MK BH 1979/173
MK BH 1979/173
1979.04.01.
I. A szénbányászati vállalat az 50%-os mértékű munkaképesség-csökkenés alapján a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. sz. határozat szerint kedvezményesen rokkantsági nyugdíjban részesülő dolgozójának köteles a kárenyhítési kötelezettségének teljesítése érdekében olyan munkakört felajánlani, amelyet a dolgozó a megmaradt munkaképességével egészségének ártalma nélkül el tud látni. Ennek elmulasztása esetén a vállalatot terheli annak bizonyítása, hogy a dolgozó megmaradt munkaképességét az egészségének veszélyeztetése nélkül máshol is hasznosíthatta volna [1967. évi II. törvény 2. §, 62. §; 2007/1969. (IV. 24.) Korm. sz. hat.; 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 9. § (1) bek., 11. § (1) bek. c) pont].
II. Nem terheli az 50%-os mértékű munkaképesség-csökkenés alapján rokkantsági nyugdíjban részesülő dolgozót kárenyhítési kötelezettség abban az esetben, ha a munkaerejének csak a rendkívüli megfeszítésével vállalhatna kereső foglalkozást. Ebben az esetben a rendkívüli munkateljesítménnyel elért keresetet kártérítést csökkentő tényezőként nem lehet figyelembe venni [2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 2. § (1) bek.].
A felperes 1958. január 1-jétől volt az alperes alkalmazottja, az E.-i bányaüzemnél dolgozott vájár, majd biztonsági karbantartó vájár munkakörben.
1971. december 16-án üzemi balesetet szenvedett, amelynek következtében a bal szeme megsérült és a szemének látását elvesztette. Az üzemi balesettel kapcsolatban a járásbíróság az 1972. szeptember 15-én hozott jogerős ítéletével az alperes teljes kártérítési felelősségét állapította meg.
A felperes a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. számú határozat alapján − 50%-os munkaképesség-csökkenésére figyelemmel – 1973. február 7-én került rokkantsági nyugállományba. A társadalombiztosítási igazgatóság 1973. február 9-től havi 2379 forint rokkantsági nyugdíjat állapított meg, amelynek összege évente emelkedett. A felperes a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól 1977. január 1-jétől átvállalás alapján – 1775 forint kártérítést, 2691 forint nyugdíjat, összesen 4466 forint ellátást kap.
Az alperes minden évben értesítette a felperest jogerőre emelkedett határozataiban, hogy részére milyen összegű baleseti kártalanítást állapított meg.
A felperes felülvizsgálati kérelmében visszamenőlegesen kérte a baleseti járadékának olyan mértékű felemelését, hogy jövedelme elérje azoknak a munkatársainak jövedelmét, akikkel a baleset előtt azonos munkakörben együtt dolgozott.
A munkaügyi döntőbizottság a kérelmet lényegében azzal az indokolással utasította el, hogy korábban már több alkalommal foglalkozott a felperes ilyen tárgyú beadványaival, ezért a munkaügyi vita tárgya csak az alperes legutolsó intézkedésére vonatkozhat. Ez pedig mind az összegszerűség, mind a jogalap tekintetében helytálló.
A felperes keresetében fenntartotta a kérelmében előadottakat. Igényét 1974-től arra hivatkozással érvényesítette, hogy 1973-ban még az E.-i bányaüzemhez tartozott és ott a vájár munkakörben dolgozóknak járó 11%-os béremelésben részesült, az M.-i bányaüzem megalakulása óta azonban minden évben csak a kötelező üzemi átlagnak megfelelő 4%-os béremelést kapja. Az alperes ilyen intézkedése miatt jelentős kára van.
A munkaügyi bíróság a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 67. számú állásfoglalásban foglaltakra, így arra, hogy az ilyen tárgyú perekben nem azt kell vizsgálni, hogy az azonos, illetve hasonló munkakörben dolgozóknak mennyi az átlagkeresete, hanem azt, hogy az e munkakörben dolgozók keresete bérrendezés vagy egyéb körülmény folytán milyen mértékben emelkedett. Miután az alperesnél 4% volt az átlagos bérfejlesztés, és az alperes a felperes részére ennek figyelembevételével állapította meg a baleseti kártérítést, a kereset alaptalan.
A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta.
Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes mint földalatti vájár az üzemi baleset folytán munkaképességének csupán 50%-át vesztette el és a bányászokat megillető kedvezménnyel került a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. számú határozat alapján rokkantsági nyugdíjba. A teljes keresőképtelenség 67%-os arányához viszonyítottan ezért a felperes még munkaerejének 17%-át megfelelő munkakörben hasznosítani tudja, így ez is kárcsökkentő tényező. A megmaradt munkaképesség arányát tekintve a felperes csupán a baleset hiányában elérhető átlagkereset 75%-át követelheti az alperestől. Ennek megfelelően a baleset nélkül elérhető 4869 forint vájári átlagkereset és a felperes 2581 forint nyugdíja közötti különbözet 2288 forint. Ennek 75%-a 1716 forint. A felperest ténylegesen megillető 1716 forint helyett 1775 forint baleseti kártérítést folyósít az alperes, ezért az ennek összegszerűségét támadó kereset alaptalan.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Mind a munkaügyi bíróság, mind a megyei bíróság helytállóan hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 67. számú állásfoglalására, a felemelt járadék összegének meghatározásánál azonban nem az állásfoglalásban kifejtetteknek megfelelően járt el.
A többször módosított 2/1964. (IV. 3.) MüM számú rendelet 9. §-ának (1) bekezdése értelmében, ha a járadékra jogosult dolgozó által betöltött munkakörben dolgozók keresetében a járadék megállapítását követően változás következett be, a dolgozó e változásnak megfelelően igényelheti a járadék módosítását. Ennek az igénynek az elbírálásánál – az említett kollégiumi állásfoglalás III. pontja szerint – azt kell vizsgálni, hogy az azonos, illetve hasonló munkakörben dolgozók keresete bérrendezés (bérfejlesztés) vagy egyéb körülmény folytán milyen mértékben emelkedett.
Ennek a számítási módnak megfelelő helyes eljárás az, ha a bíróság a ténylegesen elérhető kereset összegének meghatározásánál nem a kárért felelős munkáltató által alkalmazott évenkénti bérfejlesztések százalékos arányában felemelt összegű, baleset előtti keresetet veszi alapul, hanem azt vizsgálja, hogy ténylegesen miként alakultak a bérek, milyen százalékos arányban emelkedett – bérfejlesztés vagy egyéb körülmények folytán – azoknak a dolgozóknak a keresete, akik a kártérítésre jogosult dolgozóval azonos, illetve ahhoz hasonló munkakörben dolgoztak. Ennek azért van jelentősége, mert – mint ahogy arra a kollégiumi állásfoglalás indokolása is utal – az azonos, illetve a hasonló munkakörben dolgozók keresetében nemcsak a bérrendezések (bérfejlesztések), hanem egyéb körülmények következtében is történhetnek olyan változások, amelyek a bérek emelkedését eredményezik, és amelyek természetszerűleg a kártérítésre jogosult dolgozót is érintették volna.
Az eljárt bíróságoknak ettől eltérő számítási módja ugyanis nem minden esetben alkalmas arra, hogy a valóságos helyzetet tükrözze.
Helytálló a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, amely szerint a felek közötti jogvita elbírálásánál nem hagyható figyelmen kívül a 2007/1969. (IV. 24.) Korm. számú határozat által biztosított az a kedvezmény, hogy az ennek hatálya alá tartozó dolgozók – mint a felperes is – az általánosan megkívánt 67%-os munkaképesség-csökkenéssel szemben már ennél lényegesen kisebb, 50%-os munkaképesség-csökkenés elérése esetén is jogosultságot szereztek rokkantsági nyugdíjra.
Miután pedig e rokkanttá vált dolgozók munkaképesség-csökkenése csupán 50%, munkaképességük ezt meghaladóan általában fennáll.
Ezt a tényt a megyei bíróság helytállóan találta alapvető jelentőségűnek a jogvita elbírálása szempontjából. A munkáltató anyagi felelősségét ugyanis nem növelheti az a körülmény, ha a dolgozó – kivételes rendelkezés folytán – anélkül részesül rokkantsági teljes nyugdíjban, hogy munkaképessége 67%-át elveszítette volna. Az ilyen jogviták elbírálásánál azonban a bíróságoknak minden esetben vizsgálniuk kell, hogy a sérült valóban képes-e megmaradt munkaerejét munkavállalással – egészségének további romlása nélkül – hasznosítani. E vizsgálódás körében nem hagyható figyelmen kívül, hogy a munkáltató felajánlott-e a sérültnek olyan munkakört, amelyet fennmaradt munkaképességével elláthatott volna. Az Mt. 2. §-ának (l) bekezdése ugyanis a jogok társadalmi rendeltetésüknek megfelelő gyakorlását, valamint a társadalmi és az egyéni érdekek összhangjának a biztosítását követeli meg. E rendelkezésből folyóan pedig a munkáltatónak is feladata – ha arra lehetősége van – olyan munkalehetőséget felajánlani, amelyet a rokkant nyugdíjas fennmaradt munkaképességével egészségének ártalma nélkül elláthat. Ha a munkáltató − fennálló lehetősége ellenére – nem ajánlott fel az 50%-ban munkaképes dolgozónak olyan munkakört, amelyet egészségének további romlása nélkül képes lenne ellátni, a dolgozó kárenyhítési kötelezettségére nem hivatkozhat. Ilyen lehetőség hiányában pedig a munkáltatót terheli annak a bizonyítása, hogy a dolgozó megmaradt munkaképességét másutt, a már említett követelményeknek megfelelően hasznosíthatta volna. E bizonyítás sikertelensége esetén ugyancsak nem hivatkozhat a dolgozó kárenyhítési kötelezettségére.
Az adott esetben adat merült fel a perben arra, hogy a felperes a munkaerejét munkavállalással meghatározott ideig hasznosította. A többször módosított és kiegészített 2/1964. (IV. 3.) MüM számú rendelet 2. §-a (1) bekezdésének utolsó mondata szerint elmaradt jövedelemként kell megtéríteni azt az összeget is, amelynek elvesztését a dolgozó a sérelemből eredő jelentős testi fogyatkozása ellenére rendkívüli munkateljesítménnyel hárította el.
Tény, hogy a felperes orvosi szempontból 50%-ban csökkent munkaképességű. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az elszenvedett üzemi baleset következtében az egyik szemének látását teljes egészében elveszítette, és az − köztudomásúan – magával vonhatja a másik szeme látásának romlását is. Orvos szakértői kérdés annak az elbírálása, hogy a felperesnek a munkavállalásra, illetőleg a tartós munkavégzésre kiható látási képessége – a munkaképesség-csökkenésének százalékos mérvétől függetlenül – olyan jelentős testi fogyatkozásnak minősül-e, amely mellett csak rendkívüli munkateljesítménnyel vállalhatna kereső foglalkozást. Igenlő esetben ugyanis a felperes által rendkívüli munkateljesítménnyel elért kereset nem vehető figyelembe, de munkavállalás hiányában a kárenyhítés elmaradása sem értékelhető a terhére. (M. törv. II. 10 132/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás