BK BH 1977/363.
BK BH 1977/363.
1977.09.01.
I. A segítségnyújtás kötelezettsége nem terheli azt, aki mást szándékosan bántalmaz, ha azonban a sértett életét közvetlenül veszélyeztető helyzet más okból keletkezett, az elkövető köteles segítséget nyújtani [1961. évi V. törvény (Btk.) 257. §, 259. § (3) bek.].
II. Az orvos szakértői vélemények közötti ellentétek feloldásának elmulasztása megalapozatlanságot eredményez (Be. 258. §).
A megyei bíróság ítéletével a vádlott bűnösségét visszaesőként elkövetett súlyos testi sértés bűntettében és segítségnyújtásra egyébként is kötelezett által elkövetett segítségnyújtás elmulasztásának, bűntettében állapította meg és ezekért halmazati büntetésül – fegyházban végrehajtandó – 4 évi szabadságvesztésre, valamint 5 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a vádlott feltételes szabadságra nem bocsátható.
Az ítéletben megállapított tényállás szerint a vádlott egy napon kora délután apját bántalmazta, aki ennék követeztében többszörös bordatörést szenvedett. Ezt követően egy napon hajnalban anyját bántalmazta, aki ennek következtében 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Később, de ugyanezen a napon a reggeli órákban anyját serült állapotban találta házuk udvarában, és bár anyja egészségi állapota miatt sürgős orvosi segítség volt szükséges, ennek ellenére három napon át nem gondoskodott orvosi segítségről, illetőleg anyjának kórházba szállíttatásáról. T. J.-né sértett – a vádlott anyja – 3 nap múlva kiterjedt agyzúzódás következtében meghalt. Bizonyossággal nem állapítható meg, hogy azonnali szakszerű orvosi beavatkozás esetén élete megmenthető lett volna.
A vádlott amorális és antiszociális irányban torzult önkontrollban megnyilvánuló személyiségzavarban (charakteropathiában, szenved. Alkoholizálása következtében patológiásan leépülő pszichopata személy. Személyiségzavara okából a cselekményei elkövetésekor enyhe fokban volt korlátozott magatartása társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében és a helyes magatartás tanúsításában.
Az elsőfokú bíróság ítéletének felülbírálata során a Legfelsőbb Bíróság a tényállást a Be. 239. §-a (2) bekezdés c) pontja szerinti okból megalapozatlannak találta.
Az elsőfokú bíróság ugyanis a tárgyalás kitűzését megelőzően bizonyítást rendelt el, s ennek során a Be. 77. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján más szakértő kirendelése útján a vádlott újbóli elmeorvos szakértői vizsgálatát látta szükségesnek. E szakértői vizsgálat elvégzésére az Igazságügyi Orvos szakértői Intézetet jelölte ki. Az intézet elmeorvos szakértője és orvos szakértője a vizsgálatot lefolytatták és előterjesztett elmeorvos szakértői véleményükben megállapították: a vádlott cselekményei elkövetésekor nem szenvedett elmebetegségben, gyengeelméjűségben, oly fokú elbutulásban, oly fokú vagy jellegű tudatzavarban, amely képtelenné tette volna cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésében, vagy hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék, kóros személyiség alakulása (characterophatia epileptica) azonban amely őt impulsív agresszív reakciókra hajlamosítja – az affektív-agresszív cselekmények elkövetése során súlyos fokban korlátozta. Az orvos szakértők azonban rámutattak arra, hogy a vádlott affektív cselekménye és T. J.-né sértett halála között eltelt időszakban a vádlott a mulasztással megvalósított magatartása társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében és e felismerésnek megfelelő cselekvésben legfeljebb enyhe fokban volt korlátozott, mert az affektivitás kórossága ebben nem játszott lényeges szerepet.
Az Intézet orvos szakértőinek a fentiekben ismertetett szakvéleménye ellentétes volt a büntetőeljárás nyomozati szakában elmeorvos szakértői véleményt előterjesztő orvos szakértők álláspontjával, mert e két szakértő megítélése szerint a vádlott az indulati cselekménye elkövetésekor csupán enyhe fokban volt korlátozott cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében és a helyes magatartás tanúsításában.
A vádlott elmeállapotát eltérő módon megítélő szakértői vélemények ismeretében eljárási szabályt sértett az első fokú bíróság, amikor a büntethetőség helyes megítélésére kiható jelentős ellentmondás feloldását elmulasztotta. Eljárási szabályt is sértett, mert a büntetőeljárás nyomozati szakában bevont igazságügyi orvos szakértőket a tárgyalásra idézte, az intézet orvos szakértőit pedig a tárgyalás kitűzéséről csupán értesítette, szakértői véleményüket a tárgyalás anyagává nem tette, azzal az ítélet indokolásában sem foglalkozott és a vádlott beszámítási képessége tekintetében a tényállást a nyomozás során eljárt szakértők véleményére alapozta.
E megalapozatlanság kiküszöbölése érdekében a Legfelsőbb Bíróság a Be. 240. §-a alapján bizonyítást vett fel és a fellebbezési tárgyalásra megidézte és részletesen meghallgatta a szakértőket a vádlott beszámítási képessége korlátozottságának a mértékére.
A fellebbezési eljárás során az ügybe bevont valamennyi igazságügyi elme és orvos szakértő meghallgatásának eredményeként tisztázódott, hogy a szakértők a vádlott elmeállapotának diagnózisa kérdésében azonos álláspontot foglalnak el, mely szerint a vádlott nem volt a cselekmény elkövetésekor teljesen beszámíthatatlan állapotban. A szakértők azonban vádlott affektív cselekményeivel összefüggő beszámítási képesség korlátozottságának a foka kérdésében a szakvéleményeikben kifejtett eltérő álláspontjaikat fenntartották. Tisztázódott ugyanakkor, hogy az első fokú eljárás során meghallgatott szakértők csupán a vádlottnak 1975. december 8. napján a hajnali órákban anyja sérelmére elkövetett tettleges bántalmazásával összefüggő beszámítási képességére nyilatkoztak.
A fellebbezési tárgyaláson megvizsgált bizonyítékok értékelése során a Legfelsőbb Bíróság az intézet szakértőinek az álláspontját találta elfogadhatónak, mivel a vádlott dühreakcióival összefüggő súlyosabb fokú korlátozottsága a vele szemben korábban folyamatban volt büntetőeljárások tényadataival és az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága által előterjesztett elmeszakértői felülvéleményével alátámasztott. A vádlott objektivizált organikus agyi károsodása olyan tényező, melynek ismeretében nincs alap annak feltételezésére, hogy a beszámítási képessége a korábbi megítélésűnél enyhébb fokban lett volna korlátozott.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéssel támadott ítélet tényállását a Be. 258. §-a (1) bekezdése a) pontjának alkalmazásával akként helyesbítette, hogy a vádlott az apja és anyja sérelmére elkövetett affektív, agresszív cselekményeinek elkövetésekor súlyos fokban, míg a mulasztásos bűncselekményének elkövetésekor legfeljebb enyhe fokban volt korlátozott cselekménye társadalomra veszélyes következményei felismerésében és e felismerésnek megfelelő magatartás tanúsításában.
Az ekként helyesbített tényállás alapján a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy egyéb vonatkozásban az elsőfokú bíróság ítéletének tényállása kellően megalapozott.
Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlott bűnösségét T. J.-né sérelmére visszaesőként elkövetett könnyű testi sértés bűntettében nem állapította meg.
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a segítségnyújtás kötelezettsége nem terheli azt, aki mást szándékosan bántalmaz. Az ugyanazon sértett sérelmére a bántalmazással összefüggésben keletkezett hátrányos következmények elhárításának elmulasztását nem lehet az elkövető terhére róni.
A jelen esetben azonban a vádlottnak a könnyű testi sérülést eredményező és a segítségnyújtást elmulasztó magatartása nem ilyen viszonyban áll egymással; a sértett életveszélyes állapota nem a vádlott szándékos magatartása (bántalmazása), hanem az anyjának egy későbbi időpontban bekövetkezett földre esésével kapcsolatosan alakult ki.
Minthogy a vád tárgyát az ügyész által a vádirat tényleíró részében írtak alkotják és T. J.-né sérelmére elkövetett, 8 napon belül gyógyuló sérüléseket előidéző cselekményt is tartalmazza a vádirat, a Legfelsőbb Bíróság a vádlott bűnösségét Btk. 257. §-a (1) bekezdésének I. fordulatába ütköző, a (2) bekezdésének b) pontja szerint minősülő és büntetendő, visszaesőként elkövetett könnyű testi sértés bűntettében is megállapította. A Btk. 257. §-ának (7) bekezdésében foglalt rendelkezésre figyelemmel az ilyen minősítés alá eső könnyű testi sértés esetében a magánindítvány előterjesztése nem feltétele a büntetőeljárás megindulásának, a visszaesőkénti minősítést pedig az említett törvényhely (6) bekezdése alapozza meg.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a segítségnyújtás elmulasztásával kapcsolatban a Btk. 259. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés utolsó fordulata szerint súlyosabban minősülő bűncselekményt megállapította. Az idős szülőkkel elhagyatott környezetben együtt élő, nagykorú vádlottat a közeli hozzátartozói viszonyra tekintettel anyja irányában fokozott gondozási, segítségnyújtási kötelezettség terhelte. A vádlottól feltétlenül elvárható volt erkölcsileg is, hogy a rohamosan hanyatló állapotú anyjához – akinél egyre inkább a lassú haldoklás ismérvei jelentkeztek – orvost hívjon, vagy kórházba szállításáról gondoskodjék. A vádlott ezt az intézkedést akkor sem tette meg, amikor átment S.-re és az orvosi segítségnyújtás kérésére objektíve lehetősége volt.
A kiegészített tényállásra figyelemmel új büntetés kiszabása vált szükségessé. Ennek során a Legfelsőbb Bíróság nyomatékos enyhítő körülményként értékelte a vádlott beszámíthatóságának súlyos fokú korlátozottságát az indulati cselekmények elkövetésében. Mellőzte a züllött környezet enyhítőként értékelését, mert ezt a vádlott 47 éves életkora nem indokolja, egyébként is az orvos szakértők a vádlott beszámítási képessége megítélésénél ezt a tényezőt nyomatékkal vették figyelembe.
Mellőzte ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság a vádlott mentesülés alá eső és 20–25 évvel korábbi elítéléseinek a Btk. 78. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával súlyosító körülményként értékelését, mivel a jelentős időmúlás erre nem szolgáltat alapot.
A bűnössége tényezők jelentős módosulására figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a kiszélesedett bűnösségi kör ellenére is az elsőfokú bíróság által alkalmazott fő- és mellékbüntetése enyhítését látta szükségesnek és ezért azokat – különös figyelemmel az ügy nagyobb tárgyi súlyát képező indulati cselekmények súlyos fokú korlátozott állapotban elkövetésére – a szabadságvesztés 2 év és 10 hónapra, a közügyektől eltiltást 3 évre leszállította.
A Legfelsőbb Bíróság a vádlottat a Btk. 39. §-a (2) bekezdésének a) pontjában foglalt rendelkezés folytán a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményéből kizárta. (Legf. Bír. Bf. IV. 305/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás