PK BH 1977/372.
PK BH 1977/372.
1977.09.01.
I. A találmányi díjra való jogosultság szempontjából különböztetni kell a szabadalmi oltalom lemondás folytán történő megszűnése és a szabadalom megsemmisítése között. Az első esetben ugyanis van szabadalom, s így a feltalálót találmányi díj megilleti; a második esetben viszont a bejelentett megoldás kezdettől fogva nem elégítette ki a szabadalmazhatóság követelményeit, tehát nincs szabadalom, s ezért találmányi díj sem jár [49/1969. (XII. 29.) Korm. sz. r. 1. § (1), (2) bek.].
II. Szolgálati találmány esetén a munkáltatót kártérítési felelősség csak akkor terheli, ha rosszhiszemű magatartásával a szabadalmat megsemmisítteti és ezáltal elüti a feltalálót az őt jogosan megillető találmányi díjtól [Ptk. 339. § (1) bek.].
Az alperes az általa gyártott fénycsövek belső bevonataként alkalmazott fényport saját maga állítja elő. Ennek a legfontosabb alapanyaga a kálciumhidrofoszfát, amelyet szintén az alperes üzemében készítenek. A megfelelő fénypor gyártásának fontos követelménye, hogy a felhasznált kálciumhidrofoszfát ne tartalmazzon kristályvizet, kristályszemcséinek a mérete túlnyomórészt 10 mikron körül legyen, és szennyezettsége egy bizonyos szintet ne haladjon meg. A gyártás gazdaságossága szempontjából annak is jelentősége van, hogy milyen anyagokból és milyen műveletekkel készítik a kálciumhidrofoszfátot.
A felperesek különböző megoldásokat dolgoztak ki a kálciumhidrofoszfát gyártásának a korszerűsítésére, és az alperes megváltoztatta az előállítás technológiáját. A felperesek az általuk megvalósításra javasolt megoldások kidolgozásakor az alperes alkalmazásában állottak. Az I–III. r. felperesek nem vitásan műszaki fejlesztéssel hivatásszerűen foglalkozó dolgozók voltak. A IV. r. felperes javaslatainak az előterjesztésekor a fénycsőgyártásnál művezetőként működött, tagja volt az alperesnél alakított ún. “fénypor bizottság”-nak, amely a fényporral kapcsolatos fejlesztési feladatok meghatározását, ellenőrzését végezte. A II. kategóriába sorolt műszaki dolgozók között szerepelt. A vállalati gyakorlat szerint a II. kategóriába sorolt műszaki dolgozók tartoztak a műszaki fejlesztéssel hivatásszerűen foglalkozók körébe.
A kálciumhidrofoszfát előállításával kapcsolatban a IV. r. felperes először 1966. július 9-én nyújtott be újítási javaslatot a perben nem szereplő Cs. L.-nével együtt, az I–III. r. felperesek pedig 1966 októberében javasolták a gyártási technológia megváltoztatását. Ezután a IV. r. felperes 1968 novemberében, majd 1969 márciusában, az I–III. r. felperesek pedig 1968. december 27-én nyújtottak be hasonló tárgyú újítási javaslatot.
Az alperes vállalat a IV. r. felperes újítási javaslatait elutasította. A IV. r. felperes 1969. február 1-je óta nem volt a vállalat alkalmazásában. Az I–III. r. felperesek 1968. december 27-én benyújtott újítási javaslatát az alperes elfogadta, ezért részükre 30 000 Ft újítási jutalmat állapított meg és fizetett ki. Az I–III. r. felperesek által kidolgozott megoldást az alperes 1969. március 5-én szolgálati szabadalomként az Országos Találmányi Hivatalhoz bejelentette “Eljárás foszfát csapadékok előállítására, elsősorban fényporgyártási felhasználásra” címmel, feltalálóként az I–III. r. felpereseket tüntette fel. Az Országos Találmányi Hivatal a szabadalmat engedélyezte.
A IV. r. felperes 1972. február 24-én kérte az Országos Találmányi Hivataltól a szabadalom megsemmisítését. A Hivatal felhívására az alperes mint szabadalmas az eljárásban bejelentette, hogy a saját maga által végzett ellenőrzés és beszerzett adatok alapján helytállónak fogadja el a megsemmisítési kérelemben foglaltakat. A megsemmisítési eljárás során a III. r. felperes feltaláló írásbeli észrevételeket csatolt társainak a nevében is, és őt a Hivatal személyesen meghallgatta, majd az 1973. október 22-én kelt határozatával a szabadalmat megsemmisítette. A feltalálók – a jelen perben az I–III. r. felperesek – a bíróságtól kérték a szabadalmat megsemmisítő határozat megváltoztatását. A bírósági eljárásban a szabadalmas – a jelen per alperese – is kérte a megváltoztatási kérelem elutasítását, mert saját vizsgálatai szerint a megsemmisítés indokolt volt. Előadta azt is, hogy a megsemmisítéshez érdeke fűződik. Az elsőfokú bíróság a kérelmet elutasította.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.
Ilyen előzmények után az I–III. r. felperesek keresetükben 1970-től az 1973. I. negyedév végéig terjedő időre 642 080 Ft találmányi díj megfizetésére kérték kötelezni az alperest. A szabadalom megsemmisítésére tekintettel kartérítés címén kérték ennek az összegnek a megállapítását. Előadták, hogy az alperes jogellenes és felróható magatartásával kárt okozott a felpereseknek, mert a szabadalmi leírást az alperes készítette, azt a feltalálók hozzájárulása nélkül módosította, a megsemmisítési perben gondatlanul járt el, a feltalálók közreműködése nélkül vizsgálta az ügyet, külső szakértőt vett igénybe és aktív módon támogatta a IV. r. felperest a megsemmisítési eljárás lefolytatásában. Hivatkoztak arra, hogy az Szt. 9. §-a is biztosítja a feltalálók jogait, ha a munkáltató nem kíván szabadalmi oltalmat szerezni a találmányra. Előadták, hogy a megoldásra Ausztriában szabadalmat adtak.
A IV. r. felperes előadása szerint az I–III. r. felperesek szabadalomként bejelentett megoldása, illetve az alperes által alkalmazott gyártási eljárás a IV. r. felperes újítási javaslatain alapul. Kérte ezért az alperest 330 000 Ft újítási díj megfizetésére kötelezni.
Az alperes mindkét kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint a szabadalom megsemmisítése folytán feltalálói díj nem illeti meg az I–III. r. felpereseket, a kártérítésnek jogalapja nincs. Előadása szerint a IV. r. felperes újítását nem valósította meg, a javaslat egyébként is munkaköri kötelesség volt.
Az elsőfokú bíróság mindkét keresetet elutasította. Az indokolás szerint feltalálói díj nem illeti meg az I–III. r. felpereseket, mert a szabadalmat a bejelentés napjára visszaható hatállyal megsemmisítették. A szabadalmi oltalomról történő lemondásra vonatkozó rendelkezéseket nem lehet alkalmazni, mert a megsemmisítés a megvizsgált újdonságrontó adatok alapján és nem az alperes lemondása miatt történt. Ezért nem lehet szó az alperes részéről rosszhiszemű károkozásról sem. A IV. r. felperes keresetét az elsőfokú bíróság azért utasította el, mert megállapítása szerint az alperes nem valósította meg a IV. r. felperes újítási javaslatát.
Az első fokú ítélet ellen a felperesek fellebbeztek.
Az I–III. r. felperesek ismételten hivatkoztak arra, hogy az Szt. 9. §-a jogokat biztosít a feltalálók részére, ha a munkáltató nem kíván szabadalmi oltalmat szerezni, továbbá hogy az alperes a szabadalmi bejelentéssel és a megsemmisítési eljárással kapcsolatos rosszhiszemű és jogellenes ténykedésével kárt okozott a felpereseknek. Az osztrák szabadalmat, amelynél a szabadalmi leírás és igénypontok szerkesztésében a feltalálók részt vettek, megadták. Magyarországon sem került volna sor a szabadalom megsemmisítésére, ha biztosítják a feltalálók tevékeny közreműködését.
A IV. r. felperes fellebbezésében arra hivatkozott, hogy egyrészt a bíróság döntésénél nem megfelelően értékelte a szakértői véleményt, másrészt a szakértői vélemény sem kielégítő. Bizonyítani kívánta, hogy az újítás megvalósult. Hivatkozott arra, hogy az alkalmazott technológia – az alperes elismerése szerint is – megegyezik az újítási javaslatokkal. Új szakértő meghallgatása iránt terjesztett elő kérelmet.
Az alperes a fellebbezések elutasítását kérte.
Egyik fellebbezés sem alapos.
l. A szolgálati találmányért járó díjazásról szóló 45/1969. (XII. 29.) Korm. sz. rendelet 1. §-ának (2) bekezdése értelmében találmányi díjra elsősorban a szolgálati találmány feltalálója jogosult, ha azt érvényes szabadalom védi [a) pont]. A szabadalmat azonban visszamenő hatállyal megsemmisítették, ezért ezt a rendelkezést nem lehet alkalmazni. Találmányi díj illeti meg a feltalálót abban az esetben is, ha a szabadalmi oltalom a munkáltató lemondása miatt szűnik meg, vagy a munkáltató vállalati érdekből nem kíván szabadalmi oltalmat szerezni [b), illetőleg c) pont]. Az adott esetben ezek a rendelkezések nem alkalmazhatók. A szabadalmi oltalom nem az alperes rendelkezése (lemondása) folytán szűnt meg, hanem azért, mert az Országos Találmányi Hivatal és a Fővárosi Bíróság megállapította, hogy a felperesek megoldása nem találmány. Lemondás esetében van szabadalom, van a szabadalmazhatóság követelményeit kielégítő megoldás, a szabadalmi oltalom azonban lemondás folytán megszűnik. A szabadalom megsemmisítése esetében viszont az illetékes szerv azt állapítja meg, hogy a bejelentett megoldás kezdettől fogva nem elégítette ki a szabadalmazhatóság követelményeit. A szóban levő esetben ez történt. Ezért az I–III. r. felpereseket nem lehet feltalálóknak tekinteni. Így részükre az említett rendelet 1. §-ának (1) bekezdése értelmében találmányi díj nem jár.
A kártérítési igény is alaptalan. A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése értelmében, “aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni”. Az adott esetben a károkozást nem lehetett megállapítani. Az alperes nem járt el jogellenesen, amikor a megsemmisítési eljárásban nem védekezett, illetve saját maga mint szabadalmas – a saját maga által lefolytatott vizsgálat eredményére tekintettel – nem kérte a bíróságtól a megsemmisítő határozat megváltoztatását. Nem is lehet megállapítani okozati összefüggéseket az alperes magatartása és a szabadalom megsemmisítése között. Az Országos Találmányi Hivatal és a Fővárosi Bíróság a rendelkezésre álló adatok gondos mérlegelése alapján – a jogszabályban előírt eljárás lefolytatása után – döntött és a rendelkezésre álló újdonságrontó adatok alapján állapította meg, hogy a megoldás nem tekinthető szabadalmaztatható találmánynak, a szabadalmi bejelentés alapjául szolgáló megoldás a bejelentés időpontjában sem felelt meg a szabadalmazhatóság követelményeinek.
Ezt a döntést ebben a perben nem lehet felülbírálni. Nem lehet megállapítani, hogy a jogerős döntés téves volt, s ezt az alperes idézte elő felróható magatartásával. Enélkül viszont hiányzik a kártérítési igény jogalapja. A felperesek csak akkor hivatkozhatnának arra, hogy az alperes mulasztása folytán őket kár érte, ha beigazolódnék, hogy a megoldásuk találmánynak minősül, szabadalomképes, de az alperes rosszhiszemű magatartásával érte el a szabadalom megsemmisítését, és ezért nem juthatnak a felperesek az őket jogosan megillető találmányi díjhoz. A per adatai erre nem szolgáltatnak alapot.
A IV. r. felperes vonatkozásában kétségtelen, hogy a szakértői vélemény szerint az alperes által alkalmazott technológia maradéktalanul nem felel meg a felperes újítási javaslatának. Ez a megállapítás önmagában nem zárja ki az újítás díjazását. A szakértő véleménye értelmében bizonyos vonatkozásban a IV. r. felperes újítási javaslata viszonylag új és részben megfelel az alperes által alkalmazott technológiának.
A Legfelsőbb Bíróság mégsem vizsgálta, hogy a IV. r. felperes javaslata megvalósult újításnak tekinthető-e, és alkalmazása milyen hasznot eredményezett. A felperesi igény elbírálásánál ugyanis az újításokról szóló 38/1974. (X 30.) MT sz. rendelet 20. §-ának (2) bekezdése értelmében az 57/1967. (XII. 19.) Korm. sz. rendeletet kell alkalmazni. E rendelet 6. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint pedig újítási díjra nem tarthatnak igényt a műszaki fejlesztéssel hivatásszerűen foglalkozó dolgozók. Idetartoznak többek között a rendelet szerint a termelést irányító magasabb beosztású műszakiak. A IV. r. felperes művezető, tehát a termelést irányító műszaki dolgozó volt, a magasabb beosztású dolgozókat felsoroló II. bérkategóriába sorolták. A IV. r. felperes maga sem vitatta, hogy a vállalatnál a II. nyereségkategória a műszaki fejlesztéssel hivatásszerűen foglalkozó dolgozók körét határozta meg (1976. augusztus 11-én kelt tárgyalási jegyzőkönyv). Az ilyen dolgozók a megvalósításkor hatályos jogszabályi rendelkezés szerint újítási díjra nem tarthattak igényt csak egyéb – a vállalat döntési körébe tartozó – anyagi elismerésre. Nem volt ezért szükség sem annak a vizsgálatára, hogy a konkrét javaslat előterjesztése kifejezetten a felperes munkaköri kötelezettsége volt-e, illetve hogy javaslata mennyiben valósult meg.
Mindezekre tekintettel – a IV. r. felperesek vonatkozásában eltérő indokolással – a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.
Az alperes a másodfokú eljárásban is pernyertes lett, de kijelentette, hogy költségigényt nem érvényesít, ezért a Legfelsőbb Bíróság úgy rendelkezett, hogy a felek a fellebbezési eljárási költségüket maguk viselik. (Legf. Bír. Pf. IV. 21 300/1976. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás