BK BH 1980/367
BK BH 1980/367
1980.12.01.
I. Emberölésnél az egyenes szándék megállapítását nem zárja ki az, hogy az elkövetés a vádlott súlyos fokú ittassága által kiváltott pillanatnyi indulatból fakad [1961. évi V. törvény 13. § 166. § (1) bek.].
II. Több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete esetén a cselekménynek kísérleti szakban maradása általában nem értékelhető nagyobb nyomatékkal, ha a cselekmény folytán az egyik sértett életét vesztette [1961. évi V. törvény 166. § (2) bek. f) pont., 83. §, 12. sz. Irányelv].
A megyei bíróság a vádlottat bűnösnek mondotta ki több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérletében, ezért 14 évi – fegyházban végrehajtandó – szabadságvesztésre és a közügyektől 10 évi eltiltásra ítélte. Elrendelte a vádlott kényszergyógyítását.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott mértéktelenül italozik. Ittas állapotában családjával, de másokkal szemben is gyakran tanúsít durva, agresszív magatartást. A vádlott a vádbeli napon az elfogyasztott szeszes italtól súlyos fokú ittas állapotba került. Az esti órákban találkozott a fiával, akinek részére szeszes italt akart fizetni, aki azonban ezt visszautasította. A vádlott ezért szidalmazta fiát és kijelentette, hogy vagy a fiát vagy valaki mást megöl.
Később az utcán haladva ismét ölésre utaló kijelentéseket tett. Zsebkését is elővette és azt kinyitotta. A sértetteket meglátva utánuk indult. Az egyik sértett a vádlott fenyegető hangját hallva, visszafordult és vállánál fogva kissé meglökte a vádlottat, aki a lökéstől, valamint az ital hatásától elesett. A vádlott felkelt, a sértett után ment, majd zsebkésével hasba szúrta és a kést felfelé húzva kb. 15 cm hosszú sebzést okozott. A vádlott ezt követően a másik sértett után ment és hatszor megszúrta. A sérülések közül három bizonyult életveszélyesnek. A mellüreget és hasüreget megnyitó, továbbá a vesetájék súlyos sérülései következtében szövődmények léptek fel, és a sértett néhány hét múlva meghalt.
Az ügy felülbírálása során a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság minden lényeges és az ügy helyes elbírálása szempontjából számottevő tényezőt felölelő bizonyítást folytatott le, a tényállást a rendelkezésére álló bizonyítékokkal összhangban, helyesen állapította meg.
A Legfelsőbb Bíróság az említettek kiemelése mellett a megállapított tényállásból mint szükségtelent mellőzte az elsőfokú bíróság által a vádlott korábbi büntetettségével kapcsolatban tett megállapítást.
A 1961. évi V. törvény 100. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezésre tekintettel ugyanis az elkövető újabb cselekménye miatti felelősségre vonás során a határozat indokolásában csupán azokat az adatokat kell ismertetni, amelyeket a bíróság az ügydöntő határozatában értékel [Be. 87. § (1) bekezdés b) pont, 220. § (3) bekezdés]. Márpedig az elsőfokú bíróság nem értékelte a vádlott terhére a korábbi büntetettségét.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel kapcsolatban utal a 14. számú Irányelvben foglaltakra, amely szerint az említett rendelkezés értelmében újabb bűncselekmény elkövetése esetén a mentesítés nem terjed ki azokra a hátrányos jogkövetkezményekre, amelyeket a törvény a korábbi elítéléshez fűz. Ebből következik, hogy annál az elkövetőnél, akit az újabb bűncselekmény megvalósítása előtt a bíróság jogerősen elítélt, a korábbi elítélést abban az esetben sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha mentesült az ahhoz fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól.
Ebből azonban nem következik az, hogy a büntetés kiszabása során a bűnismétlés tényét minden esetben súlyosítóként kell értékelni. Nem indokolt az előző elítélésnek súlyosítóként értékelése olyan esetekben, amikor korábban nevelő jellegű büntetés kiszabására került sor a büntetés kiállásától az újabb bűncselekmény elkövetéséig hosszabb idő telt el.
Az adott esetben megállapítható, hogy a vádlottat a jelen ügyben elbírált cselekményét megelőzően 11 évvel ítélték javító-nevelő munkára. Ezért nem állanak fenn azok az okok, amelyek indokolttá tennék a korábbi elítéltségnek súlyosító körülményként való értékelését.
A vádlott bűnösségének a megállapítása törvényes, az alkalmazott minősítés pedig megfelel az anyagi jogszabályoknak. A Legfelsőbb Bíróság is egyetért azzal az elsőfokú bíróság által tett megállapítással, hogy az elbírált esetben a terhelt súlyos fokú alkoholos befolyásoltsága folytán – figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság III. sz. Büntető Elvi Döntésében kifejtettekre – a tárgyi oldalon jelentkező tényezőkből kellett levonni azt a következtetést, hogy a vádlott szándéka a két sértett életének kioltására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság azonban nem ért egyet azzal az elsőfokú bíróság által tett megállapítással, hogy a vádlott a cselekményt eshetőleges ölési szándékkal követte el.
A vádlott még a sértettekkel történt találkozást megelőzően, majd a sértetteket meglátva is ölésre utaló kijelentéseket tett. Az általánosságban mozgó ölésre utaló kijelentést követően szúrta meg az első sértettet a hasán, majd ezt követően támadta meg a második sértettet és annak felső testén több szúrást ejtett.
Az egyenes szándék fennállását az sem zárná ki, ha az ölési szándék az ittasság által kiváltott pillanatnyi indulatból fakad. A vádlottat azonban – mint a tényállásból kitűnik – az ölés gondolata már korábban foglalkoztatta. Ebből, valamint a cselekmény végrehajtásának módjából és jellegéből következik, hogy a vádlott nem csupán az esetleges halálos következménybe belenyugodva, hanem éppen a halálos következményt célba véve, egyenesen azt kívánva, ennek elérése érdekében követte el a cselekményt.
Az elsőfokú bíróság általában helyesen sorolta fel és értékelte a vádlott javára, valamint terhére jelentkező bűnösségi körülményeket. Az enyhítő körülmények közül azonban a Legfelsőbb Bíróság mellőzte a vádlott „viszonylag” idős korát. Az iratokból megállapítható, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésének idején 56. életévében volt. A bírói gyakorlat szerint általában csak a 60. évet meghaladó életkor tekinthető olyannak, amely a büntetés kiszabása során figyelembe vehető.
A 1961. évi V. törvény szerint a kísérlet esetében is a befejezett bűncselekményekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni. Ezzel a törvényi rendelkezéssel nem áll ellentétben az, hogy az esetek túlnyomó részében a kísérlet a bírói gyakorlatban enyhébb megítélés alá esik, mint a befejezett bűncselekmény.
Általában enyhítő körülményként kell értékelni azt, hogy a cselekmény kísérleti szakban maradt, de – amint erre a Legfelsőbb Bíróság 12. számú Irányelvében rámutatott – ennek nyomatéka igen eltérő lehet. Így figyelembe jön, hogy a kísérleti cselekmény az eredményt mennyiben közelítette meg, milyen következményekkel járt. Az elbírált ügyben a vádlott egy embert megölt, ami pedig a másik sértettet illeti, ebben a vonatkozásban is megállapítható, hogy a vádlott a maga részéről mindent megtett a bűncselekmény befejezése érdekében. Nem rajta, hanem az azonnali és szakszerű orvosi beavatkozáson múlott, hogy az első esetben hasba szúrt sértett életben maradt. Ezekre a körülményekre figyelemmel az egyik cselekményének kísérleti szakban maradása a javára nem értékelhető.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a kísérletet mint enyhítő körülményt a bűnösségi körülményekből mellőzte.
A vádlott alkoholos állapotban gátlástalanul oltotta ki egy ember életét, és a másik sértett is majdnem az életét vesztette. A cselekményének nagy tárgyi súlyára, valamint a megváltozott bűnösségi körülményekre tekintettel a vádlott javára a büntetés enyhítése érdekében bejelentett fellebbezés alaptalan, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. (Legf. Bír. Bf. II. 43/1980. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás