GK BH 1977/79.
GK BH 1977/79.
1977.02.01.
A gazdasági bírság kártérítésként nem hárítható át más gazdálkodó szervre [20/1973. (VII. 25.) MT sz. r. 2. §; Pp. 9. § (1) bek.].
A felperes a keresetében 3 000 000 Ft összegű kára megtérítésére kérte az alperest kötelezni, majd keresetét a tárgyaláson 1 500 000 Ft összegre és kamataira szállította le. Előadta, hogy őt a Legfelsőbb Bíróság mint elsőfokú bíróság jogerős ítélettel 8 280 000 Ft összegű gazdasági bírság fizetésére kötelezte. Ebből 3 000 000 Ft összegre azért marasztalták, mert az alperes az 1972. július 1. és 1973. június 30. közötti időszakban olyan tevékenységet folytatott amely a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a szerződés tárgyának jogellenes volta miatt tiltott volt. A 3 000 000 Ft összegű gazdasági bírság a felperes álláspontja szerint azért hárítható át az alperesre, mert a kifogásolt tevékenységet azt megelőzően fejtették ki, mielőtt ő az alperes érintett gyáregységét átvette. Kifejezetten olyan tiltott jogellenes magatartásról van tehát szó, amelyet az alperes fejtett ki az említett időszakban. A felperes a kereseti kérelmét a tárgyaláson azért módosította 1 500 000 Ft összegre és kamataira mert kérelemre részletfizetési kedvezményt kapott és csak a bírság első részletét fizette be eddig. Arra utalt, hogy a később esedékes részletet illetően külön pert indít majd az alperes ellen.
Az alperes a védekezésében a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a felperes a keresetével érvényesített igényét a Legfelsőbb Bíróság előtt a gazdasági bírság kiszabására irányuló eljárásban már előterjesztette, kifejtve azt az álláspontját, hogy a bírság ebben a részében nem őt, hanem az alperest terheli. Az indítványozó hatóságok is úgy nyilatkoztak azonban, hogy az ő perbe vonását nem kívánják, mert álláspontjuk szerint a gazdasági bírság a jogutódot, vagyis a jelen per felperesét terheli. A Legfelsőbb Bíróság az indítvány tárgyában érdemben döntött és megállapította a felperes felelősségét ennélfogva a bírság áthárítására lehetőség nincs. Az alperes előadása szerint így ítélt dologról van szó, ezért megtérítésének vagy áthárításának nincs helye. A továbbiakban az alperes azzal érvelt, hogy a bírságolás alapjául szolgáló tevékenység nem az ő vállalati központjánál, hanem egyik gyáregységénél merült fel, s az az egész vállalaton belül önelszámoló egység volt, amely utóbb – átszervezés folytán – mint jogutódhoz, a felpereshez került. A felperes a védekezésre adott észrevételeiben előadta, hogy az irányadó miniszterhelyettesi leirat az alperes gyáregységének a felpereshez való átcsatolását rendelte el 1973. január 1. napjával, s a rendelkezés szerint a gyáregységet az 1972. december 31-i állapotnak megfelelően kell átadni. Ez az utasítás nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint a gazdasági bírságterhet neki át kellene vennie. Előadta végül a felperes azt is, hogy az említett gazdasági bírság iránti eljárásban az alperes beavatkozott, ott tehát nem félként vett részt, ennélfogva ítélt dologról nem lehet szó, mód van tehát ebben a külön eljárásban a gazdasági bírságnak a kereset értelmében történő áthárítására.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította.
Az ítélet indokolása szerint nem helytálló az alperes által kifejtett az az álláspont, hogy az ügyet az ő vonatkozásában ítélt dolognak kell tekinteni. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis a szóban levő eljárásban nem a felperes és közte fennálló igényt, hanem egy a jelen perbeli felperessel szemben fennálló igényt bírált el, s így res iudicata nem gátolná, hogy a felperes a Legfelsőbb Bíróság előtti eljárásban történt marasztalása után a marasztalással keletkezett kárát vagy annak egy részét harmadik vállalatra, az adott esetben az alperesre áthárítsa. Nem alapos az alperes védekezésének az a része sem, amely szerint azért nem marasztalható, mert volt gyáregysége annak idején a vállalaton belül önelszámoló egység volt és a jogellenes szerződéseket ne. m a vállalat központja, hanem a gyáregység kötötte. Az ítélet szerint ugyanis az alperes önálló jogi személyhez hozzá tartozott a szóban levő gyáregység és ebből következően a jogi személy és nem az egyébként szerződéskötési joggal felruházott gyáregység felelőssége állapítható meg.
Mindezek mellett a bíróság a felperes keresetét az alperessel szemben elutasította, mert a felperest gazdasági bírság iránti eljárásban jogerősen marasztalták, és a felperes nem jogosult arra, hogy a terhére kiszabott gazdasági bírságot kárként akár részben is más vállalatra áthárítsa. A gazdasági bírság jogi intézménye ugyanis jellegét tekintve a jogi személy magatartásához fűződő szankció, és miután a jogi személy magatartásának elbírálása során a magatartással szembeni rosszallás kifejezéseként kerül kiszabásra, nem lehetséges, hogy ezt az ítéletben a gazdasági bírság kiszabása által kifejezésre jutott rosszallást a marasztalt vállalat egy harmadik jogi személyre hárítsa. A jelen per alperese a felperes ellen folyt gazdasági bírság iránti eljárásban beavatkozott, abban részt vett, a tárgyaláson jelen volt stb., az indítványozó mégsem tartotta szükségesnek a felperessel szemben előterjesztett bírságkiszabásra irányuló indítványt akár részben is módosítani, s a bíróság is annak ismeretében hozott jogerős ítéletet a bírság iránti eljárásban, hogy a jogellenes magatartást kifejtő vállalati részleg annak idején az alperes és nem a felperes gyáregysége volt. Ilyen körülmények között nincs mód arra, hogy a bíróság egy külön eljárásban kiszabott bírság egy részét más jogi személyre áthárítsa.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést terjesztett elő a keresete elutasítása miatt s az ítélet megváltoztatásával az alperes marasztalását kérte. Előadása szerint a jogutódlás tárgyában az alperessel kötött megállapodásban a gazdasági bírság formájában jelentkező anyagi hátrányok jogutódlását nem vállalta; a gazdasági bírság jogi természete tekintetében a jelen perbeli ítélet és a gazdasági bírságra vonatkozó ítélet indokolása ellentmondó, valamint hogy a jelen perbeli ítélet az igazságosság követelményének sem felel meg, mert a bírság nem ott jelentkezik, ahol az alapjául szolgáló jogellenes magatartást elkövették.
A fellebbezés nem alapos.
A gazdasági bírságot kiszabó ítélet indokolása azt a helyes megállapítást tartalmazza, hogy a gazdasági bírság nem büntetőjogi szankció. Ennek nem mond ellent a jelen perbeli első fokú ítélet indokolásának az a megállapítása, hogy a 20/1973. (VII. 25.) MT sz. rendelet 2. §-ában meghatározott gazdasági bírság jogintézménye olyan elemeket tartalmaz, mint az, hogy a gazdasági bírság jellegénél fogva konkrét jogi személyhez fűződik; azt a jogellenes magatartást elkövető jogi személyre kell kiszabni, ezt azon kell végrehajtani, akire kiszabták. Nincs tehát lehetőség arra, hogy a jogellenes magatartást elkövető személy, akire a bíróság a gazdasági bírságot kiszabta, ezt másra áthárítsa s ezzel “a szankció elszenvedése” érdekében maga helyett más személyt állítson. Ezzel ellentétes döntés esetén a gazdasági bírságnak mint speciális szankciónak céljai hiúsulnának meg. Jogutódlás esetében is tehát csak arra van lehetőség, hogy a jogutód a gazdasági bírság iránti eljárásban bizonyítsa: a jogutódlás ellenére nem őt kell tekinteni a jogellenes magatartás elkövetőjének, hanem a jogelődöt, mert a jogutódlás nem volt univerzális, az nem terjedt ki azokra a jogviszonyokra, amelyek a gazdasági bírság alapjául szolgálnak.
A felperes kereseti kérelmének – lényegét tekintve – az a jogi alapja, hogy a gazdasági bírsággal szankcionált jogellenes magatartásnak nem ő, hanem az alperes volt az elkövetője. Ezt a kérdést azonban a gazdasági bírságot kiszabó ítélet már jogerősen elbírálta.
E vonatkozásban pedig már nem állapítható meg, hogy a gazdasági bírság alapjául szolgáló jogellenes tevékenységnek nem a felperes volt az elkövetője. Ezért a felperes kereseti követelése alaptalan.
Nem helytálló a felperesnek az igazságosság követelményével kapcsolatos érvelés sem. A gazdasági bírság olyan értelemben kollektív jellegű szankció, hogy az az elkövető vállalat kollektíváját sújtja. Az eljárás adatai szerint az a kollektíva, amely a szóban levő jogellenes magatartást de facto megvalósította a felpereshez került. A kollektív szankcionálás követelménye tehát csak akkor valósul meg, ha a gazdasági bírság a felperest terheli.
Az elsőfokú bíróság a nem vitás tényállásból a jogszabályok helyes értelmezésével és alkalmazásával helytálló következtetést vont le, s ennek eredményeként jogszabálysértés nélkül utasította el a felperes keresetét, végül e döntését részletesen és helytállóan meg is indokolta. Ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helyben kellett hagyni. (Legf. Bír. Gf. I. 31 675/1974. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás