PK BH 1978/121
PK BH 1978/121
1978.03.01.
Annak megállapítása során, hogy a volt házastárs a közös lakást a visszatérés szándéka nélkül hagyta-e el, vizsgálni kell a másik házastárs erre ható magatartását is. Ha az egyik házastárs a lakást nem a végleges elköltözés szándékával hagyta el és távozását a másik házastárs tűrhetetlen magatartása idézte elő, az eset körülményei alapján továbbra is igényt tarthat a lakás megosztott vagy kizárólagos használatára [Csjt. 30. § (6) bek.; 1/1971. (II. 8.) Korm. sz. r. 99–101. §].
A felek 1968-ban kötöttek házasságot, együttélésükből 1972-ben M., 1974-ben L. utónevű gyermekeik születtek. A felek közös lakása tanácsi bérlakás volt. A lakás két szobás, összkomfortos, szobái külön-külön megközelíthetők.
A felek életközösségében 1974 nyaráig lényeges zavar nem volt, 1974 júliusában került sor az első olyan civódásra, amelynek során az alperes bántalmazta is feleségét, aki ekkor az életközösséget megszakította és szüleinek Ny.-ben levő házába távozott. Az alperes kérlelésére 1975 januárjában a felperes az életközösséget visszaállította, 1975 áprilisában azonban azt újból megszakította és gyermekével együtt Ny.-be költözött.
A felperes keresetlevelében a házasság felbontását, a gyermekeknek nála történő elhelyezését s a volt közös lakás kizárólagos használatára való feljogosítását kérte.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Állította, hogy a felperes távozásakor arra hivatkozással ment Ny.-be, hogy anyja beteg, szó sem volt az életközösség megszakításáról. Hajlandó volt az életközösség helyreállítására, majd úgy nyilatkozott, hogy a házasság felbontása esetében kéri a gyermekek nála való elhelyezését, mert anyja most ment nyugdíjba, azok ellátása tehát általa biztosítva van. Ha a bíróság a házasságot felbontja, a lakás használatára is igényt tart, mert szüleinek egy szobás lakásában lakhatása nincs biztosítva. Végül hangoztatta, hogy a lakás kizárólagos használatára tart igényt azért is, mert a felperes saját házingatlannal rendelkezik, illetőleg a közös lakást minden komoly ok nélkül hagyta el.
A járásbíróság ítéletével a felek házasságát felbontotta, a kiskorú gyermekeket a felperesnél helyezte el, az alperest gyermektartásdíj fizetésére kötelezte, majd a közös lakás használatát a felek között megosztotta. Tényként állapította meg, hogy a felek között az utóbbi időkben nézeteltérések voltak a gyermekek nevelése miatt és egyéb kérdésekben, s ez a helyzet az együttélést lehetetlenné tette. Megállapította azt is, hogy az említett helyzet kialakulásához mindkét fél magatartása okul szolgált. Álláspontja szerint mindkét félnek „szüksége van” a lakásra ahhoz, hogy munkáját elláthassa. „A szövetkezeti, lakás megosztott használata a felek között lehetséges.” Végül rámutatott arra, hogy „egyik fél terhére sem lehet olyan körülményeket megállapítani, amelyekre tekintettel a közös lakás használatából ki kellene zárni”.
Az első fokú ítéletnek a lakáshasználatra vonatkozó rendelkezése ellen fellebbező felperes fellebbezésében rámutatott: a bizonyítási anyagból kitűnőleg az alperes magatartása eredményezte azt, hogy vele lehetetlen az együttlakás. Emellett előadta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatala után a volt közös lakásba vissza akart térni, az alperes azonban a zár kicserélésével ezt igyekezett megakadályozni, majd amikor karhatalom közbenjötte mellett a lakásba bejutott, a vele együtt levő személyt az alperes tettlegesen bántalmazta. Ezért kérte, hogy a másodfokú bíróság az első fokú ítélet e rendelkezését változtassa meg és mondja ki, hogy a lakás kizárólagos használata őt illeti meg, míg az alperes – mint rosszhiszemű jogcím nélküli lakáshasználó – maga köteles elhelyezéséről gondoskodni.
Az ítélet ellen ugyancsak fellebbezéssel élő alperes – egyebek mellett – azért kérte a lakás kizárólagos használatára feljogosítását, mert a felperes 1975 áprilisában minden ok nélkül hagyta őt el, így tehát a hazásság felbontására e magatartása szolgált alapul. Emellett hivatkozott arra, hogy a felperes résztulajdonosa az Ny.-i háznak, amelynek négy szobájából egy szobában a felperes anyja, míg a lakás többi helyiségeiben a felperes lakik a gyermekekkel, így tehát megfelelő lakással rendelkezik. Kiemelte, hogy a volt közös lakás nem szövetkezeti, hanem tanácsi bérlakás.
Az alperes utóbb igazolást csatolt be, amely szerint a felperest, aki gyógypedagógiai tanárként működött, a Ny.-i kisegítő iskola igazgatója 1976. október 1-jén áthelyezéssel kikérte, s ezt kérte a felperes személyesen is. Ezért e kérésének az intézet eleget tett.
A felperes észrevételében elismerte, hogy már Ny.-ben tanít. Előadta, azonban, hogy a közös lakásba az alperes magatartása miatt nem tudott visszatérni. Csekély jövedelme mellett a két gyermekkel albérleti szobába sem költözhetett; ezért kényszerült munkahelyet változtatni. Hangoztatta, hogy továbbra is vissza akar térni D.-be, s ott akar tanítani és élni a gyermekekkel együtt. Arra is hivatkozott, hogy a ny.-i ingatlan, amelynek ő 5/8 részben tulajdonosa, nem megfelelő, másrészt abba őt anyja, aki az egész házasingatlan haszonélvezője csupán átmenetileg fogadta be. Végül nyomatékosan utalt arra, hogy az alperes magatartása késztette őt az életközösség megszakítására és az elköltözésre.
A megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Helytállónak találta azt az első fokú ítéleti ténymegállapítást, hogy a felek életközösségének megromlására mindkét fél magatartása okot adott. Nem látta indokoltnak a megosztott lakáshasználat helyett valamelyik félnek a lakás kizárólagos használatára történő feljogosítását. Álláspontja szerint lakáscserével – amelyre a felperes kész is – a felek lakáskérdésüket meg tudják oldani. Egyébként a felperes ingatlanvagyonnal is rendelkezik, amelynek értéke a csere kapcsán felhasználható.
A jogerős ítéletnek a lakás megosztott használatára vonatkozó rendelkezése ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A peradatok alapján az állapítható meg, hogy 1975 áprilisában távozott a felperes a közös lakásból, az életközösség ekkor szakadt meg véglegesen a felek között. Nincs azonban megfelelően tisztázva, hogy a felperes távozása milyen körülmények között történt. A felperes azzal érvelt, hogy az alperes agresszív, durva magatartása késztette erre az elhatározásra. Ezzel szemben az alperes azt állította, hogy ő magatartásával az életközösség megszakítására nem adott okot.
Nincs felderítve az sem, hogy a felperes a végleges elköltözés szándékával távozott-e a volt közös lakásból. Az iratokhoz csatolt igazolás szerint a felperes 1976 őszétől már Ny.-ben vállalt munkát és egyidejűleg megszűntette a d.-i munkaviszonyát.
Az adott esetben elsődlegesen azt kellett volna vizsgálni, hogy a közös lakásból távozó felperes Ny.-ben milyen munkaviszonyt létesített, s az ideiglenes vagy végleges jellegű-e.
Fel kellett volna deríteni, hogy a felperes ingatlanában milyen lakáskörülmények között lakik, anyja valóban csak ideiglenesen fogadta-e be a lakásba, valamint azt is, hogy a kiskorú gyermekek felügyelete és gondozása ott milyen módon van biztosítva. Részletesen meg kellett volna hallgatni a felperest arra, hogy D.-ben hol és milyen módon kíván munkaviszonyt létesíteni és ennek lehetőségei reálisan fennállnak-e. Tisztázni kellett volna továbbá, hogy amennyiben a felperes D.-ben elhelyezkedését biztosítani tudná, a kiskorú gyermekek óvodai, illetőleg bölcsődei elhelyezése mennyiben volna megoldott.
Mindezeknek a körülményeknek a felderítése után lehetett volna állást foglalni abban a kérdésben, hogy a felperes valóban kényszerítő körülmények között, a visszatérés szándékával, avagy önkéntes elhatározása alapján s egyben végleges letelepedési szándékkal távozott-e el a volt házastársi közös lakásból.
Amennyiben az volna megállapítható, hogy a felperes az alperes tűrhetetlen magatartására tekintettel távozott a közös lakásból, azonban a nem végleges elköltözés szándékával, nemcsak a jogerős ítéletben biztosított megosztott lakáshasználat illeti meg a felperest, hanem annak lehetősége is előtérbe kerülhet, hogy az egész lakás kizárólagos használatát a bíróság az ő részére biztosítsa. Ezt indokolhatják családvédelmi szempontok is, mert növekvő, különnemű gyermekekről van szó, akik a felperes gondozásában vannak, és így a felperesnek a gyermekek érdekében a másik szobára is jogszerű igénye lehet.
Ha azonban a felperes távozása a végleges elköltözés szándékával és az alperes magatartásától függetlenül történt, a megosztott lakáshasználat, illetőleg a felperes bérlőtársi jogának fenntartása a továbbiakban már nem indokolt [1/1971. (II. 8.) Korm. sz. r. 101. §]. Ha azonban a végleges elköltözés szándékát az alperesnek felróható komoly ok váltotta ki, megfelelő kárpótlás biztosításával kell a felperes igényét kielégíteni.
Az előadottak alapján megállapítható, hogy a jogerős ítéletnek a lakás megosztott használatára vonatkozó rendelkezése megalapozatlan, ezért a Legfelsőbb Bíróság mindkét fokú bíróságnak az erre vonatkozó rendelkezéseit – a perköltség viselésére is kiterjedően – a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot ezzel összefüggésben az új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. P. törv. II. 20 663/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás