PK BH 1980/245
PK BH 1980/245
1980.12.01.
Az élettársak együttéléséből keletkezett vagyoni igényeik rendezéséhez a szerzési arányt befolyásoló tényezőket kellően tisztázni kell. A különvagyon jövedelméből a másik élettárs csak közreműködése esetén és ennek arányában részesülhet [Ptk. 578. §].
A felperes és S. J-né hosszabb időn keresztül házasságon kívül együtt éltek. A felperes élettársa 1976. december 3-án leszármazók és végintézkedés hátrahagyása nélkül meghalt. Hagyatékát az alperesek örökölték; az I. r. alperes testvére, a II. r. alperes az anyja volt az örökhagyónak.
A felperes keresetében élettársi vagyonközösség megszüntetése címén az I. r. alperes tulajdonában álló ingatlan 1/3 része tulajdonjogának az ő javára való bejegyzése tűrésére, továbbá a felállított vagyonmérleg eredményeképpen 395 375 Ft értékkülönbözet egyetemleges megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Védekezésük szerint a felperes albérlő volt. A teljes ellátásért az utóbbi években havi 600 Ft-ot fizetett, emellett a házkörüli munkálatoknál és a trafikáru beszerzésénél is segédkezett.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a felperes és az örökhagyó 1950 óta élettársként együtt élt az örökhagyó és a II. r. alperes tulajdonában levő házban.
Az alperesek, valamint az örökhagyó, illetve a felperes közös háztartásban éltek. A háztartást a II. r. alperes vezette, mivel az I. r. alperes és a felperes 1973-ig munkaviszonyban állottak, az örökhagyónak pedig 1958-tól dohányárudája volt. Az áru értékesítését kizárólag az örökhagyó végezte, az áru beszerzéséről a felperes gondoskodott, az alperesek közreműködését nem tekintette olyan számottevőnek, amely alapot adhatna a közös szerzés megállapítására, és arra következtetésre jutott, hogy a felperest a közös gazdálkodás megszűnésekor mutatkozó vagyonszaporulat fele illeti meg. A közös vagyon értékét 894 870 Ft-ban állapította meg. Ebből készpénz és takarékbetét 737 200 Ft, a dohányáruda árukészlete 71 000 Ft, az elárusítóhely értéke 50 000 Ft, a lakberendezési tárgyak értéke 16 870 Ft, és az örökhagyó ékszereinek az értéke 23 000 Ft. A vagyonszaporulat egyenlő arányú megosztása mellett a közös vagyonból a felperest 447 435 Ft illeti meg. A felperes birtokában 114 000 Ft névértékű takarékbetétkönyv van, ezért az alperesek értékkülönbözet címén 333 435 Ft-ot tartoznak a felperesnek megfizetni.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy az alpereseket a marasztalási összeg után 1976. december 3-tól kezdődően évi 5%-os kamat megfizetésére is kötelezte.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg azt, hogy 1950-től a felperes és az örökhagyó élettársaként életközösségben éltek együtt. Az élettársi együttélés nem létesít családjogi kapcsolatot, és ahhoz nem fűződnek sem házassági vagyonjogi, sem családjogi tartási, sem pedig örökjogi hatások (PK 103. sz. állásfoglalás). Az élettársak együttélése alatt keletkezett vagyoni viszonyok rendezésénél a Ptk. 578. §-a (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni. Ezek szerint az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek tulajdont. Ha a közreműködésük aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
Az eljárt bíróságok ezeket a rendelkezéseket figyelmen kívül hagyták, amikor a felek közötti vagyonszaporulatot fele-fele arányban osztották meg anélkül, hogy a szerzési arányt befolyásoló tényezőket kellően tisztázták és értékelték volna.
Az élettársi vagyonközösségen alapuló igények teljes és végleges rendezéséhez vagyonmérleg felállítására van szükség. Ezzel kapcsolatosan tisztázni kell azt, hogy a közös gazdálkodás megkezdésekor milyen vagyonnal rendelkeztek a felek, a vagyonszaporulat létrejöttét milyen mértékben segítette elő külön-külön a felek vagyona és milyen mértékben a közösség tagjainak munkája.
A közös gazdálkodás tényére tekintettel szükséges tehát annak tisztázása, hogy az örökhagyó és az alperesek ingatlanából milyen jövedelem származott, s annak használatából a közösség tagjainak milyen vagyoni előnyük volt. A felperes előadása szerint is a háztartási költségekhez az örökhagyóval együtt az utóbbi időben csupán havi 600 Ft-tal járult hozzá, mert a költségek túlnyomó részét a ház bevételéből ágybérlők tartásával fedezték. Az ingatlan az örökhagyó és az I. r. alperes tulajdona volt, ezért az ingatlan jövedelmét legalábbis részben a javukra kell elszámolni. Az élettársak vagyoni viszonyaira ugyanis nem alkalmazható a házassági vagyonjogi igények tekintetében irányadó az a szabály, amely szerint a különvagyon szaporulatát a közös vagyon javára kell elszámolni (Csjt. 27. §). Ennélfogva a különvagyon jövedelméből a másik élettárs csak közreműködése esetén és ennek arányában részesülhet.
Az alperesek védekezése szerint a dohányáruda megnyitásakor a II. r. alperes és férje az örökhagyónak átadták árukészlettel együtt az árudájukat. Szükséges az idevonatkozó tényállás tisztázása is, mert a szerzéshez való hozzájárulás mértékének elbírálásánál jelentősége van annak, hogy az élettársak különvagyonából mit értékesítettek és mit használtak fel oly módon, hogy az a közösen szerzett vagyont gyarapította vagy értékben emelte.
A peradatokhoz csatolt munkáltatói igazolásokból kitűnően a felperes 1957 és 1959 között különböző munkahelyeken dolgozott. Ezeken a munkahelyeken átlagkeresete havi 954–1283 Ft között volt. A felperes 1959 júliusában helyezkedett el a V. K. Intézetnél, és 1973 októberében, nyugdíjazásakor személyi alapbére 2780 Ft és 440 Ft korpótlék volt.
Az örökhagyó özvegyi nyugdíjat kapott. A perbeli adatok szerint előbb a K. Vállalatnál dolgozott, utóbb 1958-ig, a dohánykiskereskedői iparigazolvány megszerzése előtt szülei dohányárudájában segédkezett. 1958-ban önállósította magát és mint dohánykiskereskedő 1976. december 3-án bekövetkezett haláláig dolgozott.
Az örökhagyó keresetére nézve az együttélés idejét átfogó keresetkimutatás nem áll rendelkezésre. Nincs adat arra sem, hogy mennyi volt a dohányáruda tiszta jövedelme. Az alperesek előadása szerint az áruda forgalmáról üzleti könyvet, a háztartási kiadásokról pedig külön feljegyzést készítettek. Ezeknek a könyveknek a beszerzése iránt a bíróság nem rendelkezett és azok tartalmára nézve a feleket nem hallgatta meg. Ha ezek a könyvek beszerezhetők, az egyéb perbeli adatokkal egybevetbe a peres felek részletes meghallgatása mellett támpontul szolgálhatnak a tényállás megállapításánál. Az eddig rendelkezésre álló adatokból azonban arra lehet következtetni, hogy a vagyonszaporulat elsősorban a dohányáruda jövedelméből keletkezett. Az árusításra az örökhagyónak volt engedélye, aki saját szakmai képességét hasznosította. Ezt a körülményt a szerzési arány megállapításánál ugyancsak értékelni kell. Nem kielégítő a tényállásnak olyan általánosságban mozgó megállapítása, hogy a felperes anyagbeszerzése és a háztartási munkában való részvétele egyenlő értékű volt az örökhagyó eladói tevékenységével. Határozott tényállást kell megállapítani arra vonatkozóan, hogy a közös gazdálkodás során a felperes milyen értékű tevékenységet fejtett ki, ehhez képest a felperes jövedelme, illetve az örökhagyó jövedelme és vagyona mennyiben járult hozzá a vagyonszaporulathoz. A bizonyítékok mérlegelésénél értékelni kell azokat az adatokat is, amelyek szerint az örökhagyó megszakításokkal anyagbeszerzőt alkalmazott.
Nem megnyugtató a vagyonszaporulatnak egyenlő arányú megosztása más okból sem.
A dohányáruda ügyviteli és pénzügyi teendőit az alperesek intézték, a II. r. alperes pedig ellenszolgáltatás nélkül az élettársak háztartását is vezette. Az ingatlan 1/2 része is az I. r. alperes tulajdona volt. Ezek szerint a közös gazdálkodás megszűnésekor mutatkozó vagyonszaporulat megszerzéséhez az alperesek is hozzájárultak. Az eljárt bíróságok a tényállás kellő felderítése nélkül jutottak arra következtetésre, hogy az alperesek tevékenysége jelentéktelen volt, ezért ennek a körülménynek a szerzéshez való hozzájárulás mértékének elbírálásánál nincs jelentősége. Az alperesek tevékenységének értékelése nélkül a vagyonszaporulat elosztásának módjában és arányában akkor sem lehet dönteni, ha közöttük és az élettársak között egyéb vonatkozásban vagyoni közösség nem jött létre.
A közös gazdálkodás eredményének a bíróságok által alkalmazott elszámolása azért nem helytálló, mert a 23 000 Ft-ra értékelt ékszerek az örökhagyó különvagyonának minősülnek, azokat tehát a vagyonmérlegbe nem lehetett volna felvenni. E tétellel kapcsolatosan a másodfokú bíróság ítéletének indokolásában azt emelte ki, hogy az alperesek a dohányárusbódét 50 000 Ft-ért értékesítették, annak ellenére, hogy ezért a felperes által ajánlott vevő 70 000 Ft-ot kínált. A másodfokú bíróság szerint „az alperesnek az ékszerekkel kapcsolatos igénye és a felperesnek a trafikáru-bódé értékeléséből eredő követelése megközelítőleg azonos.”
A rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet egyértelműen megállapítani azt, hogy a dohányárusbódét az élettársak építették-e, vagy azt a szülők ajándékozták az örökhagyónak. Az utóbbi esetben a bódé az örökhagyó különvagyonához tartozott és az értékét a vagyonmérlegben csak annyiban lehet felvenni, amennyiben azon az élettársak értékemelő beruházást végeztek. Közös vagyoni jelleg megállapítása esetén is tévedett azonban a másodfokú bíróság, amikor a tényállás kellő felderítése nélkül az alperesek kártérítési felelősségét megállapította.
Az alperesek kártérítési felelősségének a jogalapját a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabályok szerint kell elbírálni. A másodfokú bíróság azonban az alperesek kártérítési felelősségét a tényállás kellő felderítése nélkül állapította meg. A perben ugyanis nem merült fel adat arra, hogy az alperesek a dohányárusbódét nekik felróható módon áron alul értékesítették. A felek ugyan kedvezőbb ajánlatot is kaptak, a vételi ügyletet azonban éppen a felperes hiúsította meg. Az alperesek előadása szerint az új dohányárus maga épített egy pavilont, félő volt tehát, hogy az államigazgatási hatóság a bódé fennmaradását nem engedélyezi. Ezért siettek annak értékesítésével. A felperes által ajánlott újabb vevő akkor jelentkezett, amikor B. V.-val már tárgyaltak. A bizonyítási adatok mérlegelésénél az alperesek által felhozott körülményeknek jelentőségük van. Továbbá ha az új vevő jelentkezésekor az alperesek szerződési nyilatkozata hatályossá vált, azt az alperesek egyoldalúan nem vonhatták vissza. Egyébként nem valószínű, hogy az alperesek önmagukat is megkárosították volna kizárólag azért, hogy a bódé ne kerüljön a felperes által ajánlott személy tulajdonába.
A jogerős ítéletnek számítási hibája is van, mert az elsőfokú bíróság által felállított vagyonmérleg végösszege nem 894 870 Ft, hanem 898 070 Ft.
Az előadottak alapján a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a Pp. 274. §-ának (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Eln. Tan. P. törv. 21 467/1979. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás