MK BH 1980/311
MK BH 1980/311
1980.12.01.
II Ipari szövetkezet a tagjának a tagsági viszonnyal összefüggésben közvetve okozott kárért is vétkességére tekintet nélkül felel [1971. évi 32. sz. tvr. 37. § (1) bek.].
II. Az ipari szövetkezet tagja üzemi balesetre alapított járadékigényének elévülése szempontjából is irányadónak kell tekinteni az MK 93. számú állásfoglalásban kifejtetteket. Ennek megfelelően, ha a balesetet követően csak később került sor a tag rokkantsági nyugdíjas állományba helyezésére, a nyugdíjas állomány idejére érvényesített járadékigény elévülése a nyugállományba helyezés időpontjával veszi kezdetét [1971. évi III. tv. 88; §, 1971. évi 32. sz. tvr. 37. §; 40/1971. (XI. 30.) Korm. sz. r. 37–42. §, MK 95. sz.].
A felperes az alperes ipari szövetkezet tagja volt. Tehergépkocsi-vezető munkakörben dolgozott, esetenként rakodási munkát is végzett. 1973. augusztus 7-én az egyik házba cserépkályha átrakásához szükséges anyagokat szállított, és azokat ő hordta be az épületbe. Egy 50 kg súlyú cementes zsákkal a vállán a kapubelépő utáni lépcsőn megcsúszott és elesett. Utána fájdalmat érzett a derekában, ennek ellenére tovább dolgozott. Amikor a fájdalmai súlyosbodtak, orvoshoz ment, aki 1973. augusztus 30-án táppénzes állományba vette. Ettől kezdve 1974. július 23-ig táppénzes állományban volt, ez utóbbi napon a kilépésével a tagsági viszonyát megszüntette, majd 1974. július 24-től kezdődően rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg a részére. Nyugdíjának folyósítását 1976. február 29-ével megszüntették, mert újabb orvosi megállapítás szerint a munkaképesség-csökkenése 50%-os mértékű, tehát nem érte el a rokkantság fokát.
A felperes a szövetkezeti döntőbizottsághoz benyújtott, 1977. május 5-én kelt kérelmében az alperest 1973. augusztus 29-től kezdődően a baleset folytán kiesett keresetének megfizetésére kérte kötelezni.
A szövetkezeti döntőbizottság a felperes kérelmét elutasította, mert nem találta bizonyítottnak a baleset üzemi jellegét. Döntését azzal is indokolta, hogy a felperes követelése elévült.
A szövetkezeti döntőbizottság határozata ellen a felperes keresettel fordult a bírósághoz és az alperesnek a döntőbizottsághoz benyújtott kérelmében előadottaknak megfelelő marasztalását kérte.
A kerületi bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítéletének indokaiban utalt annak a pernek az adataira, amely a felperes és a jelen perbeli alperes mellett beavatkozóként fellépő Állami Biztosító között baleset-biztosítás alapján járó biztosítási összeg megfizetése iránt volt folyamatban. Az említett per iratai között levő, a felperes 1974. június 12-től július 12-ig tartott kórházi ápolására vonatkozó zárójelentés a kórelőzményi adatok között a felperes elmondása alapján azt tartalmazza, hogy az 1973. augusztus 7-i elesését követően egy hét múlva a járdáról rosszul lépett az úttestre, és ekkor hirtelen nagy fájdalmat érzett a jobb alsó végtagjában. Az igazságügyi szakértő véleménye szerint a felperes gerincmegbetegedése és a balesete között abban az esetben áll fenn közvetett oki összefüggés, ha tényként állapítható meg, hogy a gerinc területén jelentkező állapotrosszabbodás az üzemi balesettől kezdve folyamatosan fennáll. A felperesnek egyébként már 10-15 évvel korábban is voltak derékpanaszai. Az említett pernek az előzőekben részletezett adataira figyelemmel a kerületi bíróság nem találta bizonyítottnak, hogy az 1973. augusztus 7-én történt elesés és nem egy későbbi esemény okozta a felperes megbetegedését és rokkantságát, és ebből az okból utasította el a keresetet.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezése folytán hozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróságnak az ügy érdemében elfoglalt álláspontjával, a felperes keresetét azonban nem az elsőfokú bíróság által kifejtett ok miatt, hanem az igényének elévülése miatt tartotta elutasítandónak. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy a felperes igénye 1973. augusztus 30-án vált esedékessé, mert ettől az időponttól kezdődően merült fel keresetvesztesége. Az 1971. évi III. törvény (Sztv.) 88. §-a szerint a tagsági viszonyból származó igény három év alatt elévül. A felperes az igényét 1977. május 5-én érvényesítette, tehát olyan időpontban, mikor az már elévült.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
I. Az 1971. évi 32. számú tvr. (Iszt.) 37. §-ának (1) bekezdése szerint a szövetkezet a tagjának a tagsági viszonnyal összefüggésben okozott kárért vétkességére tekintet nélkül felel.
A perben elsőként eldöntésre váró kérdés az volt, hogy a felperesnek a gerincmegbetegedése miatti táppénzes állományban tartása, majd rokkantsági nyugdíjas állományba helyezése folytán felmerült jövedelemkiesése olyan kárnak tekinthető-e, amely a tagsági viszonyával összefüggésben – az 1973. augusztus 7-én történt elesésének következtében – vagy attól független más ok miatt keletkezett.
A felperes és az Állami Biztosító között folyamatban volt perben a felperes ugyanarra a balesetre alapozottan, amelyből a perbeli igényét származtatta, érvényesített biztosítási szerződésen alapuló igényt. Ebben a perben az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága szakértői felülvéleményt adott. Az ETT-nek rendelkezésére állottak mindazok az orvosi adatok, amelyekre az elsőfokú bíróság az ítéletében hivatkozott (az 1974. június 12-től július 12-ig tartott kórházi ápolásra vonatkozó zárójelentés, az igazságügyi orvos szakértő szakvéleménye) és ezek ismeretében adta meg a felülvéleményét. A felülvélemény szerint a felperes 1973. augusztus 7-én elszenvedett balesete és a gerincizületi csigolyaközti porcelfajulásos megbetegedésében bekövetkezett állapotrosszabbodás között a közvetett oki összefüggés fennáll.
A kárért felelős személy helytállási kötelezettsége a károsodásra vezető esemény és a kár bekövetkezése közötti közvetett okozati kapcsolat esetén is fennáll. Annak a körülménynek pedig, hogy a baleseti esemény a felperes meglevő megbetegedésében állapotrosszabbodást okozott – tehát nem közvetlen okozója volt a gerincmegbetegedésének – a kifejtetteken túlmenően azért sincs jelentősége, mert az ETT felülvéleményéből is kitűnően a betegség 1973. augusztus előtt csak mérsékelt panaszokat okozott, amelyek mellett a felperes a munkakörét teljes mértékben el tudta látni.
A kifejtettekre figyelemmel az alperesnek az Iszt. 37. §-ának (1) bekezdésén alapuló felelőssége fennáll.
II. A felperes követelésének elévülését illetően a másodfokú bíróság helytállóan utalt az Szvt. 88. §-ára. Téves azonban az az álláspontja, hogy a felperesnek a szóban levő balesetére alapított valamennyi igénye elévült.
Az Iszt. 37. §-a és az Iszt. végrehajtásáról szóló 40/1971. (XI. 30.) Korm. számú rendelet (R.) ehhez kapcsolódó 37–42. §-a a munkaviszonyban álló dolgozókra érvényes rendelkezésekkel lényegében azonosan szabályozza az ipari szövetkezetnek a tagjával szemben fennálló felelősségét a tag életének, egészségének, testi épségének a tagsági viszonyával összefüggésben történt megsértése esetére. Az Mt. 7. §-ához fűzött indokolás is hangsúlyozza, hogy a munkát munkaviszony keretében és tagsági viszony alapján végzők munkavégzéssel kapcsolatos alapvető helyzetének azonosnak kell lennie.
Ezért az ipari szövetkezet tagjának az Iszt. 37. §-ára alapított igénye esetén is az elévülés szempontjából irányadónak kell tekinteni a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 93. számú állásfoglalásában kifejtetteket. Az állásfoglalás szerint az üzemi balesetre alapított járadékigény elévülését illetően különböztetni kell a keresetveszteségben mutatkozó károsodás egymástól viszonylag elkülönülő fő szakaszai között, és az ekként önállósult igények elévülési ideje külön-külön veszi kezdetét. Az állásfoglalásban kifejtettek értelmében a felperesnek a táppénzes állománya idejére támasztott igénye valóban elévült. Nem évült el azonban a rokkantsági nyugdíjba helyezéssel kezdődő időszakra vonatkozó igénye, mert ezt az igényét a nyugállományba helyezése időpontjától számított három éven belül érvényesítette, és úgyszintén nem évült el ugyanebből az okból a nyugdíjjogosultságának megszűnésével kezdődő időszakra érvényesített igénye. Ez utóbbi időszakra érvényesített igénnyel kapcsolatban azonban figyelemmel kell lenni az R. 41. §-ának c) pontjában foglaltakra is: mivel a felperes munkaképesség-csökkenésének mértéke ebben az időszakban a rokkantság fokát nem érte el, elhelyezkedési kötelezettség terhelte, és ennélfogva kártérítést csökkentő tényezőként kell figyelembe venni azt az összeget, amelyet a megmaradt munkaképessége hasznosításával megkeresett, vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna. (M. törv. I. 10 179/1974. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás