GK BH 1979/33
GK BH 1979/33
1979.01.01.
Ha a megrendelő és a vállalkozó a szerződés megkötésekor az árforma tekintetében egyaránt tévedésben van, a vállalkozó a szerződést megtámadhatja és kellő alappal kérheti a szerződés tartalmának megfelelő módosítását, valamint a tévedés folytán fel nem számított vállalkozói díjának a megítélését [Ptk. 4. § (3) bek., 164. § (1) bek., 210. § (1) és (3) bek., 235. § (1) bek. b) pontja, (3) bek.].
A felperes az I. r. alperessel mint beruházóval 1974. május 29-én “építési keretszerződést” kötött egy üzemcsarnok kivitelezési munkáinak elvégzésére. A kivitelezési szerződés 1974. október 29-én maximált áras költségvetés alapján jött létre. A szerződésben meghatározott vállalkozási díj 7 107 527 Ft, a befejezési határidő pedig 1975. november 30-a volt, amelyet az 1975. november 10-én kelt közös nyilatkozat 8 057 527 Ft-ra, illetőleg 1976. június 30-ra módosított. A létesítmény műszaki átadása 1976. szeptember 27-én történt.
A Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága 1977. március és április hónapban a felperesnél pénzügyi és gazdasági ellenőrzést tartott és megállapította, hogy a kivitelezési szerződést nem maximált áron, hanem hatósági megkötésekkel kialakított ár kikötésével kellett volna megkötni és a felperesnek a 42/1968. (XII. 28.) PM sz. rendelet 2. §-a szerint építési-szerelési adót kellett volna fizetnie. E megállapítás eredményeként az 1977. május 26-án kelt határozattal a felperest 341 000 Ft építési-szerelési adóhiány, 92 000 Ft közvetett adóhiány és 130 000 Ft bírság megfizetésére kötelezte.
E határozatra hivatkozva a felperes az eredeti keresetében kártérítésként 563 000 Ft és ennek 1977. június 28-tól járó kamatai megfizetésére kérte kötelezni az I. r. alperest mint beruházót és a II. r. alperest mint tervezőt, előadva, hogy az alperesek mulasztása – az állami támogatásra vonatkozó, valóságnak meg nem felelő tájékoztatás – volt az oka a jogszabálytól eltérő árforma kikötésének. A felperes keresetét a per során 271 044 Ft-tal felemelte, amely állítása szerint őt a két árforma különbözete fejében elmaradt haszonként illeti meg.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az I. r. alperes előadta, hogy már 1973. áprilisban tájékoztatta a felperest a pénzügyi lehetőségeiről és forrásairól, amely “KFA” kölcsönből, saját anyagi eszközeiből és a tervezett hitel összegéből állt. Tagadta, hogy ő a II. r. alperesnek ettől eltérő tájékoztatás adására vezető adatokat szolgáltatott. Hivatkozott a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága határozatának indokolására, amely szerint a felperes a Magyar Nemzeti Bank 1974. november 4-én kiadott fedezetigazolásából megtudhatta, hogy a munka állami támogatásban nem részesül, és a felperes ennek ellenére azt még a szerződésmódosításkor is maximált árasként kezelte, tehát a kára saját hibájára vezethető vissza. Az összegszerűséget is vitatta, végül elévülésre hivatkozott.
A II. r. alperes is tagadta, hogy a felperes kárának okozója volt és állította, hogy azt kizárólag a felperes jogszabállyal ellentétes eljárása okozta. Arra hivatkozott, hogy az organizációs bejárást szabályszerűen végezte, és a felperes a költségvetésre nem tett észrevételt. Előadta, hogy a maximált ár és a hatósági megkötésekkel kialakított ár csak a haszonkulcs alkalmazásának mértéke szempontjából tér el egymástól, így annak megállapítása kizárólag a kivitelező feladata, arra a tervezőnek nincs befolyása. Állította, hogy a felperest senki nem tévesztette meg és nem is befolyásolta.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok és a kihallgatott tanúk vallomása alapján a felperes keresetét a II. r. alperessel szemben elutasította, az I. r. alperest azonban kártérítés címén 281 500 Ft és ennek 1977. június 28-tól járó kamata, vállalkozói díj címén pedig 271 044 Ft és ennek 1976. október 15-től járó kamata, továbbá 16 576 Ft illeték megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a II. r. alperes az I. r. alperes szóbeli megbízása alapján az 1973. november 14-i organizációs bejárás alkalmával közölte a felperessel, hogy az állami támogatás a 20%-ot meghaladja, ezzel 50%-ban az I. r. alperes okozója volt a felperes kárának. A 271 044 Ft a felperest nem elmaradt haszonként, hanem az árformákból adódó különbözetként, vállalkozási díjként illeti meg, amelyre vonatkozó igénye nem évült el, mert az utolsó számla esedékességének időpontját kell alapul venni, ez után pedig, 1977. április 25-én, amikor a felperes az árforma módosítási igényét bejelentette, az elévülés megszakadt.
Az ítéletet a felperes és az I. r. alperes fellebbezése folytán a Legfelsőbb Bíróság a Gf. VII. 32 277/1977/4. számú végzésével hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Iránymutatásul megállapította, hogy – mivel az addigi bizonyítás anyagából az látszott megállapíthatónak, hogy a szerződő felek az árforma tekintetében tévedésben voltak – a felperes által először 1977. április l-jén közölt igényt a szerződés megtámadásának kell tekinteni, ezért a bizonyítást egyrészt a szerződési akarat és a megtámadás alapjául szolgáló lényeges tévedés szempontjai, másrészt – kártérítési igény vonatkozásában – a Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének alkalmazását lehetővé tevő jogellenes cselekmény vagy mulasztás tisztázása érdekében kell lefolytatni.
Az új eljárásban a felek perbeli álláspontja változatlan volt, a II. r. alperes azonban kiemelve azt, hogy a felperessel nem is áll szerződéses jogviszonyban, elévülésre hivatkozott. Előadta, hogy a tervdokumentációt 1974. február 28-án adta át az I. r. alperesnek, így a hároméves elévülési időt álláspontja szerint ettől az időponttól kell számítani.
Az elsőfokú bíróság szakértői bizonyítást folytatott le arra vonatkozóan, hogy a maximált ár és a hatósági megkötésekkel kialakított árforma mellett érvényesíthető vállalkozási díj különbözete összeg szerint mennyit tesz ki.
Az igazságügyi árszakértő véleménye az volt, hogy a maximált árforma mellett 7 713 031 Ft, hatósági megkötésekkel járó árforma alkalmazása mellett pedig 8 395 884 Ft vállalkozási díj illette volna meg a felperest. Megállapította a szakértő azt is, hogy összesen 8 810 724 Ft-ot kapott meg a felperes, ebből azonban 1 103 993 Ft jogszabályellenesen nem az irányadó 20/1972. (XII. 5.) ÉVM–ÁH sz. rendelet, hanem a 17/1975. (XII. 29.) ÉVM–ÁH sz. rendelet alapján került számlázásra. A “rendeletellenes” számlával érdemben nem foglalkozott, mivel a perben nem szerepelt.
A szakértő e véleménye alapján a felperes a keresetét 682 853 Ft vállalkozói díjkülönbözetre emelte fel és emellett még az alpereseket 130 000 Ft bírság és 92 000 Ft adó megfizetésére is kérte kötelezni. Ez utóbbi adótétel vonatkozásában a szakértő véleményének kiegészítéseként előadta, hogy az mint bérfejlesztési adóhiány az árváltozás miatt változó mérleg következménye, amely a vállalkozói díjban nem térül meg.
A kiegészített bizonyítás anyaga alapján az elsőfokú bíróság az I. r. alperest 682 853 Ft és ennek 1977. június 28-tól járó évi 15% kamata, a II. r. alperest 222 000 Ft és ennek 1977. június 28-tól járó évi 15% kamata megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a felperes a szerződést a Ptk. 210. §-a alapján sikeresen és a pénzügyi hatóság vizsgálata után határidőn belül támadta meg, és a szakértői vélemény alapján indokolt is volt a megtámadás, mert az árforma meg nem tartása 682 853 Ft vállalkozói díjkülönbözettel járt. Az I. r. alperes elévülési kifogását a bíróság nem fogadta el, mert ebből a szempontból az utolsó számla esedékességének időpontja az irányadó, de nem fogadta el a II. r. alperes védekezését sem, mert vele szemben a követelés nem szavatossági igény, hanem szerződésen kívüli kártérítés, a kárról pedig a felperes az államigazgatási határozat meghozatalakor szerzett tudomást. Megállapította a bíróság, hogy a II. r. alperes mulasztást követett el a helytelen adatokat tartalmazó organizációs jegyzőkönyv felvételével, továbbá azzal, hogy a helyszíni bejárásra a beruházót nem hívta meg és a felvett jegyzőkönyvet utólag az adatok egyeztetése céljából sem mutatta be. Erre tekintettel a II. r. alperes felelősségét a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította. Az I. r. alperes terhére megítélt perköltség a szakértő díjszámlája alapján külön végzéssel megállapított szakértői díj összege.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperesek fellebbeztek.
Az I. r. alperes fellebbezése alaptalan, a II. r. alperes fellebbezése alapos.
A perben lefolytatott bizonyítás eredményeként megállapítható, hogy az alkalmazott árforma tekintetében a felperes és az I. r. alperes lényeges tévedésben voltak. Helyesen állapította meg tehát az elsőfokú bíróság, hogy a felperes a szerződést indokoltan támadta meg. Nem nyilvánított határozott álláspontot az elsőfokú bíróság abban a jogkérdésben, hogy a szerződés megtámadása a Ptk. 210. §-ának (l) vagy (3) bekezdése alapján volt megalapozott, ezért e vonatkozásban a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítéletet az alábbiakkal egészíti ki.
A felperes tévedését az I. r. alperes ugyan felismerhette volna, a felperes azonban a maga részéről sem tett meg mindent annak érdekében, hogy a pénzügyi források természetét kétségtelenül megállapítsa. Ilyen körülmények mellett azt lehetett megállapítani, hogy a szerződés megkötésekor mind a felperes, mind az I. r. alperes ugyanabban a téves feltevésben volt, tehát a felperes a szerződést a Ptk. 210. §-ának (3) bekezdése alapján volt jogosult megtámadni.
A megtámadás következtében a Ptk. 235. §-a, illetőleg 239. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében a szerződés a vállalkozói díjkikötésre vonatkozó részében megkötésének időpontjától kezdődő hatállyal érvénytelenné vált, tehát a felperes a Ptk. 239. §-ának (3) bekezdése alapján kérhette a szerződés tartalmának a megállapítását, illetőleg a teljesítés után a tévedés folytán fel nem számított vállalkozói díj megítélését.
Az elsőfokú bíróság által beszerzett szakértői vélemény szerint a vállalkozói díjkülönbözet 682 853 Ft-ot tesz ki. A felperes a létrejött szerződés alapján ennyivel magasabb vállalkozási díjat érvényesíthetett volna, így helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az I. r. alperes ezt az összeget köteles a felperesnek megfizetni. E részben tehát a fenti kiegészítésekkel az első fokú ítélet megalapozott, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
A II. r. alperessel szemben megítélt kártérítési követelés jogalapját és az okozati kapcsolatot szintén a felperesnek kellett volna bizonyítania. Az tény, hogy a téves tájékoztatás a II. r. alperes képviselőjétől származott, a felperesnek azonban tudnia kellett, hogy az anyagi fedezetre vonatkozólag nem a II. r. alperes, hanem az I. r. alperes jogosult nyilatkozni. Az elsőfokú bíróság nem mérlegelte azt, hogy a felperesnek nemcsak joga, hanem kötelessége is lett volna a II. r. alperes e tárgyú nyilatkozatát ellenőrizni, ha tehát ezt a kellő tájékoztatást nem tartalmazó fedezetigazolás kézhezvétele után is elmulasztotta, az abból származó kárát magának kell viselnie. A felperes által előterjesztett kártérítési követelésnek tehát nincs meg a Ptk. 339. §-ának (l) bekezdése szerinti jogalapja. A teljesség okából kell megemlíteni, hogy kára ettől függetlenül is csak a 130 000 Ft bírság, mert a 92 000 Ft közvetett adót a szakértőnek a fellebbezési tárgyaláson előterjesztett nyilatkozatával összhangban – függetlenül attól, hogy az a vállalkozói díjban nem térül meg – a pénzügyi szabályok szerint nem háríthatta volna a megrendelőre.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítéletnek a II. r. alperest marasztaló rendelkezéseit a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta és vele szemben a keresetet elutasította. (Legf. Bír. Gf. VII. 30 867/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás