PK BH 1979/371
PK BH 1979/371
1979.11.01.
I. A levéltárban letétbe helyezett – visszaemlékezéseket − tartalmazó kéziratokban való kutatás engedélyezése iránt a levéltár ellen indított per nem tekinthető szerzői jogi pernek [Pp. 23. § (1) bek. c) pont].
II. Visszaemlékezéseket tartalmazó iratoknak megőrzés végett levéltárban történő elhelyezése esetén a letevő az iratokat akkor is visszakövetelheti, ha a letét határozott időig történt. A letevőt, illetőleg örökösét megilleti az a jog is, hogy az iratokban való kutatásra másnak engedélyt adjon [Ptk. 466. § (1) bek.].
Néhai dr. S. K. volt sz.-i lakos a honvédség kötelékében magas rangú katonatisztként teljesített szolgálatot s 1934-ben mint altábornagy vonult nyugdíjba. Közéleti szereplését politikusként tovább folytatta az 1940-es évek elejéig. A felszabadulást követően 13 füzetben időrendben megírta visszaemlékezéseit. A feljegyzésekhez 1952. október 1-jei kelettel előszót illesztett. Ebben kifejezésre juttatta, hogy azok nem a nyilvánosság számára készültek, nincs is szándékában megjelentetni őket, hanem a “Sz.-i Közjegyzőségen” helyezi letétbe azokat. Az előszó szerint “A leírásban foglaltak 20 évig nem adhatók ki senkinek, tehát 1972-ig, addig csak örökösöm, annak hiányában Sz. város első tisztségviselője olvashatja.” Ezt az iratcsomót (amely a későbbiekben 3. számú iratcsomóként szerepel) dr. S. K. 1952-ben letétbe helyezte a Sz.-i Állami Közjegyzőnél. E letéti kezelés csak S. K. 1971. október 25. napján bekövetkezett halálát követően szűnt meg. Ekkor az eljáró közjegyző elrendelte az iratcsomónak az elhunyt özvegye: dr. S. K.-né részére való kiadását. Ezt az iratcsomót dr. S. K.-né 1971. november 16. napján kelt letéti szerződéssel megőrzésre átadta a megyei levéltár alperesnek. Az írásba is foglalt szerződésben a letevő özv. dr. S. K.-né hozzájárult ahhoz, hogy a letéteményes az iratokat kutató használatára bocsássa. Kikötötte, hogy a kutatás családi érdekeket nem sérthet. Kikötötte azt is, hogy a letevő az iratokba a letéteményes hivatali helyiségében betekinthet, azokról másolatokat, jegyzeteket készíthet, de el nem viheti azokat. Rajta kívül állók csak a letéteményes érdekeit képviselők lehetnek, akiknek a letevő írásbeli meghatalmazásával kell rendelkezniük. Ezt az iratcsomót azóta változatlanul az alperes őrzi.
Dr. S. K. 1961. február 27-én másik két iratcsomagot helyezett letétbe dr. K. I. sz.-i állami közjegyzőnél. Az akkor felvett jegyzőkönyv szerint a letevő úgy rendelkezett, hogy az iratokat a közjegyző “... ügyfélnek bármikor, elhalálozása esetén dr. S. K.-né egyedüli elismervényére bármikor vagy mindkettőjük elhalálozása esetére bármelyikük örököseinek átvételi elismervénye ellenében...” szolgáltassa ki. Az alperes akkori igazgatója, O. F. 1971. január 6. napján levélben fordult S. K.-hoz. Utalt arra a lehetőségre, hogy a kiemelkedő szerepet vitt személyekkel kapcsolatos iratok az utókor számára történő megőrzés végett a levéltárba kerüljenek. Felajánlotta, hogy a dr. S. K. átadandó iratai megőrzéséről a levéltár gondoskodik. A levél kiemeli:... biztosítjuk azok zárt letétként való kezelését, ami azt jelenti, hogy az iratokba meghatározott ideig (10 vagy 20 évig) senki sem tekinthet bele. E levélre válaszolva dr. S. K. közölte O. F.-el “.... Irataim (naplóim) K. közjegyző úrnál vannak letétben. Jelen levelemmel felhatalmazom azokat átvenni és levelében foglaltak szerint 20 évig megőrizni...” E nyilatkozat alapján a Sz.-i Állami Közjegyző végzésével elrendelte a két iratcsomagnak további megőrzésre a Sz.-i 1. sz. Levéltár részére való kiadását (1971. V. 11.). Ezt a két iratcsomót – amelyek a per anyagában 1. és 2. sz. iratcsomóként szerepelnek – azóta ugyancsak az alperes őrzi.
1974. december 5. napján az akkor már megözvegyült dr. S. K.-né – utalva a letéti szerződés tartalmára – engedélyezte a kutatást dr. P. M. számára. Az erről készült okirat többek között a következőket tartalmazza. “... Engedélyezem dr. P. M. számára, hogy a megyei levéltár őrizetében levő, általunk letétbe helyezett iratokba, amelyek férjem, dr. S. K. ny. altábornagy saját kezűleg vezetett naplóit tartalmazzák, kutatás céljából beletekinthessen, s azokat az ellenállási mozgalom és a sz.-i munkásmozgalom vonatkozásában felhasználhassa, publikálhassa...” Kikötötte azonban: dr. P. M. – a felperes – nem használhatja fel és nem közölheti azokat az anyagokat és adatokat, amelyeknek tárgya családi érdekeket sért, s úgy rendelkezett, hogy ezt a kikötést a megyei levéltár mindenkori igazgatója és dr. K. E. jogosult ellenőrizni.
E nyilatkozat alapján az alperes igazgatója a felperes részére 1975-ben kutatási engedélyt adott a letétben levő anyag tanulmányozására. Az így végzett munka során a felperes az 1919−1945. közötti anyagot dolgozta fel és jegyzetelte ki, s azt bemutatta dr. K. E.-nek. Nevezett 1976. december 10-én kelt nyilatkozatában kijelentette, hogy az általa elolvasott anyag semmilyen vonatkozásban nem sért családi érdeket s a kijegyzetelt anyag teljes publikálásához – akár cikksorozat, akár könyvelők formájában – hozzájárult.
A felperes a “Magyarország” c. hetilap 1977. I. 16-i számában hosszabb cikkben ismertette a naplók, illetve emlékiratok egyes részleteit. Cikksorozatot jelentetett meg ugyanebben a tárgykörben a “Délmagyarország” c. újságban is. Az anyag iránt érdeklődést mutatott a Kossuth Könyvkiadó is és felajánlotta a naplók esetleges kiadását.
A felperes 1977. április 3. napján a további kutatások engedélyezését kérte az alperestől, a kutatást azonban az alperes igazgatója nem engedélyezte. Az engedély megtagadása ellen a felperes panasszal fordult a megyei tanács vb. művelődési osztályához, amelyet az utóbbi a Kulturális Minisztérium Képzőművészeti és Közgyűjteményi Főosztályának Levéltári Osztályához továbbított. A Levéltári Osztály azt közölte a felperessel, hogy álláspontja szerint özv. dr. S. K.-né a 3. sz. iratcsomóra jogszerűen adhatott a felperesnek kutatási közlési engedélyt, miután azt az 1971. november 16. napján kelt letéti szerződéssel maga helyezte letétbe az alperesnél. A 1. és 2. számmal jelzett iratcsomóra azonban özv. dr. S. K.-nét ilyen jog nem illette meg, hiszen azokat dr. S. K. – amikor a közjegyző őrizetéből levéltári letétbe kerültek – úgy bocsátotta át az alperes birtokába, hogy azokat az alperes az 1971. január 6-i levelében foglaltak szerint köteles 20 évig őrizni. Ez a levél zárt letétként való kezelésre és arra utalt, hogy az iratokba meghatározott ideig senki sem tekinthet bele. Nem tartotta fenn viszont dr. S. K. a közjegyzői letétbe helyezéskor (1961. II. 27.) a saját maga, illetve felesége és örököseik részére biztosított jogát; következésképpen dr. özv. S. K.-nének nem volt joga megváltoztatni elhunyt férjének meghatározott időre szóló akaratát.
A felperes a Kulturális Minisztérium értesítésének vétele után ismételten sikertelenül kísérelte meg az újabb időszakra szóló kutatási engedély megszerzését. Ezért a felperes dr. F. J., az alperes levéltár igazgatója ellen keresetet indított jognyilatkozat pótlása iránt. E perben a járásbíróság a felperes keresetét elutasította, s ezt az ítéletet a megyei bíróság helybenhagyta. Az eljárt bíróságok álláspontja szerint a felek közötti jogvita eldöntése igazgatási útra tartozik; a levéltárakban folytatható kutatás feltételeit ugyanis nem polgári jogi szabály határozza meg. A felek között tehát polgári jogi viszony nem jött létre, így a joggal való visszaélést nem lehet megállapítani.
E per jogerős befejezése után indított a felperes újabb keresetet, most már a megyei 1. sz. Levéltár alperes ellen. A fellebbezési tárgyaláson pontosított kereseti kérelme szerint kérte: kötelezze a bíróság az alperest annak tűrésére, hogy a dr. S. K. által letétbe helyezett 1. és 2. csomóként jelzett iratokat, valamint az özv. dr. S. K.-né által letétbe helyezett 3. számú csomóként jelezett iratokat özv. dr. S. K.-né mint letevő (a letevő örököse) megbízásából, a nevezett engedélye alapján tanulmányozza és abban kutatásokat végezzen s e célból bocsássa az iratokat a felperes rendelkezésére.
A Sz.-i Megyei Bíróság a felperes keresetét elutasította.
A felperes által az elsőfokú bíróság ítélete ellen benyújtott fellebbezés alapos.
1. Az elsőfokú bíróság azért tartotta a pert a megyei bíróság hatáskörébe tartozónak, mert álláspontja szerint szerzői jogi perről, illetőleg szerzői jogi kikötéseket is tartalmazó letéti szerződésről van szó. Az elsőfokú bíróságnak ez az állásfoglalása téves. A fellebbezési tárgyaláson pontosan körvonalazott kereset az anyagban való kutatás lehetővé tételét célozta. Szerzői jogi vitáról már csak azért sem lehetett szó, mert – szemben az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtettekkel – semmi adat nem mutat arra, hogy dr. S. K. az alperest bízta volna meg irodalmi hagyatékának gondozásával. Ennélfogva megalapozatlan az elsőfokú bíróság ítéletének az a megállapítása is, hogy az alperes jogosult a szerző személyhez fűződő jogait a védelmi időn belül gyakorolni. Valójában tehát a felek közötti vita letéti szerződéssel kapcsolatos, ennek eldöntése pedig járásbírósági hatáskörbe tartozott volna. Ennek azonban a per jelen szakaszában már csak azért sincs jelentősége, mert a megyei bíróság ítéletét azon az alapon, hogy a per a járásbíróság hatáskörébe tartozott volna, amúgy sem lehetett volna fellebbezéssel megtámadni [Pp. 233. §-a (3) bekezdésének a) pontja.].
2. A fentebb kifejtettek szerint dr. S. K. az 1. és 2. számú iratcsomót előbb 1961. február 27. napján a saját maga, felesége, illetőleg örököseik részére biztosított rendelkezési jog fenntartásával helyezte letétbe a Sz.-i Állami Közjegyzőnél. Ezek az iratok kerültek 1971-ben letétként az alpereshez, – dr. S. K. akkori levelében foglaltak szerint további 20 évi megőrzésre. A perben nem merült fel adat arra, hogy ezeknek az iratcsomóknak az alperes részére történt átadásakor dr. S. K. bármilyen formában módosítani kívánta volna az 1961. II. 27-i jegyzőkönyvben foglalt rendelkezéseit. Továbbra is fennmaradtak tehát mind azok a jogok, amelyek e jegyzőkönyv szerint őt, elhalálozása esetén feleségét, mindkettőjük elhalálozása után pedig örököseiket illették. Ennek nem mond ellent az sem hogy a levéltári letétbe helyezés kapcsán tett írásbeli nyilatkozata utal a levéltár igazgatójának a titkos kezelést felajánló korábbi levelére. A dr. S. K. által kiállított magánokirat ugyanis nem a megőrzés titkos volta, hanem a megőrzés időtartama tekintetében kapcsolódik a levéltár ajánlatához, amely 10 vagy 20 éves őrzés közötti választás lehetőségét kínálta fel dr. S. K.-nak. A két nyilatkozat így nem egymással ellentétes, hanem egymást kiegészítő rendelkezéseket tartalmaz, vagyis azt, hogy az 1961. II. 27-én felvett jegyzőkönyvben foglalt rendelkezési jogok fenntartása mellett az 1. és 2. számú iratcsomók 20 évi időtartamra az alperes őrzésébe kerülnek.
Ellenkező kikötés hiányában azonban még ilyen rendelkezés mellett is érvényesül a Ptk. 466. §-ának (1) bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amely szerint a letevő a dolgot bármikor visszakövetelheti – még akkor is, ha a letét határozott időre történt. Ebben a letevőnek az a joga is benne foglaltatik, hogy a letétet adott esetben ideiglenesen visszavegye és – a perbeli sajátos helyzetben – másnak engedélyt adjon a kutatásra. Ez a jog a letevő dr. S. K. halála után örökösét, dr. S. K.-nét illette meg; jogosult volt tehát engedélyt adni arra, hogy a férje által letétbe helyezett 1. és 2. számú iratcsomókat a felperes tanulmányozza, azokban kutatásokat végezzen. Ezt az engedélyt pedig özv. dr. S. K.-né megadta akkor, amikor az 1974. december 5. napján kelt nyilatkozatával – nem egészen szabatos fogalmazással – “általunk” letétbe helyezett iratok, illetve férje naplóinak kutatás céljából való felhasználására jogosította fel a felperest. E szövegezés ugyanis nem hagy kétséget aziránt, hogy a kutatás megengedése valamennyi letétbe helyezett iratcsomóra vonatkozik, függetlenül attól, hogy a letétbe helyezés két, időben is elkülönítő szerződéssel (levélváltással) történt. Ennélfogva az alperes jogszerűen nem tagadhatta meg az 1. és 2. számú iratcsomókban való kutatást a felperestől azon a címen, hogy a letevő által kikötött 20 éves titkos kezelés folytán özv. dr. S. K.-né nem is adhatott engedélyt a felperesnek az ezekben az iratcsomókban való kutatásra. Ezt annál kevésbé tehette meg, mert a levéltárakra vonatkozó jogszabályok sem tartalmaznak ellentétes rendelkezéseket. Egyebekben pedig 1974. XII. 5–1977. IV. 3. között maga az alperes is így értelmezte özv. dr. S. K.-né nyilatkozatát, mert ebben az időben nem emelt kifogást a felperes kutatása ellen.
3. A 3. sz. iratcsomót illetően nem kétséges, hogy az özv. dr. S. K.-né által adott kutatási engedély erre az iratcsomóra mindenképpen kiterjedt. Azt, hogy a letéti szerződés rendelkezései nem akadályozzák a felperes részére kutatási engedély kiadását, a per során maga az alperes sem vonta kétségbe. A felperes fellebbezésére benyújtott ellenkérelmében az alperes hivatkozott ugyan arra, hogy az ezzel kapcsolatos jogvitát az Sz.-i Járásbíróság, illetve a Sz. Megyei Bíróság ítéletei jogerősen eldöntötték. Ez a hivatkozás azonban alaptalan, hiszen az említett per nem a jelen perben szereplő felek között volt folyamatban, s így az abban hozott döntés ennek a pernek elbírálására nem hat ki.
Mindezekből tehát az következik, hogy a letéti szerződés(ek) tartalmára utalással az alperes nem tagadhatta meg a felperestől a kutatási engedély kiadását. Ezért a Legfelsőbb Bíróság annak tűrésére kötelezte az alperest, hogy a felperes a S.-féle letét mindhárom iratcsomójában kutatást végezzen, s kötelezte az alperest, hogy e célból az iratokat – a levéltári szabályokban meghatározott módon és feltételek mellett – bocsássa a felperes rendelkezésére.
Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a pervesztes alperest a felperes költségeinek (kereseti és fellebbezési illeték) megfizetésére kötelezte [Pp. 239. §., Pp. 78. § (1) bek.]. (Legf Bír. Pf III. 21 444/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás