PK BH 1978/471
PK BH 1978/471
1978.11.01.
I. A népmesék tekintetében az eredetiséget és a szerzőséget is a népköltészet sajátos törvényszerűségeinek figyelembevételével kell megítélni. E vonatkozásban elsősorban a népmese változékonyságának van jelentősége: a népmesék ugyanis szájhagyományként terjednek és maradnak fenn, amiből következően állandó változásnak vannak kitéve. Nem illeti meg szerzői jogi védelem a mesemondót, ha a mesék alakításában játszott szerepe nem lépett túl azon a határon, amelyet a mesemondás hagyományos keretei szabnak meg (1969. évi III. tv. 1. § és 4. §).
II. A szerzőnek a mű felhasználásáért járó díjazásról való lemondását a törvény nem köti írásbeli alakhoz [1969. évi III. tv. 13. § (3) bek.; Ptk. 216. § (1) bek.].
I. A Legfelsőbb Bíróság ítélkezésének alapjául az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az alábbi kiegészítéssel, illetőleg módosítással fogadta el.
Dr. B. S. egyetemi tanár 1960 óta állt kapcsolatban a Zs. községben élő, kivételes mesélő tehetségű T. J.-vel. Röviddel megismerkedésük után megkezdte a T. J. által előadott mesék magnetofonszalagra vételét. Ez a munka mintegy 12 éven keresztül folyt. Eközben T. J. személye szélesebb körökben is ismertté vált, eladásokon szerepelt, sajtóközlemények népszerűsítették, a televízió és a rádió – utóbbi többször is – riportot készített róla. De B. S. kezdeményezésére és dr. O. Gy. akadémikus javaslatára T. 1964-ben megkapta a „Népművészet mestere” kitüntető címet is. A gyűjtési munka előrehaladtával felvetődött a mesék kötetben való kiadásának gondolata. A tervet T. J. örömmel fogadta, számos esetben tett látogatói (T. B. könyvtárigazgató, dr. P. L. tudományos főmunkatárs, dr. J. A. muzeológus, H. D. újságíró) előtt olyan kijelentéseket, amelyekből az általa előadott mesék közzétételéhez való hozzájárulása egyértelműen megállapítható.
1974. május 18-án dr. B. S. a kötet kiadására az alperessel szerződést kötött. Az alperes arra vállalt kötelezettséget, hogy a dr. B. S. által összegyűjtött meséket kb. 40 szerzői ív terjedelemben kiadja, a gyűjtött anyag után szerzői ívenként 600 Ft, a jegyzetek után pedig ugyancsak szerzői ívenként 1300 Ft szerzői díjat megfizet. A könyv megjelenésével kapcsolatban T. J. anyagi igényeket nem támasztott. Dr. B. S. felajánlotta T. J.-nek, hogy a könyv után járó honorárium felét átengedi neki. T. J. ezt a kilátásba helyezett „osztozkodást” határozottan elutasította, s azt tervezte, hogy a könyv megjelenését birkavágással ünneplik majd meg.
A mesegyűjtemény „T. J. meséi” címmel, a dr. O. Gy. által szerkesztett „Új Magyar Népköltési Gyűjtemény” XVII. köteteként 1975. év elején jelent meg. A mesék nem fonetikus, mégis „hűséges lejegyzésben” kerültek az olvasó elé, a stilizálásról a kötet összeállításában részt vett szakemberek már eleve lemondtak. A mű tehát szóról szóra tartalmazza T. J. magnetofonszalagra mondott meséit.
A könyv forgalomba kerülését T. J. már nem érte meg: 1974. december 22. napján hirtelen meghalt. A kiadói szerződés szerinti honoráriumot az alperes dr. B. S-nek kifizette, nem fizetett azonban szerzői díjat sem T. J.-nek, sem pedig örököseinek.
Ez a tényállás az elsőfokú bíróság által alapul vett tényállástól abban tér el, hogy a Legfelsőbb Bíróság megállapította: T. J. határozottan visszautasította azt az elgondolást, amely szerint a szerzői díj felét dr. B. S. át fogja engedni neki. Erre a visszautasításra közvetlen bizonyíték dr. B. S.-nek egyedülálló, de minden aggályt kizáró, feltétlenül hitelt érdemlő nyilatkozata. Közvetve azonban ezt támasztják alá T. B., dr. P. L., dr. J. A. és H. D. tanúk vallomásai is, akik figyelemmel kísérték T. J. mesemondói tevékenységét, kapcsolatban voltak vele, de akik előtt T. J. soha nem tett olyan kijelentést, hogy a könyv megjelenésétől bármiféle anyagi előnyt vár.
II. A felperes keresetében azt állította, hogy T. J. a megjelent meséket részben ismert mesemotívumok, illetve ismert vagy ismeretlen szerzők műveinek felhasználásával, de mindig azok alkotó jellegű továbbfejlesztésével alkotta meg. Meseszövése, mondatfűzései egyéni, eredeti jellegűek. Ezért álláspontja szerint a meséket az 1969. évi III. tv. (Szjt.) 4. §-a értelmében szerzői jogi védelem illeti meg, felhasználásuk tehát csak a szerző (jogutóda) hozzájárulásával és megfelelő díjfizetés ellenében történhetett volna meg. Minthogy pedig a szerzői jogdíjról a jogosult kifejezett nyilatkozattal nem mondott le [Szjt. 13. §-ának (3) bekezdése], a felperes a 106/1952. (XII. 31.) MT számú rendelet 10. §-ának (1) bekezdésében biztosított jogánál fogva 15 000 Ft szerzői díj és jár. iránt indított keresetet az alperes ellen.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta, hogy a mesék szerzői jogi védelem alá esnének. Álláspontja szerint olyan mesékről van szó, amelyek a nép ajkán keletkeztek és maradtak fenn, a paraszti közösség emlékezetét őrzik, igen sok esetben már könyvben is megjelentek. A meséknek tehát T. J. nem alkotója, szerzője vagy átdolgozója, hanem csak tolmácsolója volt. Előadásában mesemondói előadói, hagyományőrző, fenntartó és alakító tehetsége jutott kifejezésre, de szerzői jogi védelem nem illetheti meg. Az alperes hivatkozott arra is, hogy T. J. az esetleg kiadásra kerülő mű meséi után anyagi követelést nem támasztott, arról kifejezetten lemondott.
Az elsőfokú bíróság a Szerzői Jogi Szakértő Testület szakvéleményének beszerzése után ítéletével az alperest kötelezte: fizessen meg a felperes számlájára 15 nap alatt 15 000 Ft-ot és annak a keresetindítástól számított évi 5%-os kamatát, viselje a le nem rótt kereseti illetéket és az állam által előlegezett szakértői költségeket. A Szerzői Jogi Szakértő Testület szakvéleményén alapuló ítélet szerint az alperes kiadásában közzétett mesék eredeti, sajátos és szerzői jogi oltalomra alkalmas, alkotó szintű mesék. T. J. ugyanis részben ismert, részben pedig eredeti témáknak sajátos, egyéni feldolgozásával, illetve az ismert témák átdolgozásával, részben összeállításánál új eredeti műveket hozott létre. Az első fokú ítélet szerint a népmesék tartalma részben T. J. saját eredeti ötleteiből származott. A formát illetően pedig a szerző elbeszélő stílusa, kompozíciós készsége a közölt meséknek olyan kialakítását igazolja, amely megfelel azoknak az ismérveknek, amelyeket a bírói gyakorlat sajátos, eredeti, egyéni megoldás fogalmi körével jelöl. Így e művek az Szjt. 1. §-a szerinti védelem alá esnek, és a felhasználásért a szerzőt (jogutódját) az Szjt. 12. §-ának (3) bekezdése alapján díjazás illeti meg. Á díjazásról a szerző az elsőfokú bíróság álláspontja szerint csak írásba foglalt nyilatkozattal mondhatott volna le érvényesen. Ezért az alperesnek azt a védekezését, hogy a szerző a díjazásról kifejezett szóbeli nyilatkozattal lemondott, figyelmen kívül hagyta s az alperest a keresetben megjelölt, méltányos összegű szerzői díj fizetésére kötelezte.
III. Az első fokú ítélet ellen az alperes fellebbezett. Az első fokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását kérte. Korábbi előadásainak ismétlése mellett azt is kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság álláspontja gátjává lehet a néprajzi gyűjtőmunkának és a gyűjtött anyag közzétételének. Hivatkozott arra is, hogy a T. J. által előadott mesék az Szjt. 19. §-ának (1) bekezdése alapján szabadon felhasználhatók, illetőleg hogy gyűjteményes kiadáshoz T. J. hozzájárult. Megismételte azt a védekezését is, hogy T. J. a díjazásról kifejezetten lemondott, e lemondás pedig érvényes, mert az nincs írásbeli alakhoz kötve.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az első fokú ítélet helybenhagyását és az alperesnek a fellebbezési eljárás költségeiben való marasztalását kérte.
IV. Az alperes fellebbezése alapos.
a) A Legfelsőbb Bíróság elsősorban azt vizsgálta, hogy T. J.-nek a könyv megjelenése esetén járó esetleges szerzői díjról történt lemondása érvényes-e.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróságnak a lemondás alakszerűségeivel kapcsolatos álláspontjával nem ért egyet. A Ptk. rendelkezéseit a szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény alapján tett nyilatkozatokra is alkalmazni kell. A Ptk. 216. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig ellenkező rendelkezés hiányában szerződést akár szóban, akár írásban lehet kötni. A szerződési akaratot ráutaló magatartással is kifejezésre lehet juttatni. A 205. § értelmében ez a szabály vonatkozik az egyoldalú jognyilatkozatokra is. Ebből pedig az következik, hogy a polgári jogi nyilatkozatok érvényességéhez írásbeli alak csak az esetben szükséges, ha jogszabály azt kifejezetten megkívánja. A szerzői jogról szóló törvény (Szjt.) 13. §-ának (3) bekezdése értelmében a jogosult a mű felhasználásáért járó díjazásról csak kifejezett nyilatkozattal mondhat le. A törvény tehát nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint a joglemondó nyilatkozat érvényességéhez írásbeli alakra lenne szükség.
Az Szjt. 27. §-a értelmében a felhasználási szerződést – ha jogszabály másképp nem rendelkezik – írásban kell megkötni. T. J. és dr. B. S. között azonban felhasználási szerződés nem jött létre. Ilyen szerződést ugyanis az Szjt. 25. §-a értelmében csak az erre hivatott szervezettel, illetőleg szervezet útján lehet kötni. T. J. arra jogosította fel dr. B. S.-t, hogy az az általa mondott meséket tartalmazó hangszalagot tudományos munkájának elkészítésénél díjazás nélkül felhasználhassa. Az ilyen egyoldalú nyilatkozatra pedig azokat az alaki megkötöttségeket, amelyek a felhasználási szerződésre vonatkoznak, nem lehet kiterjeszteni. Ha a jogszabály ehhez a nyilatkozathoz is írásbeli alakot kívánt volna, akkor az Szjt. 13. §-ának már említett (3) bekezdése így rendelkezett volna. A „kifejezett” nyilatkozat megkövetelése csupán azt jelenti, hogy a ráutaló magatartással a szerzői díjról lemondani nem lehet.
Tévedett ezért az elsőfokú bíróság, amikor a felhasználási szerződések alakszerűségére vonatkozó szabály kiterjesztő értelmezésével arra a következtetésre jutott, hogy T. J. lemondó nyilatkozatának az esetleges szerzői díj iránti igénye szempontjából nincs jelentősége.
A lemondás folytán tehát T. J.-t, illetőleg örököseit szerzői díj még abban az esetben sem illetné meg, ha egyébként a mesék szerzői jogi védelem alá eső alkotások lennének.
b) A beszerzett szakvéleményekből, illetőleg a per egyéb anyagából azonban a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperes keresete egyébként is alaptalan. Néhai T. J. meséi ugyanis nem tekinthetők olyan alkotásoknak, amelyek az Szjt. 1. és 4. §-a szerinti védelem alá esnek.
A Szerzői Jogi Szakértő Testület szakvéleményében abból indul ki, hogy a népköltészeti (népművészeti) alkotásokat a jogrendszerek többsége a szerző anonimitására tekintettel rekeszti ki a szerzői jogi oltalmat élvező alkotások köréből, hiszen az az egyéni, eredeti alkotásokat oltalmazza. Ilyen alkotások létrejötte azonban a társadalom kulturális közkincseire támaszkodó népköltészet területén sem zárható ki; e tekintetben az egyszerű reprodukció és az alkotótevékenység elhatárolása ad támpontot. Ilyen alkotótevékenység elsősorban a lazább formakötöttségű műfajok, főleg a mesék körében jelentkezhet. Itt nem lehet kizártnak tekinteni a hagyományos motívumok, témák olyan egyéni, eredeti variálását, kombinálását, alkotó jellegű alakítását, amely a szerzői jogot megalapozza. Bár az elhatárolás nehézségeire tekintettel ilyen művek vonatkozásában az alkotótevékenység megállapítása valójában és ténylegesen kivételes, a megjelent mű ilyen kivételes elbírálás alá esik. A feldolgozás egyéni-eredeti jellegét ismerte fel a Testület a szerkesztés sajátosságaiban, az ismert és ismeretlen motívumok sajátos egybekapcsolásában, különböző források eredeti módon történő ötvözésében, egyes mesék nagy terjedelmében, a kötet fülszövegének, bevezetésének, jegyzetanyagának és néhány egyéb publikációnak értékelő-minősítő megállapításaiban. Mindezekből a Testület azt a következtetést vonta le, hogy T. J. nem csupán ismert mesék tolmácsolója, hanem azoknak újraköltője, alakítója volt, legalábbis a kötet nagyobb terjedelmű meséinél. Így a mesék zöme egyéni-eredeti alkotás, amelyek szerzői jogi védelem alá esnek.
A fellebbezési eljárás során meghallgatott dr. B. I. tanszékvezető főiskolai tanár, kijelölt szakértő véleménye szerint az, „eredetiség” és „szerzőség” fogalma a népköltészetben más megítélés alá esik, mint a műköltészetben. A népköltészeti alkotások ugyanis tipikusan szóbeli elmondás formájában élnek tovább. Fenntartói és továbbhagyományozói között szokásos ugyan az alkotó és a hagyományozó jellegű típus megkülönböztetése, de bármelyik típushoz tartozzék is a mesemondó, az általa elmondott meséhez való viszonya teljesen azonos. Ennek pedig az a lényege, hogy a népmesét előadó mesemondó nem hoz létre irodalmi művet, még ha egyébként az alkotó jellegű mesemondók közé tartozik is. Abban az esetben ugyanis, ha a szerzői beavatkozás a létrehozott alkotásban olyan fokú, hogy a mű már nem helyezhető el a népköltészet kritériumai által meghatározott területen, akkor nem lehet népművészeti alkotásokról beszélni.
Dr. B. I. szakértő szakvéleményével lényegüket tekintve összhangban vannak azok az írásbeli nyilatkozatok, amelyeket az alperes az eljárás során becsatolt, és amelyekben a magyar néprajztudomány kiemelkedő szakemberei fejtették ki álláspontjukat.
Így Dr. O. Gy. akadémikus arra mutatott rá, hogy a kötet alapanyaga – a Sz. környéki táj hagyományos elbeszélő anyaga – csekély kivételtől eltekintve, a nemzetközi és hazai mesekatalógusok szerint ismert és meghatározható; a mesék túlnyomó többségét már ismert típusokkal teljes mértékben azonosítani lehet. Népköltészeti párhuzamokban a típusokba nem sorolható néhány mese egy része is ismert. Dr. O. Gy. szerint a kötetben mindössze két olyan mese van, amelyre, a típusadatok ez idő szerint nem ismertek, vagy előzményei a néprajz tudomány jelenlegi állása szerint nem bizonyíthatók. Felfogása szerint a mesék feldolgozási módjában sincs olyan egyéni, eredeti jelleg, amelyet más mesélőknél nem lehetne megtalálni. Így T. J. maga is csak annyit változtatott a meséken, mint sok száz elődje, akiknek szájhagyományozó készsége alapján a meseanyag hozzá eljutott.
Hasonló értelemben nyilatkozott dr. B. T., a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának igazgatóhelyettese is. Álláspontja szerint a másoktól hallott népmeséknek kisebb-nagyobb változtatással történő elmondása, variánsok képzése, az aktualizálás, moralizálás, a figurákkal és az eseményekkel való – s az alkalomhoz igazodó – játék a népmesei hagyományok keletkezésének és továbbadásának tudományosan is elfogadott törvényszerűségei közé tartozik. Ez jellemző a megjelent kötetre is. Szinte valamennyi meséje ismert T. J. lakóhelyének tágabb környezetében, s ott számtalan átdolgozásban és feldolgozásban, évtizedek óta közszájon forog. T. J. esetleges átdolgozói (feldolgozói) tevékenységével kapcsolatban pedig arra mutatott rá dr. B. T., hogy a perben nincs megjelölve az az alapmű, amelynek átdolgozását (feldolgozását) T. J. elvégezte volna. Átdolgozásról (feldolgozásról) pedig nem lehet szó mindaddig, amíg nem ismert az az alapmű, amelyhez viszonyítva az át- vagy feldolgozás megtörténhetett.
Végül az alperes a fellebbezési eljárás során becsatolta Dr. I. M. kandidátusnak, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja Folklór Osztálya vezetőjének véleményét is. Eszerint a modern folklorisztika álláspontja az, hogy a folklór alkotásfolyamat elve kizárja a professzionális művészetek értelmében vett személyes, individuális teremtést. Rámutatott, hogy a mesék szerkesztése és terjedelme is megfelel a folklorisztika által felismert törvényszerűségeknek, s így bennük a folklórhagyományozás saját fejlődésének kényszere, nem pedig a mesemondó egyéni leleménye nyilatkozik meg. T. J. dr. I. M. szerint sem lépte túl a folklór alkotásmódszer határait, s ezért sem a mesék anyagát, sem azok szerkesztését illetően nem tekinthető egyéni individuális (autonóm) alkotónak.
Az ismertetett szakvélemények, illetőleg a néprajztudomány szakembereinek nyilatkozatai alapjában abban a kérdésben térnek el egymástól, hogy az „eredetiség”, az „egyéni jelleg”, a „szerzőség” tekintetében különbözőképpen ítélik meg a népi mesemondónak és az előadott mesének a viszonyát. A Szerzői Jogi Szakértő Testület elvben lehetségesnek tartotta, hogy a népmesék olyan egyéni-eredeti alkotásnak minősüljenek, amelyek szerzői jogi oltalmat élveznek. Dr. B. I. viszont elvileg is kizárta annak a lehetőségét, hogy a népmese szerzői jogi védelem alá eső műként szerepelhessen, mert az olyan mértékű szerzői beavatkozás, amely a szerzőség megállapítását lehetővé teszi, egyúttal kivonja a művet a népköltészet területéről. Más-más megfogalmazásban, eltérő indokolással és eltérő szempontokból kiindulva, lényegében ugyanezt az álláspontot fejtették ki az ismertetett tartalmú nyilatkozatok is.
Ennek az alapkérdésnek az eldöntése során a Legfelsőbb Bíróság Dr. B. I. szakértő véleményét fogadta el.
Az egyébként ellentétes tartalmú szakvélemények között abban a kérdésben nem volt vita, hogy a megjelent kötet népmeséket, vagyis népköltészeti és nem műköltészeti alkotásokat tartalmaz. Az sem volt vitás, hogy a népmesék szájhagyományként terjednek és maradnak fenn. Ebből következik, hogy állandó változásoknak vannak kitéve, vagyis nincs olyan rögzített szövegük, mint a műköltészeti alkotásoknak. Megfogalmazásuk rendszerint kevéssé szabatos, szerkezetük a műköltészet alkotásaihoz viszonyítva lazább, nélkülözik a szerkesztésnek azt az átgondoltságát, határozottságát és céltudatosságát, amely a műköltészeti alkotások rendszerinti sajátossága. A népmesét jellemző ezek az elemek a perbeli kötetben egyértelműen felismerhetők.
Éppen ezért meggyőző Dr. B. I. szakértőnek az a kiindulási pontja, hogy ezen a területen az eredetiséget és a szerzőséget is a népköltészet sajátos törvényszerűségeit figyelembe véve kell megítélni. A jogvita eldöntése során e szempontok közül elsősorban a népmese változékonyságának van jelentősége: annak, hogy – kötött szöveg hiányában – tulajdonképpen variánsaiban él. Erre a kötetben változatokban közölt mesék is példát adnak. E változatok különösen az alkotó típusú mesemondó előadásában figyelhetők meg, amilyen T. J. is volt. A variálás és a rögtönzés azonban inkább ösztönös, mint tudatos alkotói folyamat. Variánsok képzésével tehát a mesemondó még nem lép ki a népmese műfajának kereteiből. Pusztán annyi történik, hogy az adott társadalom kulturális közkincseiből, a népmesék hagyományos elemeiből, olvasmányélményekből, mitológiai mozzanatokból, egyéb információs forrásokból olyan mesét olvaszt össze, amely – elmondása körülményeihez igazodó újszerűsége mellett is – magán viseli a népmese valamennyi jellemző tulajdonságát. Ezért azok a jellegzetességek, amelyeket a Szerzői Jogi Szakértő Testület szakvéleményében T. J. meséi eredeti egyéni voltának igazolására felsorolt (sajátos szerkesztés, különböző forrásokból származó motívumok ötvözése, a mesék nagyobb terjedelme), alárendelt jelentőségűek.
Nem lehet döntő szerepet tulajdonítani a Testület szakvéleményében idézett azoknak a megállapításoknak sem, amelyeket a mesék értékelésével kapcsolatban Dr. B. S. a mű bevezető tanulmányában és néhány más publikációban, illetőleg D. Á. a kötet jegyzeteiben tett. Kézenfekvő ugyanis, hogy a kötet összeállításában közreműködők nem vonhatták ki magukat teljes egészében szubjektív élményeik hatása alól. Dr. B. S. tanúvallomásában ezzel kapcsolatban előadta: bevezető tanulmányában nem olyan értelemben utalt T. J. alkotótevékenységére, hogy az általa elmondott mesék az ő irodalmi alkotásai lennének, hanem a mesemondó népművészi képességeire gondolt. Hasonló értelemben nyilatkozott D. Á. jegyzeteiről is, amelynek „megfogalmazása körül félreértések vannak”. A Szakértő Testület a tanulmánynak, illetőleg jegyzeteknek kétségtelenül félreérthető szövegéből olyan következtetésre jutott, amelyre maguk a szerzők nem gondoltak. Fokozottan vonatkozik ez a kötet „fülszövegére”, amely messzemenő következtetések levonására már csak azért sem alkalmas, mert célja elsősorban az olvasó érdeklődésének a felkeltése, nem pedig a mű tudományos értékelése.
Nincs perdöntő jelentősége annak sem, hogy a kötet változtatás nélkül közli a hangszalagon rögzített mesék szövegét. Ez sem azt fejezi ki, hogy a szöveg a mesélő eredeti alkotása, hanem csupán hitelességére kíván utalni.
Azt, hogy a T. J. által előadott mesék esetében nem önálló, eredeti alkotásokról, hanem a folklórhagyományozás saját fejlődési törvényszerűségei által determinált változatokról van szó, messzemenően alátámasztja Dr. O. Gy. akadémikusnak a fentiekben már említett nyilatkozata. Eszerint a kötet mindössze két olyan mesét tartalmaz, amelyre típusadatok még nem ismertek. Ezeknek elolvasása azonban arról győz meg, hogy a kötet többi meséinek hangvételébe szervesen beilleszkedő meséről van szó, amelynek legfeljebb egy-egy eleme tűnik a megszokott meseszövéstől eltérőnek (13. sz. mese). A másik pedig olyan, rövid, csattanós történet, amelyhez hasonlók tucatjai széles körben ismertek „az egyszeri cigányról” (41. sz.).
Mindezek azt bizonyítják: T. J. alkotó típusú mesélő volt, de nem hozott létre olyan egyéni, eredeti művet, amely szerzői jogi oltalom alatt állna. A Dr. B. I. szakvéleményében említett „szerzői beavatkozása” nem volt olyan fokú, amely megakadályozná a meséknek a népköltészet által meghatározott területen való elhelyezését. A mesék alakításában játszott szerepe nem lépett túl azon a határon, amelyet a mesemondás hagyományos keretei szabnak meg. E határokon belül viszont a magyar népmesei anyagnak olyan szépségeit emelte ki és mutatta fel, amelyek őt az átvett hagyományok kiteljesítőjeként a kimagasló mesemondók sorába emelik. Ezért kapta a „Népművészet mestere” címet. Ilyen értelemben meggyőző Dr. O. Gy. akadémikusnak az a végső következtetése, hogy T. J. meséinek alkotója, formálója a nép, ezek a néphagyomány részei, ami pedig egyéni, eredeti, az az előadás módja.
Minthogy a fentiek szerint T. J. által előadott mesék nem esnek szerzői jogi oltalom alá, T. J.-t – a lemondástól eltekintve – ez okból sem illette volna meg, s utódait sem illeti meg szerzői díj. Ettől eltérő kérdés a mesemondók egyéb jogcímen – tehát nem szerzői díj címén – való díjazása, ami azonban ennek a pernek nem tárgya.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (1) bekezdése alapján megváltoztatta, a felperes keresetét elutasította és a pervesztes felperest a per költségeinek megfizetésére kötelezte [Pp. 78. §-ának (1) bekezdése]. (Legf. Bír. Pf. III. 21 062/1977. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás