GK BH 1979/277
GK BH 1979/277
1979.08.01.
A megbízó és a szállítmányozó között kármegosztásnak van helye, ha a küldemény téves címre való továbbítása folytán előállott kár együttműködésük szervezetlensége, illetőleg mindkét fél pontatlan eljárása folytán keletkezett [Ptk. 520. § (1) bek., 318. § (1) bek., 340. § (1) bek.].
A felperes megbízást adott az alperesnek, amelynek értelmében a MÁVTRANS köteles volt a külföldről vasúti határállomásra érkező és “TRADE” megjelöléssel ellátott szódaküldeményeket egy harmadik országba feladni. 1977. március 14-én és 15-én összesen 14 vagon nátrium-karbonát érkezett a határállomásra, de a hozzájuk tartozó fuvarleveleken nem szerepelt az említett “TRADE” megjelölés. Ennek ellenére az alperes a vagonokat továbbította a harmadik államba, jóllehet azokat más helyre kellett volna feladnia. A küldemények téves irányítása miatt a vagonokat egy közbeeső országból kellett utólagos rendelkezéssel a helyes címre küldeni, emiatt összesen 749 452 Ft többletfuvardíj merült fel. A felperes a keresetében ennek megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a védekezésében arra hivatkozott, hogy a fenti megjelölés nélkül érkezett küldemények továbbítása érdekében illetékes ügyintézője telefonon felhívta a felperes Sz. M. nevű dolgozóját, aki közölte, hogy a rendelkezésre álló 13 db fuvarlevél-garnitúrát egy darabból kiegészíti, hogy a 14 vagon továbbításának ne legyen akadálya. A 13 db fuvarlevél-garnitúra a “TRADE” megjelöléssel érkezett küldemények továbbítására vonatkozott, így a MÁVTRANS a felperes utasítása szerint járt el akkor, amikor a küldeményeket az említett címre feladta. Az alperes kifogásolta az összegszerűséget is, elsősorban azon az alapon, hogy a vagonoknak a határállomáson való feltartóztatása esetén tetemes kocsiálláspénz merült volna fel.
Az elsőfokú bíróságon megtartott tárgyaláson az alperes bemutatta azt a telefon-előjegyzési könyvet, amelyet dolgozói a telefonbeszélgetésekről és az így kapott utasításokról vezetnek. Ebből – a tárgyalási jegyzőkönyv szerint – kitűnik, hogy az alperes V. A. nevű dolgozója valóban folytatott az ügyben telefonbeszélgetést a felperessel, de nem tűnik ki az, hogy a felperes dolgozója milyen utasítást adott.
A tárgyaláson a felperes azt állította, hogy az egy db fuvarlevél-garnitúrát pótlólag azért küldte el, hogy ha kiderül, hogy a vagonokat a “TRADE” megjelölésű küldemények címzettjéhez kellene továbbítani, a fuvarlevél-garnitúra hiánya ne legyen akadálya a vagonok továbbításának. Azt azonban tagadta, hogy az áru továbbítására utasítást adott, sőt akként rendelkezett, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha a megnevezett külföldi vevő megfelelő válasza telex útján megérkezik. Egyidejűleg telexezett a külföldi cégnek, hogy a vagonok őt illetik-e, a kapott válasz szerint azonban ez a cég az adott időszakban nem várt ilyen vagonokat. E tárgyaláson az elsőfokú bíróság a felperes Sz. M. nevű volt ügyintézőjét tanúként kihallgatta, aki a felperes előadásával azonos vallomást tett.
A felperes beadványában közölte annak a telexnek a magyar fordítását, amelyet az előbb említett külföldi céghez intézett a “TRADE” megjelölés nélküli vagonok továbbíthatóságának tisztázása céljából. Közölte továbbá annak válaszát is. E körülményekből a felperes azt a következtetést vonta le, hogy ez a telexváltás alátámasztja azt az előadását, hogy a további utasításig az újrafeladást megtiltotta. A felperes ugyanebben a beadványában előadta, hogy a küldeményeket az alperesnek más címre kellett volna továbbítania. Az ezzel kapcsolatos és a vagonszámokat is tartalmazó megbízás 1977. március 17-én jutott az alperes tudomására. Álláspontja szerint az alperesnek módjában állott volna ennek alapján észlelni a tévedést, ugyanis a vagonokat csupán az előző nap adta fel a tévesen kiválasztott harmadik országba, és így lehetőség nyílott volna arra, hogy a vagonokat még belföldön feltartóztassák.
A felperes állítása szerint, ha a küldeményeket a határállomáson várakoztatják, úgy 18 755 Ft kocsiálláspénz merült volna fel, erre tekintettel a keresetét 730 787 Ft-ra leszállította. Ezzel kapcsolatban a felek később egyeztetést tartottak, amelyen az alperes a felperes által leszállított követelés összegét már nem vitatta.
Az elsőfokú bíróság tanúként kihallgatta az alperes V. A. nevű dolgozóját is. A tanú előadta, hogy a MÁVTRANS-nál volt egy 1977. januári diszpozíció, amely szerint a “TRADE” megjelöléssel érkező szódaküldeményeket a már említett harmadik országba kellett volna irányítani. Amikor beérkeztek a vagonok a határállomásra, tulajdonképpen minden adat egyezett ezzel a megbízással, attól eltekintve, hogy a fuvarlevelek szerint a tartalom nátrium-karbonátra vonatkozott (ami azonos a szódával), továbbá, hogy a fuvarleveleken a “TRADE” megjelölés nem szerepelt. Ezért keresték meg telefonon a felperes ügyintézőjét, akitől azt az utasítást kapták, hogy a küldeményeket továbbítani lehet a januári megbízás szerinti helyre. Ezt az utasítást alátámasztja az is, hogy a felperes pótlólag megküldte az 1 db hiányzó fuvarlevél-garnitúrát.
A tanú előadta, hogy a vagonokra vonatkozó diszpozíciót 1977. március 17-én vették át Budapesten, amit valószínűleg vonatpostával továbbítottak a határállomásra, ahová március 18-án érkezhetett meg. Mivel a diszpozíciókat a küldemények megérkezése előtt kapják meg, nyilvánvalónak vették, hogy erre a megbízásra is majd később érkeznek a vagonok. Nem áll módjukban és a műszakváltások miatt ez elképzelhetetlen is, hogy a beérkező megbízások adatait összevessék a korábbi megbízásokkal, illetve teljesítésekkel, vagontovábbításokkal. Tagadta, hogy olyan értesítést kaptak volna a felperestől, amely szerint a vagonok továbbítását illetően mindaddig várni kell, amíg a külföldi partnertől megfelelő válasz érkezik. Arról sem kapott tájékoztatást, hogy a felperes a külföldi céget egyáltalában megkereste-e. Határozottan állította, hogy ilyen fenntartás közlése esetén azt a telefon-előjegyzési könyvbe feltétlenül bejegyezték volna, és ebben az esetben a vagonok továbbítására nem került volna sor.
Az elsőfokú bíróság ezek után ítéletet hozott, amelyben az alperest 365 393,50 Ft kártérítésre kötelezte és a keresetet ezt meghaladó részében elutasította. Az ítélet indokolásában többek közt megállapította, hogy a küldemények fuvarlevelei lényeges adataikban megegyeztek a harmadik országi rendeltetésű küldemények fuvarlevéladataival, az alperes tehát helyesen járt el, amikor a felperes továbbítási utasítását kérte. Az ügy jellegére tekintettel azonban a felek akkor jártak volna el helyesen, ha az alperes az utasítást írásban kéri, a felperes pedig arra írásban ad választ. Mivel a felek nem ennek megfelelően jártak el, mindketten közrehatottak a kár felmerülésében, és így az elsőfokú bíróság az alperest csupán a módosított kereset szerinti követelés 50%-ának megfizetésére kötelezte, a kereset ezt meghaladó részét pedig elutasította.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be.
A felperes fellebbezésében hangsúlyozta, hogy a két tanúvallomás közül csak az egyik lehet igaz, így nincs helye kármegosztásnak. Állította, hogy a küldemények továbbítására nem adhatott utasítást, hiszen ez logikailag összeegyeztethetetlen a felperesnek azzal a bizonyított intézkedésével, hogy a vagonok sorsát illetően telex útján tájékoztatást kért a külföldi cégtől. Az alperes adta fel a vagonokat téves helyre, így a bizonyítás is őt terheli abban a vonatkozásban, hogy ilyen jellegű utasítást kapott a felperestől, ezt azonban az alperes nem tudta bizonyítani, még a maga által vezetett telefon-előjegyzési könyvvel sem, mivel abban sem szerepel olyan bejegyzés, amely szerint a vagonokat a harmadig országba kellene továbbítani.
Az alperes fellebbezésében azt emelte ki, hogy a felperes a 14. fuvarlevél-garnitúra megküldésével kinyilvánította azt az akaratát, hogy a vagonokat a “TRADE” jelzésnek megfelelő helyre kell küldeni.
A fellebbezések nem alaposak.
A Legfelsőbb Bíróság elfogadta az elsőfokú bíróság által alapul vett tényállást és megállapította, hogy az abból levont következtetések is helyesek. A kár 50%-os megosztása szempontjából nem tulajdonított döntő jelentőséget annak, hogy az alperes nem írásban kérte a felperes utasítását, illetve hogy a felperes azt nem írásban adta. Az írásbeliség ugyanis az adott esetben nem kötelező, tehát annak elmaradása önmagában nem lehet alapja a kereset részbeni elutasításának, illetve az alperes részbeni marasztalásának. Viszont fontos körülményként értékelte a felperes terhére, hogy a hiányzó fuvarlevél-garnitúrát elküldte, ez az alperest valóban megtéveszthette, az alperes terhére viszont azt, hogy a felperes utasítását a továbbküldésre vagy a várakozásra nézve nem jegyezte fel megfelelő módon még ún. telefon-előjegyzési könyvben sem, így nincs alátámasztva az az állítása, hogy a felperes a vagonok harmadik országba való továbbítására utasítást adott.
A kármegosztás indokoltsága szempontjából [Ptk. 318. § (1) bek., 340. § (1) bek.] azonban a konkrét tényeken felül a legdöntőbb az, hogy a per anyagából kitűnt, hogy a felek között a perbelihez hasonló, jelentős értékű megbízások teljesítésének rendje, a bizonylatolás módja, a felek együttműködése, egymás értesítésének formája nem megfelelően kidolgozott keretek közt történik. Mindkét fél minden egyes intézkedésének előre meghatározott rendhez kellene igazodnia, ezzel szemben többé-kevésbé csak szokások és rögtönzések, amelyekből esetenként félreértések és kár származhatik. Erre mutat ez az ügy is, amelyben az érvényesített kár keletkezésére az ismertetett tényállás szerint mindkét fél közrehatott.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. IV. 31 176/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás