BK BH 1977/217.
BK BH 1977/217.
1977.06.01.
Az elhárítás szükséges mértékének túllépése esetében az, hogy az elkövető a védekezés szükséges mértékének a felismerésében milyen mértékben volt korlátozott, az eset összes körülményeinek a beható vizsgálata alapján dönthető csak el [1961. évi V. törvény (Btk.) 25. § (3) bek.]
A megyei bíróság a terhelt bűnösségét emberölés bűntettében állapította meg, s ezért őt – börtönben végrehajtandó – 7 évi és 6 hónapi szabadságvesztésre és 5 évre a közügyektől eltiltásra ítélte az alábbi tényállás alapján.
A terhelt és volt élettársának 19 éves fia – az ügy sértettje – között gyűlölködő viszony alakult ki.
A vádbeli napon a délelőtti órákban a terhelt szeszes italtól befolyásolt állapotban az utcán beszélgetett két ismerősével. Az ugyancsak szeszes ital hatása alatt álló sértett odament a békésen beszélgető terhelthez, majd durva szavakkal rátámadt, öklével szemen csapta, az állára és a kulcscsontjára ütött, ezenkívül többször meg is rúgta a terheltet, és ennek során annak fájós jobb térdét is rúgás érte. A sértett ezt követően a terhelt nyakát szorongatta, mire a terhelt elővette nadrágzsebéből a zsebkését és gyors egymásutánban kétszer a sértett melle felé irányozva szúrt. Az egyik szúrás átvágta a főütőeret és a sértett azonnali halálát eredményezte.
A Legfelsőbb Bíróság a vádlottra kiszabott szabadságvesztés mértékét 9 évre súlyosította.
A megyei bíróság ítéletében azt állapította meg, hogy a terhelt az eset alkalmával jogos védelmi helyzetben volt, az elhárítás mértékét azonban jelentősen túllépte, amikor a sértett részéről a testi épsége ellen irányuló ütésekkel és rúgásokkal szemben olyan módon védekezett, hogy késével kioltotta támadója életét. Ugyanakkor azonban a Btk. 25. §-ának (3) bekezdésében foglaltrendelkezés alkalmazására nem látott alapot, s ennek indokolásaként arra hivatkozott, hogy a terhelt annak a sértettnek az életét oltotta ki, aki mintegy 11 éven át nevelt gyermeke volt. Bár az eljárás során nem volt bizonyított, hogy a terhelt a még gyermekkorú sértettel kegyetlenkedett, vagy pedig őt bántalmazta volna, annak ellenére, hogy a már felserdült sértett és a terhelt között – a terhelt hátrányára jelentkező – jelentős fizikai erőkülönbség állott fenn, a közöttük létrejött összetűzéseket eredményező helyzetek kialakulása elsősorban a terhelt helytelen magatartására volt visszavezethető. Így különösképpen a nevelt gyermeki viszonyra tekintettel, az eset alkalmával a terhelt javára fennálló és jogilag figyelembe vehető ijedtségről vagy menthető felindulásról nem lehet szó.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletében helyesnek találta az elsőfokú bíróság okfejtését a jogos védelmi helyzet fennállása és a túllépéssel kapcsolatban a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének kizártsága kérdésében. Ez utóbbit érintően arra is hivatkozott, hogy bár a sértett minden különösebb előzmény nélkül, békés szavak hangoztatása után, látszólag nyugodt helyzetben, váratlanul támadt rá a terheltre s őt durván bántalmazta, az eset fényes nappal, az utcán történt, amikor a terhelt a rokkant M. J., valamint a fiatal, életerős A. I. társaságában volt, és a bántalmazás megakadályozásában különösen az utóbbi segítségére, a javára történő közbelépésére alappal számíthatott. Mindezekre figyelemmel állapította meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a terhelt ijedtsége, felindultsága nem volt olyan mértékű, amelynek folytán akárcsak korlátozva lett volna a védekezés szükséges mértékének a felismerésében, s ezért – az ügyészi fellebbezésnek helyt adva – a terheltre kiszabott 7 évi és 6 hónapi szabadságvesztés főbüntetés mértékét 9 évre felemelte.
A kiszabott büntetés súlyossága miatt emelt törvényességi óvást az Elnökségi Tanács alaposnak találta. Az eljárt bíróságok álláspontja a jogos védelem szükséges mértéke túllépésének okára és annak következményére: törvénysértő.
Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy a terhelt jogos védelmi helyzetben volt, s helyes az a megállapítás is, hogy a terhelt a testi épsége ellen intézett jogtalan támadás elleni védekező tevékenysége során az elhárítás szükséges mértékét túllépte. A jogellenes támadás által fenyegető sérelem és az elhárító cselekménnyel okozott sérelem közötti arányosság az adott esetben, nem áll fenn, mivel a támadás intenzitásával nem állt összhangban a védekező tevékenység jellege és annak következménye.
A támadás és a védekezés között fennálló feltűnő aránytalanság oka és a túllépés tekintetében fennálló büntetőjogi felelősség mértéke tekintetében azonban az eljárt bíróságok téves álláspontra helyezkedtek, s mindez törvénysértően eltúlzott mértékű büntetés kiszabását eredményezte.
Az elhárítás szükséges mértékének túllépése esetén a Btk. 25. §-ának (3) bekezdése alkalmazására akkor kerül sor, ha a jogtalanul megtámadott különleges, rendkívüli lelkiállapotba kerül, melyben egyrészt éppen az őt ért támadás következtében nem minden esetben képes a valóságnak hűen megítélni a támadó tevékenység súlyát és irányát, másrészt pedig a jogtalan támadás következményeként felindult lelkiállapotba kerül, vagy olyan ijedtség lesz úrrá rajta, amelynek folytán a kialakult helyzet józan mérlegelésében akadályozva van.
Azt, hogy a jogtalanul megtámadott elkövetőt pszichikai zavara a védekezés szükséges mértékének a felismerésében korlátozta-e egyáltalán s milyen mértékben, az adott eset összes körülményeinek beható vizsgálata alapján kell eldönteni.
A megyei bíróság kiemelkedő jelentőséget tulajdonított annak, hogy a terhelt nevelt gyermekének életét oltotta ki, ezt a tényt azonban a történés folyamatából kiragadva, elszigetelten értékelte. Az eset alkalmával ugyanis éppen a terhelt nevelt gyermeke volt a támadó, minden indok nélkül, közepes fokú ittasságától befolyásoltan, durva módon támadt, nevelőapjára, akit természetesen a jogtalan támadás előli megfutamodás kötelezettsége nem terhelt. A támadás teljesen váratlanul érte a szeszes italtól az enyhe és a közepes fok határán befolyásolt állapotban levű terheltet, a durva bántalmazásnak ugyanis semmi előzménye nem volt, sőt a sértett a támadást megelőzően békés szavakat hangoztatott és nyugodtan beszélgetett a terhelt társaságában levő személyekkel is.
A sértett támadása durva volt, szemén, állán és kulcscsontján ököllel többször megütötte a terheltet, majd a terheltnek közúti baleset következtében eltörött s össze nem forrt jobb térdkalácsát is erős rúgás érte, mely éles fájdalomérzetet váltott ki, ezt követően pedig a sértett a terhelt nyakát szándékozott megragadni. Ebben a helyzetben szúrta meg a terhelt két ízben a sértett mellét, amelyek közül az egyik szúrás 8 napon belül gyógyuló sérülést okozott, a másik szúrás azonban – a főütőér átmetszése folytán – a sértett azonnali halálát eredményezte.
A terhelt részéről a szúrások gyors egymás utánban leadása az elkövetés pánikszerűségére és a józan gondolkodás, valamint a megfontolás hiányára utal.
A terhelt a bűncselekmény elkövetése idején szeszes italtól befolyásolt állapotban volt ugyan, a nagyfokú indulat azonban, amely nála jelentkezett, nem az alkoholos állapotára, hanem a nagyobb fokban ittas sértett jogellenes magatartásának a hatására keletkezett.
A menthető felindulás – csak úgy, mint a Btk. 254. §-ában meghatározott bűntett tényállásához tartozó “méltányolható ok” – a tárgyi indokoltságon felül társadalomerkölcsi feltételek fennállását is megkívánja. Ez a feltétel az adott esetben megállapítható. A sértettnek nevelőapjával – a terhelttel – szemben tanúsított jogtalan és súlyos erkölcsi rosszallás alá eső támadása ténylegesen kizárttá tette, hogy a rokkant és fizikai állapotánál fogva törődött terhelt a jelentős erőfölényben levő sértettel szembeni védekezésének mértékét higgadtan felmérje és ehhez képest alkalmazza a védekező eszköz használatát.
Végül a terheltnek az elkövetés után érzékelhető ideges és megtört állapota – amelyet az intézkedő rendőr is tapasztalt – olyan ténybéli következtetésre nyújt alapot, hogy a terheltet a jogtalan támadás miatt erkölcsileg is bizonyos fokig menthető felindultsága, ha nem is tette teljesen képtelenné magatartása jellegének felismerésében, ebben azonban bizonyos fokig korlátozta, ezért a büntetőjogi felelősségre vonás során a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének II. fordulata alkalmazásának van helye.
A kifejtettekből következik, hogy téves az az álláspont, amely azon az alapon zárja ki a menthető felindulás büntetőjogi értékelhetőségét, hogy a sértett a terhelt nevelt gyermeke volt.
Ugyancsak téves a jogos védelem túllépése menthetőségének kizárása azon az alapon, hogy a terhelt mások segítségére is számíthatott. Az irányadó tényállás szerint ugyanis a jelenlevők közül az egyetlen egészséges ember A. I. volt, akivel azonban a terhelt rossz viszonyban volt s annak segítségére nem számíthatott.
Minthogy a jogos védelmi helyzetben levő terheltet menthető indokból keletkezett felindultsága korlátozta a védekezés szükséges mértékének a felismerésében, a jogerősen kiszabott büntetés mértéke kirívóan eltúlzott. Ennek folytán az Elnökségi Tanács a Be. 290. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította, hogy az eljárt bíróságok ítéletének a büntetést kiszabó rendelkezése törvénysértő, ezért azt hatályon kívül helyezte és a felhívott törvényhely (3) bekezdése alapján a törvénynek megfelelő határozatot hozott.
Az eljárt bíróságok a büntetés kiszabása során helyesen értékelték a hozzátartozói viszonyt, bár ennek az Elnökségi Tanács nem tulajdonított olyan nyomatékot, mint az alapeljárás során eljárt bíróságok.
Nyomatékos enyhítő körülmény viszont a terhelt rokkant, törődött állapota és büntetlen előélete.
Mindezekre figyelemmel az Elnökségi Tanács a terhelttel, szemben a cselekmény tárgyi súlyával és bűnösségének csökkentebb fokával arányban valamint a védekezés szükséges mértéke felismerésében való korlátozottsághoz is igazodóan határozta meg a szabadságvesztés főbüntetés – 6 évi –, valamint a közügyektől eltiltás mellékbüntetés – 3 évi – tartamát. (Legf. Bír. Eln. Tan. B. törv. 260/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás