GK BH 1979/193
GK BH 1979/193
1979.05.01.
Fuvarokmányok nélkül való kiszolgáltatás követelésének elmulasztása miatt az átvevőt csak akkor terheli felelősség, ha a tengeri fuvarozó az adott esetben bizonyíthatóan garancialevél esetében is kiadta volna a küldeményt [Ptk. 340. §, 516. § (2) bek.].
A felperes acéllemezt szállított külföldre, ennek szállítmányozói teendőivel az alperest bízta meg. 1974 márciusában Gdynián keresztül 169 tonna acéllemezt fuvaroztak el, az alperes azonban késedelmesen bocsátotta rendelkezésre a hajóraklevelet, emiatt a külföldi vevő nem tudta kellő időben kiváltani a küldeményt, ezért 2235 USA-dollár fekbért kellett fizetnie. A külföldi vevő ezzel az összeggel csökkentve egyenlítette ki a számlát, és így a felperesnek 93 047 Ft kára keletkezett, ezért a keresetében ennek a megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a védekezésében vitatta, hogy a szállítmányozási szerződést megszegte, azt állította, hogy garancialevéllel a küldemény kiváltható lett volna, és ez esetben természetesen fekbér sem merült volna fel.
Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet és megállapította, hogy az alperes ugyan késedelmesen küldte meg a hajóraklevelet a felperesnek, de ez a tény nincs összefüggésben a kárral, mert a címzett a küldeményt minden késedelem nélkül kiválthatta volna garancialevéllel, amely esetben fekbér sem merült volna fel.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett. A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására utasította. A végzés indokolásában megállapította, hogy a garancialevél kiállítása és elfogadása a tengeri fuvarozásban bizonyos körben szokásos, ennek azonban nincs konkrét jogszabályi háttere, sőt gyakran (egyes országokban) érvényessége is vitatott. Ilyen körülmények mellett további tények vizsgálata nélkül megalapozottan nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a külföldi vevő garancialevél nyújtásával megakadályozhatta volna a fekbér felmerülését, mert nem tisztázott, hogy köteles volt-e garancialevél kiállítására, illetve, hogy garancialevél ellenében a hajóstársaság vagy a kikötő az árut kiszolgáltatta volna-e. Ezért az újabb eljárásban a garancialevéllel kapcsolatos kérdéseket kellett részletesebben megvizsgálni és annak eredményétől függően újabb határozatot hozni.
Az újabb eljárás során a felperes álláspontja szerint a rendeltetési országban az angol jog érvényesül, illetve az ottani jog az angol jogra épül. Angol jogirodalomra hivatkozva kívánta bizonyítani, illetve valószínűsíteni, hogy hajóraklevél hiányában nem lehet az árut kiadni, még garancialevél vagy más biztosíték ellenében sem, habár a hajóskapitánynak ilyenkor is ki kell rakodnia. Ebből pedig az következik, hogy a hajóskapitánynak az árut a kikötőnek kell átadnia, a kikötőben felmerült fekbért pedig az tartozik viselni, akinek a mulasztása miatt a hajóraklevél késedelmesen jutott a jogosult birtokába.
Az alperes nem vitatta, hogy a garancialevéllel történő árukiváltásról jogszabály nem rendelkezik, viszont azt állította, hogy ez általános kereskedelmi gyakorlat. Tény, hogy az áru ilyen módon való kiszolgáltatása a hajóstársaságra bizonyos kockázattal jár, mert ha utóbb a hajóraklevéllel egy harmadik személy jelentkezik, vele szemben a hajóstársaságnak helyt kell állnia. Ez a kockázat azonban nem áll fenn, ha a vevő nemzetközileg is megbízható cég, illetve ha a garancialevél fedezetéül bankgaranciát szerez a saját országában. Az alperes szerint tehát kellő gondosság mellett a kárt meg lehetett volna előzni. Hivatkozott arra is, hogy a külföldi hajóstársaság igazolása szerint jól ismert és megbízható cégnek minden esetben kiszolgáltatja a küldeményt a hajóraklevél nélkül is, garancialevél ellenében.
Az alperes védekezésével szemben a felperes elsősorban arra utalt, hogy az említett hajóstársaság az igazolásában nem tett említést a szóban levő külföldi vevőről, tehát arról, hogy neki garancialevél ellenében kiadta volna az árut, így nem helytálló az alperesnek az az állítása, hogy a kár keletkezését ilyen módon el lehetett volna kerülni.
Az elsőfokú bíróság az alperest a kereset szerint marasztalta, mert nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amelynek alapján a garancialevéllel történő kiváltást vagy kiszolgáltatást mint kötelezően elvárható magatartást lehetne értékelni, így a felperesnek, illetve kereskedelmi partnerének nem volt módja megakadályozni a kár felmerülését, amit egyébként az alperes idézett elő a hajóraklevél késedelmes elküldésével.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A fellebbezés részben alapos.
Az alperesnek a garancialevéllel kapcsolatos védekezése nem alapos. Az tény, hogy a tengeri fuvarozásban garancialevéllel (esetenként) bankgaranciával megerősítve sor kerülhet áruátadásra, illetve árukiváltásra, ha a szükséges okmányok nem állnak a jogosult rendelkezésére. Ezzel azonban a hajóstársaságok nagy felelősséget vállalnak magukra, éppen ezért csak olyan teljesen megbízható, gazdaságilag szilárd vállalatoknak adnak erre lehetőséget, amelyekkel egyébként is állandó üzleti kapcsolatban állnak. Ezek a feltételek a hajóstársaság és a külföldi megrendelő kapcsolatában nem álltak fenn, mert a hajóstársaság a megkeresésre adott válaszában még csak nem is utalt erre a lehetőségre, sőt példaszerűen olyan nagy nemzetközi hírű vállalatokat nevezett meg, mint amelyeknek hajlandó garancialevéllel a küldeményt átadni, amelyekhez a külföldi vevő nem hasonlítható, ezzel is érzékeltetve, hogy a rendhagyó kiszolgáltatás feltételeit szigorú követelményekhez köti. Az, hogy a külföldi vevő garancialevél ellenében a kikötőtől is átvehette volna a küldeményt, csupán az alperes feltevésének tekinthető, amelynek lehetősége nem bizonyított, de még közvetve sem valószínűsített, így azt a per eldöntése szempontjából nem lehetett figyelembe venni.
A Legfelsőbb Bíróság részletesen vizsgálta azokat az okokat, amelyek hajóraklevél késedelmes kiküldését előidézték. Ennek során a következőket állapította meg.
A belföldön feladott 561 köteg acéláru rendben megérkezett a külföldi kikötőbe. Ezt egyrészt az bizonyítja, hogy a külföldi vevő a mennyiségre vonatkozó minden kifogás nélkül kiegyenlítette a felperes teljes, azaz 561 köteg acélra vonatkozó számláját, másrészt pedig az, hogy a külföldi szállítmányozónak az alperes által a fellebbezési tárgyaláson becsatolt telexe szerint a küldeményből egy köteg acél az egyidejűleg feladott acélküldeményhez került, amelynél viszont többlet mutatkozott. Ezek szerint a külföldi szállítmányozó mulasztására vezethető vissza a hajóraklevélnek az árukötegek száma tekintetében történt téves kiállítása, mert az 1 köteg acél hiányának felmerülésekor a szállítmányozó nem fejtett ki kellő gondosságot a darabszám megállapítása érdekében. A külföldi szállítmányozó az alperes megbízottja (közvetett szállítmányozója) így annak mulasztásáért közvetlen felelősséggel tartozik a saját megbízójának, azaz a felperesnek [Ptk. 516. § (2) bek.]. A Legfelsőbb Bíróság azonban azt is vizsgálta, hogy a felperes mennyiben járt el gondosan annak érdekében, hogy a hibátlan tartalmú hajóraklevél kellő időben a vevőjéhez juthasson. Ezzel kapcsolatban azt állapította. meg, hogy a felperest is mulasztás terheli.
A felperes 1974. április 1-jén megkapta a kijavított, tehát az 561 db-ról szóló hajóraklevelet. Április 2-án ezt postán a MERT Minőségellenőrző Intézethez juttatta, mivel a külkereskedelmi szerződés szerint ennek az intézetnek minőséget tanúsító igazolást kellett adnia. A felperes azonban az adott körülmények között feltétlenül indokolt soronkívüliség mellőzésével juttatta az okmányokat a MERT-hez és nem tett lépéseket az azonnali ügyintézés érdekében sem, ennek folytán a MERT csak április 7-én állította ki a szükséges okmányt és – ugyancsak nem soron kívül vagy rövid − úton április 10-én juttatta azokat a felpereshez vissza. A felperes még ezen a napon továbbította az okmányokat a Magyar Nemzeti Bankhoz, a bank pedig április 11-én küldte ki azokat a külföldi rendeltetési helyre.
Ha a felperes a tapasztalt, késedelmet okozó előzményekre tekintettel a gazdálkodó szervezettől megkívánható együttműködés követelményének megfelelően az ügyintézés rendes menetét mellőzve rövid úton teszi meg intézkedését, pl. illetékes dolgozója személyesen jár el a MERT-nél, úgy 4-6 nappal rövidíthette volna az igazolás kiállítására fordított időt, tehát a hajóraklevél is hamarabb juthatott volna a vevő birtokába, amely esetben a fekbér összege kisebb lett volna.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a késedelem csökkentése érdekében a felperes nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható lett volna, ezért nem követelheti a kár ama részének a megtérítését, amely abból származott, hogy e kötelezettségének megfelelően nem tett eleget (Ptk. 340. §). Mivel azonban a felperest terhelő kár pontos meghatározására nincs lehetőség, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva a Pp. 206. §-ának (3) bekezdése szerinti mérlegelési jogkörével élve a felek között kármegosztást alkalmazott. (Legf. Bír. Gf. IV. 30 950/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás