott végzésével a fentebb már ismertetett határozatot hozta.
Az előadottakra tekintettel a Legfelsőbb Bíróság – a Pp. 274. §-ának (3) bekezdésében írt rendelkezések értelmében – a másodfokú bíróság végzését valamint az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, egyben az elsőfokú bíróságot a fenti körülmények tisztázása végett új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. P. törv. V. 20 385/1976. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás