PK BH 1980/166
PK BH 1980/166
1980.12.01.
Az örökség reményében teljesített szolgáltatások megtérítése iránti igény akkor válik esedékessé, amikor a jogviszony a felek között halállal vagy a köztük fennálló kapcsolat egyéb okból történő megszakadásával megszűnik [Ptk. 233., 324. §., 677. § (1) bek.].
Az 1977. augusztus 8-án meghalt H. F. örökhagyó több végrendeletet alkotott. Az 1976. április 2-án kelt írásbeli magánvégrendeletével hagyatékából a felperest is részesítette. Ez a végrendelet azonban alaki kellékhiányosság miatt érvénytelen.
A hagyatéki eljárás során a közjegyző az örökhagyó hagyatékát írásbeli végrendelet alapján ideiglenes hatállyal az alperesnek adta át. Az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá vált.
Az örökhagyó házastársa 1969. november 8-án halt meg.
A felperes keresetlevelében előadta, hogy 1945-től kezdődően ő, valamint az anyja és az apja az örökhagyó és a korábban meghalt felesége részére ellenszolgáltatás nélkül különböző jellegű szolgáltatásokat végeztek azért, mert mind az örökhagyó, mind pedig a néhai felesége azt ígérték, hogy ő (a felperes) lesz az örökösük. Minthogy ez nem következett be és a szolgáltatások ellenértékéhez nem jutott hozzá, az alperest mint örököst 82 500 forint fizetésére kérte kötelezni. Az első tárgyaláson a keresetét 1000 forinttal felemelte. Ezt a követelését arra alapította, hogy 1970. május 27-én 2000 forint kölcsönt adott az örökhagyónak, aki azonban csak 1000 forintot fizetett vissza.
Az elsőfokú eljárás tartama alatt az alperes visszafizette a felperesnek az 1000 forint kölcsönt, továbbá a hagyatéki hitelezői követelésre 20 000 forintot is fizetett a felperesnek. Erre tekintettel a felperes a keresetét 62 500 forintra szállította le. Kamatot 1977. augusztus 8-tól igényelt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest arra kötelezte, hogy a felperesnek 62 500 forintot és ennek 1977. augusztus 8-tól járó 5% kamatát fizesse meg. Kimondta, hogy a tartozás megfizetéséért az alperes az örökhagyó hagyatékának tárgyaival és hasznaival felel.
Az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes, valamint az anyja és az apja 1945-től kezdődően mindvégig ellenszolgáltatás nélkül a legkülönbözőbb szolgáltatásokat teljesítették az örökhagyó és a néhai felesége részére, bízva a nevezetteknek abban az ígéretében, hogy az örökösük a felperes lesz. Minthogy ez nem következett be, a felperes követelése mind a jogalap, mind pedig az összegszerűség tekintetében alapos.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Döntését a következőkkel indokolta.
A 13 110/1948. (XII. 24.) Korm. számú rendelet 4. §-ának (1) bekezdése értelmében bírói úton nem lehet érvényesíteni azt a pénzkövetelést, amely magánjogi jogcímen 1946. augusztus 1. napja előtt keletkezett. Ezen időpont előtt teljesített szolgáltatások fejében tehát a felperes követelést nem érvényesíthet.
A további indokolás szerint a felperes nem állította, hogy a szülei által végzett munkálatok vonatkozásában az örökhagyó öröklési ígéretet tett volna. A felperes néhai szülei által végzett munka ellenértéke a munka elvégzése után nyomban esedékessé vált, ezért a felperes szülei által 1972. november 16. napja előtt elvégzett munka ellenértékének a megfizetése iránt előterjesztett követelés a Ptk. 324. §-ának (1) bekezdése értelmében elévült. Ennélfogva a másodfokú bíróság a felperes néhai szülei által teljesített szolgáltatások értékét az elszámolásból kihagyta, bár megállapította, hogy a szülők közül főleg a felperes anyja ellenszolgáltatás nélkül igen jelentős értékű szolgáltatásokat végzett az örökhagyó és a felesége részére, így pl. a felperes anyja által csupán az 1951-től 1961-ig terjedő időben végzett szolgáltatások értéke 47 000 forintot tesz ki. Magának a felperesnek a szolgáltatásai csupán 19 450 forintra értékelhetők. Mivel a felperes 20 000 forintot az alperestől megkapott, további követelése nincs.
A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A per adatai alapján tényként állapítható meg, hogy a felperes néhai szülei – a létrejött megállapodás alapján – azért végeztek szolgáltatásokat az örökhagyó és a korábban meghalt felesége részére, mert az utóbbiak azt ígértek, hogy az örökösük, vagyis az ellenszolgáltatás jogosultja a felperes lesz. Ezáltal tehát a Ptk. 233. §-ában szabályozott – harmadik személy javára szóló – szerződés jött létre, amelynek folytán az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás közvetlen jogosultjává a felperes vált. Ő tehát – mint hagyatéki hitelező – saját jogán követelheti az alperestől azoknak a szolgáltatásoknak a megtérítését is, amelyeket a szülei teljesítettek az örökhagyó és a felesége részére.
A felperes és szülei az idős és magára maradt házaspár részére hosszú időn keresztül, támogató segítség keretében, jelentős értékű szolgáltatásokat teljesítettek, és a felperes az ezekért járó ellenszolgáltatás megtérítése iránt ennélfogva jogszerűen lép fel. A felperes erre irányuló igényét nem zárja ki az a tény, hogy az örökhagyó és házastársa időnként juttatásokban részesítették őt és szüleit. Ezek az alkalmi juttatások ugyanis nem jelentettek teljes ellenszolgáltatást. Az örökhagyó, valamint a házastársa is abban a meggyőződésben voltak, hogy a felperesi családot a segítségért lényegesen több illeti meg, és ezt juttatták kifejezésre számos tanú előtt kijelentéseikkel, melyek szerint a felperes mint örökösük fog részesülni a vagyonukban és ellenszolgáltatást kapni azért a hosszú időn át élvezett támogatásért, segítségért és szolgáltatásokért, amelyeket attól a családtól kaptak. Ugyanezt fejezi ki az örökhagyónak az a végrendelete is, amely alaki fogyatékosságánál fogva nem érvényesülhet, de bizonyítja az örökhagyónak azt az akaratát, hogy a felperesnek a hagyatékból jelentős juttatást – annak 1/5 részét – szánt.
Az örökség reményében hosszú időn át teljesített szolgáltatások lényegében egységes egészet alkotnak, és az ezzel kapcsolatos igény akkor válik esedékessé, amikor a jogviszony a felek között halállal vagy a köztük fennálló viszony megszakadásával megszűnik.
Ezért az adott esetre nem vonatkozik az 1946. augusztus 1. napját megelőzően keletkezett követelések bírói érvényesítésének a 13 110/1948. (XII. 24.) Korm. számú rendelettel történt korlátozása, ugyanígy nem lehet szó a kereset beadását megelőző öt évnél korábban teljesített szolgáltatások ellenértékének az elévüléséről sem, a másodfokú bíróságnak ezzel összefüggő okfejtései tehát tévesek. A felperes követelésének bizonyos időszakok szerinti részletezése csupán számítási mód, amelynek a követelés korlátozása és elévülése szempontjából a követelés egységes jellegére tekintettel nincs jelentősége.
Ami végül a felperes követelésének mértékét illeti, azt a városi bíróság a peradatok helyes mérlegelése alapján állapította meg és a Legfelsőbb Bíróság csupán rámutatott arra, hogy az örökhagyó az érvénytelen végrendeletében valójában ennél többet kívánt juttatni a felperes részére. A városi bíróság döntése tehát a követelés összege tekintetében is megalapozott.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvásnak helyt adott és a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, egyben az alaptalanul fellebbező alperest a fellebbezési eljárási költség megfizetésére is kötelezte. (P. törv. II. 20 494/1979. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás