MK BH 1977/461.
MK BH 1977/461.
1977.10.01.
A dolgozó tartozáselismerő nyilatkozata nem jelent az eredeti jogalaptól független, új kötelezettségvállalást. A következménye az, hogy ez esetben a bizonyítási teher a dolgozóra hárul át. Ha utóbb a dolgozó az elismerő nyilatkozat alapján teljesített szolgáltatást az elévülési időn belül visszaköveteli, a munkaügyi vitát eldöntő szervnek azt kell vizsgálnia, hogy az eredeti jogcímen fennállott-e a dolgozó kötelezettsége [1967. évi II. törvény (Mt.) 57–61. §].
A felperes építésvezetőként dolgozott az alperesnél. Az alperes 1973. április havában fegyelmi eljárást indított a felperes ellen – egyebek között – azzal az indokkal, hogy H. R. nyugdíjas dolgozót 500 Ft munkabérért jogellenesen alkalmazta, illetőleg foglalkoztatta.
A fegyelmi eljárás során 1973. május 10. napján készült jegyzőkönyvben a felperes elismerte a H. R. alkalmaztatásával felmerült 12 500 Ft kárt és annak megfizetésére kötelezettséget vállalt. Ezt a kötelezettségét még ugyanazon a napon teljesítette.
Az alperes igazgatója az 1973. május 10. napján hozott határozatával a fegyelmi eljárást “méltányosságból” megszüntette. Egyúttal hozzájárult a felperes munkaviszonyának 1973. május 15-i hatállyal, közös megegyezéssel történő megszüntetéséhez.
A felperes ellen a Btk. 293. §-ába ütköző csalás bűntette miatt büntetőeljárás is indult, a nyomozást azonban megszüntették.
A felperes ezt követően az általa teljesített 12 500 Ft erejéig visszakövetelési igényt támasztott az alperes ellen, majd annak eredménytelensége miatt panaszával a munkaügyi, döntőbizottsághoz fordult. A munkaügyi döntőbizottság a panaszt elutasította.
A munkaügyi bíróság az ítéletével a döntőbizottság határozatát megváltoztatta és az alperest arra kötelezte, hogy 12 500 Ft-ot, továbbá 920 Ft perköltséget fizessen meg a felperesnek. Az ítéletének indokolása szerint az alperes jogalap nélkül tartja magánál a vitatott összeget. A tartozás elismerésénél és megfizetésénél a felperesnek az volt a célja, hogy az esetleges fegyelmi, illetőleg büntetőeljárást elkerülje. A felperes egyébként utóbb – kellő indokkal – vissza is vonta az elismerő nyilatkozatát. Ennek alapulvételével és a lefolytatott bizonyítás értékelésével a munkaügyi bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a vállalat által szabályszerűen alkalmazott H. R. az alperesnél – munkaköri megnevezésétől függetlenül – rendszeres és tényleges munkát végzett, amelynek díjazása nem a felperest, mint harmadik személyt, hanem a munkáltatót terheli.
A megyei bíróság az ítéletével az első fokú ítéletet megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság ítéletének indokai szerint az alperes kártérítési igénnyel lépett fel a felperessel szemben. A felperes a fegyelmi tárgyaláson a felelősségét elismerte. Ez az elismerő nyilatkozat a szerződések megtámadására vonatkozó általános szabályok szerint lenne megtámadható. A felperes azonban nem bizonyított olyan okot, amely a megtámadásra alapot nyújtana. A felperes ugyan kényszerhelyzetre hivatkozott, azt azonban nem igazolta, hogy e helyzetet jogellenes fenyegetés idézte volna elő. Tekintettel arra, hogy a felperes érvényes kötelezettségvállalás folytán fizette ki az általa visszakövetelt összeget, kötelezettségvállalásának megtámadására pedig nem hozott fel alapos okot, illetve ilyen okot nem bizonyított, a megyei bíróság a felperes keresetét alaptalannak találta.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Ha a dolgozó kártérítési felelősségét elismerte és a kárt önként megtérítette, a kifizetett összegnek az elévülési időn belül történt visszakövetelése esetén nem azt kell vizsgálni, hogy önként vagy tévedés, megtévesztés, fenyegetés következtében teljesített-e, hanem azt, hogy a dolgozó anyagi felelőssége az Mt. 57-61. §-aiban foglaltak alapján fennáll-e (BH 1975. évi 335. számú jogeset).
A tartozás elismerése és az annak alapján történt teljesítés ugyanis nem teremt az eredeti jogalaptól független, új kötelezettségvállalást, hanem annak csupán az a jogkövetkezménye, hogy a bizonyítási terhet a tartozást elismerő félre hárítja.
Ebből következően az adott munkaügyi vitában eljáró bíróságnak – az Mt. 57–61. §-aiban foglaltakra tekintettel – azt kellett vizsgálnia és elbírálnia, hogy az alperest H. R. foglalkoztatásával kapcsolatban egyáltalán érte-e kár és ha igen, annak megtérítésére a felperes köteles-e és milyen mértékben, illetve – ennek folytán – az alperes a felperes teljesítéséből milyen összeg megtartására jogosult.
A jogvita érdemi elbírálása szempontjából közömbös, hogy a felperes milyen okból, ténylegesen önként vagy tévedés, megtévesztés folytán teljesített-e, mert a munkajogi szabályok ilyen esetre sem tartalmaznak olyan rendelkezést, amely utóbb – az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében megjelölt elévülési időn belül – a panasz benyújtását és a megindult munkaügyi vitában a jogalap vizsgálatát kizárná.
A kifejtettek szerint a másodfokú bíróságnak abban a kérdésben kellett volna döntenie, hogy az alperest a munkajogi anyagi felelősség szabályai szerint megilleti-e a felperessel szemben és milyen összegű kártérítés. (Legf. Bír. M. törv. II. 10 002/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás