BK BH 1978/360
BK BH 1978/360
1978.09.01.
A jogtalanul támadónak az az elhatározása, hogy a további támadással felhagy, csak akkor zárja ki a jogos védelmi helyzet megállapítását, ha objektíve is érzékelhetően hagyja abba a támadó fellépést [1961. évi V. törvény (Btk.) 25. §].
A megyei bíróság a terheltet emberölés bűntette miatt 12 évi szabadságvesztésre és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztést fegyházban rendelte végrehajtani és megállapította, hogy a terhelt feltételes szabadságra nem bocsátható. A megállapított tényállás lényege a következő.
A terhelt élettársával, két kiskorú gyermekével és nővérével az apósánál tartózkodott. A terhelt látta, hogy a szomszéd ház előtt többen kártyáznak – közöttük a sértett is – és felhívásukra maga is leült játszani. Ennek során 120 forintot veszített. A délutáni órákban a sértett és társai ismét kártyáztak, s a sértett unszolására a terhelt újból kártyázott. Először veszített, majd a későbbiek során nyerni kezdett. Már 150 forint volt a nyeresége, amikor kijelentette, hogy nem játszik tovább, elmegy. A sértett ekkor felugrott, felkapta a 150 forintot majd kijelentette, hogy a terhelt a pénzt nem viheti el, mert a játékban csalt. Emiatt közöttük kölcsönös veszekedés támadt, verekedésre azonban nem került sor, mert a hozzátartozók közbeléptek.
Másnap a sértett szomszédban levő házánál vendégek voltak, ittak és mulatoztak. A mulatozást kb. délután 3 óra tájban hagyták abba. A sértett és testvérei észrevették, hogy a terhelt a családtagjaival együtt kint van a ház udvarán. A sértett ekkor elővette a zsebéből a nagyméretű zsebkését, azt kinyitotta és a nyitott késsel a kezében előre sietett. Amikor odaért az udvar széléhez, odakiabált a terheltnek: „Gyere itt van a pénzed!”. A földön fekvő terhelt a kiabálásra felállt, kezében zsebkés volt, ugyanis azzal evett. Ezt követően a terhelt és a sértett között veszekedés támadt, a korábbi kártyázást emlegették és kölcsönösen szidalmazták egymást. A sértett a nyitott zsebkéssel a terhelt felé döfködött, de a közöttük levő távolság miatt sérülést nem okozott.
A sértettet saját hozzátartozói igyekeztek megfékezni, ekkor a sértett elkiáltotta magát: „Ha nem elég a bicska, akkor megyek az ásóért!”. Ezzel egy időben a nyitott zsebkést a terhelt és családtagjai felé dobta, majd futva megindult a szomszédos ház felé és az elébe jövő feleségétől az ásót átvette.
A terhelt abban a pillanatban, amikor a sértett bejelentette, hogy ásóért megy, odaugrott a ház előtt álló szekérhez és kikapta annak rúdját, így amikor a sértett az ásóval visszaérkezett, már a terheltnek is a kezében volt a kocsirúd.
A terhelt és a sértett indulatos állapotban voltak, a hozzátartozóik próbálták őket visszatartani. A terhelt és a sértett egymáshoz közeledtek, majd az udvaron egymás irányába csaptak. Két-három ízben ütöttek egymás felé, de az ütések nem találtak. A sértett látta, hogy hátrányban van a nehezebb kocsirúddal felfegyverkezett terhelttel szemben s ezért – valamint a nők sikoltozására is figyelemmel – a további verekedési szándékáról letett. Kifejezésre is akarta ezt juttatni azzal, hogy az ásót leengedte a földig, miközben hátrálni kezdett az út irányába. A terhelt a hátráló sértett után lépett, majd a kocsirudat két kézzel felemelve nagy erővel, oldalról, jobbról-balra irányuló lendülettel fejbe ütötte.
A sértett az ütés következtében nyomban elesett, az ásót a kezéből kiejtette.
A sértett a terhelt ütésének eredményeként a bal falcsont területén a koponyatető többszörös, darabos törését szenvedte el, sérülései következtében, az elvégzett műtét ellenére 6 nap múlva meghalt.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a kiszabott szabadságvesztést 10 évre mérsékelte.
Az eljárt bíróságok ítéletei ellen a terhelt javára emelt törvényességi óvás alapos.
1. Az első fokon eljárt megyei bíróság határozatában a jogos védelem kérdésével nem foglalkozott, csupán mint a terhelt javára jelentkező enyhítő körülményt jelölte meg, hogy a verekedést a sértett kezdeményezte.
A másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság ítélete egyrészt arra utal, hogy a terhelt a sértett kihívását elfogadta, s ebből kifolyólag a jogos védelmi helyzet nem áll fenn, másrészt azonban a büntetés kiszabása körében hivatkozik arra, hogy a sértetti magatartás a kezdeményezés fogalmát meghaladta, s az a terhelt elleni jogtalan támadás volt, amelyet a sértett több testvére társaságában indított.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletének indokolása ellentmondó. Ha ugyanis a sértett testvérei jelenlétében, azok támogatása mellett jogtalanul megtámadta a terheltet, az ez ellen tett fellépés a jogos védelem körébe tartozik, mely elsősorban a bűnösség kérdésével összefüggésben vizsgálandó.
Ezen túlmenően az eljárt bíróságoknak az ítéleteikben a jogos védelmi helyzet értékelésével kapcsolatban kifejtett álláspontja egyéb okból is téves. A határozat indokolásából kitűnően a Legfelsőbb Bíróság azért nem látott alapot a jogos védelem megállapítására, mivel
a) a sértett kihívását a terhelt elfogadta, amikor tettlegességbe bocsátkozott, és
b) a terhelt olyan időben mérte a halálos következményhez vezető ütést a terhelt fejére, amikor az már a támadó szándékától elállt, s a támadással véglegesen felhagyott.
Ezek az indokok tévesek.
a) Az eljárás során nem merült fel adat, amely azt igazolná, avagy akárcsak ténybeli következtetés levonására nyújtana alapot arra nézve, hogy a terhelt a sértett kihívását elfogadva bocsátkozott a tettlegességbe, vagyis hogy a verekedés az abban résztvevők kölcsönös akaratelhatározásán alapult volna.
Az előzményi adatok szerint a vádbeli cselekmény elkövetését megelőző napon a sértett volt az, aki a terheltet alaptalanul a kártyázás közben elkövetett csalással gyanúsította, a kártyanyereséget tőle elvette és a pénzt magának megtartotta. A terhelt a sértett jogtalan magatartása ellenére a tettlegességtől tartózkodott és kitért a sértett elől.
A vádbeli napon a sértett nagyobb mennyiségű szeszes ital elfogyasztása után az előző napon történt eseményekre emlékeztetve kifejezetten provokatív kijelentésekkel ingerelte a terheltet, majd kést ragadott, azzal a terhelt apósának – kerítéssel körül nem vett – háza közelébe ment s ott a terheltet szidalmazva késével döfködött felé. Az eset alkalmával a sértett társaságában voltak testvérei és rokonai, akik számbelileg is fölényben voltak a terhelt hozzátartozóival szemben.
A sértett fellépése tehát egyértelműen támadó volt, s ez a határozott támadó szándék a terhelt által is teljesen nyilvánvalóvá vált akkor, amikor a sértett ásót vett magához és a terhelt apósának házához tartozó területen rátámadt.
Ilyen előzmények után a terheltnek az a magatartása, hogy a helyszínen levő kocsiból a rudat kirántotta s azzal magát felfegyverezte, majd az ásóval rátámadó sértett ütéseit ezzel az eszközzel kivédte, kifejezetten védekező jellegű magatartásként értékelhető.
Téves tehát a Légfelsőbb Bíróság ítéletében foglalt az a megállapítás, hogy nemcsak a sértett, hanem a terhelt is a jogtalanság talaján állott, mivel a tettlegességbe belebocsátkozott. Az eljárás adataiból ennek éppen az ellenkezője állapítható meg. A terhelt a késsel fenyegető sértettel nem akart verekedni, nem ment a közelébe, s szándéka nem a támadásra, hanem a sértett támadásának az elhárítására irányult.
Nem mond ennek ellene az a körülmény, hogy a terhelt a sértett támadásával szemben kocsirúddal fegyverezte fel magát. A jogtalanul megtámadott nem köteles az ellene intézett vagy azzal közvétlenül fenyegető támadás esetén menekülni, hanem a támadás elhárítása érdekében úgy is cselekedhet, hogy a támadónak okozott sérelem útján hárítja el a támadást.
b) Az elsőfokú bíróság azt a megállapítását, hogy a sértett a további támadási szándékától elállt, arra alapította, hogy a sértett az ásóval leadott néhány ütést követően az ásót a földig leengedte és néhány lépést hátrált.
Az irányadó tényállás szerint a sértettet a terhelt védekezéséhez felhasznált eszköz hatékonysága késztette arra a felismerésre, hogy a nála levő ásóval történő támadása kilátástalan, s ezért hagyott fel agresszív szándékával. A sértett ezt a szándékát „akarta” kifejezésre juttatni az ásó leengedésével és néhány lépésnyire hátrálással.
A mindvégig következetes szívóssággal fellépő sértettnek az a szubjektív akaratelhatározása, hogy a további támadással felhagy, illetőleg attól eláll, a jogos védelmi helyzet megítélése szempontjából a megtámadottra csupán akkor hárít büntetőjogilag is értékelhető kötelezettséget, ha a támadónak a további támadástól való elállása objektíve is érzékelhető (pl. a helyszínt végleg elhagyja, a támadó eszközt magától eldobja, a megtámadottnak hátat fordít, kijelenti, hogy tovább nem folytatja eddigi magatartását stb.), vagyis ha félreérthetetlenül és bárki által is egyértelműen felismerhetően hagy fel a támadással.
Az adott esetben azonban a sértett – annak ellenére, hogy az irányadó tényállás szerint ezt akarta kifejezésre juttatni – nem tett olyan akaratnyilvánítást, amely a támadási szándékának megszűnésére utalt volna. A következetesen különféle eszközök igénybevételével támadó sértettnek az a magatartása, hogy a még mindig két kézzel tartott ásót a földig leengedve néhány lépést hátrált, reálisan nem volt a támadás végleges megszűnéseként értékelhető. A terhelt okkal gondolt arra, hogy a sértett az újabb támadáshoz erőt gyűjt, az eddigi támadási irányán változtat, illetőleg a támadás más módon történő váratlan folytatására törekszik. Más szóval az adott esetben a sértett által intézett támadás megszűnt ugyan a terhelt ellen, de továbbra is fennállott a terhelt személyét közvetlenül fenyegető támadás veszélye.
A Btk. 25. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a közvetlenül fenyegető támadással szemben helye van jogos védelemnek.
Az Elnökségi Tanács álláspontja szerint tehát mindezekből következik, hogy a jogos védelmi helyzet nem szűnt meg azáltal, hogy a sértett a kezében tartott ásót a földig leengedve néhány lépést hátrált.
Tévedtek ezért az eljárt bíróságok, amikor azt állapították meg, hogy a terhelt az adott esetben nem volt olyan helyzetben, amely alapul szolgált volna a jogos védelmi helyzet megállapításának.
2. A jogos védelmi helyzetben levő terhelt azonban azzal, hogy a védekezéshez használt nagyméretű kocsirúddal a földig leengedett ásóval hátráló sértettet széles lendülettel, oldalról leadott ütéssel fejbe vágta: túllépte a védekezés szükséges mértékét.
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogos védelem körében az arányosság kérdése nem merül fel akkor, amikor a támadás a terhelt életét fenyegeti, s a megtámadott azt úgy hárítja el, hogy a védekező cselekmény a sértett halálának bekövetkezését eredményezi. Az adott esetben a sértett kétségkívül a terhelt élete ellen irányuló támadást intézett, amikor őt előbb nagyméretű késsel, majd ásóval támadta meg. Akkor azonban, amikor a terhelt a sértett halálához vezető, nagy lendülettel leadott ütést a sértett fejére mérte, a sértett részéről már nem volt folyamatban a terhelt élete ellen intézett támadás, hanem csupán a testi épségét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet állt fenn. Ebben a helyzetben a terhelt által leadott, a sértett halálát eredményező ütés az arányosság túllépését és a védekezés szükséges mértékének áthágását jelenti.
A sértett az eset alkalmával nemcsak egyedül, hanem hozzátartozóinak és rokonainak támogatása mellett támadta meg a terheltet, aki sem a vádbeli alkalommal, sem azt megelőzően még csak kifogásolható magatartást sem tanúsított. Az ittas sértett részéről ért támadás a terheltet felindult állapotba hozta, amelynek során nem volt képes reálisan felmérni a védekezés szükséges mértékét, felindultsága ennek felismerésében őt jelentősen korlátozta. Az Elnökségi Tanács álláspontja szerint ezért a jogos védelemben cselekvő terhelt bűnösségének megállapítása törvényes, a büntetés kiszabása során azonban a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének II. tételében foglalt rendelkezés alkalmazásának van helye.
3. Az eljárt bíróságok a büntetés kiszabásánál helyesen értékelték enyhítő körülményként a terhelt – eltartásában álló két kiskorú gyermekes – családos állapotát, ezzel szemben súlyosítóként a terhelt többszörösen büntetett előéletét s ezen belül, hogy korábban már súlyos testi sértés és garázdaság bűncselekménye miatt szabadságvesztésre ítélték.
Tekintettel azonban arra, hogy az eljárt bíróságok nem állapították meg: a terhelt jogos védelemben cselekedett, illetőleg ennek határát menthető felindulásában lépte túl – a meghozott ítéletek a büntetés kiszabására vonatkozó részeikben törvénysértőek.
Mindezekre figyelemmel az Elnökségi Tanács a Be. 290. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította, hogy az eljárt bíróságok ítéletei a büntetés kiszabására vonatkozó részükben törvénysértőek, ezért azokat hatályon kívül helyezte.
Szem előtt tartva a cselekmény tárgyi súlyát, az elhárítás szükséges mértékének túllépésével kapcsolatos, bűnösség fokát, valamint a terhelt terhére és javára jelentkező bűnösségi körülményeket, az Elnökségi Tanács nem látott alapot a Btk. 68. §-a (2) bekezdése b) pontjának alkalmazására, viszont a terhelttel szemben – többszörösen büntetett előéletű ellenére – a szabadságvesztést a törvényben megállapított legalacsonyabb tartamban – 5 évben – szabta ki. A főbüntetéssel arányban állóan 3 évre mérsékelte a közügyektől eltiltás tartamát. (Legf. Bír. Eln. Tan. B. törv. 759/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás