MK BH 1977/351.
MK BH 1977/351.
1977.08.01.
Az üzemi baleset következtében ötvenszázalékos mértékben csökkent munkaképességű és az ilyen mértékű munkaképesség-csökkenésére tekintettel a 200/1969. (IV. 24.) Korm. sz. határozat alapján kedvezményesen rokkantsági nyugdíjban részesülő szénbányászati dolgozót kárenyhítési kötelezettség terheli. Ehhez képest az ilyen dolgozó kártérítésre (járadékra) akkor jogosult, ha a nyugdíja, illetőleg annak folyósítható része és az általa elért, vagy – egészségének veszélyeztetése nélkül – elérhető kereset együttes összege nem éri el azt a jövedelmet, amelyet megkereshetne, ha nem érte volna üzemi baleset [1967. évi II. törvény (Mt.) 2. §, 62. §; 2007/1969. (IV. 24.) Korm. sz. hat.; 17/1975. (VI. 14.) MT sz. r. 204. §; 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 11. § c) pont; 3/1965. (VI. 14.) SZOT sz. szab. 3. sz. mell.].
A felperes 1963 óta dolgozott az alperesi bányaüzemnél vájár munkakörben. 1968. november 28-an munkahelyen balesetet szenvedett akként, hogy fejtés közben omlás következett be az omladék teljesen betemette, és ebből a helyzetből hozzávetőleg háromnegyed óra elteltével szabadították ki a munkatársai.
A balesetért az alperes teljes felelősségét elismerte és az 1969. április 13-ig tartó keresőképtelenség idejére megfizette a felperes részére a táppénz és az átlagkeresete közötti különbözetet.
A baleset utáni munkába állásakor a felperest könnyű földalatti munkán foglalkoztatták, és részére a munkabér-különbözetet a munkáltató járadékszerűen megfizette, egyidejűleg a társadalombiztosítás keretében is baleseti járadékban részesült.
1971. január 1-jétől az üzemorvos véleménye alapján az alperes a járadék folyósítását megszüntette. Ennek folytán a felperes havi keresete csökkent, ezért 1971. március 19-én megszüntette a munkaviszonyát. 1974. szeptember 15-ével 50%-os általános munkaképesség-csökkenést állapítottak meg és a felperest a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. sz. határozat alapján 2714 Ft havi nyugdíjjal kedvezményes rokkantsági nyugdíjba helyezték.
1974. november 11-én a felperes az üzemvezetőséghez kérelmet nyújtott be, amelyben – egyebek között – 1974. szeptember 15-től a rokkantsági nyugdíjba helyezése időpontjától az átlagkeresete és a nyugdíja közötti teljes különbözet megtérítését kérte. A kérelmét az alperes elutasította.
Az alperesnél működő munkaügyi döntőbizottság a felperes panaszát elutasította.
A felperes keresetében a munkaügyi döntőbizottság határozatának megváltoztatását és az alperesnek a kára megtérítésére kötelezését kérte.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, majd az 1975. február 21-i tárgyaláson felajánlotta, hogy a felperest az orvos szakértő által megállapított munkakörök bármelyikében foglalkoztatja. Ennélfogva – álláspontja szerint – a felperes a nyugdíjazása után sem tarthat igényt kártérítésre.
A munkaügyi bíróság az ítéletével az alperest az 1974. szeptember 16. és 1975. július 31. napja közötti időre 15 907 Ft járadék, majd 1975. augusztus l. napjától havonta 1454 Ft járadék megfizetésére kötelezte.
Az ítélet indokolása szerint az Mt. 62. §-ának (1) bekezdése alapján az alperest teljes anyagi felelősség terheli. Megállapította a bíróság – az igazságügy orvos szakértő véleményére is figyelemmel –, hogy a felperes az üzemi baleset következtében nem tudta az alperes bányaüzemnél a vájári munkát elvégezni. Utalt azonban arra is, hogy az orvos szakértői vélemény szerint az 50%-os munkaképesség-csökkenés ellenére a felperes kizárólag a földalatti munkavégzésre alkalmatlan, “napszinti munkán” teljes munkaidővel foglalkoztatható nagyobb fizikai megterhelést nem igénylő beosztásban.
A munkaügyi bíróság felhívta a módosított 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. rendelet 11. §-ának c) pontjában foglaltakat azzal, hogy a kártérítési összeg kiszámításánál le kell vonni azt az összeget, amelyet a dolgozó a sérelmet követően megmaradt munkaereje hasznosításával megkeres, vagy megkereshetett volna. A felperes részére 2714 Ft nyugdíjat állapítottak meg, a 17/1975. (VI. 14.) MT sz. rendelet 203. §-ának (2) bekezdése értelmében azonban csupán a nyugdíj 50%-át folyósítanák részére, amennyiben munkaviszonyból eredő jövedelme volna. Megállapította, hogy az 1974. évben munkaviszony alapján havi 2686 Ft, az 1975. évben pedig havi 3269 Ft rokkant vájári munkabérre tehetett volna szert. Így az 1974. évben havi 4043 Ft, az 1975. évben pedig havonta 4626 Ft összegű jövedelme lehetett volna. Ennek az összegnek a 6080 Ft vájári átlagkeresettel való összemérése folytán 1974. szeptember 16-tól 1975. július 31-ig 15 907 Ft a meg nem térült kára. 1975. augusztus 1-jétől pedig folyamatosan 1454 Ft járadékfizetési kötelezettség terheli az alperest.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett. Teljes kártérítést igényelt, s ennek folytán a járadéknak havi 3294 Ft-ra való felemelését kérte.
A megyei bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy az egy összegben megállapított kártérítés mértékét 20 231 Ft-ra felemelte. Az ítélet indokolása szerint a felperes keresetveszteségének egy része abból adódik, hogy a meglevő munkaképességét, ami a rokkantság megállapításához szükséges 67%, valamint a meglevő 50% munkaképesség-csökkenése közötti különbözet – nem hasznosítja.
Az ebből eredő kár a munkáltatóra nem hárítható át. A felperest kárenyhítési kötelezettség terheli, és nem tarthat igényt a kár ama részének a megtérítésére, amely e kötelezettség nem teljesítése miatt áll fenn. A 67%-os munkaképesség-csökkenéshez képest a felperesnél levő 50%-os munkaképesség-csökkenés csupán annak 74,6%-a. A 6080 Ft vájári átlagkereset és a felperes 2714 Ft nyugdíja közötti különbözet 3366 Ft. Ennek 74,6%-a = 2511 Ft. Eszerint a számítás szerint a felperest 1974. szeptember 17-től 1975. február 21-ig 12 659 Ft illeti meg. Az alperes az 1975. február 21-i tárgyaláson felajánlotta azt, hogy a felperest rokkant vájári fizetéssel iparőri vagy ennek megfelelő, hasonló, az orvos szakértő által megfelelőnek tartott más munkakörben foglalkoztatja. A felperes a kárenyhítés keretében ezt az ajánlatot köteles lett volna elfogadni. Ezért az ajánlat megtételétől kezdve a felperes keresetveszteségét a rokkantsági nyugdíj és az elérhető átlagkereset, valamint a vájári átlagkereset különbözete összegében kell megállapítani.
A megyei bíróság rámutatott arra, hogy tévedett a munkaügyi bíróság, amikor a 17/1975. (VI. 14.) MT sz. rendelet 203. §-ának a (2) bekezdésére utalt, ugyanis a rendelet 204. §-ának c) pontja értelmében a nyugdíjfolyósítás itt szabályozott módjára azért nem kerülhetett volna sor, mert a 3/1975. (VI. 14.) SZOT sz. szabályzat 137. §-ának (3) bekezdésében írt 3. számú mellékletének b) pontja értelmében, az ott felsorolt munkakörökben (pl. iparőr, portás stb.) a nyugdíjas nyugdíjának korlátozása nélkül foglalkoztatható.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A felperes – az irányadó tényállásból megállapíthatóan – az elszenvedett üzemi balesetből eredő 50%-os munkaképesség-csökkenése, valamint a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. sz. határozat alapján került 1974. szeptember 16. napjától kezdődően rokkantsági nyugdíjba. A részére megállapított rokkantsági nyugdíj havi összege 2714 Ft. A per anyaga szerint ezzel szemben a kártérítés alapjául szolgáló vájári átlagkereset havi összege 6080 Ft. A kárként jelentkező különbözet összege tehát (6080-2714) 3366 Ft.
Az eljárt bíróságok helytállóan utaltak az alperes felelőssége tekintetében az Mt. 62. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre. E rendelkezésen alapuló felelősségét az alperes sem tette vitássá. Ugyancsak helytállóan történt utalás a 4/1967. (VI. 8.) MüM sz. rendelettel módosított 2/1964. (IV. 3.) sz. rendelet 11. §-ának c) pontjában foglaltakra.
A felek közötti jogvita elbírálásánál nem hagyható figyelmen kívül a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. sz. határozat által biztosított az a kivételes és rendkívüli kedvezmény, hogy az ennek hatálya alá tartozó dolgozók – mint a felperes is – az általánosan megkívánt 67%-os munkaképesség-csökkenéssel szemben már ennél lényegesen kisebb, 50%-os munkaképesség-csökkenés elérése esetén is jogosultak rokkantsági nyugdíjra.
Miután pedig a munkaképesség-csökkenés csupán 50%-ban áll fenn ezeknél a rokkanttá vált dolgozóknál, így ezt meghaladóan munkaképességük fennáll. Márpedig ez a tény alapvető jelentőségű az adott jogvita elbírálásánál. Az a különleges állami kedvezmény ugyanis, hogy a dolgozó – a feltételek megléte esetén – munkaképessége 2/3 részének elvesztése nélkül is rokkantsági nyugdíjban részesülhet, nem növelheti a munkáltató anyagi felelősségét.
Erre a következtetésre kell jutni abból a tényből is, hogy az ekként rokkantsági nyugdíjban részesülő nyugdíjas maga döntheti el: hasznosítja-e fennmaradt munkaképességét és ezt miként teszi. A rokkantsági nyugdíjast nem lehet arra kötelezni, hogy munkát vállaljon. A jogpolitikai elvekkel állna azonban ellentétben az, ha a rokkantsági nyugdíjas bár korlátozottan munkaképes, de ezt nem használja ki munkából eredő jövedelem szerzésére, ilyen helyzetben a volt munkáltatójától kártérítésben részesülne. olyan mértékben is, amelyre nem kerülhetne sor, ha a megmaradt munkaképességének megfelelően keresetre tett volna szert.
Az Mt. 2. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a vállalatnak és a dolgozónak kölcsönösen együtt kell működnie. Az (1) bekezdés pedig a jogok társadalmi rendeltetésüknek megfelelő gyakorlását, valamint az Mt. rendelkezéseinek a társadalmi és az egyéni érdekek összhangjának biztosításával történő alkalmazását követeli meg. E rendelkezésekből folyóan a munkáltatónak is feladata – ha arra módja van – biztosítani és felajánlani olyan munkalehetőséget, amelyet a rokkant nyugdíjas fennmaradt munkaképességével – egészségének ártalma nélkül – képes ellátni. A perbeli esetben ez az 1975. február 21-én tartott tárgyaláson az alperes részéről megtörtént, ennek ellenére a felperes a felajánlott lehetőséggel nem élt.
Mindezekből következik, hogy a kivételes kedvezmény folytán már 50%-os munkaképesség-csökkenés alapján rokkantsági nyugdíjat élvező felperes nem tarthat jogszerűen igényt kártérítésre akkor, ha a rokkantsági nyugdíja, valamint a munkaképességének – egészségének ártalma nélkül – megfelelően elérhető kereset együttesen eléri azt a jövedelmet, amelyet az e perben eljárt bíróságok 6080 Ft-ban állapítottak meg. Keresetveszteség csak akkor állapítható meg, ha a rokkantsági nyugdíj és a már említett, munkaviszonyból eredő elérhető jövedelem együttes összege után is jelentkezik különbözet.
Arra helytállóan mutatott rá a megyei bíróság, hogy a 17/1975. (VI. 14.) MT sz. rendelet 204. §-ának c) pontja, valamint a 3/1975. (VI. 14.) SZOT sz. szabályzat 137. §-ának (3) bekezdésében említett 3. számú mellékletének b) pontjában felsorolt munkakörök esetében a rokkantsági nyugdíjat nem lehet korlátozni.
Az eljárt bíróságoknak az előzőekkel ellentétes álláspontja téves és a felhívott jogszabállyal ellentétben áll.
Az új eljárás során a bíróságnak azt kel1 tisztáznia, hogy a felperes a fennmaradt munkaképességével – az orvos szakértői véleményre is figyelemmel – milyen munkaviszonyt létesíthetett volna és milyen összegű munkabérre tehetett volna szert. E tekintetben a bizonyítás az alperes vállalatot terheli. Vizsgálni kell azt is, hogy az alperesnek az 1975. február 21-i tárgyaláson elhangzott nyilatkozata mennyiben volt megalapozott, reális és milyen összegű keresetet jelentett volna a felperesnek. Ezeknek feltárása után lehet csak megállapítani azt, hogy a felperesnek van-e érvényesíthető kára 1974. szeptember 16-tól kezdődően, és ha igen, az milyen összegű. (Legf. Bír. M. törv. I. 10 332/1976. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás