BK BH 1979/48
BK BH 1979/48
1979.02.01.
A védekezés szükséges mértékének a felismerésére kiható ijedtség vagy menthető felindulás mértéke és annak a vádlottra gyakorolt hatása nem orvosi szakkérdés, hanem olyan kérdés, amelyet a bíróságnak az adott ügy összes körülményeinek részletes elemzése alapján kell eldöntenie [1961. évi V. törvény 25. § (2) és (3) bek., 253. § (1) bek.].
A megyei bíróság a vádlott bűnösségét emberölés bűntettében állapította meg s ezért őt börtönben végrehajtandó 2 évi és 2 hónapi szabadságvesztésre és a közügyektől 2 évi eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A 65 éves, nyugdíjas, eddig kifogástalan életvitelű vádlott ingatlana az 56 éves, rokkantsági nyugdíjjal rendelkező sértett telke mellett fekszik. A vádlott és a sértett között rossz volt a viszony, a sértett az elmúlt években többször is tettlegesen bántalmazta a vádlottat.
A vádbeli napon a délutáni órákban a vádlott az állatai részére lucernát kaszált a telkén, majd hazafelé indult és a takarmánnyal teli zsákjába szúrta a kését. A sértett kapanyéllel a kezében, futva közeledett a sértett felé, miközben megöléssel fenyegette. A vádlottnál erősebb testalkatú sértett a kapanyéllel a segítségért kiabáló vádlott feje irányába ütött, a vádlottnak azonban sikerült elhajolnia, így az ütések csak a jobb kezét és könyökét érték.
A vádlott elejtette a nála levő terhet, a zsákból kirántotta a 11 cm pengehosszúságú kését, azt marokra fogta és a sértettel szemben állva fejmagasságban tartotta. A sértett továbbra is támadt a vádlottra, aki felindult állapotában a sértett mellkasának bal oldala irányába szúrt. A sértett maga elé tartotta a karját, így a szúrás a bal karon okozott 21 cm hosszú, 1,5 cm mély hasított sérülést. A következő pillanatban a vádlott ismételten, közepesnél nagyobb erővel szúrt a sértett felé, ez a szúrás behatolt a sértett mellkasába és a szívet is megsértette, aminek következtében a sértett rövid időn belül elvérzés következtében meghalt. A vádlott a lakására ment és a történtekről értesítette a rendőrséget.
Az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtéssel állapította meg, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésének időpontjában jogos védelmi helyzetben volt. A sértett – amint azt már korábban is megtette – ezúttal is felfegyverkezve támadt rá a békésen hazatérőben levő vádlottra, akit életveszélyesen megfenyegetett, majd durván megtámadott s a nála levő kapanyéllel két ízben a vádlott feje irányába sújtott. A vádlott ellen intézett jogtalan támadás elleni védekezés során ragadta meg a vádlott a keze ügyébe eső kést s a még mindig támadásban levő vádlott felé két ízben szúrást adott le. Ez a cselekménye a Btk. 25. §-ának (2) bekezdésében meghatározott jogos védelem körébe tartozik.
Az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádlott a védekezés szükséges mértékét túllépte, amikor a testi épsége ellen intézett támadással szemben úgy védekezett, hogy ezzel a sértett életét kioltotta, s minthogy menthető felindulása és ijedtsége folytán korlátozva volt a védekezés szükséges mértékének felismerésében, a bűnössége megállapításának van helye, s a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének II. tételében foglalt rendelkezés folytán a jogos védelem szükséges mértékének túllépésében jelentkező magatartás csupán a büntetés kiszabásánál vehető figyelembe.
Az elsőfokú bíróság megalapozottan állapította meg, hogy a vádlott az adott esetben a jogos védelem szükséges mértékének határát túllépte. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet a védelem álláspontjával. A sértett 130 cm hosszúságú kapanyéllel támadt a vádlottra, amely nem tipikus eszköze az emberölési cselekményeknek. A sértett által alkalmazott mód – a vádlott feje irányába ütés – sem alapozza meg olyan következtetés levonását, hogy a sértett támadása a vádlott élete ellen irányuló avagy azt közvetlenül fenyegető lett volna. Nem változtat ezen az a tény sem, hogy a sértett “most megdöglesz!” kiáltással támadt a vádlottra. Az eljárás anyagából megállapítható, hogy a sértett korábban a vádlottal szemben végrehajtott valamennyi esetben ténylegesen a vádlott testi épsége ellen intézett támadást s ilyenkor is hasonló fenyegető kijelentéseket tett. Ezért pusztán a sértett kijelentéséből a vádlott sem gondolhatott arra, hogy a sértett őt megölni szándékozik csupán az merült fel a tudatában, hogy a nevezett ismételten súlyosan bántalmazza őt.
Ilyen előzmények mellett a vádlottnak az a cselekménye, hogy a sértettnek az ő testi épsége ellen intézett támadását a sértett életének kioltásával hárította el, az elhárítás szükséges mértékének túllépéseként értékelhető.
Nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtett azzal az állásponttal, hogy az adott esetben a vádlottat ijedtsége, illetőleg erkölcsileg menthető felindultsága csupán korlátozta a védekezés szükséges mértékének a felismerésében. Az elsőfokú bíróság az ítéletét ebben a vonatkozásban az igazságügyi elmeorvos szakértői szakvéleményben foglaltakra alapította, amely szerint a vádlottnál kezdődő agyi érelmeszesedés észlelhető, s az ennek talaján kialakult ideggyengeségi állapotot utánzó személyiségzavar tudatbeszűkült állapotot eredményezett.
A Legfelsőbb Bíróság már több határozatában rámutatott arra, hogy a védekezés szükséges mértékének a felismerésére képtelenné tevő ijedtség vagy menthető felindulás jellegét tekintve hasonlóságot mutat ugyan a Btk. 21. §-ának (1) bekezdésében foglalt és a beszámítási képességet kizáró tudatzavarral, azzal azonban semmiképpen sem azonosítható, s ehhez képest az ijedtség, valamint a menthető felindulás mértékének a vizsgálata nem elmeorvosi szakkérdés, hanem olyan kérdés, amelyet a bíróságnak az adott ügy összes körülményeinek gondos értékelése alapján kell eldöntenie.
Az eljárás adataiból megállapíthatóan a vádlott a sértettől állandó rettegésben élt. A sértett rendkívül erős, hatalmas testalkatú, nagy testi erejű ember volt, aki az elmúlt három év leforgása alatt többször is súlyosan bántalmazta a vádlottat s állandóan azzal fenyegette őt, hogy megöli. A vádlott állandó félelemérzetére jellemző, hogy emiatt többször nem is mert egyedül felmenni a szőlőhegyre, mert attól tartott, hogy a sértett részéről újból támadás éri hanem megkérte rokonát, illetőleg volt munkatársát, hogy kísérje el, mert abban reménykedett, hogy ha nem egyedül látja őt a sértett, akkor nem támadja meg.
Az eljárás során adatok merültek fel arra vonatkozóan is, hogy a termelőszövetkezet felajánlotta a vádlottnak, hogy éjjeliőrként alkalmazza, a vádlott azonban a csekély nyugdíjának kiegészítésére szolgáló erre a munkavégzésre azért nem mert vállalkozni, mert félt a sértett támadásától.
Az adott esetben, amikor a sértett megtámadta őt a kapanyéllel, a vádlott a közeledő sértett láttán segélykiáltásokat hallatott, bár tisztában volt azzal, hogy a szőlőhegyen rajtuk kívül más nem tartózkodik, de ha lenne is valaki, az erőszakosan fellépő sértettel szemben nem nyújt támogatást.
A sértett támadása váratlanul, olyankor érte a vádlottat, amikor karjában a lucernát tartalmazó zsákot tartotta, s így a védekezés lehetősége is csökkentebb volt. Az őt megöléssel fenyegető és szemmel láthatóan ittas állapotban levő sértett kapanyéllel több ízben a feje irányába sújtott – mely elől sikerült elhajolnia –, az ütések azonban a vádlott kezét és karját érték, erős fájdalmat okoztak, s ennek hatására ejtette el a nála levő zsákot, majd pillantotta meg a kést, amellyel két ízben, nagy erővel a sértett melle irányába döfött.
Jellemző egyébként, hogy az említett módon védekező vádlottal szemben a súlyosan sérült sértett is eredményesen tudott fellépni amikor elvette tőle az eszközként használt kést, végül a vádlott teljes tudatzavarára jellemző, hogy az események hatása alatt bevizelt, s felindult lelkiállapota még akkor is észlelhető volt, amikor őt a rendőrök a helyszínre vitték.
Azt a kérdést, hogy a jogtalan támadás folytán beállott ijedtség vagy menthető felindulás a vádlottban milyen hatást váltott ki, nevezetesen képtelenné tette-e avagy korlátozta-e a védekezés szükséges mértékének felismerésében, mindenkor annak alapján kell eldönteni, ahogyan a kialakult helyzetet maga a megtámadott észlelte. Ilyen nézőpontból kell vizsgálni azt is, hogy a vádlottól mennyiben volt elvárható az adott helyzetben a támadás elhárításához szükséges mód megválasztása (BJD 5670. sz.).
A hosszú idő óta állandó félelemérzetben élő vádlottat a sértett részéről intézett támadás olyan helyzetbe hozta, amelynek folytán a védekezés szükséges mértékének felismerésére képtelen volt, lehetetlen volt a számára annak reális felismerése, hogy a sértett támadásának elhárítása esetleg más módon is elérhető. Ezért a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a vádlott esetében a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének I. tételében foglalt rendelkezés alkalmazásának van helye.
Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a vádlott bűnösségét megállapította a Btk. 253. §-ának (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntettében és csupán a büntetés kiszabása során – az enyhítő rendelkezés alkalmazása keretében – értékelte, hogy a jogos védelem szükséges mértékét túllépte.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság – egyetértésben a legfőbb ügyészi indítvánnyal – az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 260. §-a alapján megváltoztatta és a vádlottat az emberölés bűntettének vádja alól a Be. 214. §-a (3) bekezdésének c) pontja alapján – büntethetőséget kizáró ok [Btk. 19. § e) pont, illetőleg Btk. 25. § (3) bek. I. tétele] folytán – felmentette.
A Btk. 63. §-a (1) bekezdésének a) pontján alapuló elkobzásnak törvényi feltétele a bűncselekmény létrejötte. Az adott esetben a Legfelsőbb Bíróság büntethetőséget kizáró okra alapította a felmentő ítéletet, ezért a bűnjelként lefoglalt kés elkobzására vonatkozó rendelkezést is meg kellett változtatni, s azt a Legfelsőbb Bíróság a Be. 102. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a vádlott részére visszaadta. (Legf. Bír. Bf. IV. 763/1978. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás