MK BH 1980/145
MK BH 1980/145
1980.12.01.
A munkáját hosszú időn keresztül elismerten kiválóan végző dolgozó munkaviszonyát nem lehet felmondással megszüntetni azért, mert erélyes magatartása miatt a beosztottjai nyilatkozatot írtak alá, amelyben kijelentették, hogy nem hajlandók vele együtt dolgozni, és közülük egyesek a munkaviszonyukat felmondással megszüntették (1967. évi II. törvény 29. §, MK 95. sz.).
A felperes 1964. augusztusa óta dolgozik az alperesi intézetnél különféle munkakörökben. A szülészeti-nőgyógyászati osztályon 1975. szeptember 15-e óta gazdasági nővéri, majd 1976. július 1-től osztályvezető szülésznői (főnővéri) beosztásba került. Munkája ellen kifogás nem merült fel, magatartásában a túl kemény modort és a szélsőséges hangulati hullámzást találták kifogásolhatónak. 1978. május 25-én az osztály tizenöt dolgozója közös beadványban fordult az igazgató főorvoshoz és kérték a felperesnek az osztályról való elhelyezését azzal az indokolással, hogy a kialakult feszült légkörnek ő az előidézője. Az igazgató főorvos a bejelentés alapján vizsgálatot tartott, amelynek eredményeként az 1978. július 21-i osztályértekezleten elmarasztalta azokat a dolgozókat, akik előidézték az osztályon a rossz légkör kialakulását, a felperest pedig figyelmeztette, hogy változtasson magatartásán és a jövőben ne kövessen el hasonló hibát. Az osztályvezető főorvost utasította, hogy kellő eréllyel járjon el az osztály légkörének megrontóival szemben. Ilyen előzmények után három nappal, 1978. július 24-én a felperes írásban lemondott a vezetőnővéri állásáról és kérte más osztályra történő áthelyezését ugyanolyan beosztásban és változatlan munkabérrel. Kérését az igazgató főorvos teljesítette. A felperes ugyanakkor a KNEB-hez, illetve az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetéhez fordult panasszal, amelynek alapján széles körű vizsgálat indult, és amelynek eredményeként a felperes 1978. október 20-án a korábbi áthelyezési kérelmét visszavonta és kérte az előző munkakörébe való visszahelyezését, aminek az alperes eleget tett és október 30-án a felperest eredeti munkakörébe visszahelyezte. Másnap, november 1-én hat dolgozó írásban felmondta munkaviszonyát azzal az indokolással, hogy a felperessel nem tudnak együtt dolgozni (időközben egy személy a felmondását visszavonta). E dolgozók távozásának megakadályozására az alperes 1978. november 13-án vizsgálatot indított és 1978. november 22-én a felperes munkaviszonyát felmondta 45 napos felmondási idővel azzal az indokolással, hogy a hat dolgozó távozása veszélyeztetné az osztály munkáját.
A felperes felülvizsgálati kérelmét a munkaügyi döntőbizottság elutasította.
A döntőbizottsági határozat ellen a felperes keresetet terjesztett a munkaügyi bírósághoz és kérte a felmondás hatálytalanítását.
A munkaügyi bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítéletének indokolásában a bíróság rámutatott arra, hogy az 1967. évi II. törvény 26. §-ának (1) bekezdése lehetővé teszi, hogy a határozatlan időre kötött munkaviszonyt mind a vállalat, mind a dolgozó felmondással megszüntesse. Megállapította, hogy a felperes felmondási tilalom vagy korlátozás alatt nem áll. Az 1967. évi II. törvény 29. §-ának rendelkezései szerint a dolgozó kérelmére a munkaügyi vitát eldöntő szerv a felmondást akkor hatálytalaníthatja, ha a felmondásban megjelölt indok valótlan vagy egyébként nem a megszabott módon történt. A szülészeti osztály huszonhárom dolgozója közül ténylegesen 17 fő látja el a szolgálatot, a többi gyermekgondozási segély igénybevételével vagy egyéb ok miatt távol van. Nem vitatható a munkáltató megállapítása – mutat rá az eljáró bíróság –, hogy ha a létszám egyharmada egyszerre felmond, távozásuk súlyosan veszélyeztetné a gyógyító munka ellátását. Miután a felmondott dolgozók egyértelműen a felperes magatartásában jelölték meg távozásuk okát, ez az alperesi felmondásban megjelölt ok valódiságát igazolja. A bíróság pedig nem terjeszkedhet túl a megjelölt ok valódiságának elbírálásán.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos.
A Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltak figyelembevételével a bíróságnak a tényállást a felek előadása és a bizonyítási eljárás során feltárt bizonyítékok egybevetése alapján kell megállapítania és azokat a maguk összességében kell értékelnie.
Az eljárt munkaügyi bíróság ennek a kötelezettségének nem tett eleget. Nem rögzítette pl. a bíróság a következő peradatokat.
a) A felperes ellen az 1978. május 3-án tartott osztályértekezletig senkinek nem volt kifogása (februárban vetődött fel egy megbeszélésen, ahol öt dolgozó vett részt, hogy a főnővér kevesebbet társalog velük, mint régen);
b) az osztályvezetői értekezlet után – május 29-én – a tizenöt dolgozó részéről aláírt beadvány alapján az alperes vizsgálatot indított, amelynek eredményeként – 1978. július 21-én – azt állapította meg, hogy az osztály harminchárom dolgozója közül tizenötnek volt kifogása a felperes magatartása ellen, ezek közül kilencnek közelebbről azért, mert a felperes gorombán utasította rendre őket a betegek és a látogatók előtt. Elismerték azonban azt is ezek a dolgozók, hogy ez olyankor történt, amikor hibát követtek el.
c) A felperes szakmai munkájáról mind a harminchárom megkérdezett dolgozó pozitívan nyilatkozott, a terhek elosztását részéről igazságosnak találták, kivételezéssel nem vádolták, ellenkezőleg előadták, hogy az egyéni kérelmeiket figyelembe vette.
d) Az igazgató főorvos a vizsgálat eredményének értékelésekor az osztályvezető főorvost utasította, hogy kellő eréllyel járjon el az „osztályos légkör” megrontóival szemben. A felperest pedig figyelmeztette, hogy ne kövessen el hasonló hibát és hogy ne gondoljon bosszúállásra, mert ettől rettegnek a dolgozók.
e) Az osztályvezető főorvos – az utasítás ellenére – elmulasztotta a vétkes dolgozók felelősségre vonását. Ezzel szemben július 24-én egy etikai ügyben a felperest felelősségre vonta az intézeti vezetőnővér jelenlétében és etikai eljárást helyezett kilátásba ellene, ha nem kéri áthelyezését a krónikus osztályra.
f) A felperes az osztályvezető főorvos „rábeszélésének” hatására kérte az áthelyezését.
Ugyanakkor azonban a KNEB-hez, valamint az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetéhez fordult panasszal, amelynek alapján az osztályon az 1978. január 1-től augusztus 31-ig terjedő időszakra kiterjedően vizsgálat indult.
g) A vizsgálat eredményeként a KNEB megállapította, hogy a felperes panasza alapos, a vele szemben alkalmazott eljárást – a vezető főnővéri állásáról való lemondatását is – jogsértőnek találta.
h) Az igazgató főorvos a vizsgálatot követően – a felettes szerv utasítására és a felperes kérelmére – 1978. október 30-ával visszahelyezte a felperest az eredeti munkakörébe.
i) Másnap, november 1-én hat dolgozó írásban felmondta munkaviszonyát azzal az indokolással, hogy a felperessel nem tudnak együtt dolgozni.
j) A dolgozók távozásának megakadályozására az alperes 1978. november 13-án vizsgálatot indított, amelynek eredményeként a felperes munkaviszonyát 1978. november 22-én 45 napos felmondási idővel – 1979. január 6-ára – felmondta, egyben felmentette a munkavégzés alól is.
Az eljárt munkaügyi bíróság, bár hivatkozott az 1967. évi II. törvény 29. §-ára, ítéletével mégis megsértette ezt az alapvető jogszabályi rendelkezést, valamint figyelmen kívül hagyta a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 95. számú állásfoglalását is. Ezek szerint a munkaügyi vitát eldöntő szerv a dogozó kérelmére akkor hatálytalaníthatja a felmondást, ha az abban megjelölt indok valótlan, vagy egyébként nem a megszabott módon történt. Ezenkívül feltétel az is, hogy a munkáltató a dolgozó munkájának szükségtelenné válását elfogadhatóan megokolja.
Az adott esetben – az előzmények ismeretében – az alperes felmondása a felsorolt követelményeknek nem felelt meg. Nem lehet ugyanis alapos felmondási indokként elfogadni azt, hogy a felmondást bejelentő dolgozók a felperessel magatartása miatt nem tudnak együtt dolgozni, ha nincs adat arra, hogy a felperes valóban olyan magatartást tanúsított – az eredeti munkahelyére történő visszahelyezését követően –, amely alapot adott a hat dolgozó elhatározásának.
Ezek a dolgozók a felperes visszahelyezését követő napon nyújtották be felmondásukat, márpedig akkor még nem tudhatták, hogy a felperes magatartása akadályozni fogja-e az eredményes közös munkát.
Tévedett tehát és ezzel törvényt sértett a munkaügyi bíróság, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel a dolgozók a felperes magatartásában jelölték meg távozásuk okát és az alátámasztja a felmondási ok valódiságát, a bíróság nem terjeszkedhet túl ennek vizsgálatán.
A Pp. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróságnak az igazság kiderítésére kell törekednie, ennek érdekében a felek meghallgatásán túl – akár kérelemre, akár hivatalból – módjában áll széles körű bizonyítási eljárást lefolytatni, amennyiben a rendelkezésre álló peranyagot nem találja elegendőnek a tényállás teljes feltárásához.
A perben terjedelmes vizsgálati anyag állt a bíróság rendelkezésére, azt azonban figyelmen kívül hagyta.
Az eljárt bíróságnak – ahhoz, hogy megalapozott, az igazságnak megfelelő döntést hozzon – elsősorban azt a körülményt kellett volna vizsgálnia, hogy a felperes eredeti munkakörébe történő visszahelyezése, valamint a hat munkaviszonyát felmondó dolgozó beadványa közötti időben a felperes olyan magatartást tanúsított-e, amely okot szolgáltatott arra, hogy a dolgozók levonják a következtetést: a felperessel nem tudnak együtt dolgozni. Miután erre vonatkozóan az egész munkaügyi vita során adat nem merült fel, sőt még a törvényességi tárgyaláson az alperes képviselője sem tudott konkrét adattal szolgálni, ezért a felmondás indokolásában felhozottak nyilvánvalóan nem szolgálhatnak a munkaviszony megszüntetésének alapjául, és az ezen alapuló ítélet is törvénysértő.
Törvénysértő a munkaügyi bíróság ítélete azért is, mert nem vizsgálta, hogy az adott munkaügyi vitában az alperes jogait társadalmi rendeltetésének megfelelően gyakorolta-e, vagyis hogy a felmondás – amelyet négy hónappal azelőtt a felperes munkájának elismerése előzött meg – nem volt-e az 1967. évi II. törvény 2. §-ában foglalt joggal való visszaélés.
Általában elítélendő – és bizonyos körülmények fennállása esetén fegyelmi vétségként is értékelhető –, ha a dolgozók egy csoportja munkatársuk eltávolítása érdekében aláírásokat gyűjt olyan nyilatkozatra, amelyben kijelentik, hogy nem hajlandóak vele együtt dolgozni. Még súlyosabban kell megítélni azt az esetet, amikor beosztott dolgozók a lelkiismeretes munkát megkövetelő felettesük ellen írnak alá ilyen nyilatkozatot. Az ilyen cselekmények figyelmen kívül hagyása a bíróság részéről ellentétben áll a jogalkalmazás jogpolitikai irányelveivel is, amely szerint a munkajogi vitákban eljáró jogalkalmazó szerveknek a jogalkalmazás során figyelemmel kell lenni társadalmi és gazdasági fejlődésünk fokozottabb követelményeire, aminek fontos eleme a munkafegyelem, a munkamorál megerősítése.
Az alperes által érvényesített felmondás nem ezt a célt szolgálta és nem állt összhangban azzal a követelménnyel, hogy a munkáltató intézkedésének a munkafegyelem megtartására kell irányulnia. Vigyázni kell arra is, hogy az intézkedése ne néhány fegyelmezetlen, a megfelelő munkahelyi légkört aláásó dolgozó céljait segítse elő.
A periratokból megállapítható, hogy a munkáltató, illetve a fegyelmi jogkört gyakorló osztályvezető főorvos – bár erre utasítást kapott – az 1978. július 21-i osztályértekezlet után nem vonta felelősségre azokat a dolgozókat, akik a felperes ellen alaptalanul és rosszindulatúan hajszát indítottak. Ha akkor eleget tesz ennek az utasításon alapuló kötelezettségének – és egy általános jellegű figyelmeztetés helyett személy szerint is eljár azokkal szemben, akik az aláírásokat gyűjtötték –, feltételezhetően elejét lehetett volna venni a munkahelyi légkör további romlásának és annak, hogy négy hónap eltelte után néhány dolgozó ugyanazzal az eléggé el nem ítélhető eszközzel kényszerítse ki akaratát – a felperes eltávolítását – a munkáltatóval szemben.
Ha ez – elsősorban az alperes erélyes fellépése hiányában – mégis megtörtént, következményeit nem viselheti olyan dolgozó, aki ellen 18 éven keresztül munkáltatói intézkedésre nem került sor és szakmai tudását, jó munkáját nemcsak az alperes, hanem a munkaügyi vita során meghallgatott dolgozók is elismerték. (M. törv. I. 10 256/1979/3. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás