PK BH 1978/24
PK BH 1978/24
1978.01.01.
I. A bíróság a házastársaknak a lakás használata tekintetében kötött egyezségét nem hagyhatja jóvá annak tisztázása nélkül, hogy miért mond le kárpótlás nélkül a gyermekét a jövőben egyedül nevelő fél a volt közös lakáson fennálló bérleti jogviszonyáról [Csjt. 18. § (1) bek., 31. § (6) bek.; Pp. 148. § (2) bek.].
II. A házastársak a házasság felbontásával kapcsolatos egyezségükben a lakáshasználatot illetően joghatályosan nem rendelkezhetnek akként, hogy egyikük vagy másikuk elhelyezéséről a lakásügyi hatóság köteles gondoskodni. – Elvileg nincs akadálya annak, hogy a bíróság ilyen rendelkezéssel hagyja jóvá a felek egyezségét, így azonban csak akkor rendelkezhet, ha az eljárás adatai szerint az alapul szolgáló tényállás kellően felderített. [Pp. 148. § (2) bek.; 1/1971. (II. 8.) Korm. sz. r. 118. § (2) bek., 120. § (1) bek. d) pont, 123. § (1) bek., 125. §].
A járásbíróság a peres felek 1959-ben kötött házasságát, amelyből 1964-ben egy leánygyermekük született, a házasság felbontásával kapcsolatban tett egyező akaratnyilvánításukra figyelemmel felbontotta és a járulékos kérdésekben kötött egyezségüket jóváhagyta.
Az egyezséget jóváhagyó jogerős végzésnek a lakáshasználattal kapcsolatos része ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A per adataiból megállapítható, hogy a peres felek lényegében a felperes kiköltözésével oly módon kívánták a lakás kizárólagos használatát az alperesnek biztosítani, hogy a felperest mint kiköltözésre „kötelezett” jóhiszemű személyt a lakásügyi hatóság helyezze el. Jogszabályt sértett tehát a bíróság, amikor a feleknek a lakás használata tekintetében kötött egyezségét annak vizsgálata nélkül hagyta jóvá, hogy tisztázta volna, miért mond le kárpótlás nélkül a gyermekét a jövőben egyedül nevelő felperes a volt közös lakáson fennálló bérleti jogviszonyáról [Csjt. 31. § (6) bekezdés].
A fentieken túlmenően tévesen járt el a bíróság, amikor a felek egyezségébe foglalt azt a rendelkezést, amely szerint a felperes, „jóhiszemű lakáshasználónak tekintendő, elhelyezéséről a tanács köteles gondoskodni”, jóváhagyta. A felek ugyanis nem rendelkezhetnek joghatályosan arról, hogy egyikük vagy másikuk elhelyezéséről a lakásügyi hatóság legyen köteles gondoskodni. A lakásügyi hatóság csak akkor köteles az egyik fél elhelyezéséről gondoskodni [R. 120. § (1) bekezdés d) pontja], ha a bíróság a kiköltözésre kötelező határozatában (R. 125. §) állapítja meg, hogy a lakásban jogcím nélkül bennmaradó fél tarthat-e, illetőleg milyen elhelyezésre tarthat igényt (más szóval jóhiszeműnek minősül, illetőleg nem minősül rosszhiszeműnek).
Elvileg nincs akadálya annak, hogy a bíróság a felek egyezségét – amely szerint az egyik fél használja a volt közös lakást, a másik fél pedig annak kiürítésére vállal kötelezettséget – azzal a rendelkezéssel hagyja jóvá, hogy a kiköltözésre kötelezett fél elhelyezéséről az R. 125. §-ában, illetőleg a 120. §-a (1) bekezdésének d) pontjában foglaltakra tekintettel a 118. § (2) bekezdés szerint a lakásügyi hatóság köteles gondoskodni. A bírósági egyezséget jóváhagyó végzésben azonban ilyen rendelkezésnek csak akkor lehet helye, ha az eljárás adatai alapján az alapul szolgáló tényállás kellőképpen felderített. Az R. 99. §-ának (2) bekezdésében foglaltak értelmében ugyanis az egyik félnek a lakás elhagyására való kötelezése csak akkor lehetséges, ha a lakás használata alapterületénél, beosztásánál vagy a felek körülményeinél fogva [R. 99. § (1) bekezdés] nem osztható meg, és a családvédelmi szempontok is e félnek a lakásból való kiköltözése mellett szólnak. E fél elhelyezésére továbbmenően a lakásügyi hatóság csak akkor köteles, ha az életközösség tartama alatt vagy azt követően a lakásban vele együttlakók terhére nem tanúsított az R. 97. §-a (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott olyan magatartást, amely e címen bérlőtársi jogviszonyának megszüntetését is eredményezte volna; ez esetben ugyanis az R. l23. §-ának (1) bekezdése, illetőleg az 1/1971. (II. 8.) ÉVM sz. rendelet 90. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében rosszhiszeműnek minősülne, aki elhelyezéséről maga köteles gondoskodni.
A bíróság azonban – ha a felek egyező akaratnyilvánítással kérik házasságuk felbontását – az esetek egy részében nincs olyan helyzetben, hogy a lakáshasználat kérdésében szükséges döntéshez a tényállást a fentiekben említett terjedelemben ismerje. Ilyenkor – ha a felek megegyezése azt célozza, hogy egyikük költözzön el a lakásból s a lakásügyi hatóság gondoskodjék e volt házastárs elhelyezéséről – az egyezséget jóváhagyó végzés hozatala helyett az mutatkozik helyesnek, ha a bíróság a szükséges tényállás felderítése után ítélettel dönt a lakáshasználat tárgyában [7/1974. (VI. 27.) IM sz. rendelet 25. §].
A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre tekintettel az egyezséget jóváhagyó jogerős végzésnek a lakáshasználattal kapcsolatos rendelkezését a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a járásbíróságot ebben a körben – a kifejtett szempontok alapján lefolytatandó – új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. P. törv. II. 20 018/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás