PK BH 1978/475
PK BH 1978/475
1978.11.01.
Az állam javára marasztalás nem lépheti túl a szerződés érvénytelenségéhez fűződő általános jogkövetkezmények kereteit. E szankció alkalmazására a Ptk. 237. §-a alapján csak a visszajáró szolgáltatás megléte esetén kerülhet sor [Ptk. 237. § (2)*, 7. számú Irányelv 1. b) pontja**].
1973. évben a h.-i „Béke” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet végezte a községi pártház építési munkáit. A termelőszövetkezet és az alperes között 1973. június 28-án létrejött szerződésben az alperes elvállalta a készülő építmény épületlakatos munkáinak elkészítését és helyszíni szerelését 55 562 forint vállalkozói díjért. Utóbb a felek a szerződést annyiban módosították, hogy az alperes vállalkozott az épület udvari kerítésének elkészítésére is, s ezért a vállalkozói díj 64 451 forintra emelkedett.
A kisiparos foglalkozású alperes a felperessel – akinek csak 1974. évtől kezdve van iparengedélye – a munkák egy részének elvégzésére „alvállalkozói” szerződést kötött. Ebben a felperes arra vállalt kötelezettséget, hogy az alperes részére elkészíti a szükséges ajtókat, kerítésbetéteket és néhány más vasszerkezeti elemet. A felperes a megállapodás alapján különböző vasszerkezeti elemeket készített el, s ezek ellenértékeként az alperes 15 000 forintot kifizetett a felperesnek. Az ezt meghaladó vállalkozói díj kifizetését az alperes azért tagadta meg, mert a felperes hibásan és hiányosan teljesített, ezért tartott vissza a felperesnek járó összegből 5000 forintot. Az alperes szerint ugyanis a kikötött vállalkozói díj nem a felperes által megjelölt 35 000 forint, hanem csak 20 000 forint volt.
A felperes 20 000 forint megfizetése iránt indított keresetet az alperes ellen. Az elsőfokú bíróság előbb az alperest 20 000 forint megfizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, egyben az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A megyei bíróság rámutatott arra, hogy a felek közötti szerződés érvénytelen, mert annak megkötése idején a felperes nem volt kisiparos. Ezért a felperes a szakmunkást megillető munkadíjra, valamint az általa adott anyagok ellenértékére tarthat igényt. A megyei bíróság utalt arra is, hogy az eset körülményeire tekintettel vizsgálni kell az állam javára marasztalás lehetőségét is.
Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárás során hozott ítéletével a felek közötti vállalkozási szerződést az ítélethozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánította, kötelezte az alperest, hogy az állam javára 7500 forintot fizessen meg, egyebekben pedig a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság a járásbíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy az alperest kötelezte: fizessen meg a felperesnek 8142 forintot, az állam javára fizetendő összeget pedig 6886 forintra leszállította. Utóbb a megyei bíróság ítéletének rendelkező részét kijavította és úgy rendelkezett, hogy az alperes az állam javára 3933 forintot köteles megfizetni, majd az ítéletet oly módon egészítette ki, hogy az alperes a felperes javára megítélt marasztalási összeg kamatát is köteles megfizetni.
A fentiek szerint kijavított és kiegészített jogerős ítélet azt állapította meg, hogy a felperes teljes munkájának értéke – szakmunkásórabér felszámítása mellett – a szolgáltatott anyag értékével együtt 26 094 forint lenne. Ebből azonban le kell számítani a javításokhoz és pótlásokhoz az alperes által adott anyagnak és munkának a kisipari egységár szerinti 2952 forintos értékét. Eszerint a felperes által szolgáltatott anyag és munka értéke 23 142 forint. Ebből az alperes kifizetett a felperesnek 15 000 forintot, így jár még a felperesnek 8142 forint.
A felperes által létrehozott „műért” a megyei bíróság álláspontja szerint az alperest a kisipari egységárak szerint jogosan 30 028 forint illette volna meg. Ebből azonban le kell vonni az alperes saját munkájának és hozzáadott anyagának 2952 forint értékét. Ennek levonásával az alperes 27 075 forint értékű szolgáltatást kapott a felperestől, a felperes részére járó összesen 23 142 forinttal szemben. E két összeg különbözete 3933 forint. Ez az összeg, amelyet – a megyei bíróság álláspontja szerint – az alperes jogtalan jövedelemszerzés címén az államnak megfizetni köteles.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás megalapozott.
A perben eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy a peres felek közötti vállalkozási szerződés érvénytelen, mert a szerződés megkötésének az idején a felperesnek iparjogosítványa nem volt. Helytálló az a rendelkezés is, amellyel a bíróság az érvénytelen szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánította, minthogy a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani. A felperest a mű előállítására fordított idő szerinti szakmunkásórabér és a felhasznált anyag értéke illeti meg, – ideértve az anyag beszerzésével felmerült költségeket is. Ezeknek a tételeknek az elszámolása beletartozik a szerződés érvénytelenségéhez fűződő általános jogkövetkezmények keretébe, s ezt a keretet az állam javára történő marasztalás esetén sem lehet túllépni (7. sz. Irányelv b) pontjának indokolása). Ez az adott esetre vonatkoztatva azt jelenti, hogy ennek a pernek az elbírálása szempontjából közömbös, mennyi a teljes műnek a kisipari egységárak szerint kiszámított értéke, vagy hogy a megrendelő mennyi vállalkozói díjat fizetett az alperesnek.
Ennek az utóbbi kérdésnek a vizsgálata ugyanis nem a peres felek – hanem az alperes és a „Béke” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet – közötti viszonyra tartozik és így e per keretein kívül esik. E perben csak azt lehet vizsgálni, hogy a szerződés hatályossá nyilvánítása következtében van-e ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás. Ha a már teljesített szolgáltatás vagy annak egy része visszajár, szóba kerülhet az állam javára marasztalás. Az adott esetben azonban a felek közötti szerződés keretein belül ilyen visszajáró szolgáltatás nincs –, ennélfogva az állam javára marasztalásnak sem lehet helye [Ptk. 237. § (2) bek.].
A termelőszövetkezet és az alperes közötti esetleges perre tartozik annak vizsgálata, hogy az alperes a szövetkezettel kötött szerződés alapján nem vett-e fel ugyanezért a munkáért olyan összeget, amely az árszabályozó rendelkezések megsértésével az alperest meg nem illető vagyoni előnyhöz juttatta.
A másodfokú bíróság a felperest megillető összeg megállapításánál elmulasztotta figyelembe venni azt, hogy a felperest a 42/1971. (XII. 17.) Korm. számú rendelet 1. §-a alapján általános jövedelemadó fizetésének kötelezettsége is terheli. Ebből a szempontból ugyanis közömbös az, hogy a felperes kereseti tevékenységét iparjogosítvány alapján vagy anélkül folytatja [35/1971. (XII. 17.] PM sz. rendelet 24. §-a]. Vizsgálni kell tehát, hogy a felperesnek az elért jövedelem után milyen összegű általános jövedelmi adót kellett volna fizetnie, s ezt a felperest megillető összeg megállapításánál is figyelembe kell venni.
Az előadottakból kitűnően a jogerős ítélet megalapozatlan. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a fent írt körülmények tisztázása végett a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 274. § (3) bek.]. (Legf. Bír. P. törv. V. 21 397/1977.)
*,
Az állam javára marasztalásról az 1977. évi IV. tv-nyel módosított Ptk 237. §-ának (4) bekezdése rendelkezik
**].
Módosította a 13. számú Irányelv.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás