MK BH 1980/355
MK BH 1980/355
1980.12.01.
I. A munkáltató nem köteles megtéríteni az üzemi balesetet szenvedett (foglalkozási betegségben megbetegedett) dolgozója elmaradt jövedelmének azt a részét, amelyet a rokkant vájárokra irányadó szabályok szerint megkereshetett volna, ha nem szünteti meg a munkaviszonyát [Mt. 62. § (1) bek; 15/1971. (NIM É 20.) NIM sz. ut. 6. A )pont].
II. A foglalkozási betegségben megbetegedett dolgozó járadékának meghatározásánál a foglalkozási betegségből eredő munkaképesség-csökkenés által okozott keresetcsökkenés bekövetkezésének időpontja előtti átlagkeresetet kell alapul venni [2/1964. (IV. 3.) MüM sz. r. 3. § (1) bek; 7/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 8. §, MK 33. sz.].
A felperes 1963. június 27-től dolgozott az alperes bányaüzemnél, előbb csillés, majd segédvájár, utóbb pedig vájár munkakörben. Munkaidejének jelentékeny részében sűrített levegővel működtetett gépeket kezelt. Már 1970-ben észlelt vibrációs megbetegedés okozta tüneteket a kezein, ilyen természetű panaszai voltak az 1972 és 1974 évi egészségügyi felülvizsgálatokon is. A társadalombiztosítási szerv foglalkozási megbetegedésből eredő 20%-os mértékű munkaképesség-csökkenése alapján 1975. január 1-től baleseti járadékot állapított meg a részére. A felperes azonban a munkaviszonyát még a társadalombiztosítási szerv határozatának kézhezvétele előtt, 1975. február 25-én felmondással megszüntette. Ezt követően más munkáltatóknál helyezkedett el, 1978 május havától a B.-i termelőszövetkezetnél dolgozik építési ügyintézőként a bányában elértnél lényegesen alacsonyabb keresettel.
A felperes előbb az alpereshez, majd a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult a foglalkozási megbetegedésből eredő kárának megtérítése iránt, kérelmét azonban az utóbbi szerv is elutasította, mivel azt állapította meg, hogy alkalmas a föld alatti munka végzésére.
A munkaügyi döntőbizottság határozatát a felperes keresettel támadta meg a munkaügyi bíróság előtt. Az alperest 1972. január 1-től kérte kártérítés fizetésére kötelezni. Az 1972–73. évekre azért, mert keresetvesztesége nem volt ugyan, korábbi teljesítményét azonban csak rendkívüli erőkifejtéssel tudta elérni. 1974. január 1-től azonban már ténylegesen volt munkabérkiesése a korábbi keresetéhez képest, és különösen számottevő a keresetcsökkenése attól kezdve, hogy az alperesnél fennálló munkaviszonyát a kedvezőtlen föld alatti munkakörülmények folytán kénytelen volt megszüntetni.
Az igazságügyi orvos szakértő a szakvéleményében megállapította, hogy a felperes a vibrációs megbetegedésen kívül halláskárosodásban is szenved, e két foglalkozási eredetű károsodásból származó munkaképesség-csökkenése együttesen értékelve 26%-os mértékű. A vájári munkára alkalmatlanná vált, 1975 február havától kezdve csak olyan fizikai munkakörben lehetett volna foglalkoztatni, amelyben sem vibrációs, sem zaj- és hidegártalomnak nem lett volna kitéve.
A munkaügyi bíróság az ítéletével az alperest egy összegben 226 826 forint kártérítés, 1978. szeptember 1-től pedig havi 5152 forint járadék fizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A munkaügyi bíróság ítéletének indokolása megállapította, hogy a felperes már 1972-ben vibrációs ártalomban szenvedett, csak rendkívüli munkateljesítménnyel tudta elhárítani, hogy ne érje keresetveszteség. Erre alapított igénye azonban elévült. Az 1974. január 1-től kezdődő időre azonban megalapozottnak találta a felperes igényét. A keresetveszteség összegének meghatározásánál a felperes 1973. évi jövedelméből indult ki. Vizsgálta, hogy az övéhez hasonló munkakörben foglalkoztatott, megközelítőleg azonos gyakorlattal és szakképzettséggel rendelkező vájárok keresete az 1973. évi keresetükhöz viszonyítva milyen arányban emelkedett. Ennek az aránynak az alkalmazásával állapította meg, hogy az 1973. évet követő években a felperes milyen összegű keresetet érhetett volna el, ha a betegsége nem akadályozta volna a vájár munkakör ellátásában. Ebből levonta az 1975. február 20. napjáig terjedő időszakra vonatkozóan a felperes tényleges keresetét, az ezt követő időre pedig azt az összeget, amelyet rokkant vájári bérezéssel megkereshetett volna, ha az alperesnél a munkaviszonyát továbbra is fenntartja, levonta továbbá a társadalombiztosítás keretében folyósított baleseti járadék összegét. A különbözet összegében marasztalta az alperest az 1978. augusztus 31-ig terjedő időre, s e számítás szerint határozta meg a felperest megillető járadék összegét.
A munkaügy bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett. A felperes a fellebbezésében a marasztalás összegének a felemelését, az alperes pedig az első fokú ítélet megváltoztatásával a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét részben és úgy változtatta meg, hogy az egy összegű marasztalását 26 348 forintra, a járadék összegét pedig havi 710 forintra szállította le. A felperes ezt meghaladó keresetét elutasította.
A megyei bíróság ítéletében utalt arra, hogy a felperesnél a foglalkozási betegség fennállását 1975-ben, a munkaviszonyának megszűnése után állapították meg. Ezért a felperes elmaradt jövedelmét – eltérően a munkaügyi bíróság számításától – az előző, 1974. évi jövedelméből kiindulva határozta meg. Az e számítás szerint jelentkező jövedelemkülönbözetnek azonban csak 26%-át ítélte meg megtérítendő kárként. Az volt ugyanis az álláspontja, hogy a felperes munkaviszonyának megszüntetésére nem kizárólag a foglalkozási betegségben történt megbetegedés miatt került sor. Annak az elhatározásának a kiváltásában, hogy az alpereseknek felmondott, szerepe volt a rendezetlen családi körülményeinek, valamint az ezzel összefüggésben ellene indított vagyonjogi pereknek is. Erre tekintettel az alperes a felperesnek a munkaviszonya megszűnésével összefüggésben felmerült kárát csak a foglalkozási megbetegedések okozta munkaképesség-csökkenés arányában – 26%-os mértékben – köteles megtéríteni.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.
1. Az orvos szakértői vélemény szerint a felperes a vájári munkára a foglalkozási eredetű megbetegedései következtében alkalmatlanná vált. Ennek folytán az alperes köteles lett volna őt rehabilitálni – az egészségi állapotának megfelelő munkakörben tovább foglalkoztatni – és a 15/1971. (NIM É. 20.) NIM számú utasítás 6. a) pontja értelmében rokkant vájári bérben részesíteni. Az a körülmény, hogy az utóbbiakra nem kerülhetett sor, a felperes magatartásának a következménye, mivel a felmondásával megszüntette az alperesnél fennállott munkaviszonyát. Az ezt követően betöltött munkaviszonyaiban a keresete a rokkant vájári bérnél is kevesebb volt.
Mindezekből következik, hogy a felperesnek az a kára, amely a munkaviszonya megszüntetésétől függetlenül fennáll, és amelyet az alperes az Mt. 62. §-ának (1) bekezdése értelmében megtéríteni köteles, az eredetileg betöltött vájári munkakörben elérhető és a rokkant vájári bérezéssel elérhető jövedelem közötti különbözet.
Az alperes kártérítési felelőssége mértékének megállapításánál a munkaügyi bíróság az előzőekben részletezetteknek megfelelően járt el. E számítási mód keretében már értékelte azt, hogy a munkaviszonyát a felperes saját maga szüntette meg. Kárának azért a részéért tehát, amely ezzel összefüggésben merült fel (a rokkant vájárként elérhető és az általa ténylegesen elért jövedelem közötti különbözetért), az alperes nem tehető felelőssé. A kárának ezt meghaladó része azonban már kizárólag a foglalkozási megbetegedésekre vezethető vissza, az ebből származó kárt az alperes köteles teljes egészében megtéríteni. Minthogy a munkaviszony megszűnésének a tényét a munkaügyi bíróság már értékelte, és az ezzel összefüggésben jelentkező jövedelemkülönbözetet teljes egészében kártérítést csökkentő tényezőként vette figyelembe, az alperes további felelősségének elbírálásánál már nincs jelentősége annak, hogy a foglalkozási megbetegedéseken kívül még milyen egyéb okoknak volt szerepe abban, hogy a felperes úgy döntött: megszünteti az alperesnél fennálló munkaviszonyát.
2. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma 33. számú állásfoglalásának a) pontja szerint a vállalat felelőssége szempontjából foglalkozási betegség esetén az ebből eredő munkaképesség-csökkenés által okozott vagyoni károsodás tényleges bekövetkezésének időpontja irányadó. A munkaügyi bíróság a károsodás bekövetkezésének időpontját – arra figyelemmel, hogy a felperesnek már az 1972. évben voltak vibrácós eredetű megbetegedésre utaló panaszai – 1972. január 1. napjában állapította meg azzal, hogy az 1973. év végéig csupán azért nem volt jövedelemkiesésben ténylegesen jelentkező kára, mert azt rendkívüli munkateljesítménnyel elhárította. Az elmaradt jövedelem megállapításánál a felperes 1973. évi átlagkeresetéből indult ki. A másodfokú bíróság ezzel szemben a károsodás bekövetkezésének időpontjául a munkaviszony megszűnésének napját tekintette, és ennek az álláspontjának megfelelően a felperes 1974. évi – az előző évinél jelentősen kisebb összegű – átlagkeresetét vette számítási alapul.
A felperes foglalkozási eredetű megbetegedései fennállását az orvosok csak 1975-ben állapították meg. Ezzel szemben tény, hogy az egy műszakra eső átlagkeresete már 1974-ben kevesebb volt, mint az előző évben. A perben eddig rendelkezésre álló adatokból nem állapítható meg, hogy ennek mi volt az oka; foglalkozási megbetegedései vagy attól független egyéb körülmények. Tisztázásra szorul, hogy mely időponttól kezdődően volt a felperesnek a foglalkozási megbetegedései következtében jövedelemkiesése, figyelemmel arra is, hogy a munkakörének megváltoztatására sem foglalkozási betegségben történt megbetegedés miatt, sem egyéb okból nem került sor, és az alperesnél fennálló munkaviszonya megszűnéséig mindvégig az eredeti munkakörében dolgozott. E kérdéssel összefüggésben az alperest fel kell hívni nyilatkozattételre arra vonatkozóan, hogy az 1974. évben voltak-e a felperes foglalkoztatásával kapcsolatban olyan körülmények, amelyek nála – egészségi állapotára tekintet nélkül – keresetcsökkenést okozhattak. Az említett időpontnak azért van jelentősége, mert a többször módosított 2/1964. (IV. 3.) MüM számú rendelet 3. §-ának (1) bekezdése szerint az átlagkereset kiszámításánál a 7/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 8. §-ában meghatározott időtartamokat kell alapul venni. Ez utóbbi jogszabály értelmében pedig a károsodás bekövetkezését megelőző utolsó négy naptári negyedévre kifizetett munkabéreket kell figyelembe venni. (M. törv. I. 10 315/1979/2. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás