PK BH 1978/337
PK BH 1978/337
1978.08.01.
I. A vadkár megtérítésére irányuló perben a bíróságnak széles körben fel kell derítenie mindazokat az adatokat, amelyek alapján megnyugtatóan megállapítható a vadkár mértéke.
II. Ha ugyanazt a mezőgazdaságilag művelt területet vadkár és jégkár is érte, a mezőgazdasági ingatlan használójának jogalap nélküli gazdagodására vezetne, ha vadkár és jégkár címén az összes kárát meghaladó kártalanításban részesülne. Ezért szükséges az összes kár megállapítása, s ebből le kell vonni az Állami Biztosító által fizetett összeget. A maradványösszeg lehet csak a vadkár felső határa.
III. Ha a károsítás késedelmes bejelentése miatt a vadkár létének vagy mértékének megállapítása bizonytalanná válik, ezt a bejelentő terhére kell figyelembe venni [1961. évi VII. tv. (EVT) 34. § (3) bek., 35. § (1) bek.; 30/1970. (XII. 24.) MÉM r. 31. §].
Az alperes 1975. szeptember 18-án a helyi tanácsnak írásban bejelentette, hogy a Gy. község határában fekvő, mintegy 150 ha nagyságú szőlő- és kukoricatáblán levő termésben a felperes vadászterületéről kiváltott vaddisznók és szarvasok kártétele következtében tetemes vadkár keletkezett. A tanács szakigazgatási szerve szakértőt rendelt ki, aki 1975. október 3-án a felek képviselőinek jelenlétében lefolytatta a vadkárbecslési eljárást. Az erről felvett jegyzőkönyv szerint az alperes ingatlanai közül az egyik dűlőben 18,17, illetve 22 ha szőlőben, míg egy másik dűlőben 54 ha kukoricavetésben állt elő 3%, 5%, 6% és 40% arányú károsodás. A kár teljes összegét a szakértő 122 454 Ft-ban határozta meg és a felek közötti együttműködés hiánya alapján 50-50% arányú kármegosztást javasolt. A szakigazgatási szerv ennek megfelelően a felperest határozatával arra kötelezte, hogy az alperesnek vadkár térítése címén fizessen meg 30 napon belül 65 309 Ft-ot.
A szakigazgatási szerv határozatát a járásbíróság előtt mindkét fél keresettel támadta. A felperes a szakértő által megállapított tényleges kár összegét helyesnek fogadta el, csupán a kármegosztás arányát vitatta. Álláspontja szerint a kár elhárítása érdekében az adott helyzetben elvárható magatartást kifejtette, míg az alperes egyáltalán nem gondoskodott a károsodott terület őrzéséről. Ezért a keletkezett kárnak csak 1/3-a terheli őt, így felelősségét 40 818 Ft erejéig ismerte el. Későbbi előadása szerint az alperes kárigényét egészében kérte elutasítani arra hivatkozva, hogy jégkár címén az alperes az Állami Biztosítótól a vadkárt szenvedett ingatlanára teljes kártérítésben részesült.
Az alperes keresete a felperes marasztalásának 34 691 Ft-tal való növelésére irányult. Állította, hogy a károsodott szőlő területe – a szakértői számítással szemben – nem 57, hanem 98 ha, a kukoricásé pedig 54 ha helyett 131 ha. Módosított keresetében a felperestől további 39 041 Ft-ot követelt.
A járásbíróság az egyesített perekben tanú- és szakértői bizonyítás eredményeként megállapította, hogy a felperes vadászterülete mintegy 12 km hosszúságban közvetlenül határos az alperes mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlanaival. A két területet kerítés nem választja el, így az alperes földjeire a vadak akadálytalanul kiválthatnak. A felperes négy-öt tagú vadászcsoporttal rendszeres vadkárelhárító vadászatot tartott, az azonban a vadállomány kártételét nem tudta meggátolni.
A mezőgazdasági mérnök szakértő a vadkárt szenvedett alperesi ingatlanrészeket a táblatörzskönyv adatai alapján olyan vetésterületek átlagtermésével hasonlította össze, amelyeket nem ért károsodás. Számítása szerint – a betakarítási költségek levonásával – az alperes kukoricásában 55 657 Ft, míg szőlőjében 153 075 Ft vadkár keletkezett.
A járásbíróság ítéletével arra kötelezte a felperest, hogy az alperesnek 15 nap alatt fizessen meg 104 350 Ft-ot. Az ítélet indokolása szerint a felperes vadállománya által okozott vadkár összegét a mezőgazdasági szakértő „alapos, mindenre kiterjedő szakvéleménye” meggyőző számítási módszerrel határozta meg, így azt a bíróság ítélkezése alapjaként elfogadta. „A felperes nem bizonyította, hogy ugyanazok után a területek után fizetett az Állami Biztosító jégkár címén az alperesnek, mert ez az iratokból egyértelműen nem állapítható meg. Egyébként sem volt a jégkár olyan fokú, hogy azonosság esetén a vadak által okozott kárt is magában foglalta volna a kifizetett összeg.” Mivel – a bíróság megítélése szerint – a felek egyike sem fejtette ki a kár elhárítása érdekében szükséges és elvárható magatartást, a kárt fele-fele arányban megosztotta köztük.
Az első bírói ítéletet a felperes fellebbezéssel, az alperes csatlakozó fellebbezéssel támadta. A fellebbezés az alperesi viszontkereset 40 818 Ft-ot meghaladó részének az elutasítására és az alperes perköltségben marasztalására irányult. A fellebbezési indokolása – többek közt – rámutatott, hogy az Állami Biztosító a szőlőtáblák jégkárosodása címén az alperesnek 34%, illetve 52% kár számításával biztosítási összeget fizetett. Mivel a vadkár csak a jégverés után megmaradt szőlőtermést sújthatta, így – a felperes számítása szerint – az alperes teljes kára csupán 91 089 Ft, amelynek fele összege terhelheti őt. Az alperes csatlakozó fellebbezésében a kármegosztásnak a felperesre terhesebb 60–40% arányú megosztását és ennek megfelelően a felperes marasztalásának 120 000 Ft-ra felemelését kérte. Mivel perorvoslatával elkésett, azt az első fokú ítélet helybenhagyása iránti fellebbezési ellenkérelemként tartotta fenn.
A másodfokú bíróság ítéletével az első bírói ítéletet – annak helyes indokaira utalva – helybenhagyta és a felperest 500 Ft másodfokú eljárási költségben marasztalta. Az ítélet indokolása arra utal, hogy „további bizonyítás elrendelését a másodfokú bíróság szükségtelennek találta”.
A jogerős ítélet ellen megalapozatlanság miatt emelt törvényességi óvás alapos.
A Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint a vadkár megtérítésére irányuló perben eljáró bíróságnak széles körben fel kell derítenie mindazokat az adatokat, amelyek alapján megnyugtató módon megállapítható a tényleges vadkár mértéke. (BH1972/8.7167)
A per adataiból kitűnik, hogy az Állami Biztosító megyei igazgatósága az alperes szőlőtábláit ért jégverés károsító hatását az egyik táblánál 52%-osnak, míg a másik táblánál 34%-osnak értékelte és ennek megfelelően az alperesnek 565 760 Ft, illetve 293 760 Ft kártérítést fizetett. A perben kihallgatott, az alperessel tagsági viszonyban álló tanúk maguk is utaltak arra, hogy a vadkárt szenvedett szőlőterületeket jégkár is érte. Ennek arányát különbözőképpen becsülték, így L. I. szőlészeti ágazatvezető 20–25%-osra, míg Sz. F. agronómus 40%-osra tette. H. S. vb.-titkár mint érdektelen tanú szintén arra utalt, hogy tudomása van az alperes I. jelzésű területein bekövetkezett jégverésről.
A per bizonyítékai tehát nem hagynak kétséget afelől, hogy az alperes szőlőtermését nemcsak a felperes vadállománya, hanem természeti csapás, a jégverés is károsította. A jégkár és a vadkár bár különböző időpontokban, de többször egymást átfedően, párhuzamosan következett be. A jégkár végleges megállapítására 1975. szeptember 19-én, míg a vadkárbecslésre október 3-án került sor.
Az alperes jogalap nélküli gazdagodására vezetne, ha kétféle – jégkár és vadkár – jogcímén az összes kárát meghaladó kártalanításban, illetőleg kártérítésben részesülne. Elengedhetetlen az alperes teljes kárának megállapítása. Ebből le kell vonni az Állami Biztosító által fizetett összeget, és a maradványösszeg lehet a vadkár felső határa.
A felperes mint vadászatra jogosult az EVT 35. §-ának (1) bekezdése értelmében csak annak a kárnak a megtérítésére kötelezhető, amelyet bizonyítottan a vadállománya okozott. Ennek tisztázására viszont nélkülözhetetlen annak felderítése, hogy a vadkárral sújtott területek milyen arányban szenvedtek jégkárt, és így az utóbbi károsító hatás után megmaradt szőlőtermést a felperes területéről kiváltott vadak milyen mértékben károsították. Ezt a lényeges kérdést a vadkárbecslésnél, illetve a perben eljárt egyik szakértő sem vizsgálta, hanem mindegyikük olyan tényállásból indult ki, mintha az alperesi ingatlanrészeket csupán vadkár érte volna.
A felperes pervitele során többször is kérte a bizonyítási eljárásnak a fenti lényeges körülményekre való kiterjesztését. Így indítványozta, hogy a beszerzett, biztosítási iratok alapján a felek egyeztetést végezzenek arra, hogy az Állami Biztosító jégkár címén milyen területek felmérése alapján fizetett kártérítést. Mivel a bíróságok a kártérítési követelés összegét alapvetően meghatározó tényállási elemeket a felperes fellebbezési kérelme alapján sem vizsgálták a jogerős ítélet megalapozatlan.
A helyszíni vadkárbecslést végzett szakértő és a perben kirendelt szakértő véleménye egymástól lényegesen eltér annak ellenére, hogy az utóbbi szakértő a vadkár százalékos arányánál a korábbi szakértő által felhasznált adatokat vette irányadónak. A táblatörzskönyv adatai szerint figyelembe vett, vadkárt nem szenvedett terület átlagterméséből mégis arra következtetett, hogy az alperes kára – a helyszíni vadkárbecslést végző szakértő által megállapított 136 060 Ft-tal szemben – 213 727 Ft. Ez a következtetés a vadkárbecslés eredményétől oly lényegesen különbözik, hogy azt a szakértő részben eltérő számítási módszere sem indokolja. A járásbíróság akkor járt volna el helyesen, ha az ellentmondás feloldását a szakértőnek a szakvélemény kielégítésére való felhívásával, illetve a két szakértőnek együttes meghallgatásával kísérli meg [Pp. 182. § (3) bek.].
Ugyancsak fel kellett volna hívnia a bíróságnak a szakértő figyelmét arra is, hogy a vadkárral érintett területek átlagtermésének kiszámításánál – ha a termésbecslési adatok a károsított táblára vonatkozóan nem állnak rendelkezésre, vagy a termésbecslést az adott területre nem lehet vonatkoztatni – a termésbecslés végrehajtásáról szóló 1/1971. (II. 10.) MÉM sz. rendelet. 5. sz. mellékletében foglaltak szerint kell eljárnia [30/1970. (XII. 24.) MÉM sz. rend. – Vr. 31. § (2) bek.]. Az utóbbi mulasztást az új eljárásban pótolni kell. A Vr. 30. §-ának (4) bekezdése értelmében, ha késedelmes bejelentés miatt a vadkár vagy mértékének megállapítása bizonytalanná válik, ezt a bejelent terhére kell figyelembe venni.
A Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint a károsultat a vadkár elhárításában és csökkentésében terhelő együttműködési kötelezettség egyik leglényegesebb eleme a veszélyforrás, illetve a bekövetkezett kár észlelésének a vadászatra jogosulttal való mielőbbi közlése (Legf. Bír. P. törv. I. 21 096/1976/ 2. sz.).
Az alperes arra is hivatkozott, hogy a vadállomány létszáma magasabb a terület vadeltartó képességénél. Az alperes szakértői bizonyítást kért ebben a kérdésben, de közelebbi tényeket nem jelölt meg. Az alperes tüzetes előadása után – szükséghez képest – a bizonyítást e vonatkozásban is ki kell egészíteni.
A perben a bíróságok nem tisztázták, hogy az alperes a folyamatos kártételt az államigazgatási szervnek, illetve a felperesnek mikor hozta tudomására [EVT. 36. § (1) bek.], illetőleg a felperesnek arról ilyen közlés nélkül is tudomása volt-e. Ugyanakkor arra van adat, hogy egyes területeken a kárbecslésre a termés korábban történt betakarítása miatt sor sem kerülhetett. A kereset helyes elbírálásához a tényállás az utóbbi tekintetben is további felderítésre szorul, mert a felperes nem kötelezhető annak a kárnak a megtérítésére, amely a károsult felróható magatartásának a következménye [EVT 35. § (2) bek.]. (Legf. Bír. P. törv. I. 20 758/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás