MK BH 1978/398
MK BH 1978/398
1978.09.01.
I. Ha a dolgozó keresetveszteségét korábban természetes egészségromlással hozták összefüggésbe, utóbb azonban orvosilag megállapították, hogy a kár foglalkozási betegségre vezethető vissza, a károsodás és az okozati összefüggés későbbi megállapítása között eltelt időszakot az elévülés nyugvására vezető, vagyis olyan időszaknak kell tekinteni, amely alatt a jogosult menthető okból nem érvényesítette az igényét [1967. évi II. törvény (Mt.) 5. § (2) bek., 62. §; MK 93. sz.].
II. A kártérítésre jogosult dolgozó a járadékigényét visszamenőlegesen legfeljebb háromévi időre érvényesítheti [2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 8. § (2) bek.].
Az alperes 1942. április 22-én lépett a felperes alkalmazásába. 1963. december 15-ig a rostfonó üzemrészben szénkénegártalomnak kitett munkakörben dolgozott. Ez utóbbi napon orvosi javaslatra más, olyan munkakörbe helyezték át, amelyben az említett ártalomnak nem volt kitéve. Az új munkakörében az alperes keresete egy ideig nem volt kevesebb annál, mint amennyit a korábbi munkakörében elért, 1966-tól kezdve azonban a munkakörváltozás már keresetcsökkenéssel is járt. 1975. február 18-tól 1975. október 15-ig az alperes táppénzes állományban volt. Ezt megelőzően az Országos Munkaegészségügyi Intézetben vizsgálták, az erről készült, 1975. február 17-én kelt zárójelentés szerint „toxikus károsodás vetődik fel, melyet biztosan kimondani csak további kontroll vizsgálatok után lehet”. Az alperes részére a társadalombiztosítási szerv az 1975. december 22-én kelt határozatában szénkénegártalomból származó rokkantság miatt 1975. október 16-tól kezdődően baleseti rokkantsági nyugdíjat állapított meg.
Az alperes 1975. december 29-én kérelemmel fordult a felpereshez, amelyben a táppénzes állományának ideje alatti, valamint a nyugdíjba helyezésétől kezdődően folyamatosan fennálló keresetveszteségének megtérítését kérte. Miután a felperes a kérelmét elutasította, a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult panasszal. A döntőbizottság eljárása során a kisebb keresettel járó munkakörbe történt áthelyezése folytán keletkezett keresetveszteségének megtérítését is kérte.
A munkaügyi döntőbizottság a határozatában az alperes panaszának helyt adva az 1966. január 1-jétől az 1976. május 31-ig terjedő időre 43 022 forint, 1976. június 1-jétől kezdve pedig havi 1114 forint járadék fizetésére kötelezte a felperest.
A munkaügyi döntőbizottság határozata ellen a felperes vállalat fordult keresettel a bírósághoz és a módosított kereseti kérelmében az alperes áthelyezése utáni munkakörében keletkezett keresetveszteségének megtérítésére irányuló részében – amelynek összegét a munkaügyi döntőbizottság 23 499 forintban határozta meg – az alperes panaszának elutasítását kérte, az erre az időszakra érvényesített igényének elévülése miatt.
A munkaügyi bíróság a munkaügyi döntőbizottság határozatát részben és úgy változtatta meg, hogy az 1966-tól 1975. február 17-ig terjedő időszakban keletkezett keresetveszteség megtérítése fejében a felperest 7674 Ft fizetésére kötelezte. Ezt meghaladó részében a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság ítéletének indokolása szerint az alperes csak 1975. február 17. után értesült arról, hogy kártalanításra jogot adó foglalkozási betegségben szenved. Ennek folytán az áthelyezése utáni időszakra sem évült el az igénye az Mt. 5. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel, mivel annak érvényesítésében akadályozva volt és az akadály megszűnésétől számított hat hónapon belül az igényét érvényesítette. A munkajogi általános elévülési szabályra – az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra –, valamint az e tárgyban folytatott ítélkezési gyakorlatra tekintettel azonban az alperes igényét visszamenőlegesen csak három évre találta megalapozottnak és ennek megfelelően változtatta meg a marasztalás összegét.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett.
A felperes a fellebbezésében – a kereseti kérelmének megfelelően – az 1975. február 17-ig terjedő időszakra vonatkozó részében az alperes panaszának elutasítását kérte, mert 1966-tól kezdve volt az alperesnek keresetvesztesége akkor keletkezett az annak megtérítése iránti igénye, és így ez az igénye akkor, amikor azt érvényesítette, már elévült.
Az alperes a fellebbezésében a felperes keresetének teljes elutasítását kérte, utalva arra, hogy csak 1975-ben szerzett tudomást betegsége foglalkozási eredetéről, és így az 1975. február 17-ig terjedő időszakra érvényesített igénye nem évülhetett el.
A fellebbezések alaptalanok.
I. Az 1963. december 15-én történt áthelyezésekor nem közölték az alperessel, hogy milyen okból történt az áthelyezése. Arról, hogy szénkénegmérgezésben szenved, csak a társadalombiztosítási szerv 1975. december 22-én kelt nyugdíj-megállapító határozatából szerzett teljes bizonyossággal tudomást, mert az ugyanebben az évben végzett korábbi orvosi vizsgálatok során csak a gyanúja merült fel a szénkénegártalomnak. A betegségét pedig a korábbi, foglalkozási ártalom veszélyével járó munkakörében szerezte, így utólag beigazolódott, hogy áthelyezését a megbetegedése tette szükségessé.
Az új munkakörében az alperesnek csak 1966-tól volt kevesebb a keresete a korábbi munkakörében elért keresetéhez képest. Így az áthelyezés folytán jelentkező keresetveszteségének megtérítése iránti igénye 1966-ban keletkezett, azt azonban csak 1975. december 29-én érvényesítette. Az alperesnek ez az igénye nem évült el, mert – a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 93. számú állásfoglalásában kifejtettek szerint –, ha a dolgozó keresetveszteségét korábban természetes egészségromlással hozták összefüggésbe utóbb azonban megállapították, hogy a kár foglalkozási betegségre vezethető vissza, a károsodás és az okozati összefüggés későbbi megállapítása között eltelt időszakot az elévülés nyugvására vezető, vagyis olyan időszaknak kell tekinteni, amely alatt a jogosult menthető okból nem érvényesítette az igényét. Ebből következően az alperes a szóban levő időszakra vonatkozó igényét az elévülési idő eltelte ellenére az Mt. 5. §-ának, (2) bekezdése értelmében megalapozottan érvényesíthette, mert az akadály megszűnésétől – a betegség okának megismerésétől – számítva az igénye érvényesítéséig hat hónap nem telt el.
II. Az alperes fellebbezése folytán eldöntendő további kérdés az volt, hogy mennyi időre visszamenően érvényesítheti az alperes az igényét, figyelemmel a többször módosított 2/1964. (IV. 3.) MüM számú rendelet 8. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra, amelyek szerint járadékot hat hónapnál régebbi időre visszamenőleg akkor lehet érvényesíteni, ha a jogosultat a követelése érvényesítésében mulasztás nem terheli, és ilyen mulasztás az alperes terhére valóban nem állapítható meg.
Az eddigi ítélkezési gyakorlat szerint a késedelem megalapozott kimentése esetén a jogosult az igényét visszamenőlegesen legfeljebb három évig érvényesíthette. Ez az ítélkezési gyakorlat időközben jogszabályi erőre emelkedett annak folytán, hogy a 3/1978. (I. 18.) MüM számú rendelet 2. §-a a 2/1964. (IV. 3.) MüM számú rendelet 8. §-ának (2) bekezdését a következő rendelkezéssel egészítette ki. „Három évnél régebbi időre visszamenőleg járadékigény nem érvényesíthető.”
A munkaügyi döntőbizottság által az 1966. január 1-jétől az 1975. február 17-ig terjedő időre megítélt 23 499 Ft-ból 15 825 Ft esik a három éven túli – 1972. december 29. előtti – időre. Erre az időszakra tehát az alperesnek 7674 Ft jár. (Legf. Bír. Mf. I. 10 047/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás