BK BH 1977/475.
BK BH 1977/475.
1977.11.01.
I. Ha az iparjogosítvánnyal rendelkező kőműves a kisipar körét messze meghaladó tevékenységet folytat, tevékenységének iránya és jellege lényegesen eltér az engedélyezett feladatkörtől s ezáltal építési vállalkozóvá válik: cselekménye az 1961. évi V. törvény 236. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti üzérkedést valósítja meg [1961. évi V. törvény (Btk.) 236. § (1) bek. a) pont II. fordulat; XXVI. sz. BED].
II. Építőipari vállalkozás esetében a létesült építmények nagyobb értéke egymagában nem határozza meg az üzérkedési cselekmény tárgyi súlyát és nem zárja ki az egyébként becsületes életvitelű elkövetőre kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztését [1961. évi V. törvény (Btk.) 64. §, 70. §, 236. § (2) bek. d) pont; XXXIV. sz. BED].
A járásbíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki üzletszerűen, jelentős értékű árura elkövetett üzérkedés bűntettében s ezért őt börtönben végrehajtandó 1 évi és 6 hónapi szabadságvesztésre, a közügyek gyakorlásától 5 évi eltiltásra és vagyona 50 000 forint értékű elkobzására ítélte az alábbi tényállás alapján.
Az építészmérnöki oklevéllel rendelkező vádlott a járási tanácstól kőműves kisipari engedélyt kapott, mely csupán földszintes épület építésére jogosította fel.
Két budapesti ügyvédi munkaközösség több egységből álló, kétszintes társasnyaraló létrehozására szervezett építőközösségeket, a vádlott pedig hajlandó volt az építőközösség tagjaival a vállalkozási szerződés megkötésére. Ebben a vádlott kötelezettséget vállalt arra, hogy mint ún. generálkivitelező, az általa megjelölt összeg fejében, meghatározott időben átadja a felépített épületet.
Ebben az időszakban a vádlott a kisipar körét lényegesen meghaladó ipari vállalkozást tartott fenn, tevékenysége csupán szervezésre, anyagbeszerzésre, irányításra és ellenőrzésre szorítkozott, a munkát pedig rendszeresen idegen munkaerőkkel végeztette el. Egyidejűleg több társasnyaraló építését, illetőleg építtetését végeztette, a vállalkozás ugyanis csak így volt kifizetődő. Mintegy 6–25 munkást foglalkoztatott, akik részére a munkabért ő fizette, és a szakiparosok részére is a vádlott adta alvállalkozásba a munkákat, melyek ellenértékét maga egyenlítette ki az építőközösség által fizetett összegből. A vádlott 15 db kétszintes 6-16 lakrészből álló nyaraló kivitelezését vállalta, illetőleg végeztette el és ezekért csaknem 20 millió forintot vett fel.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú elbírálás végett hatáskörébe vont ügyben mindenekelőtt az alábbiakat szögezi le.
A vádlott és az építőközösség tagjai között fennálló jogviszony tartalma alapján az elsőfokú bíróság okszerűen vonta le azt a ténybeli következtetést, hogy a megállapodás ténylegesen vállalkozási szerződés volt: a vádlott az általa meghatározott ellenérték fejében, az ott megjelölt teljesítési határidő megtartásával, társasnyaralók építését vállalta, tehát mint generálkivitelező kötelezte magát az építmény létrehozására és rendelkezésre bocsátására.
Az építőközösség tagjai részéről az ún. házilagos kivitelezésben való részvételre vállalkozás teljesen formális volt, mivel a társasnyaralók elkészítése során egyetlen építtető sem végzett tényleges munkát, és az ahhoz való hozzájárulás, hogy a vádlott az SZTK-ba az ő nevükben jelenthessen be alkalmazottakat, kizárólag azt célozta, hogy az egy időben, több helyen, nem egyszer egymástól távol eső Balaton-melléki községekben épülő társasnyaralóknak a vállalt határidőre történő elvégzése biztosított legyen. Helyesen utalt az elsőfokú bíróság arra, hogy a magánerőből történő társas- és csoportos lakásépítésről szóló 2/1964. (VII. 5.) ÉM. sz. rendeletnek a 7/1968. (VII. 16.) ÉVM. számú rendelettel módosított 10. §-a (3) bekezdésében foglalt feltételekről adott esetben szó sem lehet.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság azt is, hogy a vádlott által az építőközösség nevében az SZTK-ba bejelentett munkavállalók – akiknek a száma egy időben 6-25 fő volt – ténylegesen a vádlott alkalmazottai voltak, akik részére a munkabért a vádlott fizette, a munkát az ő utasításainak megfelelően voltak kötelesek végezni. Hogy ezeket a munkásokat a vádlott saját alkalmazottjainak tekintette, bizonyítja, hogy bár az SZTK-ba mint az építőközösség által foglalkoztatott munkavállalókat jelentette be, őket nem csupán az építőközösség megbízásából építendő munkáknál dolgoztatta, hanem az általa vállalt más munkavégzéseknél is.
Azt, hogy a vádlott a vállalkozói szerződésben foglalt kötelezettség teljesítése során mint generálkivitelező működött közre, bizonyítják a szakiparosokkal létesített megállapodásai. A társasnyaralók építése során közreműködő szakiparosok nem az építőközösséggel, hanem minden esetben a vádlottal kötöttek szerződést, s a vádlott fizette ki részükre a munkájuk előzetes megállapodáson alapuló ellenértékét is. Ilyen adatok alapján megalapozottan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a vádlottnak a szakiparosokkal kötött megállapodása ún. alvállalkozási szerződés volt.
Téves tehát a védelemnek a tényállás említett részei ellen irányuló fellebbezési támadása.
Alaptalan a vádlottnak a Btk. 24. §-ának (2) bekezdése szerinti tévedésre alapított védekezése is. A vádlott mint építő kisiparos az elkövetés idején hatályban volt jogszabályok keretében végezhette tevékenységét. A vádlott műszaki egyetemet végzett okleveles építészmérnök és a tervezői névjegyzékben is szerepelt, ez azonban – amint erre az elsőfokú bíróság helyesen utalt – semmi összefüggésben nem volt az általa mint kisiparos által végezhető tevékenységgel. Éppen a vádlott magasabb fokú végzettsége folytán nyilvánvaló, hogy valójában ismerte tevékenységének a kereteit. Azt, hogy a vádlott tisztában volt azzal: iparjogosítványa az általa ténylegesen végzett tevékenységre nem jogosítja fel, bizonyítja az is, hogy az építőközösséggel létesített egyes szerződésekben havi 2500 forintot kötött ki a maga részére olyan megjelöléssel, hogy ennek fejében vezeti és irányítja az építkezést. Ez a kikötés azonban teljesen formális volt, valóságban a vállalkozói szerződés leplezését célozta, a vádlott ugyanis maga is elismerte, egyetlen esetben sem került sor ilyen összegnek a részére történő kifizetésére.
Az eljárás során olyan adatok is felmerültek, amelyek alapján kétségkívül megállapítható, hogy a tanácsi szervek elnézőek voltak a vádlott tevékenységét illetően. Bizonyított volt az is, hogy az SZTK minden ellenvetés nélkül elfogadta az építőközösség nevében alkalmazottainak bejelentését, jóllehet ennek a szervnek is ismernie kellett a jogszabálynak azt a rendelkezését, amely szerint az építőközösség alkalmazottakat nem tarthat.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban mindez nem zárja ki a vádlott büntetőjogi felelősségét.
Az elsőfokú bíróság megalapozottan utasította el a bizonyítás kiegészítése iránt előterjesztett indítványokat is. Az elsőfokú bíróság helyes indokkal vetette el a szakértői szakvéleménynek azt az álláspontját, amely a kétszintes épületek első szintjéig történő létrehozását jogszerűnek tekintette, csupán a második szintre nézve állapította meg a jogszerűség hiányát, figyelemmel a vonatkozó iparjogi előírásokra. A kétszintes épület egészére végrehajtott egységes tevékenység vizsgálata volt a vád tárgya.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a védelemnek az idevonatkozó fellebbezését is alaptalannak találta.
A helyesen megállapított tényállás alapulvételével okszerűen vont következtetést az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségére.
A vádlott üzérkedést megvalósító magatartásának nem az a jellemzője, hogy az elkövetés idején hatályban volt iparjogi rendelkezések megsértésével egyszintes épületek helyett kétszintes épületek építésében vett részt. Ez a magatartás a kisipar körének csupán olyan jellegű túllépése, amely egymagában nem eredményezheti az üzérkedés bűntettének megállapítását, hanem legfeljebb az ipar gyakorlásával visszaélés szabálysértése [17/1968. (IV. 14.) Korm. sz. r. 113. § (1) bek.] megállapítását vonhatja maga után.
A vonatkozó iparjogi rendelkezések nem elsősorban azért tilalmazzák az építő kisiparos részére az egyszintesnél magasabb épület építését, mert ez általában magasabb szakmai felkészültséget, intenzívebb gépesítést, nagyobb befektetéssel járó berendezés meglétét stb. igényli, hanem azért, hogy az építő kisiparos tevékenységének jellege nem haladja meg a kisiparnak a vonatkozó jogszabályokban határolt körét, s a kisiparos tevékenysége ne váljék jogosulatlan ipari vállalkozássá.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a vádlott a Legfelsőbb Bíróság XXVI. számú Büntető Elvi Döntésében foglalt iparengedély nélküli ipari vállalkozást valósított meg azáltal, hogy éveken keresztül rendszeresen 6–25 munkást foglalkoztatott generálkivitelezőként, az általa vállalt munka jelentős részben ezekkel a munkaerőkkel, részben pedig alvállalkozóként foglalkoztatott szakiparosokkal végeztette el és mind a munkások, mind a szakiparosok munkabérét a vállalkozói szerződés alapján az építtetőktől átvett pénzből fedezte. Amikor a vádlott egyidejűleg több helyen is építtetett társasnyaralókat, a nagyszámú munkás irányítása, a jelentős mennyiségű anyagok beszerzése és biztosítása, a szakiparosok munkájának időben történő megrendelése és munkájuk összehangolása vált szükségessé, amely egyben kizárttá tette, hogy a vádlott a jogszabályok szerint mint kisiparostól megkívánt munkát végezze, hanem ehelyett a szervezés, irányítás és ellenőrzés vált tevékenységének alapvető jellemzőjévé, s a vállalkozási szerződés alapján kézhez vett összeg nem munkabért, hanem vállalkozói nyereséget foglalt magában.
A kisipar körének a jogszabályok által engedélyezett határt messze meghaladó túllépése szükségszerűen annak veszélyét idézi elő, hogy a kisiparos építési vállalkozóvá lesz, tevékenységének iránya eltér az iparjogosítványban engedélyezett feladatkörtől, a törvényeket tiszteletben tartó kisiparosokkal szemben le nem küzdhető konkurenciát támaszt, a szervezési tevékenységet igénylő tranzakciók lebonyolítása ellenőrizhetetlen spekulációs tevékenység melegágya lehet, az állami és szövetkezeti építőipartól indokolatlanul munkaerőket von el, amely a társadalmilag kiemelkedő fontosságú feladatok végrehajtását veszélyezteti, végül le nem adózott munka nélküli jövedelemszerzésre nyújt lehetőséget.
Helyesen állapította meg ezért az elsőfokú bíróság, hogy a vádlott cselekménye a Btk. 236. §-a (1) bekezdése a pontjának II. fordulatába ütköző üzérkedés bűntette megállapítására alkalmas.
A vádlott cselekményét hosszú időn át, állandó keresetforrásként folytatta, cselekményének mérvére tekintettel az üzérkedés a Btk. 236. §-a (2) bekezdésének a) és d) pontja szerinti üzletszerűen és jelentős mennyiségű árura elkövetett bűntettnek minősül.
Alaptalan ezért a vádlott felmentése végett és a cselekmény minősítése miatt bejelentett védelmi fellebbezés.
Az üzérkedési cselekmények tárgyi súlya általában kiemelkedő, különösen, ha az elkövető hosszabb időn keresztül és kitartó rendszerességgel törekszik meg nem engedett jövedelemszerzésre, és cselekményének indító rugója a harácsolási cél.
Az adott esetben azonban a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy a cselekmény tárgyi súlyát meghatározó ezek a sajátosságok a vádlott magatartásában nem ismerhetők fel.
Az eljárás során nem volt pontosan tisztázható a vádlott által elért, illetőleg elérni kívánt jogtalan vagyoni haszon összege, az azonban a szakértői szakvélemény alapján is megállapítható volt, hogy a vádlott által elért vállalkozói nyereség mértéke folytán nem utal a minél nagyobb haszon elérésére irányuló harácsoló szemléletre. Ugyanakkor azonban kétségkívül megállapítható, hogy a vádlott az állami és szövetkezeti építőiparnak az ilyen jellegű igények kielégítésére vonatkozó felvevőképessége hiányát használta ki, amikor a társasnyaralók építésére vállalkozott.
A cselekmény tárgyi súlyának megítélése szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vádlott által építtetett épületek megfeleltek az építtetők által támasztott minőségi követelményeknek, a munkák időben elkészültek, és utólag sem jelentkeztek számottevő minőségi kifogások.
A vádlott által megvalósított üzérkedési cselekmény tárgyi súlyának megítélése szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ténylegesen jelentős értékeket hozott létre, cselekménye kifejezetten produktív volt, ellentétben az üzérkedési cselekményeknek olyan megnyilvánulási formáival, amikor az árucikkel való kereskedés során az árkülönbözetből származik a spekulációs haszon.
Az üzérkedési cselekmények esetében általában az árucikk értéke – s nem a jogtalan vagyoni haszon mérve – fejezi ki a cselekmény reális tárgyi súlyát. Az építőipari vállalkozás esetében – figyelemmel a létrehozott építmények értékére – ez azonban nem ad valóságos képet. Az a körülmény tehát, hogy a vádlott cselekményét közel 20 millió forint tekintetében valósította meg nem fejezi ki a cselekmény társadalomra veszélyességének valóságos fokát annál kevésbé, mivel a felhasznált anyag és munkabér értéke számottevő.
A Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy az elsőfokú bíróság a vádlott személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokát sem ítélte meg. helyesen.
A vádlott korábbi elítéléseit az ítélet tévesen sorolta fel. A Legfelsőbb Bíróság Büntető és Katonai Kollégiuma 394. számú állásfoglalása értelmében a korábbi, mentesítés alá esett elítélésnek a határozat tényállásában való felsorolására csakis akkor van lehetőség, ha az ilyen elítéléseket a bíróság a Btk. 78. §-ának (3) bekezdése alapján súlyosítóként értékeli. Ilyen értékelésnek azonban az adott esetben nem volt helye, tekintettel arra, hogy a megelőző elítélések időbelileg régebben történtek, továbbá más jellegű bűncselekményekkel álltak összefüggésben. Minthogy tehát a vádlott kriminológiai értelemben vett visszaesőnek nem tekinthető, a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítélet tényállásából a megelőző elítélések felsorolását mellőzte.
A bűnösségi körülmények értékelése során az elsőfokú bíróság elmulasztotta enyhítőként figyelembe venni a vádlottnak az iskolaépítésben végzett jelentős értékű társadalmi munkavégzését, ugyanakkor azonban súlyosító, hogy a üzérkedési cselekménye két okból is a súlyosabb minősítő rendelkezés alá esik.
A vádlott cselekménye tárgyi súlyának és a személyében rejlő társadalomra veszélyesség fokának a téves megítélése, valamint a bűnösségi körülmények hiányos felsorolása és értékelése azt eredményezte, hogy az elsőfokú bíróság eltúlzott mértékben állapította meg a vádlottra kiszabott szabadságvesztés mértékét és tévedett, amikor vele szemben közügyektől eltiltás mellékbüntetést is alkalmazott. Ebben a tekintetben a védelmi fellebbezések alaposak.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a szabadságvesztés mértékét 1 évben – a büntetési tétel alsó határában – állapította meg, ugyanakkor úgy találta, hogy a vádlott cselekménye folytán nem vált érdemtelenné a közügyekben részvételre, ezért ennek a mellékbüntetésnek a kiszabását mellőzte.
A Legfelsőbb Bíróság XXXIV. sz. büntető elvi döntése értelmében a szabadságvesztés végrehajtásának próbaidőre felfüggesztése, valamint a büntetési célok elérése a legszorosabb összefüggésben áll, ezért a Btk. 70. §-a alkalmazása kérdésében a büntetés kiszabási elvek figyelembevételével kell állást foglalni.
A Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy a kedvező személyi és jellembeli tulajdonságokkal rendelkező vádlott esetében a cselekmény tárgyi súlya sem zárja ki ennek a rendelkezésnek az alkalmazását, amelytől egyébként várható, hogy a vádlott a jövőben tartózkodni fog mindennemű bűncselekmény elkövetésétől. Ezért a Legfelsőbb Bíróság 2 évi próbaidőre felfüggesztette a csökkentett mértékben megállapított szabadságvesztés végrehajtását.
A Legfelsőbb Bíróság végül észlelte, hogy az elsőfokú bíróság a vádlottal szemben elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezést nem alkalmazott, holott a Btk. 250. §-ának (1) bekezdésében foglalt kötelező rendelkezés értelmében üzérkedés esetében a bűncselekmény elkövetési tárgyát el kell kobozni, ha pedig ennek akadálya van – a (4) bekezdésben foglalt rendelkezés – szerint az elkövetőt az elkobzás alá eső érték megfizetésére kell kötelezni.
Minthogy a törvény szerint kötelező intézkedés meghozatalát az elsőfokú bíróság elmulasztotta, a Legfelsőbb Bíróság ezt pótolta és az említett törvényhely (5) bekezdésében foglalt rendelkezés felhívásával a vádlottal szemben mérsékelt összegű, 50 000 forint elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezést állapított meg. (Legf. Bír. Bf. IV. 691/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás