BK BH 1980/199
BK BH 1980/199
1980.12.01.
I. A kitiltás alkalmazásának nem feltétele a köznyugalom nagy mértékű megzavarása [1961. évi V. törvény 60. § (1) bek.].
II. Nem indokolt a kitiltás alkalmazása, ha a közveszélyes munkakerülés elkövetőjének a lakókörnyezete és családi környezete kifogástalan, ezért további itt-tartózkodása a közérdeket ténylegesen nem veszélyezteti [1961. évi V. törvény 60. § (1) bek., 266. §].
A járásbíróság a vádlottat közveszélyes munkakerülés vétségében mondotta ki bűnösnek és ezért őt – mint többszörös visszaesőt – főbüntetésül 7 hónapi szabadságvesztésre, mellékbüntetésül 2 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A vagyon elleni bűncselekmény és közveszélyes munkakerülés miatt korábban már négy ízben végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt vádlott legutóbbi büntetésből 1979. augusztus 12. napján szabadult. Szabadulásakor a vádlott 1800 forint rabkeresménnyel rendelkezett. Ezután anyjával és testvérével lakott. Annak ellenére, hogy egészséges munkaképes személy, úgy határozott, hogy munkát nem vállal, mert „pihenni” akar. Anyja és testvére vállalták, hogy rövid ideig anyagilag segítik. Egy hónap után munkaszerződést kötött az egyik építőipari vállalattal, a megjelölt időpontban azonban nem jelent meg, erre tekintettel munkaviszonyát megszüntették. Ezután sem vállalt munkát még alkalmilag sem. Szabadidejét csavargással töltötte. Ennek az életmódjának az őrizetbe vétel vetett véget.
Az ítélet ellen a szabadságvesztésnek hosszabb tartamban történő meghatározása és kitiltás alkalmazása végett bejelentett fellebbezés nem alapos.
A megalapozott és ezért irányadó tényállásból okszerűen vont következtetést az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségére és a cselekményt törvényesen minősítette. Ebben a körben a megyei bíróság a járásbíróság által helytállóan kifejtettekre utal.
A büntetés kiszabása körében a járásbíróság a bűnösségi körülményeket helyesen vette számba. A megyei bíróság megítélése szerint a főbüntetésként kiszabott szabadságvesztés nem enyhébb a törvényesnél. Ebben a körben a fellebbezési bíróság a vádlott javára figyelembe vett körülményekre, közöttük elsősorban arra utal, hogy a munkátlan csavargó életmód viszonylag rövidebb időre korlátozódott, a vádlott rendelkezett kisebb összegű rabkeresménnyel, lakást és bizonyos anyagi támogatást a hozzátartozóitól is kapott.
A közveszélyes munkakerülés elsődlegesen azért veszélyes a társadalomra, mert az elemi létszükségletek kielégítésének az igénye a nem dolgozó emberben is kényszerítő erővel jelentkezik és a munkakerülőt – anyagi eszközök hiányában – a javak bűnös megszerzésére ösztönzi.
Helyesen utalt a járásbíróság ítéletében arra, hogy a munkaviszony létesítésének a hiánya, illetőleg a puszta nem dolgozás ténye egymagában nem alapozza meg a bűncselekmény megállapítását. Ha valaki rendelkezik azokkal az anyagi eszközökkel, amelyhez akár megtakarítás, akár más legális módon (pl. örökség, nyeremény stb.) jutott, illetőleg a hozzátartozói részéről részesül eltartásban, és így létfenntartásának bizonyítása érdekében nem szükséges munka révén megszereznie az anyagi javakat: a megfelelő munkavégzés hiánya akkor sem vezethet a bűncselekmény megállapítására, ha a munkavégzés hiánya huzamosabb időtartamú. Ebben az esetben ugyanis nem lehet szó a „munkakerülő életmód” folytatásáról, amely a 1961. évi V. törvény 266. §-ában ütköző vétség törvényi tényállási eleme.
Az adott esetben azonban a terhelt korábbi rabkeresményét hamar felélte és hozzátartozói anyagi támogatását sem élvezhette huzamosabb ideig, tehát a vádlott tartásra utalt személy volt, akinek egész életmódját a munkakerülés jellemezte.
Vizsgálva a vádlott személyi körülményeit, megállapítható azonban, hogy részben erre, részben pedig a cselekmény veszélyességére és tárgyi súlyára figyelemmel a járásbíróság által kiszabott szabadságvesztés kellően szolgálja a büntetési cél elérését, ezért súlyosítására nincs törvényes ok.
Az ismételten szabadságvesztésre ítélt és munkakerülő életmódot folytató vádlott a közügyekben részvételre nyilvánvalóan méltatlan. Nem tévedett tehát a járásbíróság, amikor, a vádlottat 2 évi időtartamra a közügyek gyakorlásától eltiltotta. Ennek a mellékbüntetésnek a tartama arányban áll mind a kiszabott szabadságvesztéssel, mind pedig a vádlott méltatlansága fokával; mindebből következik, hogy sem a mellőzésre, sem pedig a mérséklésre nem kerülhetett sor.
Nem tévedett a járásbíróság, amikor a kitiltás mellékbüntetést mellőzendőnek látta, bár ezzel kapcsolatos indoklásával a megyei bíróság csak részben értett egyet
Amint azt a 1961. évi V. törvény 60. §-ához fűzött miniszteri indokolás kiemeli: a törvény Különös Része azoknál a bűncselekményeknél teszi lehetővé a kitiltást, amelyeknél az elkövetőnek egy meghatározott helyen tartózkodása megkönnyítette a bűncselekmény elkövetését, és a bűnismétlés megelőzése végett szükséges az elkövetőnek az eddigi tartózkodási helyéről való eltávolítása.
A bíróságnak azt kell mérlegelnie, hogy az elkövetőnek a meghatározott területen tartózkodása veszélyezteti-e a közérdeket. Az elbírálandó ügyben a vádlottat a családja részéről nem érték rossz hatások: munkaviszony létesítésére biztatták, elemi szükségleteinek biztosításával is segítették. Olyan adatok sem merültek fel, hogy mások késztették volna munkátlan életmódra.
A családi körből kiszakadva kevesebb anyagi alap és remény lenne életmódjának, gondolkodásának a megváltoztatására.
Bűncselekménye egyébként ténylegesen nem veszélyeztette a közérdeket a városban. Mindez mellőzendővé teszi a fellebbezésben érintett további mellékbüntetést. Ugyanakkor a megyei bíróság – a járásbíróság álláspontjával ellentétben – nem ért egyet azzal a nézettel, hogy a közérdek veszélyeztetése általában csak akkor alapítható meg, ha az elkövetett bűncselekmény nagy mértékben zavarta a köznyugalmat. Ez a szűkítés olyan esetekben sem tenné lehetővé a kitiltás alkalmazását, amikor a feltétlenül szükséges a büntetési célok megvalósítása érdekében. A köznyugalom ilyen mérvű megzavarását a törvény nem kívánja meg. Egyébként is a közveszélyes munkakerülés ilyen hatást általában soha sem vált ki.
A 1961. évi V. törvény hatálybalépése után tehát nem látszik fenntarthatónak a garázdaság kapcsán kialakult az az ítélkezési gyakorlat (BJD 7139. sz.), amely szerint a kitiltás alkalmazásának a köznyugalom nagymértékű megzavarása az előfeltétele.
A kifejtettek okából a megyei bíróság helyben hagyta a járásbíróság ítéletét. (Székesfehérvári Megyei Bíróság Bf. 598/1979. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás