PK BH 1978/201
PK BH 1978/201
1978.05.01.
Az 1/1971. (II. 8.) Korm. sz. rendelet 10. §-ának (3) bekezdésében írt szempontok csupán a (2) bekezdés szerinti lakásigény mértékén belül vehetők figyelembe. Ezért a lakásigény felső mértéke akkor sem léphető túl, ha az együttlakó személyek egészségi állapota, munkaköre, tevékenysége, kora és különböző neme vagy akár védett magángyűjtemény elhelyezése különszoba biztosítását teszi indokolttá.
A 3 1/2 szobás lakás bérlője, dr. L. P. 1975. június 22-én tartási szerződést kötött menyével, a II. r. felperessel. A szerződést az államigazgatási hatóság 1975. augusztus 1-jén jóváhagyta.
Dr. L. P. 1975. november 16-án meghalt. A II. r. felperes ezt követően kérte a lakás kiutalását azzal, hogy jogosult a bérleti jogviszony folytatására a tartási szerződés alapján, de utalt arra is, hogy dr. L. P. 1975. október 20-án a lakás bérleti jogáról fia, az I. r. felperes javára lemondott.
Az államigazgatási hatóság a felpereseknek a bérleti jogviszony folytatásának elismerésére irányuló kérelmét elutasította.
A felperesek ezután keresetet nyújtottak be az alperes ellen, amelyben az államigazgatási határozat hatályon kívül helyezését kérték. A II. r. felperes arra hivatkozott, hogy bár a tartási szerződés jóváhagyásától a bérlő haláláig nem telt el 6 hónap, a bérlőt azonban a szerződés megkötése előtt már 1974 decemberétől ténylegesen tartotta és gondozta. Az I. r. felperes pedig arra hivatkozott, hogy apja az ő javára a bérleti jogáról lemondott.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet. Megállapította, hogy a II. r. felperes azért nem jogosult a lakásbérleti jogviszony folytatására, mert az 1/1971. (II. 8.) Korm. sz. rendelet 81. §-ának (1) bekezdésében írt feltételek nem valósultak meg, nevezetesen a tartási szerződésnek az államigazgatási hatóság által történt jóváhagyásától a bérlő haláláig nem telt el 6 hónap.
A bíróság álláspontja szerint a felperesek nem jogosultak a lakásbérleti jogviszony folytatására az I. r. felperes javára szóló lemondó nyilatkozat alapján sem. A bérlő ugyanis 1975. október 20-án tett lemondó nyilatkozatot, az I. r. felperes azonban mint kedvezményezett írásban elfogadó nyilatkozatot nem tett, és a lakásügyi hatóság jóváhagyását dr. L. P. életében a szerződő felek nem kérték. De ezen túlmenően – az ítélet indokolása szerint – indokoltan tagadta meg a lakásügyi hatóság a bérleti jogról történt lemondáshoz való utólagos hozzájárulást az 1/1971. (II. 8.) Korm. számú rendelet (a továbbiakban: R.) 10. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel is. A felperesek lakásigénye ugyanis – miután 2 személyről van szó – csupán 1-2 szobáig terjed, míg a perbeli lakás 3 1/2 szobás. Így az R. 74. §-ának (2) bekezdése szerint helyesen járt el a lakásügyi hatóság.
Utalt az elsőfokú bíróság arra is, hogy az R. 114. §-ában foglalt rendelkezések szerint mint jogcím nélkül visszamaradt jóhiszemű személyek részére is csak akkor lenne kiutalható a lakás, ha az nem haladná meg a felperesek jogos lakásigényét.
Az ítélet ellen a felperesek fellebbezéssel éltek, melyben a keresetüknek megfelelő határozat hozatalát kérték.
A másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Rámutatott arra, hogy a járásbíróság nem derítette fel kellő mértékben a tényállást, ennélfogva ítélete megalapozatlan. Nem vizsgálta, hogy a bérlő halála után az I. r. felperes mint a néhai bérlő egyeneságbeli rokona nem jogosult-e az R. 80. §-ának (2) bekezdése alapján a bérleti jogviszony folytatására. Utalt arra, hogy az I. r. felperes ugyan nem volt a lakásba bejelentve, a bejelentésnek azonban nem lehet ügydöntő jelentősége annak megállapításánál, hogy az I. r. felperes állandó lakása a bérlő halálakor ez a lakás volt-e. Adat merült fel ugyanis arra, hogy az I. r. felperes volt feleségével közös lakásban lakott, ahová jelenlegi felesége, a II. r. felperes nem költözhetett be. A II. r. felperes állandó lakása a p.-i lakás volt. Vizsgálni kell ezért, hogy ez a lakás volt-e a házastársak közös lakása, amelyből az I. r. felperes csak b.-i munkahelye miatt volt átmenetileg távol.
A fentieken túlmenően kifejtette a másodfokú bíróság ítélete indokolásában azt is, hogy az I. r. felperes javára a bérleti jogviszonyról történt lemondással kapcsolatban az R. 10. §-ának (2) és (3) bekezdését mind az elsőfokú bíróság, mind pedig az államigazgatási hatóság tévesen értelmezte. A jogszabály értelme szerint ugyanis a lakásigény mértéke egyrészt az együttlakó személyek számához, másrészt pedig a 10. § (3) bekezdésében írt egyéb körülményekhez igazodik. Ehhez képest pedig a jogszabály a lakásigény mértékének a felső határát csak az egyik feltételhez, az együttlakó személyek számához köti, míg a (3) bekezdésben írt további feltételek fennállása esetén ettől el lehet térni. Szükségesnek találta ezért annak vizsgálatát, hogy 3 vagy 3 1/2 szobás-e a lakás, és mi a helyzet néhai dr. L. P. magángyűjteményével kapcsolatban, az mennyiben indokolja külön szoba biztosítását.
A másodfokú végzés indokolásának az R. 10. §-a (2) és (3) bekezdésének értelmezésére vonatkozó része ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A lakások helyes elosztása és a lakásigények megfelelő kielégítése változatlanul szükségessé teszi a lakáskiutalások állami ellenőrzését. A lakásigény mértéke elsősorban a lakásba együtt költöző családtagok számától függ.
Az R. 10. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések szerint a lakásügyi hatóság olyan szobaszámú tanácsi bérlakást utalhat ki, amely a jogszerű lakásigény mértékét nem haladja meg.
Az R. 10. §-ának (2) bekezdése szerint: a lakásigény mértéke – az együttlakó személyek számától függően – 2 személyig 1-2 lakószoba.
A (3) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a lakásigény mértékének alkalmazása során a lakásügyi hatóság figyelembe veszi, hogy
a) az együttlakó személyek egészségi állapotára, munkakörére vagy tevékenységére tekintettel, továbbá
b) az együttlakó különböző nemű és korú személyek elkülönítésére, illetőleg
c) muzeális értékű védett magángyűjtemény elhelyezés érdekében indokolt-e
különszoba biztosítása.
Ha a jogalkotónak az lett volna a szándéka, hogy a (2) bekezdésben írt lakásigény mértékét meghaladóan is biztosítani kívánta a (3) bekezdésben írt esetekben a többletszobára igényjogosultság elismerését, akkor erre a jogszabálynak kifejezett rendelkezést kellett volna tartalmaznia. A (3) bekezdés azonban csupán afelől rendelkezik, hogy a lakásigény mértékének alkalmazása során mit kell figyelembe venni. Ezért az R. 10. §-ának (3) bekezdésében írt szempontok csupán a (2) bekezdésben írt lakásigény mértékén belül vehetők figyelembe.
Az R. 10. §-ának (1) bekezdésében foglalt kötelező rendelkezésekkel szemben a lakásigény felső mértékét a kiutalt lakás akkor sem haladhatja meg, ha az együttlakó személyek egészségi állapota, munkaköre, tevékenysége, kora és különböző neme vagy akár védett magángyűjtemény elhelyezése különszoba biztosítását teszi indokolttá.
Az előadottak alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a másodfokú bíróság végzésének a törvényességi óvással érintett indokolási része törvénysértő.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a peradatokból megállapíthatólag dr. L. P. 1975. október 20-án lemondott ugyan a bérleti jogáról az I. r. felperes javára, a nevezett azonban L. P. életében írásban elfogadó nyilatkozatot nem tett és a lemondást a felek az államigazgatási hatósághoz L. P. életében nem mutatták be. Így az 1/1971. (II. 8.) Korm. sz. r. 86. §-a (3) és (4) bekezdésében foglalt rendelkezésekre figyelemmel a bérleti jogáról dr. L. P. érvényesen nem mondott le, s erre alapítottan az I. r. felperes jogokat sem érvényesíthet. (Legf. Bír. P. törv. V. 20 700/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás