PK BH 1979/24
PK BH 1979/24
1979.01.01.
Orvvadászás esetén a kártérítés összegének a meghatározásánál a polgári jogi kártérítési felelősség általános szabályai [Ptk. XXXI. fejezet) és a vad értékét meghatározó különleges rendelkezések az irányadóak [Ptk. 318. § (1) bek.*; 18/1960. (Erd. Ért. 22−23.) OEF sz. ut.; 21/1966. CErd. Ért. 18.) OEF sz. ut.; 15/1958. (Erd. Ért. 12.) OEF sz. ut. 6. pont; 9/1967. (ÁT. 46.) ÁH sz. ut.; 26/1968. (MÉM. É. 14.) MÉM−AH sz. ut.].
Az I. r. alperes 1961 óta tagja a L.-i Vadásztársaságnak. A nevezettnek volt fegyvertartási engedélye, de nem volt engedélye a felperes kezelésében levő vadrezervátumában ún. nagyvad kilövésére.
A felperes kezelésében levő vadrezervátumban 1971. december közepén az I. r. alperes kilőtt 1 db egyéves dámbikát, amelyet együtt elszállították a II. r. alperes lakására, ahol az elejtett állat húsából a II. r. alperes kolbászt készített. Ennek a dámbikának a súlya 18=20 kg lehetett.
1972 januárjában az I. r. alperes 1 db kb. egyéves őzbakot lőtt ki, amelynek kb. 15 kg volt a súlya. Az állat húsát az I–II. r. alperesek egymás között megosztották és abból juttattak a perből elbocsátott III–IV. r. alpereseknek is.
1972. február közepén az I. r. alperes kilőtt 1 db őzbakot, ezt a II. r. alperes lakására szállították.
1972 áprilisában 1 db kb. 18-20 kg-os őzsutát lőtt ki az I. r. alperes, amelyet a II. r. alperes lakására szállítottak, ahol az I. r. alperes az őzet megnyúzta és a hús egy részét a bőrrel együtt a perben nem szereplő személynek vitték ajándékba.
1972. május végén a II. r. alperes megsebesített egy dámbikát, de az elmenekült, az elhullott állatot utóbb a kerületvezető vadász találta meg.
A büntetőbíróság bűnösnek mondta ki az alpereseket mint társtetteseket folytatólagosan elkövetett lopás bűntettében, továbbá lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés bűntettében, ezért őket szabadságvesztésre ítélte.
A felperes a keresetében 1 db dámbika 11 995 forint, 2 db őzbak, darabonként 3428 forint, 1 db őzsuta 2000 forint ellenértékének figyelembevételével, az I–II. r. alpereseket összesen 20 851 forint, a II. r. alperest ezen túlmenően 1 db dámbika értékének figyelembevételével további 11 960 forint megfizetésére kérte kötelezni. Mindezeken felül az orvvadászat folytán kiesett szaporulat címén 6 db őzsuta értékeként darabonként 3600 forint és 1973., 1974. és 1975. években 2-2 db dámbika kiesése címén darabonként 10 975 forint megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket.
Az I. r. alperes a jogalapot és 1 db dámbika 4400 forint, 2 db őzbak darabonként 2400 forint és 1 db őzsuta 2000 forint értéke, összesen 11200 forint erejéig a kártérítő felelősségét elismerte –, ezt meghaladóan azonban kérte a kereset elutasítását.
A II. r. alperes 11 200 forint erejéig – az I. r. alperessel egyezően – kártérítő felelősségének fennállását elismerte, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte, tagadta, hogy egy dámbikát megsebesített.
Az elsőfokú bíróság az I–II. r. alpereseket egyetemlegesen 30 851 forint, ezenfelül a II. r. alperest 21 995 forint kártérítés megfizetésére kötelezte. A járásbíróság a jogerős büntető ítéletben megállapított tényállást fogadta el irányadónak, s annak alapján állapította meg az I–II. r. alperesek által együttesen kilőtt állatok számát és értékét, valamint a II. r. alperes által megsebesített dámbika értékét. Az összegszerűség vonatkozásában megállapította, hogy az elejtett, illetve megsebzett nagyvadak értékének megállapításánál figyelembe kell venni egyrészt a hús értékét, másrészt az ún. kilövési értéket. A szakértő véleményét elfogadva megállapította, hogy a felperes gazdaságnál 1971. és 1972. évek összesített adatai szerint egy dámbika kilövési értéke átlagosan 9595 forint, a hús értéke pedig 2400 forint, így 1 db dámbika összértéke 11 995 forint. Az őzbakok kilövési értéke 1880 forint, a hús értéke pedig 1540 forint, vagyis átlagosan az összérték darabonként 3420 forint. Az őzsuta értéke 2000 forint.
A járásbíróság az orvvadászat folytán keletkezett állománykiesésre és annak értékére szakértői véleményt szerzett be és annak alapján azt állapította meg, hogy a vadrezervátumban tenyésző különböző fajú állatok biológiai egységet alkotnak. Az orvvadászok tevékenysége hátráltatja a rezervátumban élő állatok szaporodását, fejlődését, bomlasztja a hosszú évek munkájával kialakított egységet. Ezért egy-egy dámbika kilövése miatt 10 000-10 000 forintot ítélt meg általános kártérítésként a felperes javára.
Az ítélet ellen fellebbező felperes a biológiai kár címén 70 000 forint megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket.
Fellebbezésében az I. r. alperes 10 800 forintra a II. r. alperes 11 200 forintra kérte a marasztalási összeg leszállítását. A II. r. alperes továbbra is tagadta azt, hogy egy dámbikát megsebesített.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet úgy változtatta meg, hogy az I–II. r. alperesek által egyetemlegesen fizetendő marasztalási összeget 55 831 forintra, a II. r. alperes által fizetendő marasztalási összeget pedig 46 995 forintra felemelte.
A másodfokú bíróság a szakértői vélemény, a feldolgozott vadszámlálási és egyéb adatok alapján megnyugtatóan bizonyítottnak látta, hogy a felperes kezelésében levő vadrezervátumban az alperesek által végzett orvvadászat a vadállomány fejlődésére és szaporodására is káros kihatással volt, és a kiesett szaporulat következtében jelentős vagyoni előnytől esett el. Az ítélet indokolása szerint az orvvadászat zavarólag hat a vadállományra, rontja a vadak kondícióját, elmarad a borjazás, vagy megfelelő táplálék hiányában pusztulnak az állatok. Visszaeshet a trófeák értéke, bekövetkezhet az állomány egy részének elvándorlása.
Ezért a megyei bíróság, figyelembe véve a szakértő szerint is lehetséges 20%-os eltérést, a felperes fellebbezésében megjelölt 70 000 forintban állapította meg a felperest általános kárként megillető összegét, s ezt az alperesek között egyenlő arányban megosztotta. Ehhez képest az alperesek egyetemlegesen kötelesek megtéríteni 1 db dámbika 11 996 forint, 2 db őzbak 6856 forint és 1 db őzsuta 2000 forint értékét, valamint elmaradt haszonként 35 000 forintot, összesen 55 85l forintot.
Ezenfelül a II. r. alperes köteles megtéríteni 1 db dámbika 11 995 forint értékét, valamint elmaradt haszonként 35 000 forintot, összesen 46 995 forintot.
A jogerős ítélet ellen az alperesek által elismert 11 200 forintot meghaladó marasztalási összeg tekintetében emelt törvényességi óvás megalapozott.
A kártérítés összegének meghatározásánál a polgári jogi kártérítési felelősség általános szabályai (Ptk. XXXI. fejezet) és a vadak értékét meghatározó különleges rendelkezések az irányadók.
A Ptk. 358. §-ának (1) bekezdése szerint kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt kell megtéríteni.
A 18/1960. (Erd. Ért. 22−23.) OEF számú és a 21/1966. (Erd. Ért. 18.) OEF számú utasítással kiegészített, illetőleg módosított 15/1958. (Erd. Ért. 12.) OEF számú utasítás 6. pontja értelmében orvvadászás esetében az okozott kár megtérítése iránti igényt polgári jogi igényként kell érvényesíteni, mégpedig az élő vad értékesítési ára alapján.
A MÉM Vadászati és Vadgazdálkodási Főosztályának közleménye szerint (Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Értesítő 1972. évi 49. szám) a 9/1967. (ÁT. 46.) ÁH számú és a 26/1968. (MÉM. É. 14.) MÉM−ÁH számú utasítások következtében az élő és lőtt vad ára a szabadáras kategóriába tartozik, ezért a 15/1968. (Erd. Ért. 12.) OEF számú utasítás mellékletében megállapított árak az orvvadászat által okozott károk tekintetében nem irányadók. Ilyen esetekben a kár összegszerűségének megállapításánál az élő vagy lőtt vad szabadforgalmi értékéből kell kiindulni. Ha pedig a kár olyan trófeás vad jogtalan elejtése (elpusztítása) következtében állott elő, amely bizonyíthatóan bérkilövésre volt kiszemelve, a kárigényt a bérkilövési díjakra is lehet alapozni.
E vonatkozásban azonban indokolt a MÉM Vadászati és Vadgazdálkodási Főosztályának megkeresése annak tisztázása érdekében, hogy a trófeás vad jogtalan elejtése esetére megállapított bérkilövési díj a biológiai kárt is magában foglalja-e, és ha igen, ennek megállapításánál milyen tényezőket vettek figyelembe.
Az egy db dámbika, két db őzbak és egy db őzsuta értékének megállapítására pontos adatok nem állnak rendelkezésre, mert ezeket az állatokat az alperesek feldolgozták elfogyasztották, illetve elajándékozták, így az alperesekre hárult a bizonyítási teher a tekintetben, hogy a kilőtt állatok értéke alacsonyabb volt a rezervátumban kilőtt azonos fajtájú állatok átlagértékénél.
Viszont, ha az orvvadászat során kilőtt vad egyedi értékének megállapításához szükséges adatok (súly, kor, trófeaérték stb.) rendelkezésre állnak, a kárigény elbírálásánál az egyedi értékből kell kiindulni. A II. r. alperes által megsebzett, utóbb megtalált állatra vonatkozóan a kerületvezető vadász a nyomozati eljárás során előadta, hogy az 8 éves volt, agancsa 3−3,5 kg súlyúnak felelt volna meg, de az elhullatást követően még nem volt teljesen kifejlődve. Az értéket a tanú a trófea súlyától függően hozzávetőlegesen 15 460 forintban állapította meg, a hús és bőr értékét pedig 1500 forintban jelölte meg. Ilyen körülmények között a II. r. alperes által megsebzett vad egyedi értéke megállapítható, s ennek figyelembevételével – szükség szerint szakértő meghallgatása útján – kell tisztázni azt, hogy a hús értéke mellett milyen trófeaértéket képviselt az elpusztult dámvad, és figyelembe véve egyéb adottságait is, a felperes által érvényesíteni kívánt általános kártérítés keretében ennek az állatnak az elpusztulása milyen kárt okozott.
A felperest viszont kárenyhítési kötelezettség terhelte és a biológiai kárt jelentősen mérsékelhette volna, ha a kilövést 1972. és 1973. években csökkenti. A biológiailag legmagasabb kort elért egyedek és a selejtegyedek betervezett kilövése az állomány értékét nem rontja. Ha tehát a felperes 1972. és 1973. években csak selejt egyedeket vagy kiöregedett állatokat lövetett ki, ezzel nem szegte meg kárenyhítési kötelezettségét. E körben tehát a felperes kárenyhítési kötelezettségét csak abban az esetben szegte meg, ha – az orvvadászok által okozott kár ismeretében – az ésszerű és gazdaságossági szabályok megsértésével folytatott vadgazdálkodást. Ennek bizonyítása viszont az alpereseket terheli.
Az előadottak alapján megállapítható, hogy a jogerős ítélet megalapozatlan. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a fent írt körülmények tisztázása végett a másodfokú ítéletet – a törvényességi óvással érintett részében – hatályon kívül helyezte, egyben a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. P. törv. V. 21 059/1977. sz.)
*;
Az 1977. évi IV. tv.-nyel megállapított új szövegben 355. § (4) bek.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás